Szegedi Híradó, 1879. július-december (21. évfolyam, 79-225. szám)

1879-10-23 / 175. szám

Huszonegyedik évfolyam 1879. 175-ik szám. Csütörtök október 23-án. POLITIKAImi Híradó. ks VEGYESTARTALMU NAPILAP. Megjelen: az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. Elő­fiz­etési föltételeit: Szegeden házhozhordással és vidékre postán . Egész évre . . . 15 frt —­kr. Félévre .... 7 „ 50 „ Évnegyedr . . . 3 „ 75 „ Egy hóra ... 1 „ 35 „ Előfizetések legcélszerűbben pos­­tautalván­y utján eszközölhetők. Szí Szerkesztőségi iroda : hol e lap szellemi részét illető ügyekben értekezhetni. Klauzál-tér, 209. sz. a. az udvarban balra. Egyes szám ára­ 3 fer. Hirdetések dijai: A héthasábos petitsor vagy annak teréért egyszeri hirdetésnél 6 kr, kétszerinél 5 kr, többszörinél 4 kr. és minden beiktatásnál 30 kr. kincs­tári illeték fizetendő. A bizonyítékul kívánandó lapok és a nyugtabélyeg külön fizetendők. A „Nyílttériben a négyhasábos petitsor iktatási dija 15 kr. Hirdetések fölvétetnek a fővárosi és a külföldi nagyobb hirdetési irodákban is.­­Kiadóhivatal : Burger Gusztáv könyv- és kőnyomdája, könyvkötészete, papírraktára, hova az előfizetési pénzek és hirdetések küldendők. Az érdem jutalma. Budapest, okt. 22. Az ottani „Szegedi Napló“ vasár­napi számában egész ostentative közli, hogy Bakay Nándor, a „függet­lenségi“ képviselő, lett az állami do­­hányraktárak számára szükséges köteles­munkák vállalkozója. Ezt a hírt a némely­kor elég józan „Pesti Hírlap“ siet teg­napi számában reprodukálni, követni fogja ezt az ellenzéki lapok kó­rusa, ama szent borzalomnak adván ki­fejezést, hogy „m­i­k­é­n­t is lehet egy függetlenségi képviselő kincstári szállító egyszersmint ?“ Ezt a kérdést — a­nélkül, hogy a fönti hrrt kolportálók maliciáját hin­­nék — két külön szempontból lehet fölfogni és pedig: 1. lehet-e Bakay, mint a törvény­­hozás tagja, az összeférhetlenségről szó­ló 1875. I. t.-c. 2. §-ának b) pontja el­lenére a kincstárnak szerződéses vállal­kozója, illetve szállítója ? 2. lehet-e Bakay, mint független­ségi képviselő — ismételjük, mint „füg­­getlenségi“ képviselő — a kincs­tári dohánygyáraknak, tehát az állam­nak, szállítója ? Az első kérdésre nézve határo­zottan azt kell válaszolnunk, hogy : nem. Szomorú köztapasztalás, hogy ne­künk a saját polgárijainknak közvetlen becsületében föltétlenül, biztosíté­kok nélkül megbíznunk nem lehet. Egy ily biztosítékot képez az összefér­­hetlenségi törvény 2. §-ának b) pontja, a­mely — elég szomorú, ámbár kény­szerű következés — útját állni van hi­vatva épen a magasabb értelmi fejlett­séggel bíró iparosok némelyikének abban, hogy az annyiféle szükségletek kielégí­tésére utalt állam egy-egy szállítási vál­lalatát — minden esetre a magyar ipar előnyére s legtöbbször a fejlődöttebb külföldi indusztria visszaszorításával s mindannyiszor a mi nemzetgazdaságunk nagy javára — teljesíthesse. Koránt sincs annyira kifejlődve iparunk, hogy a terjeszkedésnek erre a nemére is reá nem volna szorulva; de meghajlunk a törvényhozás magasztosabb érdekből kiindult intenciója előtt s a „bevégzett tények“ tudatának ridegségé­vel jelentjük ki ismét, hogy a törvény­­hozás tagja — legyen az Bakay vagy bárki is — a kincstárral nyereség- vagy veszteséggel járható szerződéses viszony­ban nem állhat, s ha ilyenben állani akar, az összeférhetlenségi törvény értel­mében állásáról le kell mondania. A­nélkül, hogy Bakayt, kiről egy­általán azt sem tudjuk, szerződött-e és miképen a kincstárral, e tekintetben ki­fogásolni akarnók, figyelemmel kell len­nünk az összeférhetlenségről szóló 1875. I. t.-c. 5. §-ára, mely világosan kimond­ja, miszerint: „Azt, hogy a megbízás, a vállalat, az üzleti viszony minő jelleggel bir, és egyáltalában azt, vájjon alá esik-e vala­mely állás az 1., 2., 3. §§-ok határoz­­mányainak, fölmerült kétség esetében a képviselőház e végből választott állandó bizottsága, jelen törvény értelmében, esetről-esetre dönti el.“ Nem a száraz tény tehát, hogy egy képviselő a kincstárral szerződéses vi­szonyba lépett, de az is szükséges az imkompatibilitás kényszere kimondásá­hoz, hogy a törvényhozás e célra kikül­dött bizottsága is olyannak találja a keletkezett szerződési viszonyt, mely a képviselői állással össze nem fér. De — a föntebb tett kijelentésünk folytán is — elejtve a kérdés ezen ré­szét, mely fölött úgyis — ha ugyan szükség lesz reá, nálunk hivatottab­­bak fognak dönteni; térjünk át arra a másik fölmerült kérdésre , ha várjon Bakay, mint függetlenségi, le­h­­het-e kincstári szállító ? Mi erre azt mondanók: Mikor volt a munkának politikai hitvallása, hogy bizonyos körülmények még l­e­­mondásra is kárhoztathassák azt ? Mióta lett rabjává a becsületes munkás politikai érzelmeinek, hogy le kell tennie fúróját, vésőjét, ha vele nem rokonszerű ember hívja munkára ? Mióta s kik te­szik keserű satyrává a hazai iparosság régi, folyton fölújított követelését, hogy „az állami szükségletek“ a belföldi magyar ipar által födöztessenek, akkor, midőn készek meghurcolni annak a függetlenségi képviselőnek politikai meggyőződését, ki elég önerővel bír, hogy a magyar iparnak általa is hiven szolgált érdekét saját csekély erejével elősegélje, emelje ? Ezekre a kérdésekre azonban a túlsó oldalról bizonyára csak azt a rövid kijelentést veendjük, hogy „midőn egy függetlenségi képviselő a kincs­tárnak (szerintük : a kormánynak) szál­lítója lesz, ezt az érdem jutalmá­nak méltán lehet tekinteni.“ Tehát itt a dolog bibéje ! Egy kö­zönséges szerződési viszony hite elég nekünk arra, hogy egy ember, ki a közé is, becsületében gyanúsíttassék! Elég arra, hogy egy férfi politikai elvei­ről szólva — Judás- csókot emleges­sünk. Nincs cudar­abb kedvtöltés nagyobb paszszióval és könnyebben űzve közéle­tünkben, mint a gyanúsítás. Any­­nyira könnyelműnek, annyira táglelkű­­nek, annyira hozzáférhetőnek tekintjük immár a világot, hogy nem lehet benne ember, a­ki elég fényes nymbuszt bírt legyen szerezni jellemével arra, hogy a gyanúsítások mérgezett nyilaitól megóvó legyen. S a gyanúsításnak ez a módja, ha minden alapot nélkülöz is, köztapasz­talás szerint néha még arra is elég, hogy egy-egy kiválóbb embert lejáras­son, vagy legalább a közügyektől el­­riaszsza. Pedig hiába vagyunk mindannyian született politikusok, hiában erőltetjük föl magunkra a közügyekhez­ értés nagy­képűségét , vajmi kevesen vannak még nálunk azok, a­kik közügyeinket igazán hivatott módon szolgálhatják. S ezek a kevesek is annyiak már nekünk, hogy bármely pillanatban elviselt te­herré tehetünk belőlük egyet vagy kettőt, mihelyt úgy tetszik a gyanúsí­tásból élő némely istenteremtésnek, a­ki — a­mint lelkünk nagy gyönyörűségére tapasztaltuk — mindannyiszor a közvé­lemény nevében szokta sárba rántani áldozatait. Mi Bakaynak elvtársai nem va­gyunk ; hibáit, gyöngéit gyakran meg­róttuk, de nem védelmeztük soha, s meglehet, hogy sokszor keserűség is ve­gyült azon érzelmek közé, a­mikkel egymást tekintettük, de részünkről méltatlankodók nem voltunk soha! ! Épen ebből a szempontból tartjuk tisztességtelennek azt a hadjáratot, a­mely legutóbb Bakay népszerűtlenítése céljából indult meg, — nem magáért Bakayért, hanem köz­életünk jövőjéért, a­melyet valóban két­ségbeejtő színben kell látnunk magunk előtt, ha törekvései közé az érdem, a tekintély ellen viselt ezen irtóháborút is oda kell képzelnünk ! Vannak bukfenchány­ók, a­kik még a sajtó terén is érvényesíteni bírják ma­gukat,­­ ne irigyeljük tőlük ezt az olcsó dicsőséget. Azonban azok, a­kik komoly törekvést éreznek lelkükben, a közélet egészségtelenedését lehetőleg meg­akadályozni , azok semmit sem teljesíte­tek akkor, midőn egyszerűen, hideg le­nézéssel fordulnak el ez emberektől, s jobb törekvéseiknek csak akkor látand­­ják gyümölcsét, ha vaskövetkezetességgel fogják útját állni mindannyiszor azok­nak, kik ezt a gonosz t­zelmet terjesz­teni törekszenek ! S midőn azon meggyőződésünknek adunk kifejezést, hogy : igen­is, szerfö­lött tisztességtelen a harc, a­melyet ma némely emberek Bakay népszerűtlenítése szempontjából viselnek, mert e harcban közéletünk elevenebb érdekeit fogjuk elhallani, — nem késünk egyúttal ki­jelenteni azt is, hogy e téren kifejtett dicstelen buzgóság sokkal kárh­ozatosabb lesz reánk, mint akár Bakayra, akár más kiválóbb egyénre, a­kit esetleg el­­népszerűtleníteni sikerül, mert ennek hevében el fog párologni minden jellem, minden önérzetes polgári törekvés i­s lép helyébe a saját akarattal nem bíró tömegnek jövőt nem ismerő akarata, a­melylyel szemben nem lesz módunk hi­vatkozni józan észre, hazafiságra; nem lehet okunk hinni, hogy a jellem és becsület (általánosságban szólunk), a melyet oly érdemetlenül rántottunk le a sárba — csak egy időre is vissza­nyerje régi tekintélyét, hanem el kell készülve lennünk ama szégyenteljes pil­lanatra, midőn a miatt kell lelkünk mé­lyéből pirulnunk, a­mit mi teremtet­tünk ! Ettől pedig mentsen meg bennünket az Isten, akár Börcsök Sándor, akár más halandó képében köszönt is be hoz­zánk ! —­r­­­takban mond. Nagyon csúnya szó ez. Rokon hangzása van az érdemmel, s megtéveszti az embereket! Szóba került a nevelés s a vallásfelekezetek közötti példás türelem Magyarországon. „Erről ifjúságomból én is mondhatok adatot — szólt Kossuth. — S.­A. Ujhelyen tanultam a piaris­­táknál. Vallási oktatásban alig részesültem, s midőn a negyedik osztályt elvégeztem, piárista tanárom figyelmeztető atyámat a vallási okta­tásra. A vidéken lakott egy kiváló hírben álló ev. lelkész. Piárista tanárom maga vezetett az ev. lelkészhez s igy szólt hozzá : Mi ezt a fiat a tudományokra tanítjuk, te tanítsd az üdvösség útjára, testvérem Krisztusban !. . . S a piarista megcsókolta az ev. lelkészt. " Kossuth mindig fölvidult, ha ifjúságáról s a 48-iki napokról szólhatott. Megmutató múzeumát, mely a 49 után tett utazásaiban az angolok és amerikaiak részéről nyert kitüntetések dicsőséges tárháza. A filadelfiaiak egy gyönyörű és drága keresztet adtak át neki, mely egy kis tokban Washington hajfürtjét s egyik oldalán Washing­ton arcképét tartalmazza. Átadták Kossuthnak a kardot is, melylyel Washington vezényelt. A new-yorki németek nagybecsű ezüst serleget adtak át Kossuthnak, mely drága aranyozással és domborképekkel van diszítve. Számtalan nagyértékű gyűrű — feliratokkal és címerekkel — hirdeti Kossuth tisztelőinek kegyeletét. Egy olasz művész mesés értékű kamrákban véste ki Kossuth és családjának arcképeit. Az átnyújtott angol és német föliratok roppant szekrényt fog­lalnak el. E föliratok száma megközelíti a két­százat. A legtöbb művészi kivitelű és köztük van az Illustrated London News speciális ki­adása, mely selyemre nyomatva tünteti elő a Kossuthnak Angliába való érkeztéről fölvett ké­peket, melyet az angol lap kiadói Kossuth nejé­nek nyújtottak át. Kossuthnak nejéhez irt s közzéteendő leve­lei elé tüntetik majd a gyöngéd, szeretetteljes viszonyt, mely Kossuth és neje közt fönnállt. — Kossuth ágya mellett jobbról két fia s elhunyt leányának arcképe van, balról egy kis asztalkán édes anyjának és nejének arcképe. Az arckép előtt kis bokréta. E bokréta virágait naponkint Kossuth szedi s ő helyezi el a drága arcké­pek elé.­­ Az uzsora elleni törvényho­zási intézkedések tárgyában Maros- Torda megye és Marosvásárhely város föliratot intéztek a képviselőházhoz, a­melyben, hivatkoz­ván arra, hogy a 8 százalékos kamat­maxi­mumnak váltókra és kereskedelmi ügyletekre ki nem terjesztése az általános váltóképesség s a törvény oltalma alatt korlátlanul űzhető tőke­uzsora folytán még inkább kitette az uzso­rások üzelmeinek áldozataikat : a kormányt e baj okainak elhárítására alkalmas törvényja­vaslatok beterjesztésére kérik utasíttatni. — Kossuthnál. A „P. N.“ szerkesz­tője ismét ír levelet Kossuthtal tartott beszélge­téséről. Átvesszük belőle a következő részleteket. A keleti ügyek jelentőségéről szólva, Kos­suth fájlalja, hogy Magyarországon ma már — mint látszik — nem méltányolják eléggé az ügyek, az elkövetett ballépések horderejét. „Má­sutt csinálják a külpolitikát, — úgymond — Budapesten azt csak reggisztrálják.“ Különös­nek találta azt is, hogy gróf Andrássy lemon­dását sem be nem jelentették a magyar ország­gyűlésen, sem erről az ellenzék kérdést nem tett. A kelet és a török viszonyok ismételve szóba kerülvén, Kossuth egy érdekes adatot emlí­tett föl. * Midőn a magyar menekültek 1849-ben át­lépték a határt, a belgrádi öreg török basa ké­­nyezve fogadta a menekülteket. — Miért sirsz te, — kérdezték tőle a me­nekültek — hisz nekünk kell menekülnünk a hazából ? — A ti levezetéstek a mienk is. Ti, a ha­zából mentek ki, mi Európából ! Arról szóltunk, hogy a siker mily nagy szerepet játszik a politikában. Ha a sikert hal­lom emlegetni — úgymond Kossuth — eszembe jut, a­mit Hugo Viktor a sikerről a Nyomom — Mahmud Nedim és Savas pa­sák. A portán megint egy kis csöndes kor­mányváltozás ment végbe , hogy mily irányban, azt eléggé mutatja az, hogy a hírhedt Mah­mud Nedim pasa — a­ki muszka zsoldossága miatt volt száműzve s csak nem rég térhetett vissza — újra bejutott a kormányba. Erről és Savas pasa külügyminiszterről, az új ottomán kormány e két kiváló tagjáról, a következőket jelentik: Mahmud Nedim már két ízben volt nagyvezér s egyszer hadügyminiszter. Mindenik állásában réme volt alárendeltjeinek. Ismeretes orosz barátsága nem pusztán platonikus termé­szetű. Midőn 1872-ben először volt kénytelen a nagyvezérségről visszalépni, nagy „megtakarítá­sokat“ vitt magával. A­mit szerzett, hűségesen meg­szokta Abdul Aziz szultánnal osztani. Csak egyszer, midőn a Hirsch-féle vasút építkezés al­kalmából nagyobb „bevétele“ volt, titkolta azt el a szultán elől, ki a dolognak nyomára jővén, nagyon megharagudott addigi kedvencére. Az anya - szultánnénak adott bőséges ajándékok azonban ismét nagyvezérré tették. A kormányt még Törökországban sem mindennapi módon vezette. Csak az maradhatott hivatalában s csak az juthatott hivatalhoz, a­ki megvesztegette őt. Ezúton is milliókat mentett meg­­ a saját zse­beibe. Most mint belügyminiszter kétségkívül tovább fog haladni az eddigi nyomokon. Savas pasa, az új külügyminiszter, néhány év előtt még egészen jelentéktelen orvos volt. 1874-ben a császári lyceum igazgatójává neveztetvén ki, az a merész gondolata támadt, hogy a lyceummal „egyetemet“ kössön össze. Savas, a „rektora“, azonban csakhamar politikai cselszövényekbe bocsátkozott, s ezzel vége jön a furcsa egyetem dicsőségének is.­­ Londonból sürgönyzik e hó 21 ről. A londoni kabinet állítólag azon tervvel foglal­kozik, hogy az esetben, ha az új török kabi­net orosz-barát, tendenciákat vallana, a nagykövetet Konstantinápolyból visszahívja és magát csak egyszerű ügynök által fogja képvi­seltetni. Egyúttal tengeri demonstrációt szándékozik véghez vinni, hogy az angol érde­keknek a Mahmud-kabinet általi megsértését megakadályozza.

Next