Szegedi Híradó, 1879. július-december (21. évfolyam, 79-225. szám)
1879-09-17 / 143. szám
bár a legdúsabban fölszerelve, oly testhez hasonlít, melyből a lélek elköltözött. A mely elöljáró elmulasztja a testület becsületét, tekintélyét emelni, az oly emberhez hasonlit, ki a vízbe futó kalapját megmentette, de magát az embert elmerülni engedte. A mely tanító azokat követi és kerüli, amiket követendők és kerülendőknek röviden föltüntettem, az méltó hivatására ; mert a ki a nagyban hiv, az bizonyára a kicsinyben hiteten nem lehet. Csak az a tanító működhetik közre a nemzeti vagyonosodás emelésére, aki községének becsülését bírja, ezt pedig úgy fogja a maga számára megszerezhetni, ha önnön magát becsüli. — Erre vonatkozólag igen szépen mondja Széchenyi, hogy : „A ki magát nem tudja megbecsülni, az a világ hátán nemcsak senkinek megbecsülését, kíméletét, izgalmát többé nem érdemli, de még azon megvetés érzetét sem érdemes gerjeszteni, mely csak egy becsületes kebelnek pillanatig is elkeseríthetné nyugalmát, s annál jobb, — nehogy tovább fertőzze a földet — minél előbb sülyed örök feledékenységbe. Ne legyen inkább magyar többé a nagy világban sehol is, mint olyas, ki se magának, se az emberi nemnek becsületére élni nem tud.“ Legszentebb kötelességemnek tartom, minden alkalommal a tanügy körül szerzett tapasztalataimat és imént vázolt meggyőződésemet másokkal közölni, hogy talán egyik másik általam megértetve és meggyőzetve, ugyanezen elveknek proselytákat szerezzen s fölvilágosítsa a népet, hogy a tanító az emberiség igazi s legnagyobb jótevője. Kétségbevonhatlan igazság, hogy a tanító van az iskoláért, a gyermekért és nem megfordítva. De az sem vitatható dolog, hogy várjon a tanítók vannak-e a szülők, vagy ezek azok iránt lekötelezve ? Elméletileg mindenki elismeri, hogy az utóbbinak kell állni, de gyakorlatilag mégis megfordítva van. Ahelyett, hogy a szülők elismeréssel — csak erkölcsit értek — viseltetnének azon emberek iránt, akik gyermekeikkel éveken át fáradoztak, még ők kívánnak általuk megsüvegeltetni; sőt oly szülők is vannak, — különösen azok között, kik az intelligencia fokát a bankók számához mérik ■— a kik, bár maguk nem voltak képesek gyermekeikbe annyi illemtudást csepegtetni, hogy tanítóik iránt tisztelettel viseltessenek, mégis hangosan merik nemtetszésüket nyilvánítani, ha egy mzapámv tíuiitó nkftt ófkrftVAnni np.m ta!á!in A Krt. TÁRCA. Kirándulás a Zugligetbe. Budapest, szept. . . . Vasárnap van. Isten iránt kegyeletlenséget önmagatok iránt kegyetlenséget művelnétek, édes földjeim, ha a nyugalomnak szentelt e napot sem menekülnétek néhány órára az ujjáalkotás súlyos gondjai elől. De hová, hová? — kérditek ugye — hiszen mindenüvé kisérnek tépelődések, nincs hely, hol a tátongó sebekbe gondterhes levegő ne törne elő! . . . Dehogy nincs, •— csak hagyjátok magárt az otthoni gondot. Ülj, kedves olvasóm, a képzelődés lepkeszárnyaira s varázsold át magadat kis időre a fővárosba, de ne valamely harmadik emeleti szoba rekkenő forróságába, vagy a boulevárdok sülő aszfaltjára, hanem az Zugligetbe, Budapest e bájos mulatóhelyére mert itt találjuk föl a szomjazott testi és lelk üdülést. Mióta a Margithidra síneket raktak le mindössze 27 vasért közvetlenül lehet lóvonati vaspályán a Károly-kaszárnyától a Zugligetbe jutni. Amikor azt mondom, hogy közvetlenül ne tessék úgy értelmezni, mintha fönnakadások nem vetnék magukat közbe, hanem lehetőleg egyeztessék össze az ismert krach-korbeli bécs couplettel: Wenn aner mit der Tramwer fahrt, erlebt er allerleis’ is’ im Grund nichtandres, wie a Steckenleiberei. A váci körúton csak a föl- és leszálló passagterek, meg az állomáshelyek tartóztatnak bennünket, hanem mikor a Cárié „Újvilága” elé érünk, a dragonyos tábornok méltóságává léptet elénk két lovas csatlós, akiknek magas hivatás , bennünket a Margithíd domboruságán átsegíteni. Magasan a légben, a híd merési boltozatán döbörög pályakocsink, alattunk szédítő mélységben a gomolygó Duna, melynek hatalmas ezüstszalagján, a híd négyes kőkapuját keresztül, csaknem egyidőben repül a „Fecske“, „Ráckeve“, „Mátyás-Király“ és a „Hattyú.“ Fenséges panoráma Budának apró függő házi kói, mindmegannyi kőszáli zerge, átellenben a pesti korzón koloszszális négyemeletű paloták középen a hatalmas folyam beláthatlan hajórajával ; a háttérben a bűbájos Margitsziget, s távolabb a kéklő svábhegy, János-hegy, Sashegy, Királyhegy, s mindezeket bekoronázva a magyarok régi dicsőségéről tanúskodó várfok, a gellérthegyi citadella s a ragyogó királyi várlak,-------mindez oly lélekemelő látvány, hogy a magyar emberrel, még ha mélyen sujtott szegedi is, feledteti pillanatra buját s élénk lelkesültséget kelt benne. Mikor elértük a helyzet magaslatát, megszabadítanak az előregattói lond Istók“ nem mondott bolondot, midőn ezt a megjegyzést tette : „Úgy látszik, a bankó büszke reá, hogy valaha rongy volt.“ Nem jól organizált velőnek a jele, hogy a jótéteményt élvező nemcsak hogy hálára nem érzi magát kötelezve, de még neki áll följebb, a a vele jótettet gyakorlótól tiszteltetni óhajt. Ez olyan a Figaróban említett hála : „A hála netovábbja az, mikor valaki nem apjának köszöni életét.“ — Ha az emberek nem késnek azoknak szolgálatokat tenni, akiktől jövendőre hasznost remélnek, minőknek kellene tehát magukat azok iránt mutatniok, akik már hasznukra voltak ?“ kérdi Cicero. Nem kevésbé áll a szellemi világban, mint az anyagiban, hogy a bove maiore discitarare minor, azaz, amilyen az úri osztály, olyan a nép. Amíg az úgynevezett intelligencia — teljes elismerésem a kivételeknek, csakhogy az a sajnos, hogy ezek a kivételek igen szórványos kivételek ! — magának a tanítóról az eddigieknél tisztább fogalmakat nevszerez és iránta jobb indulattal nem viseltetik, addig a tanító befolyásáról a közvagyonosodásra ugyan beszélhetünk, de csak olyformán, mint vaknak a színekről; eredménye nem lesz. Ugyanis mit tapasztalunk a társadalomban ? Azt, hogy a legmagasztosabb, legterhesebb pályán működő egyéneknek kell a legnagyobb ellenszenvvel küzdeniök. Ennek az oka két dologban fekszik : a) abban, hogy magának a tanító testületnek vannak oly tagjai, mégpedig számosan, akik azt, amit mások építenek, lerontják; b) abban, hogy igen sok a félművelt ember, kik a tanítóban látják legnagyobb ellenségüket, mert ez van hivatva oly férfiakat nevelni, akik őket a szereplés teréről lassanként leszorítják. Ettől való félelmekben semmitől nem riadnak vissza, csakhogy befolyásukat megtarthassák, és a mi bennök szó és nyelv van, mindazt a tanitó rágalmazásának cudar mesterségére fordítják, sőt azt mint medvét szeretnék táncoltatni. — Ezek az emberek hibáiért ugyan gyűlölni és megvetni, de erényeiért viszont becsülni nem , de még csak kímélni sem tudják a tanítótestületet, benne csak roszat, de jót soha sem tudnak, nem akarnak látni, habár hibái sokak lehetnek , de erényei többek. A tanítótestületet nem mindig a szerint ítélik meg az emberek, hogy miket mond és cselekszik, hanem a legtöbbször csak azon mesék után, melyeket ellenségei vagy ál barátai kikobolnak és ráfognak. — Ki ne ismerné közülünk az emberi természet azon vonását, hogy felebarátunkról csak félig nyitott szájjal monds gyorsan gurulunk lefelé, de csak azért, hogy Buda halmos völgyes vidékén minden tíz percben újból kapjunk „sorspontot.“ Kezdődik az eredeti (!) német világ. A pálya oldalán van „Garobaldi’s akrobaten et mimiken Theater“, hová a Kátik és Milcsik változatos nemei és fajai, ráncigálva hátul szoknyájuknál fogva a májusi foltokkal ékes Szepik által, tartják ünnepélyes bevonulásukat. Odább a városmajorban a kedélyes bürger spárgára kötve dinnyét visz; a másik büszkén lépked oldalbordájával, hóna alatt sült kappannal ; még távolabb sváb leányok sváb ifjurakkal vegyest fogósdit játszanak. Egyszerre egész csapat kizáruló gyerkőc — nagyságukról, helyesebben kicsinységükről ítélve a múlt nyáron hagyták el a pályát, — rohanja meg a vasúti kocsit. „Frisch Glas Wasser“, sipítják füleinkbe. Persze a jó budaiak annyit már megtanultak, hogy a Pestről jövők a majorságig eljutva halálra szomjasak. S ha egy pohér vizért két krajcárt adsz, keserűséggel mondja a kis siheder: Bitt seben, 3 krajcer kost’s, — i’ muss mit’m Wasser einrechneu. Sok viszontagság után végre eljutunk a svábhegyi fogaskerekű vaspályához. A roppant pupu hegy, a reá halmozott nyaralókkal, szépen kultivált útjaival, a fölfutó gőzkocsival, a mint az vasfogait testébe vágja s csak a bodorodó füstöt bocsájtva vissza kanyarog majd a tisztáson, majd a sűrűben bujkálva, a legkellemesebben foglalkoztatja a szemet. Baloldalon a „Szép Heléna“ kerti vendéglő olyasmire emlékeztet, mint az újszegedi tánchely, csakhogy a toborzás és aprózás helyét itt a gemüthlich csoszogás foglalja el. Végre ötnegyedórai utazás után elérjük a várva várt zugligetet. Elnevezése igen találó, rejtélyes, tekervényes, fűvel benőtt, bokrokkal, vén fákkal, helyenkint képesz sziklacsúcsokkal megrakott labyrinthja ez a halmoknak és völgyeknek, az útszorulatok és meredek lejtőknek. Üde éltető levegője, gyönyörű panorámái, mosolygó zöld pázsitszőnyegei, beláthatatlan szőlősorai, spompás villái, sat. Budapestnek valóban egyik egszebb és legkedvesebb mulató helyévé teszik. A zöld mezőkön jól ápolt utak fehérlenek , s kígyóznak szeszélyesen minden irányban. A „Fácán“ vendéglőt elhagyva csakna háromnegyed óráig haladunk a lejtős utakon fölfelé, miglen a „disznófő“-hoz jutunk. Beszélik, hogy ezen minden izében romantikus helyen Mátyás király előszeretettel és gyakran vadászott s ő födözte volna föl azt a bús vizű forrást, melynek torkára hatalmas disznófő applikáltatván, bőségesen ömleszti az áldásos vizet. Itt vigkedélyű társaság csatlakozott hozzánk s a mi előkelőleg megjegyzendő, egy csapongó kedvű, csábos szépségű menyecske volt közte. K. barátom bemutatott neki s most már szemeink vizsgálódását a természet szerves és szervetlen remekei tanulmányozásában kelle megosztanunk. Most már ő vezérelt fölfelé, iajon valaki valami roszat, alig találunk valakit, ki azt készséggel el ne hinné, míg istenbizonynyal erősítve állítsunk arról valami jót, akárhányat találunk, ki a Tamás szerepét fogja játszani. Ez a jelenség teszi a tanító ellenségének szerepét könnyűvé, mert bárminő képtelenséget mondjon , mindig lesz olyan , ki azt elhiszi, majdnem oda terelték az együgyű embereket, hogy még azért is méltatlankodtak, hogy a tanítók is lélegzenek, hogy hangot adnak, hogy emberi alakkal bírnak. „Quod spiratis, quod vocem mittitis, quod formum hominum habetis, indignatur.“ (Cic.) A tanitó az egész emberiséggel gyakorolja a legnagyobb jót és ezért minő jutalomban részesül ? Csak annyiban, hogy éhen nem hal. A ki mindenkinek tisztességes existenciát segit teremteni, az a nyomorral küzd. — Sic vos non vobis fertis aratra boves. — Minden más állású ember ernyedetlen szorgalommal, takarékosan, józanul élve, élete nyarán gyűjthet, szorongás nélkül várhatja öreg napjait, mert élte telen lesz, amivel süthet. A tanítónál még ez sincs így. Mert minél buzgóbban törekszik megfelelni kötelmeinek, pályájára minél méltóbbá akarja magát tenni, annál kevésbbé tehet szert anyagi jólétre; hivatala igénybe veszi minden erejét s idejét s képtelen a hivatalával járó teendőkön fölül mással foglalkozni, arról pedig nincs tudomásom, hogy tanitó fizetéséből gazdaggá lett volna. Sokan azt mondhatják, hogy a tanító állását a társadalomban nagyon elszomorító képben állítottam elő. Ezt magam is elismerem , de azt is állítom, hogy a kép igaz , ellentmondásban nem áll a valósággal. Aki a tanító állapotáról általában kevésbé zordon, vagy pláne élénk színű, de egyszersmind hiú képet fog előállíthatni, az iránt én örökös hálára kötelezem magamat, mert az által nemzetem szép jövője iránt reményt ébreszt bennem. Most még csak én, mint nem tanító, egypár szót fogok intézni tanítóinkhoz, őket arra kérve, hogy a maguk és a nemzet érdekében fogadják tőlem szívesen. Igen tisztelt tanítók és tanítónők! Az a tudat, hogy önök az emberiség igazi jótevői, hogy önöknek van legszentebb hivatásuk, lelkesítse önöket a buzgóságra , hogy önmagukat a pályák legmagasztosabbjára naponként méltóbbakká tegyék ; acélozza erejöket a kitartásra, hogy a pályák legnehezebbjén el ne csüggedjenek. — „Mensch sein, heisst Kämpfer sein.“ — Vívjanak meg minden részakarattal. „Mert duló gyanánt Blaháné dalaiból énekelve . . . Egy lombos fákból képezett jókora ellipszisen nobilis hölgy társaságra bukkantunk. Itt a jókedv még fokozottabb volt : kergetősdit játszottak a tíz éves leányok „agyszeretetével.“ Közelebb hatolva vevők észre, hogy mindenik leányka háta mögött egy egy boldog lovag áll, akik feszült szívvel várták, mikor repül már feléjük a fehér zsebkendő, amely följogosítja őket a dobáló nemes „dámvad“ tőzőbevételére. Volt kacagás, mikor a túlbuzgó fiatalember futtában elsiklott s hosszában elterült. Pedig nem ő volt az oka, oka volt az a tüzes szemű kis barna, aki megzavarta a fejét. Mi egy meredek lejtő szélére keveredtünk s onnan néztük a szeráfok „gedázását.“ Egyet tuttunk is hozzá s talán alkalomszerűen: Hajlik minden szála, Azért nincsen párja A szerelmes lánynak. Lassacskán, észrevétlen fejünk fölé vonta az esthajnal pirkadó alkonyköpenyét ; a nap a közeli János-hegy mögött hanyatlott le a nagy mélységbe ; utolsó sugarai még egyszer megaranyozták a zöld kúpokat, a nyaralók fedeleit, a mosolygó fákat és az angyali leányarcokat. Úgy éreztük, hogy a világ legkedvesebb helyén vagyunk ; meg voltunk győződve, hogy a bécsi rotunda tetején, a schönbrunni glorietten vagy a dornbachi Schafenbergen kínálkozó tájkép ezzel a mienkkel nem vetekedhetik. Mindnyájan elmélázva a természetnek pazarul szórt kellemein, csak nagy vontatva kerekedtünk útnak a „Disznó fő“ felé, vegyes karban énekelvén a „Kornevilli harangok“ legkedveltebb dalait. A Disznófőben először is megtiszteltük a disznófőt s megittunk egy pohár forrásvizet, azután asztalhoz ültünk .... Hátha háromszor oly hatalmas lett volna az a borjúszelet, nem pusztítottuk volna-e el ? Nyilvánvaló, hogy a jó sashegyi sem hiányzott s istenesen megeredt a nömes ováció, kisérve hangos ovációktól. Vili barátunk vízióiban mindig csak a megifjuló Szegedet látta s ennek az egészségéért ürített minden csöppet. „Hogy az Isten Szeged népét meg ne áldja — arról szó sincs! — toasztirozott lelkesülten. Kari barátunk pedig, fölháborodva azon, hogy szomszédja sörös pohárral akart az ő boros poharával koccintani, kelő haragját a következő adomába ölte : Egyszer arisztokratikus társaságban egy hencegő német indigena a világ leggazdagabb nyelvének akarván nyilváníttatni a németet, erősítő, hogy csupa b betűvel kezdődő szavakkal egész dicsbeszédet rögtönöz az ő bier-jére. S el is krákogott valamit. Erre a mi Jókaink szerényen föláll s odamondja : „Nem bánom, legyen a b betű, majd az urak engedelmével én is dicsérek vele valamit.“ S erre ifjú tűzzel megered : „Borbeszéd. Biz bátorkodom bámulni bántva boromat, Babele Helybeli újdonságok. Szeged, szept. IB. — A kárbecslések ellen beadot reklamációk tárgyalásával foglalkozik az ern kiküldött királybiztosi tanácstagokból álló albizottság. — A reklamációk bezárása után még tárgyalások vannak hátra. A bizottság elé 12. eset került. Ennyi fölszólamlás történt az érdeklett felek részéről a szept. 1-től 13 ikáig terjedt idő alatt. A folyó évi adóleírások a legközelebb megkezdik. A katasztrófa következtében vagyonukban vagy jövedelmeikben károsult adózók a törvény értelmében megfelel adókedvezményben fognak részesíttetni. A leengedések megállapításához alapul megkívántat összeírási munkálat már részben elkészült, részben közel áll a befejezéshez. Az adóigazgatóság az összedült és lakhatatlanná lett házakr vonatkozólag már elkészíti a kárfelvételeket. A földekben, illetőleg a földek utáni jövedelembe esett károk ma szintén föl vannak véve s a ezeket tartalmazó kimutatás legközelebb, a előbbenivel együtt, illetékes helyre lesz fölterjesztve. — A körtöltésen nagy erőre indultak meg az_építési munkálatok, Balázs, badar beszéd, barátom! bármint biztos borba borítom bitang bajaimat; becsülöm bóki boruságodat. Bús brúgó bőg belőle barkómri Badacsonyi bilikom búm börtöne ; budai bérek buzgó bikavér bánatom bundája. Borostyánt, bért, bátorságot, barna babám bájait bori billegtetem barna bajszommal. Beszéli Baba Barnabás borbecslő biztos Budán.............Ne tudom, mennyi igaz belőle, de hogy Jókaitól kelhetett, az bizonyos. Még elszomorkodtunk volna valameddig „Sauwirth“ apró poharai mellett, ha tízre nem fordul az idő, amelyen túl a vasút nem kötlkedik. Gyertyát vásároltunk hát s ennek a vlága mellett törtettünk lefelé. Károly barátun egyre erősítette, hogy ő nála senki e világa jobban nem ismeri a lefelé vezető utat. Aki bekötött szemmel is levezet. . . Mondjam-e tovább ? Szépecskén eltévedtünk. Ilyeténkép aki reggelig is bolyonghatunk, — mormogánk — megálltunk, az irányt vizsgálandók. „Úgy van!“ — hangzók föl egy csent hang s egyidejűleg mintegy a földből kinő állt előttünk egy karcsú hölgyalak. — „azon eltévedtek. Reménytem, a közúti vaspálya áll máshoz szándékoznak jutni; ez esetben bárót negyed órányi veszteséggel vissza kell fordulni« a „Fáczán“-hoz s onnan a gyalog ösvény tévesztetlenül célhoz vezet. Vagy — várjanak. Rejtyesebb utakon ugyan, de fél óra megtakarítsával is eljuthatnak oda. — „Pista !“ — kiáll a sürü bokrozat mögötti villából előlép a Pisti — „Vezesse ezeket az urakat a dűlő utáni állomáshoz. Ha valami a bokrok közt moccann habozás nélkül löjje keresztül !“ — El ne hangzott még az utolsó szó a hölgyalak áltül Nekünk, alig értve a dologból valamit, mi tenni valónk lehetett, mint a bérest, ki se magyarul , sem németül nem beszélt, némi követni. Negyedóra múltán valóban a pályakocs ültünk. Visszamenőt a „Szép Ilonánál“ veszdelmes kaland várakozók reánk. Egyenest szél közt tartott ugyanis felénk egy másik vasi kocsi. Későn vettük észre s minthogy mi lejt! haladtunk lefelé, kicsinyke múlt, hogy a találkoz kölcsönös összezúzódásban nem végződött, ugyan a „vám“ mellett egy őr, akinek hivatása rendett ügyelni a „váltóállomásokra“; oh, nem azért jámbor a jámbor, hogy a lelkiismei furdalásai, vagy a kerekek dübörgése bóbisklásában zavarják. No de elég az hozzá, hogy mi egy é múlva mégis a főváros szivében, a szemet ké ráztató fényözönben valánk s a színházakból, „Cirkus-Renz“ ből, az Újvilágból, Orpheumt meg a jó ég tudja mi mindenféle mulatóhelyéről hazatolongó népség hullámaiba elegyedt.. Kiindulási pontunkhoz, a Károlykaszárnyhoz érkeztünk. Innen, úgy hiszem, jó szegedi« képzelmetek tarka szárnya ismét visszavinni — árvizes hajlékaitokba, p. — Petőfiként — a ki jármot hagy nyakáb tenni — Méltó reá , hogy azt hurcolja is, — Mig össze nem dől a korbács alatt.“ — Ha önök igy cselekszenek, meg fognak győződni, hogy igaza van Arany Jánosnak, midőn mondja: „A szellemet a legügyesebb kaloda-rendszer sem képes dugházban tartani , hanem úgy jár vele, mint gyermek az eltaposni akart napsugárral, hogy midőn talpa alatt hiszi, már ismét felül ragyog.“ — „Mentül műveltebb valamely ember, annál kevésbé szeret mától holnapig élni,“ mondja Spencer. Ne tekintsék önök a nyomorúságos jelent, hanem utódaik számára szebb jövőt előkészíteni törekedjenek. A fölvilágosodás terjedésével a tanító sorsa is javulni fog mert előbb-utóbb be fogja látni az emberiség, hogy a legnagyobb jótevői irányában tanúsítót szűkkeblűség égbekiáltó igazságtalanság. Majd ha ez a kor beállott, akkor hozzá foghat a tanító a még most nem vitatható tété megírásához. Adja isten, hogy a megfejtés fölött még én is örülhessek. „Dass man nicht gethan, was man wollte soll entschuldigt werden durch die Beweise, dasi man getban, was man konnte.“ Zentán, 1879. szept. 10-én. R. F.