Szegedi Híradó, 1892. január-március (34. évfolyam, 1-78. szám)
1892-01-01 / 1. szám
Szeged, 1892. XXXIV. évfolyam. 1. szám. Péntek, január 1. Szerkesztői iroda: Tisza Lajos-könti 13. &s. Ruitzer-féle ház, földszint, hová a lap szellemi részét ihlető minden közlemény térendő. Bérmentetlen levelek nem torjadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza... Előfizetési árak: Hárho* hordással vagy postán küldve: évre . 14 írt — kr. félévre . . 7 » — * Negyedévre . 3 , 50 * hóra . . 1 » 20 » Egyes szám ára 5 kr. Kiadóhivatal: 34 Edrényi Imre könyvkereskedése Szegedeni hovát lófizetések s a lap szétkülésére vonatkozó fölszólamlások intézendők. POLITIKAI NAPILAP Hirdetéseket fis nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal mérsé. I ■UHU vess! föl. Felhívás Szeged szab. kir. város szabadelvupárti választópolgáraihoz. Az országgyűlésnek küszöbön lévő feloszlatása és az általános képviselőválasztásoknak azzal kapcsolatos elrendelése folytán elérkezettnek látom az időt arra nézve, hogy a szegedi szabadelvüpárt a cselekvés terére lépjen. Ugyanezért Szeged szab. kir. város mindkét országgyűlési képviselőválasztó kerületének szabadelvüpárti választóit tisztelettel felkérem, miszerint 1895. évi január hó 3-án, azaz vasárnap délelőtt 11 órakor a „Tisza“-szálló disztermében tartandó szervező nagygyűlésre minél nagyobb számban megjelenni szíveskedjenek. Kelt Szegeden, 1891. deczember 26-án. Zsótér Andor, a szegedi szabadelvűpárt elnöke. Az uj esztendő. Szeged, jan. 1. A múlt év eseményeit, küzdelmeit s a közmunkásság eredményét két nap előtt méltattuk már. Most az uj év első napján, miután távol állunk a prófétáktól, a ránk szakadó új esztendő bekövetkező történetének jóslatába nem bocsátkozunk. Hanem a helyzetet, amelylyel az új év megnyílik, néhány sorban részletezhetjük. Bármiként vélekedjék is valaki Magyarország mai belkormányzati helyzetéről , azt bizonyára beismeri, hogy akkora várakozással s a bizonytalanságok olyan tömegével aligha nyílt még meg új esztendő, mint a mostani. A jobb reménységek biztosítására ugyan az illető helyeken mindenütt megtétetnek a kellő intézkedések , ám azért kétséges, vajon a téli választások leckéje ki fogja-e józanítani a beczczelődések és személyi gyűlöletek földjére tévelyedett ellenzéki férfiakat? Bármiként dőljön is el egyébként a választások sorsa ; az bizonyos, hogy az a téli hadjárat a torkokra és a lelkiismeretekre, amelynek küzdelmeibe Apponyiék és Polónyiék «nagy kedvvel mennek bele», nem fog tanulság nélkül lezajlani. Természetes, hag e tanulságot Magyarország választóközönségének kell megadnia. Miként fogja ezt megadni?? e kérdésre már csak prófétai ihlettel lehetne alaposan megfelelni, hanem azt már előre lehet konstatálni, hogy sem a 67-es alapot elvető párt, sem az újabban sujtásokba bújt Kabarékpárt szája íze nem fog megédesülni a nyerendő leczkétől. Különben ezek még kissé távol eső körülmények. Legközelebb áll hozzánk a mai nap legfontosabb eseménye: az országgyűlési szabadelvű párt üdvözlő tisztelgése a kormányelnök előtt és Szapáry Gyula gróf új évi beszéde. A táviró majd meghozza az események leírását, amelyet nem csupán a politikusok várnak nagy érdeklődéssel, hanem az ország egész közönsége. A közel eső választások elé, a szabadelvű pártnak, amely Deák Ferencz örökét őrzi s vele az egységessé váló magyar nemzeti állam épületének megerősítésén munkálkodik. — Összetett erővel, öntudatos akarattal s küzdelemre kész, hazafias elszántsággal kell lépnie. Ezért a pártvezér előtt való tisztelgés annak a jelentőségével bír, hogy a szabadelvű párt meg nem ingatott, teljes buzgalommal viseltetvén vezére politikai tehetsége s a kabinet képessége iránt, legbensőbb meggyőződéssel nyilvánítja ki, hogy az ország sorsának, jövőjének megvédését s a magyar nemzeti állam fölvirágzásának zászlaját a Szapáry-kormány kezében látja biztosítva, következéskép hazafias A „SZEGEDI HÍRADÓ“ TÁRCZÁJA. Új élet. Éppen ma két esztendeje, hogy eltemettük. Ködös, rideg Szilveszter délutánján. Mert meghalt az én kicsi angyalom. Igaz volt, tagadhattuk, nem hihettük. Úgy volt, hogy el kellett hinni. Ott feküdt soksok virág között. A szép szőke haja félresimítva a homlokáról, keskeny, üde koszorú rajta, az összekulcsolt fehér kezeiben meg egy friss myrthusgaly. Úgy feküdt ott, mint maga az elszállott lélek. Az volt. Lelket vitt magával. S amit itthagyott, vörös sávok hajnal pirkadásán haladó újév reggelére, — hogy ne legyen ép ez az egy esztendeje ennek az otromba, szerető embernek fájó emlék nélkül való, csak egy összetört, összezúzott valami . . . Ám meglátogat. Most, hogy hideges szobámban a lámpa fénye szőke bodorodással játszadoz a papíromon, várva, hogy az én engedelmes, hűséges szolgám, ez a kedves rézember végigszántsa gömbölyű betűkkel: eljön az emléke, befogva ködös fátyolával a fejemet. S szólhat tőlem odaké" az évtemető zaj, szólhatnak fényes nőkkel a lesütő csillagok, az övé vagyok újra. A testem, a lelkem. Itt van, eljött, hogy elmondhassam neki, milyen nagyon sok az, amit elvitt s milyen nagyon semmi az, amit itthagyott Hogy elmondhassam neki, amit üzenni nem lehet, mert toll le nem irhat, ecset meg nem festhet, gondolat föl nem foghat, mert végtelenségének átröpülni akarásában elfárad a képzelet gyorsröptü madara, hogy bármerre jártam, emberek között és madárselakja pusztába temetkezve, a tavasz első bimbójával induló langyosabb áram vidám libbenésében, vizes nyár ezer virág kábító illatától tikkasztó hevében s a hosszú ősz hulló levelein mindenben, mindenütt őt láttam. S hogy őt látom most is erős tél kavargó hófergetegében. Aranyos hajával, nagy fekete szemei erős nézésével s avval a hullámos mosolygással az ajkán, amitől megvillant a fehér fogak zománcza. Mintha szólna is valamit. És az a szó reáfekszik a mellemre. A lélekzetem nehezebb lesz tőle s érzem, hogy ez a megcsillanó, ködös emlék újra csak parancsol nekem, újra csak visszaszólít minden parányomban abba a verőfényes, tiszta boldogságtól tele világba .... II. Szép napok voltak. Tavasz volt, mikor reámszakadt minden gyönyörűségével, mezével. Az akáczfa tele volt illatos, fehér virággal s duskálkodva csaptak bele a napfényben megvillanó fényes hátú, zengő szárnyú bogarak. Virágok nyíltak már s meszsze, merre a fül elhullott: madárpittyenés szállott az úszó levegőben. Az ég is kék volt, akár a lourdesi Mária palástja s ha néhol fehér folt foszladozott rajta, szinte jól esett a szemnek . . . Kicsoda nem esett volna hát rabjául fekete szemeknek, még ha olyanok is valának, hogy nem szükségelték ezt a szerelemkeltő tavaszi hangulatot. Úgy hiszem megfogott volna engem az a szikra őszszel, vagy éppen is télben is s nem kell vala, hogy tavasz legyen a megejtőm. S bizony nem sajnálom, hogy megejtett. S nem sajnálom, hogy tovább volt rajtam, mint ameddig Jákob szolgált Leáért. Mert be fog az világítani késő vénségemig, jól eső fényt, meleget árasztva immár hideg mivoltomra. S talán felkölti bennem azt a régi, eltűnt hangulatot, mikor egy rámhullott tekintet alatt melegség futotta meg a józan fejemet, egy elejtett szó rezgésére sokáig csengett-kongott bennem valami s egy bársonyos, puha kis kéz futó szorítás végigkergette az egész testemen a futva kerengő vért. S talán újra, újra érzem azt a rámszakadó messiási boldogságot, ami megszállta az erősen for-