Szegedi Híradó, 1879. július-december (21. évfolyam, 79-225. szám)

1879-09-17 / 143. szám

bár a legdúsabban fölszerelve, oly testhez hasonlít, melyből a lé­lek elköltözött. A mely elöljáró elmulasztja a testület becsületét, tekintélyét emelni, az oly emberhez hasonlit, ki a vízbe futó kalapját meg­mentette, de magát az embert elmerülni en­gedte. A mely tanító azokat követi és kerüli, a­miket követendők­ és kerülendőknek röviden föltüntettem, az méltó hivatására ; mert a ki a nagyban hiv, az bizonyára a kicsinyben hiteten nem lehet. Csak az a tanító működhetik közre a nemzeti vagyonosodás emelésére, a­ki közsé­gének becsülését bírja, ezt pedig úgy fogja a maga számára megszerezhetni, ha önnön ma­gát becsüli. — Erre vonatkozólag igen szépen mondja Széchenyi, hogy : „A ki magát nem tudja megbecsülni, az a világ hátán nemcsak senkinek megbecsülését, kíméletét, izgalmát töb­bé nem érdemli, de még azon megvetés érzetét sem érdemes gerjeszteni, mely csak egy becsü­letes kebelnek pillanatig is elkeseríthetné nyu­galmát, s annál jobb, — nehogy tovább fertőzze a földet — minél előbb sülyed örök feledékeny­­ségbe. Ne legyen inkább magyar többé a nagy világban sehol is, mint olyas, ki se magának, se az emberi nemnek becsületére élni nem tud.“ Legszentebb kötelességemnek tartom, min­den alkalommal a tanügy körül szerzett tapasz­talataimat és imént vázolt meggyőződésemet má­sokkal közölni, hogy talán egyik másik általam megértetve és meggyőzetve, ugyanezen elvek­nek proselytákat szerezzen s fölvilágosítsa a né­pet, hogy a tanító az emberiség igazi s legnagyobb jótevője. Kétségbevonhatlan igazság, hogy a tanító van az iskoláért, a gyermekért és nem megfor­dítva. De az sem vitatható dolog, hogy vár­jon a tanítók vannak-e a szülők, vagy ezek azok iránt lekötelezve ? Elméletileg mindenki elismeri, hogy az utóbbinak kell állni, de gya­korlatilag mégis megfordítva van. A­helyett, hogy a szülők elismeréssel — csak erkölcsit ér­tek — viseltetnének azon emberek iránt, a­kik gyermekeikkel éveken át fáradoztak, még ők kívánnak általuk megsüvegeltetni; sőt oly szü­lők is vannak, — különösen azok között, kik az intelligencia fokát a bankók számához mérik ■— a kik, bár maguk nem voltak képesek gyer­mekeikbe annyi illemtudást csepegtetni, hogy ta­nítóik iránt tisztelettel viseltessenek, mégis han­gosan merik nemtetszésüket nyilvánítani, ha egy mzapámv tíuiitó nkftt ófk­rftVAnni np.m ta!á!in A Krt. TÁRCA. Kirándulás a Zugligetbe. Budapest, szept. . . . Vasárnap van. Isten iránt kegyeletlenséget önmagatok iránt kegyetlenséget művelnétek, édes földjeim, ha a nyugalomnak szentelt e napot sem menekülnétek néhány órára az ujjáalkotás súlyos gondjai elől. De hová, hová? — kér­ditek ugy­e — hiszen mindenüvé kisérnek­­ tépelődések, nincs hely, hol a tátongó sebekbe gondterhes levegő ne törne elő! . . . Dehogy nincs, •— csak hagyjátok magárt az otthoni gondot. Ülj, kedves olvasóm, a kép­zelődés lepke­szárnyaira s varázsold át maga­dat kis időre a fővárosba, de ne valamely har­madik emeleti szoba rekkenő forróságába, vagy a boulevárdok sülő aszfaltjára, hanem a­z Zugligetbe, Budapest e bájos mulató­helyére mert itt találjuk föl a szomjazott testi és lelk üdülést. Mióta a Margithidra síneket raktak le mindössze 27 vasért közvetlenül lehet lóvonati vaspályán a Károly-kaszárnyától a Zugligetbe jutni. A­mikor azt mondom, hogy közvetlenül ne tessék úgy értelmezni, mintha fönnakadások nem vetnék magukat közbe, hanem lehetőleg egyeztessék össze az ismert krach-korbeli bécs couplettel: Wenn aner mit der Tramwer fahrt, erlebt er allerlei­­s’ is’ im Grund nicht­­andres, wie a Steckenleiberei. A váci körúton csak a föl- és leszálló pas­­sagterek, meg az állomás­helyek tartóztatnak bennünket, hanem mikor a Cárié „Újvilága” elé érünk, a dragonyos tábornok méltóságává léptet elénk két lovas csatlós, a­kiknek magas hivatás , bennünket a Margithíd domborusá­gán átsegíteni. Magasan a légben, a híd merési boltozatán döbörög pályakocsink, alattunk szé­dítő mélységben a gomolygó Duna, melynek ha­talmas ezüstszalagján, a híd négyes kőkapuját keresztül, csaknem egyidőben repül a „Fecske“, „Ráckeve“, „Mátyás-Király“ és a „Hattyú.“ Fenséges panoráma­­ Budának apró függő házi kói, mindmegannyi kőszáli zerge, átellenben a pesti korzón koloszszális négyemeletű paloták középen a hatalmas folyam beláthatlan hajóra­jával ; a háttérben a bűbájos Margitsziget, s tá­volabb a kéklő svábhegy, János-hegy, Sas­hegy, Királyhegy, s mindezeket bekoronázva a magyarok régi dicsőségéről tanúskodó vár­fok, a gellérthegyi citadella s a ragyogó kirá­lyi várlak,-------mindez oly lélekemelő látvány, hogy a magyar emberrel, még ha mélyen suj­tott szegedi is, feledteti pillanatra buját s élénk lelkesültséget kelt benne. Mikor elértük a hely­zet magaslatát, megszabadítanak az előregattói lond Istók“ nem mondott bolondot, midőn ezt a megjegyzést tette : „Úgy látszik, a bankó büszke reá, hogy valaha rongy volt.“ Nem jól organizált velőnek a jele, hogy a jótéteményt élvező nemcsak hogy hálára nem érzi magát kötelezve, de még neki áll följebb, a a vele jótettet gyakorlótól tiszteltetni óhajt. Ez olyan a Figaróban említett hála : „A hála netovábbja az, mikor valaki nem apjának köszöni életét.“ — Ha az emberek nem késnek azoknak szolgálatokat tenni, a­kiktől jö­vendőre hasznost remélnek, minőknek kellene tehát magukat azok iránt mutatniok, a­kik már hasznukra voltak ?“ kérdi Cicero. Nem kevésbé áll a szellemi világban, mint az anyagiban, hogy a bove maiore discit­arare minor, azaz, a­milyen az úri osztály, olyan a nép. A­míg az úgynevezett intelligencia — tel­jes elismerésem a kivételeknek, csakhogy az a sajnos, hogy ezek a kivételek igen szórványos kivételek ! — magának a tanítóról az eddigi­eknél tisztább fogalmakat nev­­szerez és iránta jobb indulattal nem viseltetik, addig a tanító befolyásáról a közvagyonosodásra ugyan beszélhetünk, de csak olyformán, mint vaknak a színekről; eredménye nem lesz. Ugyanis mit tapasztalunk a társadalomban ? Azt, hogy a leg­­magasztosabb, legterhesebb pályán működő egyé­neknek kell a legnagyobb ellenszenvvel küz­de­­niök. Ennek az oka két dologban fekszik : a) ab­ban, hogy magának a tanító­ testületnek vannak oly tagjai, még­pedig számosan, a­kik azt, a­mit mások építenek, lerontják; b) abban, hogy igen sok a félművelt ember, kik a tanítóban látják legna­gyobb ellenségüket, mert ez van hivatva oly férfiakat nevelni, a­kik őket a szereplés teréről lassanként leszorítják. Ettől való félelmekben semmitől nem riadnak vissza, csakhogy befo­lyásukat megtarthassák, és a mi bennök szó és nyelv van, mindazt a tanitó rágalmazásának cudar mesterségére fordítják, sőt azt mint med­vét szeretnék táncoltatni. — Ezek az emberek hibáiért ugyan gyűlölni és megvetni, de eré­nyeiért viszont becsülni nem , de még csak kí­mélni sem tudják a tanítótestületet, benne csak roszat, de jót soha sem tudnak, nem akarnak látni, habár hibái sokak lehetnek , de erényei többek. A tanítótestületet nem mindig a szerint ítélik meg az emberek, hogy miket mond és cselekszik, hanem a legtöbbször csak azon me­sék után, melyeket ellenségei vagy ál barátai kikobolnak és ráfognak. — Ki ne ismerné kö­zülünk az emberi természet azon vonását, hogy felebarátunkról csak félig nyitott szájjal mond­s gyorsan gurulunk lefelé, de csak azért, hogy Buda halmos völgyes vidékén minden tíz percben újból kapjunk „sorspontot.“ Kezdődik az eredeti (!) német világ. A pálya oldalán van „Garobal­­di’s akrobaten et mimiken Theater“, hová a Kátik és Milcsik változatos nemei és fajai, rán­­cigálva hátul szoknyájuknál fogva a májusi fol­tokkal ékes Szepik által, tartják ünnepélyes be­vonulásukat. Odább a városmajorban a kedé­lyes bürger spárgára kötve dinnyét visz; a másik büszkén lépked oldalbordájával, hóna alatt sült kappannal ; még távolabb sváb leá­nyok sváb ifjurakkal vegyest fogósdit játszanak. Egyszerre egész csapat kizáruló gyerkőc — nagyságukról, helyesebben kicsinységükről ítélve a múlt nyáron hagyták el a pályát, — rohanja meg a vasúti kocsit. „Frisch Glas Wasser“, sipítják füleinkbe. Persze a jó budaiak annyit már megtanultak, hogy a Pestről jövők a major­ságig eljutva halálra szomjasak. S ha egy po­­hér vizért két krajcárt adsz, keserűséggel mondja a kis siheder: Bitt seben, 3 krajcer kost’s, — i’ muss mit­’m Wasser einrechneu. Sok viszontagság után végre eljutunk a svábhegyi fogaskerekű vaspályához. A roppant pupu hegy, a reá halmozott nyaralókkal, szépen kultivált útjaival, a fölfutó gő­zkocsival, a mint az vasfogait testébe vágja s csak a bodorodó füstöt bocsájtva vissza kanyarog majd a tisz­táson, majd a sűrűben bujkálva,­ a legkelleme­sebben foglalkoztatja a szemet. Baloldalon a „Szép Heléna“ kerti vendéglő olyasmire emlé­keztet, mint az új­szegedi tánchely, csakhogy a toborzás és aprózás helyét itt a gemüthlich cso­­szogás foglalja el. Végre ötnegyedórai utazás után elérjük a várva várt zugligetet. Elnevezése igen találó, rejtélyes, tekervényes, fűvel benőtt, bokrokkal, vén fákkal, helyenkint képesz szikla­csúcsokkal megrakott labyrinthja ez a halmoknak és völ­gyeknek, az útszorulatok és meredek lejtőknek. Üde éltető levegője, gyönyörű panorámái, mosoly­gó zöld pázsitszőnyegei, beláthatatlan szőlősorai, spompás villái, sat. Budapestnek valóban egyik egszebb és legkedvesebb mulató helyévé te­szik. A zöld mezőkön jól ápolt utak fehérlenek , s kígyóznak szeszélyesen minden irányban. A „Fácán“ vendéglőt elhagyva csakn­a háromne­gyed óráig haladunk a lejtős utakon fölfelé, miglen a „disznófő“-hoz jutunk. Beszélik, hogy ezen minden izében romantikus helyen Mátyás király előszeretettel és gyakran vadászott s ő födözte volna föl azt a bús vizű forrást, mely­nek torkára hatalmas disznófő applikáltatván, bőségesen ömleszti az áldásos vizet. Itt vigkedélyű társaság csatlakozott hoz­zánk s a mi előkelőleg megjegyzendő, egy csa­pongó kedvű, csábos szépségű menyecske volt közte. K. barátom bemutatott neki s most már szemeink vizsgálódását a természet szerves és szervetlen remekei tanulmányozásában kelle megosztanunk. Most már ő vezérelt fölfelé, ia­jon valaki valami roszat, alig találunk valakit, ki azt készséggel el ne hinné, míg istenbizony­­nyal erősítve állítsunk arról valami jót, akárhá­nyat találunk, ki a Tamás szerepét fogja ját­szani. Ez a jelenség teszi a tanító ellenségének szerepét könnyűvé, mert bárminő képtelenséget mondjon , mindig lesz olyan , ki azt elhiszi, majdnem oda terelték az együgyű embereket, hogy még azért is méltatlankodtak, hogy a ta­nítók is lélegzenek, hogy hangot adnak, hogy emberi alakkal bírnak. „Quod spiratis, quod vo­­cem mittitis, quod formum hominum habetis, in­­dignatur.“ (Cic.) A tanitó az egész emberiséggel gyakorolja a legnagyobb jót és ezért minő jutalomban ré­szesül ? Csak annyiban, hogy éhen nem hal. A ki mindenkinek tisztességes existenciát segit te­remteni, az a nyomorral küzd. — Sic vos non vobis fertis aratra boves. — Minden más állású ember ernyedetlen szorgalommal, takarékosan, józanul élve, élete nyarán gyűjthet, szorongás nélkül várhatja öreg napjait, mert élte telen lesz, a­mivel süthet. A tanítónál még ez sincs így. Mert minél buzgóbban törekszik megfelelni kötelmeinek, pályájára minél méltóbbá akarja magát tenni, annál kevésbbé tehet szert anyagi jólétre; hivatala igénybe veszi minden erejét s idejét s képtelen a hivatalával járó teendőkön fölül mással foglalkozni, arról pedig nincs tu­domásom, hogy tanitó fizetéséből gazdaggá lett volna. Sokan azt mondhatják, hogy a tanító állá­sát a társadalomban nagyon elszomorító képben állítottam elő. Ezt magam is elismerem , de azt is állítom, hogy a kép igaz , ellentmondásban nem áll a valósággal. A­ki a tanító állapotáról általában kevésbé zordon, vagy pláne élénk színű, de egyszersmind hiú képet fog előállít­hatni, az iránt én örökös hálára kötelezem ma­gamat, mert az által nemzetem szép jövője iránt reményt ébreszt bennem. Most még csak én, mint nem tanító, egypár szót fogok intézni tanítóinkhoz, őket arra kérve, hogy a maguk és a nemzet érdekében fogadják tőlem szívesen. Igen tisztelt tanítók és tanítónők! Az a tudat, hogy önök az emberiség igazi jótevői, hogy önöknek van legszentebb hivatásuk, lelke­sítse önöket a buzgóságra , hogy önmagukat a pályák legmagasztosabbjára naponként méltób­bakká tegyék ; acélozza erejöket a kitartásra, hogy a pályák legnehezebbjén el ne csüggedje­nek. — „Mensch sein, heisst Kämpfer sein.“ — Vívjanak meg minden részakarattal. „Mert duló gyanánt Blaháné dalaiból énekelve . . . Egy lombos fákból képezett jókora ellipszisen nobilis hölgy társaságra bukkantunk. Itt a jókedv még fokozottabb volt : kergetősdit játszottak a tíz éves leányok „agyszeretetével.“ Közelebb hatolva vevők észre, hogy mindenik leányka háta mögött egy egy boldog lovag áll, a­kik feszült szívvel várták, mikor repül már feléjük a fehér zsebkendő, a­mely följogosítja őket a dobáló nemes „dámvad“ tőzőbevételére. Volt kacagás, mikor a túlbuzgó fiatal­ember futtá­ban elsiklott s hosszában elterült. Pedig nem ő volt az oka, oka volt az a tüzes szemű kis barna, a­ki megzavarta a fejét. Mi egy mere­dek lejtő szélére keveredtünk s onnan néztük a szeráfok „gedázását.“ Egyet tuttunk is hozzá s talán alkalomszerűen: Hajlik minden szála, Azért nincsen párja A szerelmes lánynak. Lassacskán, észrevétlen fejünk fölé vonta az esthajnal pirkadó alkony­köpenyét ; a nap a közeli János-hegy mögött hanyatlott le a nagy mélységbe ; utolsó sugarai még egyszer megara­nyozták a zöld kúpokat, a nyaralók fedeleit, a mosolygó fákat és­­ az angyali leányarcokat. Úgy éreztük, hogy a világ legkedvesebb helyén vagyunk ; meg voltunk győződve, hogy a bécsi rotunda tetején, a schönbrunni glorietten vagy a dornbachi Schafen­bergen kínálkozó tájkép ez­zel a mienkkel nem vetekedhetik. Mindnyájan elmélázva a természetnek pa­zarul szórt kellemein, csak nagy vontatva ke­rekedtünk útnak a „Disznó­ fő“ felé,­­ vegyes karban énekelvén a „Kornevilli harangok“ leg­kedveltebb dalait. A Disznófőben először is meg­tiszteltük a disznófőt s megittunk egy pohár forrásvizet, azután asztalhoz ültünk .... Hátha háromszor oly hatalmas lett volna az a borjú­­szelet, nem pusztítottuk volna-e el ? Nyilvánvaló, hogy a jó sashegyi sem hiányzott s istenesen meg­eredt a nömes ováció, kisérve hangos ovációktól. Vili barátunk vízióiban mindig csak a meg­­ifjuló Szegedet látta s ennek az egészségéért ürített minden csöppet. „Hogy az Isten Szeged népét meg ne áldja — arról szó sincs! — toasztirozott lelkesülten. Kari barátunk pedig, fölháborodva azon, hogy szomszédja sörös pohárral akart az ő bo­ros poharával koccintani, kelő haragját a követ­kező adomába ölte : Egyszer arisztokratikus tár­saságban egy hencegő német indigena a világ leggazdagabb nyelvének akarván nyilváníttatni a németet, erősítő, hogy csupa b betűvel kez­dődő szavakkal egész dicsbeszédet rögtönöz az ő bier-jére. S el is krákogott valamit. Erre a mi Jókaink szerényen föláll s odamondja : „Nem bánom, legyen a b betű, majd az urak engedelmével én is dicsérek vele valamit.“ S erre ifjú tűzzel megered : „Borbeszéd. Biz bátorkodom bámulni bántva boromat, Babele Helybeli újdonságok. Szeged, szept. IB. — A kárbecslések ellen beadot reklamációk tárgyalásával foglalkozik az ern kiküldött királybiztosi tanácstagokból álló albi­zottság. — A reklamációk bezárása után még­­ tárgyalások vannak hátra. A bizottság elé 12­. eset került. Ennyi fölszólamlás történt az érdek­lett felek részéről a szept. 1-től 13 ikáig terjedt idő alatt.­­ A folyó évi adóleírások a legközelebb megkezdik. A katasztrófa követ­keztében vagyonukban vagy jövedelmeikben ká­rosult adózók a törvény értelmében megfelel adókedvezményben fognak részesíttetni. A leen­gedések megállapításához alapul megkívántat összeírási munkálat már részben elkészült, rész­ben közel áll a befejezéshez. Az adóigazgató­ság az összedült és lakhatatlanná lett házakr vonatkozólag már elkészíti a kárfelvételeket. A földekben, illetőleg a földek utáni jövedelembe esett károk ma szintén föl vannak véve s a ezeket tartalmazó kimutatás legközelebb, a előbbenivel együtt, illetékes helyre lesz fölter­jesztve. — A körtöltésen nagy erőre indultak meg az_építési munkálatok,­­ Balázs, badar beszéd, barátom! bármint biztos borba borítom bitang bajaimat; becsülöm bóki bor­uságodat. Bús brúgó bőg belőle barkómri Badacsonyi bilikom búm börtöne ; budai bérek buzgó bikavér bánatom bundája. Borostyánt, b­­ért, bátorságot, barna babám bájait bori billegtetem barna bajszommal. Beszéli Baba Barnabás borbecslő biztos Budán.............Ne tudom, mennyi igaz belőle, de hogy Jókaitól k­­elhetett, az bizonyos. Még elszomorkodtunk volna valameddig „Sauwirth“ apró poharai mellett, ha tízre nem fordul az idő, a­melyen túl a vasút nem kötl­kedik. Gyertyát vásároltunk hát s ennek a v­lága mellett törtettünk lefelé. Károly barátun egyre erősítette, hogy ő nála senki e világa jobban nem ismeri a lefelé vezető utat. Aki bekötött szemmel is levezet. . . Mondjam-e to­vább ? Szépecskén eltévedtünk. Ilyeténkép aki reggelig is bolyonghatunk, — mormogánk — megálltunk, az irányt vizsgálandók. „Úgy van!“ — hangzók föl egy csent hang s egyidejűleg mintegy a földből kinő­ állt előttünk egy karcsú hölgyalak. — „az­on eltévedtek. Reménytem, a közúti vaspálya áll máshoz szándékoznak jutni; ez esetben bárót negyed órányi veszteséggel vissza kell fordulni« a „Fáczán“-hoz s onnan a gyalog ösvény tévesz­tetlenül célhoz vezet. Vagy — várjanak. Rejt­­yesebb utakon ugyan, de fél óra megtakarít­sával is eljuthatnak oda. — „Pista !“ — kiáll a sürü bokrozat mögötti villából előlép a Pisti — „Vezesse ezeket az urakat a dűlő után­i állomáshoz. Ha valami a bokrok közt moccann habozás nélkül löjje keresztül !“ — El ne hangzott még az utolsó szó a hölgyalak áltül Nekünk, alig értve a dologból valamit, mi­­ tenni valónk lehetett, mint a bérest, ki se magyarul , sem németül nem beszélt, némi követni. Negyedóra múltán valóban a pályakocs ültünk. Visszamenőt a „Szép Ilonánál“ vesz­delmes kaland várakozók reánk. Egyenest szél közt tartott ugyanis felénk egy másik vasi kocsi. Későn vettük észre s minthogy mi lejt! haladtunk lefelé, kicsinyke múlt, hogy a találkoz kölcsönös összezúzódásban nem végződött,­­ ugyan a „vám“ mellett egy őr, a­kinek hivatása r­endett ügyelni a „váltóállomásokra“; oh, nem azért jámbor a jámbor, hogy a lelkiismei furdalásai, vagy a kerekek dübörgése bóbisk­lásában zavarják. No de elég az hozzá, hogy mi egy é múlva mégis a főváros szivében, a szemet ké ráztató fényözönben valánk s a színházakból, „Cirkus-Renz“ ből, az Újvilágból, Orpheumt meg a jó ég tudja mi mindenféle mulatóhelyé­ről hazatolongó népség hullámaiba elegyedt.. Kiindulási pontunkhoz, a Károlykaszárny­hoz érkeztünk. Innen, úgy hiszem, jó szegedi« képzelmetek tarka szárnya ismét vissza­­­vinni — árvizes hajlékaitokba, p.­­ — Petőfiként — a ki jármot hagy nyakáb tenni — Méltó reá , hogy azt hurcolja is, — Mig össze nem dől a korbács alatt.“ — Ha önök igy cselekszenek, meg fognak győződni, hogy igaza van Arany Jánosnak, midőn mondja: „A szellemet a legügyesebb kaloda-rendszer sem képes dugházban tartani , hanem úgy jár vele, mint gyermek az eltaposni akart napsu­gárral, hogy midőn talpa alatt hiszi, már ismét felül ragyog.“ — „Mentül műveltebb valamely ember, annál kevésbé szeret mától holnapig élni,“ mondja Spencer. Ne tekintsék önök a nyomo­rúságos jelent, hanem utódaik számára szebb jövőt előkészíteni törekedjenek. A fölvilágoso­dás terjedésével a tanító sorsa is javulni fog mert előbb-utóbb be fogja látni az emberiség, hogy a legnagyobb jótevői irányában tanúsítót szűkkeblűség égbekiáltó igazságtalanság. Majd ha ez a kor beállott, akkor hozzá foghat a tanító a még most nem vitatható tété megírásához. Adja isten, hogy a megfejtés fö­lött még én is örülhessek. „Dass man nicht gethan, was man wollte soll entschuldigt werden durch die Beweise, dasi man getban, was man konnte.“ Zentán, 1879. szept. 10-én. R. F.

Next