Szegedi Híradó, 1879. július-december (21. évfolyam, 79-225. szám)

1879-08-02 / 106. szám

Huszonegyedik évfolyam 1879. 106-ik szám Péntek, augusztus 1-én. Meg­jelen: az Ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással de vidékre postán . Egész évre . . . 15frt — Félévre . . .7 „ 5« Évnegyedre. . *5 Egy hóra . .­ . 25 Előfizetések legcélszerűbben pos­tautalvány útján eszközölhetők. POLITIKAI ás VEGYESTARTALMÚ NAPILAP. Szerkesztőségi iroda : hol a­lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál-tér, 209. sz. a. az udvarban balra. Eg­yes szám ára: 3 fsz. Hirdetések dijai: A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. és minden beiktatásnál 30 kr. kincs­tári illeték fizetendő. A bizonyitékul kivonandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 kr. Hirdetések fölvétetnek a fővárosi és a külföldi nagyobb hirdetési irodákban is. Kiadóhivatal: Burger Gusztáv könyv- és kőnyomdája, könyvkötészete, papírraktára, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Szeged újjáteremtése. .. Épen három hete, hogy a föntebbi cimű­ cikksorozatunk utolsója megjelent. Hogy a befejezt­ cikkekkel ily sokáig késtünk, az azért történt, mert a­mi még hátra van, épen nem sürgős termé­szetű, s egészen mindegy, ha két-három héttel előbb vagy utóbb mondjuk el. Csak emlékeztetés okáért említjük föl, hogy utolsó cikkünkben a szegedi intelligencia állapotát vázoltuk s ezzel kapcsolatban a helyzetet, a­melybe a katasztrófa idejéig jutottunk. Lássuk már most, hogy állunk Szeged lakosságának többi részével, a szegedi néppel, d­e gyűjtőnév alatt értve a szegedi polgárság összes elemeit, talán a proletárságot képező legszegényebb osztályt kivéve, a­mely se nem sokszoroz, se nem oszt. Nem lehet itt feladatunk sem eth­­nográfiát írni, sem a szegedi nép jel­lemző vonásainak behatóbb ismerteté­sébe bocsátkozni , mert akkor történe­tet kellene írnunk , a­mely felölelné legalább is az utolsó harminc évet s kimu­tatná a változás egyes fázisait, a melye­ken népünk is, mint általában a magyar nép, 1848-tól a mai napig általment. A szegedi nép jellemzésére elég legyen röviden annyit említenünk, hogy életrevaló , munkás s pedig kitűnő munkás (azért szereti is munkáját túl­becsülni) , értelmes s általában bírja a magyar fajnak minden erényét. . . . de megvan benne aztán fajunk minden árnyoldala is: a takarékossághiány, az önteltségre való hajlam, sat. A változásokat illetőleg, a­melye­ken 30 év alatt átment , elég annyit mondanunk, hogy azok épen nem elő­nyösek reá nézve. Jómódú lévén, hódolt a luxusnak és sokat levetkőzött egyszerű szokásai­ és erkölcseiből; másfelől pe­dig az utolsó tíz év politikai mozgal­mai sokat rontottak rajta. Miként ál­talában a magyar faj, természeténél fogva arisztokratikus szellemű s ural­kodni szerető lévén, nagy tömegével lassanként döntő befolyásra törekedett a politikai és községi hatalomban, az ér­telmiség félretolásával, s pedig sikerrel, mert az energia ezen a téren kiválóan jellemzi. S hogy ez mily veszedelmes különösen egy nagy város haladására nézve, azt mi 1867-től 72-ig tényleg tapasztaltuk. Csudálatosnak látszik, hogy ez a nép, a­mely természeténél fogva egy­szersmind konzervatív is, szenvedélyes hevületében el tudja magától lökni a saját kebléből kivált értelmes és kipró­bált embereit. De ennek is megvan a magyarázata : a hirtelen nyert politikai és polgári jogok arányával nem halad­hatott értelmi fölfogás és műveltség dol­gában ; ugyancsak a természetében rejlő becsületességénél fogva azonban gyer­metegen hiszékeny, másfelől pedig keleti vérénél fogva könnyen lobbanó lévén, a kelepcéjébe esett a nagyszájú dema­gógoknak, a konc­eseknek, a­kik nyer­ges-lónak használták föl, hogy rajta önző céljaikat elérhessék. Ez volt a szegedi nép az árvíz be­ütésekor. Röviden: a múlt évi választások óta, melyekben a néptömeg (a vele nem vezető-, hanem szolgaként szövetkezett intelligencia egy részével) teljes győzelmet aratott az addig felszínen állott értel­miség ellen, mely a Deákpártot, majd a szabadelvű­ pártot Szegeden megalkotta és föntartotta. S azóta a tömeguralom szellemé­nek mind erősebb nyilvánulásait ta­pasztaltuk a községi életben is , és kezdtünk azon irányban haladni, a mely már sokkal roszabb volt a 67-ikinél, azon irányban, a mely pl. Csongrád vá­rosából nagyközséget csinált s Cegléd fejévé molnármestert­­ől. Az elmondottakból már most aztán majd levonjuk a konzekvenciákat. — A belügyi á­ll­a­m­t­i­t­k­á­r­s­á­g­r­a a bécsi lapok — budapesti tudósítás nyomán — Márkus István orsz. képviselőt kandidál­­ják. Hogy mi alapon, majd elválik. Emlékirat a szegedi árviz tár­gyában. Válaszul H­e­r­r­i­c­h Károly min. tanácsos urnak a „Tiszaszaszabályozás és a szegedi vál­­sága cimű értekezésére. (Folytatás.) A század elején azonban a torontálmegyei nagy ártereket (a mostani felső torontáli társulat területe) mentesíteni kezdték. Előbb a Maros mentén, azután pedig a Tisza partjain is tölté­seket emeltek s roppant területeket szárítottak ki, illetve vettek el a Tisza és Maros árjától. Ekkor már a szegedi szorulat befolyása jelent­kezni kezdett. Baj azonban még nem szárma­zott belőle, mert egyrészt az akkor még sa­­a­­bályozatlan Tiszának árvizei sokkal alacsonyab­bak voltak, másrészt pedig a torontáli szabá­lyozási töltés, az úgynevezett „kamra töltése“, úgy volt helyezve, hogy Szőreg határán vonult el, a Tisza partjától 3000 ölnyire, úgy hogy a Tiszának s a Marosnak is magas vize még min­dig megkerülhette a szegedi várnál levő szorost és lefolyhatott az újszegedi ártéren anélkül, hogy érezhetőbb duzzadást okozzon , mert épült ugyan­ezen az ártéren keresztül egy magasabb töltés, a szeged-temesvári országút, azonban ezen a töltésen, mint Herrich Károly úr is mű­vében ismerteti, 9 áterest hagyatott, összesen 387 ölnyi nyílással. Ez volt a helyzet 1852. júl. 15-én, mikor a Weber György polgármester által aláirt kér­vény a Maros torkolatának a városon fölül ha­gyásáért ő fölségéhez benyujtatott, s tényleg ez volt a helyzet még 1855-ben is, a mikor a ti­­szaszabályozás a felsőbb­­ vonalakon már erélye­­sen foganatba volt véve s a Tisza addig soha nem tapasztalt magas árvizet hozott le. Az a kérdés tehát, hogy annyira hibás e Szeged városa, mint Herrich úr állítja, azért, hogy e helyzetében a Maros torkolatának át­helyezését ellenezte, s hogy a tiszaszabályozás bajainak az-e az oka, hogy Szeged város 1852- ben a Marosnak elvezetése ellen küzdött ? Elfogulatlanul kétségkívül csak azt lehet erre a kérdésre felelni, hogy nem ! Herrich K. ur azonban, és fájdalom, egész sora a vele dol­gozott s neki alárendelt mérnököknek abban a rögeszmében szenved, hogy a Maros torkolata az oka minden bajnak ma és az is volt min­dig. Pedig értekezésében a 30. lapon ő maga elmondja, hogy mily nagy tömeg víz folyt le 1855-ben az ujszegedi országút átereszei alatt, vagyis a szegedi szorulat megkerülésével, s ezzel önmaga lerontja álláspontjának egyetlen alapját. Ha ugyanis a szegedi szorulat megkerülésével a viz, mintegy le­vezető csatornán, az ujszegedi tá­gas ártéren lefolyhat, akkor a szo­rulatnak vészthozó befolyása megszűnt s akkor a Tiszának és Marosnak egyesült vize is bátran elmehet rajta; azaz egészen közömbös dolog a szabályozás szem­pontjából , hogy váljon a Maros a városon, vagyis a szorulaton fölül ömlik e be, vagy pedig alul . Ez volt Szeged város álláspontja az 1852- iki kérvény benyújtásakor, s azt hisszük, loká­lis szempontból legalább ez az álláspont helyes is volt. Jött azonban nemsokára a vasútépítés. A cs. kir. államvaspálya Ceglédnél végződött vo­nalát Temesvárig kívánta megnyujtani. A Tisza áthidalásának kérdésénél s illetve a vonalnak a torontáli oldalán való folytatásánál az e végből megtartott tárgyalás alkalmával 1855. ápril 19-én Szeged város képviselői határozottan ki­jelentették, hogy a város az újszegedi ártéren keresztben az országúttal parallel elvonuló va­súti töltés építésébe csak azon feltétel alatt egyez bele, ha azon egy 200 öles nyílás fog hagyatni a végből, hogy, mint az országút át­ereszein, a Tisza és Maros egyesült árja lefoly­hasson , s a vasútvonal tervezete csakugyan­ezen föltétel szerint készült is el, s azt a kor­mány technikai képviselője, Hoffmann Ferdinánd inspektor is helyesnek jelentette ki, mint ezt a mellékletek közt I. alatt levő jegyzőkönyv mutatja. Egész terjedelmében közöljük a jegyző­könyvnek idevonatkozó részét, mert igen fontos adatokat tartalmaz a Maros levezetése eszméjére vonatkozólag, másrészt pedig szükségesnek tart­juk a valódi tényállást bemutatni azon elferdí­tett előadással szemben, a­melyet Herrich K. ur a 45. lapon erről a tárgyalásról elmondani jónak látott. A tárgyalás folyamán ugyanis a katonai képviselők fölemlítették a tiszaszabályozási köz­ponti bizottság által tervezett Maroslevezetést és katonai szempontból — de nem a helyes sza­bályozás érdekében ám — ajánlották is. Hoff­mann Ferdinand inspektor részletes adatokkal mutatta ki, hogy bizony az ajánlott levezető csatornánál sokkal többet ér a Szeged város által kivont s a tervezetbe már föl is vett 200 öles ártéri híd. Mert jól meg kell jegyezni, hogy ez alkalommal már nem a Maros torkolatának áthelyezéséről volt szó, hanem csupán arról, hogy ha a Marosból lefolyó víz esetleg oly nagy tö­megű volna, hogy a szegedi szorulatban el nem férne, akkor egy 50 öl szélességű, az anya­ Ma­­rosnál és a Tiszába való beömlésénél zsilipek­kel ellátandó „levezető csatorna“ (Ableitungs- Canal) által vezettessék le a fölösleges víztömeg a boszorkány­szigethez, a­hol a szorulaton alól ismét elfér a Tiszában. Mert nem a Tiszától féltek Herrich urék soha, hanem a Marostól! Fölvilágosításul erre vonatkozólag jónak látjuk megjegyzésként előterjeszteni azt, hogy a Maros levezetésére nézve kétféle művelet volt tervezve. Az egyik a Herrich Károly ur által javasolt torkolat-áthelyezés, a melynek terveit — mint a 31 ik lapon Herrich ur részletesen előadja — Képessy József osztály­mérnök készí­tette el s a­mely szerint a Maros a várostól egészen el lett volna vezetve az által, hogy a beömlése egy útonan ásandó medren a régi he­lyéről, mely a városon fölül volt, a Boszorkány szigethez, azaz a városon alul, helyeztessék át. Ez a tervezet volt az, a­mely ellen a város küzdött. A másik pedig, a­mely később készült, a­mikor a Maros-torkolat kérdése már el volt döntve, csupán a Maros fölösleges nagy vizei­nek levezetését célozta s abból állott, hogy az anya-Marosból a szőregi határon vezettessék ki egy 50 öl széles csatorna, mely szintén a Boszorkány-szigetnél végződjék, a Tiszába. E tervezet szerint a Maros megmaradt volna úgy, a­mint az átmetszések kiásása folytán már ki­képződött, s csupán, ha nagy árvízveszélykor szükségesnek mutatkozott volna, akkor lett volna rajta a fölös víz leeresztendő, mi végből mind­két végén egy-egy erős zsilip volt tervezve. Nevezetes ennél a dolognál csak az, hogy az országos építészeti hatóságok képviselői szint­úgy, mint a tiszaszabályozási központi bizottság küldöttei , Boros Frigyes és Képessy József, nemcsak ezen 50 öl széles levezető csa­torna építésébe beleegyeztek, a 200 öles ár­téri híd mellőzésével, hanem még a tiszai vasúti nagyhidnak 186 ölnyire tervezett szélességét is elegendőnek és megnyugtatónak jelentették ki, s igy a Paleocapa által 400 ölben megszabott minimumtól, épen a legfontosabb helyen, a Maros beömlésénél, eltérni s újabb szorulat alkotását megengedni célszerűnek vélték. Szeged város községválasztmánya ebben a kérdésben 1855. ápril 24-én tartott ülésében akként határozott, hogy a 200 öles ártéri hidat elébe teszi az 50 öles levezető csatornának. (L. a III. alatti mellékletet.) Képviselői pedig a város ezen nyilatkozatát az ülésező bizottság­nak jegyzőkönyvébe 1855. ápril 26-án beigtat­­tatták. Nem lett azonban a két alternativa közül egyikből sem semmmi, mert a mily szívesen ragaszkodott Szeged város a 200 éles ártéri hídhoz, és oly konokul ellenezték azt a Tisza­szabályozás emberei. A vasút pedig örömmel ragadta meg a kedvező alkalmat, hogy se 200 öles, se 50 öles hidat építenie ne kellessék, s a vitának a vége az lett, hogy a vasúttársa­ság keresztül töltötte az újsze­gedi ártért nyitás nélkül és ezál­tal elzárta a Tiszának és Marosnak Új-Sze­­ged háta mögötti lefolyását, vagyis tényleg m e g t e r e m t e 11 e a s z e g e d i szorula­­ t­o­t, arra kényszerítvén a Tisza és Marosnak egyesült vizét, hogy az utolsó cseppig a vár alatt folyjon el. Mindez pedig történt akkor, a­mikor a Maros torkolatának kérdése már régen el volt döntve, s az új­ maros-átmetszések már kiásva és teljes működésben voltak. Azt kérdezzük mi most már Herrich Ká­roly úrtól: nem jobb lett volna-e a mai hely­zettel szemben, még az ő álláspontjából is, a város által akkor kivont 200 öles ártéri híd a semminél ? Sőt hogy nem jobb lett volna-e az 50 öl szélességre tervezett levezető csatornánál is ? Hiszen ha ma a vasúti töltésen 200 öles nyílás van és mi ma Új-Szeged háta mögött 200 öl széles levezető csatornát áshatunk, akkor nincsen szegedi szorulat, akkor akár új medret adhatunk a Tiszának ! Pedig ma már, 25 év után, kétségkívül megástuk volna ezt az új medret a sok árvízveszély nyomása alatt és bi­zonyára nem került volna annyiba, a­mennyit a duzzadás miatt a töltések emelésére és védel­mére kiadtunk. Nem roszhiszemű-e tehát ily körülmények közt az a vád, mely a Maros levezetésének ellenzése miatt emeltetett ellenünk ? Bizonyára annak kell azt neveznünk, különösen ha tekin­tetbe vesszük azon igen fontos, sőt mai nap már döntő körülményt, hogy a Herrich úrék által oly konokul követelt torkolat-áthelyezés csupán a Maros vizét vezette volna el a szegedi szorulattól, míg a Szeged város által sürgetett ár­téri hídon nemcsak a Marosnak, hanem a Tiszának fölös vize is el­folyhatott volna. Azért fontos pedig ez a körülmény, mert ma már fájdalommal tapasztaljuk és szeren­csétlenségünkkel bizonyítjuk, hogy a Tisza árja maga is elegendő volt arra, hogy városunkat elpusztítsa , s ha a Maros beömlése a szorulaton alól lett volna is, a katasztrófát mi ki nem ke­rülhetjük , mert a Tisza egymaga már oly nagy víztömeget hozott, a­melynek ellentállni nem tudtunk; szóval, hogy elpusztultunk volna az idén, akárhol van is a M Maros torkolata; de bizonyára megmenekültünk volna az idén is, ha a Tisza álja Új Szeged háta mögött elvonulhat. (Folyt. köv.) A vidékről. Zenta, július 30. Tekintetes szerkesztő úr! Múltkori levelemben azt ígértem volt meg, hogy a Ruzsity úr vezetése alatt álló s je­lenleg Zentán időző szerb színtársulat tehetsé­gesebb tagjait legközelebb be fogom mutatni becses lapja t. olvasóközönségének. Ebbéli ígéretemet akarom most teljesíteni. De mielőtt a tagokról részletesen szólnék , el nem mulaszthatom a társulatot illetőleg először általánosságban egyetmást elmondani.

Next