Szegedi Híradó, 1891. október-december (33. évfolyam, 258-335. szám)

1891-10-01 / 258. szám

Szeged, 1891. XXXIII. évfolyam. 258. szám. Csütörtök, október 1. Előfizetési árak: Házhoz hordás­sal pos­­tán küldve: Egész évre . 14 frt — kr. Félévre . . 7­0 — » Negyedévre . 3 » 50 * Egy hóra . . 1 » 20 » Egyes szám ára 5 kr. Eliadóhivatal: Endrényi Imre könyv keres­­kedése Szegeden, hová az előfizetések s a lap szétkül­désére vonatkozó fölszólam­­lások intézendők. ^ — POLITIKAI NAPILAP Szerkesztői iroda: Tisza Lajos-komt 73. 8S. Reitzer-féle ház, földszinti hová a lap szellem­ részét il­lető minden közleméy in­­tézendő. Bérmentetlen levelek nem fo­gadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetéseket és nyílttéri közleménye­ket a kiadóhivatal mérsékelt áron vesz föl. Nándor, Szeged, okt. 1. A magyar nemzet reménye, vá­gya, szívének és aspiráczióinak meg­értője, Rudolf trónörökös úgy halt meg, hogy halálának gyászos körül­ményei még ma sincsenek tisztában. Bizonyára emlékeznek olvasóink arra a megrendítő tragédiára, amely a katasztrófa idején azt a háborgást, amelyet akkoron a túl hevessé vált katonai vita idézett elő, rögtönösen átváltoztatta mély megilletődéssé, rész­vétté és országos közgyászszá. Amint a nagy csapás okozta fáj­dalom eltompító hatása alól lassacs­kán fölszabadultunk, első kérdés volt: ki tölti be szivünkben, reménységünk birodalmában s majdan Szent István trónján a szeretett és fájdalommal meg­siratott korai halott helyét ? Miután a fiágban leszármazó nin­csen, a trónutódlás joga és kötelezettsége a most dicsőségesen uralkodó kirá­lyunk legközelebbi vérrokonát, fitest­­vérét Károly Lajos főherczeget illeti meg. Ám azonban Károly Lajos főher­­czeg csak három évvel ifjabb a király­nál. Körülbelül tehát kész öreg­ember, aki aligha van megedzve arra, hogy az annyi testi és szellemi erőt köve­telő uralkodói foglalkozást, az öregség tisztes havával fején, a legnagyobb megerőltetés nélkül meg­­b­i­r­j­a. Ily kép az első gondolatot mind­járt az a másik követte, hogy" trón­örökösünkül a pragmatica sanctio ér­telmében Károly Lajos elsőszülött fiát, Károly Nándor főherczeget kell tekintenünk. Az ország közönsége várva-várta ennek proklamálását, mert természetes, hogy egész más, sokkal teljesebb az az érzés, melylyel a nemzet trónörö­köse iránt viseltetik, mint az, amely­­lyel az uralkodóház­­bármelyik tagjára gondol. Aztán mindenesetre nem közöm­bös előttünk, már ideje korán meg­ismerni az ország leendő urát szívben és lélekben s főleg hazafias dolog odahatni, hogy a trónra való kikép­zése abban az alkotmányos szellemben és érzésben történjék, amelyet most uralkodó szeretett királyunktól meg­szoktunk s amelyre államunknak iga­zán nagy szüksége is van. Mert ez idő szerint az uralkodás nem csupán felséges hisz, nem csupán rendelkezési és képviseltetési jogok tartalma egy állam népe fölött, de főként nagy és nemes, sok erőt, ta­pintatot, szívósságot, hivatottságot, tanulmányokat és munkabírást igénylő, igen sokoldalú kötelezettségek foglalatja. A monarchia e legfelsőbb pozí­­c­iójára az alkalmas embert nem le­het csak úgy előrántani az uralkodó­ház tagjai közül , sőt ma már eléggé fényes tehetséggel nem is lehet rá születni, hanem mindenek fölött nevelődni, képeztetni kell reá. Épp ez okból vártuk hónapokon keresztül nagy érdeklődéssel azt a legfőbb elhatározást, amely a trón­utódlás kérdését, teljes tisztázottságá­ban proklamálni fogja. Most íme, mint lapunk tegnapi számának táviratai között olvashatók, ez a legfelsőbb elhatározás megtörtént. Magyarország s a hozzá tartozó tartományok trónját Ferencz József után Károly Nándor főherczeg, a király fivérének elsőszülött fia fogja elfoglalni. Adja Isten, hogy ez a változás mennél későbbi időben történjék meg. Magára a trónörökösödés prok­­lamálására, ami külügyi tekintetben is A „SZEGEDI BIRADÓ“ TÁRCZÁJA, Molnár György. A magyar Thália gyászba borult: Molnár György, a kiváló tragikus színész nincs többé. A­milyen veszteség érte Mol­nár halálával a magyar színészetet, azt si­lány frazeológiai mértékkel megmérni nem lehet. Egy igazi művészi lélek szabadult ki porhüvelyéből és megtért oda, hol nincs vetélkedés, nincs viszály, nincsen irigység. Az emberi lélek e démonait a sors Molnár György tragikumának kegyetlen részeseivé avatta. Mert Molnár Györgynek, a tragikus­nak élete is tragikus volt. A magyar szín­művészet szegény odysseusának szomorú elégtételül szolgálhat ható poraiban Ibsen igazságkutató filozófiája: «Győzött, mert — egyedül maradt!» Egy olyan kiváló szellem, mint Mol­nár, nem érvényesülhetett sem mint szí­nész, sem mint rendező sehol ?! Egy olyan képzett, művelt férfiú tudásának, szorgal­mának gyümölcsei fanyarrá válhattak ?! Ha volna osztó igazsága a sorsnak és az embereknek, nem abban kellene nyilvá­nulnia, hogy Molnár György necrológusai most az elmúlt idők jelesét emlegessék. Pedig ezt teszik, mert Molnár György mű­ködése szerintük a múlté, melyet ő jelenné, dicsőséges jelenné nem varázsolhatott, el­vesztvén pályáját és hitét. Molnár György kiemelkedő alakja marad a magyar színé­szet történetének. A nagy illúziók és a nagy kiábrándulásokat élő emberek typusa volt. Transactiókra nem volt képes. Vagy mindent, vagy semmit, ez volt jelszava. Senkit a szerencse jobban nem ke­gyelt és senkit a balsors jobban le nem sújtott. Tüze oly nagy, hogy elolvad, ha hevül, s ha meghal benne a lélek, megke­ményedik, mint a vas, írja róla bírálója. Sze­retete épp úgy a végletekre vitte, mint a makacssága. Kombinácziói merészek és le­leményesek voltak s a kivitelben rendsze­rint megrontotta egy nagyfokú naivitás. Természete és egész lénye olyan volt, mint az üstökös csillagé. Mindenütt, ahol meg­jelent, nagy fényt árasztott és elhom­ályosí­­totta a többi csillagokat, de sehol se volt maradandó. Végzete a vándorlás volt és végzete volt, hogy mindenütt konfliktust keresett. Jótékony volt és pazar, ha pénz­zel rendelkezett, büszke és józan, ha sem­mije sem volt. Senkihez sem hasonlított, s azért mindenkivel r meghasonlott. Az emberek pártfogását elveszthette , de tiszteletüket soha sem. Mikor a budai színház másodszor is megbukott, Molnár a vidékre ment. Neje is követte, a nagyhírű «szép Molnárné», szül. Kocsisovszky Borcsa. S ezzel egyszerre kez­dődött a zilált művészi pálya, és zilált csa­ládi élet. A budai népszínház adósságai Molnár vállaira nehezedtek s a bukás ne­­mezise üldözőbe vette. De Molnár György bízott csillagában. Lehetetlennek tartotta, hogy a nemzeti színháznál rá ne szorulja­­sanak. E hite nem is csalta meg. A hatva­nas évek végén Molnár György a nemzeti színház kötelékébe lépett. De a konfliktus csakhamar bekövetkezett. Orczy Félix az akkori intendáns megsértette a színészeket. Erre a nemzeti színház tagjai szavukat ad­ták egymásnak, hogy vagy Orczy megy, vagy ők. A kormány Orczyt nem ejtette el, s az elsőrangú színészek megelégedtek az Orczytól nyert elégtétellel. De Molnár György nem alkudozott. Amire ő szavát adta, azt meg is tartja, mondá, s elhagyta a nemzeti színházat. Szépen cselekedett, de nem okosan. Nem számolt a korral, mely tapsol a nagy tetteknek egy napig, s másnap elfelejti. Azok pedig, akiket Molnár megsértett az­zal, hogy nem tartotta meg velük a további eljárásban is a szolidaritást, ezt neki soha sem feledték el. S annál inkább nem, mert később maga Molnár is aláírta az Orczy által küldött szerződést, sőt miután Paulay, a mostani igazgató visszalépett a rendező­ségtől, a rendezőség átvétele iránt is tár­gyalt vele. E tárgyalások azonban nem ve­zethettek sikerre, mert időközben Orczy megbukott. Utána a nemzeti színháznál

Next