Szegedi Híradó, 1893. április-június (35. évfolyam, 78-155. szám)
1893-04-01 / 78. szám
hozatal által, amint azok a kormány előterjesztéseiben megfogalmazva lesznek, semmi kár sem fog esni. A zsidók recepciója már az általános jogegyenlőségnél fogva is, magától értetődő dolog. E derék népfajnak, mely századok óta hű társ örömünkben, bánatunkban, igazságot szolgáltatunk, midőn a politikai emancipáció után vallásukat is egyenjogositjuk, így adunk csak igazán s véglegesen hazát nekik a négy folyam három hegy hazájában, hogy velünk teljesen, véglegesen összeforrjanak s hogy az e népfaj tulajdonát képező nagy szellemi s anyagi tőke nemzetünk jelentős erősödését képezze örök időkre. Az állami anyakönyvvezetés a magyar állam erősségét van hivatva érvényre juttatni az ország valamenynyi vidékein s a magyar nemzeti befolyást gyarapítani valamennyi nemzetiség egyházi életében. Ugyan e célnak fog szolgálni a polgári házasság is, míg az egyházak tekintélye, hitelve sértetlen marad. Sértetlenül marad a katholikusok házassági szentsége is, mert az állam a házasság polgári megkötését követeli ugyan, de az egyházi esketést is szívesen látja, sőt törvényhozásának irányával előmozdítja. Megmarad tehát a magyar népnek a vallásos erkölcs, mely állama fönnmaradásának eddig is alapja volt, de új erőt adnak e reformok az állam magyarságának, hogy a nemzet ut maradhasson e földön időtlen időkig. S Wekerle neve is, melyhez e formok fűződnek, örökre beírva marad a hálás nemzet aranykönyvében ! A „SZEGEDI híradó“ TÁRCÁJA Idyll. Nagy az öröm a Kardhordó Ambrus uram portáján. Vig kedvben van mindenki, mint a cigánylakodalomban. Még a hobókos fejű Gáspár hetes mord arca is örömtől mosolygó. A konyhában forgolódó asszonyszemélyek sürgölődése is bizonyos ünnepies színezettel bír. Élénken tesznek, vesznek, sütnek, főznek a szabad konyha pattogó tüze mellett. A nagyasszony, egy vidám arcú kövér szépség, és most húzott el a tűz mellől egy nagy öblös fazekat, melyből a töltött káposzta orrcsiklandoztató illata párolog kifelé. — Csak jönne már! — sóhajt fel hangosan. — Bir’ ha sokáig késik, még a leves is első — jegyzi meg egy szemérmetes leányzó, ki lesütött szemekkel készíti a várva várt késedelmező legkedvesebb eledelét, a »marcipánk«-nál is finomabb — túrós-hauskát. A ház tornácáról türelmetlen köhécselés hallszik be. Kardhordó Ambrus uram maga ez. Rojtos-bojtos házisipka a fején füstölgő pipa a szájában. A pipájából kigomolygó nagy füstfellegek csak hosszúkás, nagy kajla bajuszát nem tudják eltakarni. Jól megtermett öreg úr. Zsinóros mentéje, sarkantyús csizmája mutatja a »kékbelit«. Nagyon is a türelme fogytán lehet már, mert mély, dörgő hangján minduntalan reá mordul a kertben foglalatoskodó Gazsi hetesre: — Eredj már szolgám, nézz ki! Jön e már az a-------többet nem is kell mondania a pipázó, falusi filozófusnak, mert a lomha hetes a többit már úgy is utána érti s kocogó léptekkel szalad a nemesi curia szélesre kitárt kapujához, honnan is a lompos szőrű Bodri vakog valamit a messze elágazó, poros országút felé. Ernyőt képez kezével a zsíros ködmöny hetes, s hosszan elnéz az út irányában, melyen most egyszerre hatalmas porfelleg támad. A farkát csóváló Bodri örömében felvukkant, s Gáspár, ki lassan kint megismeri a mindinkább közeledő, de még porrfellegektől takart kocsi kerekeinek ismerős zörgését, lihegve szalad a nemzetes ur elé, s jelenti : — Gyürnek mán ! Pipa, házisapka, egyszerre félre lesznek dobva s »kikiáltódik« a nagyasszony, no meg az Ijjártaó koma szemérmetes Boriskája is, ki az asszony néni segítségére jött át a szomszéd portáról a konyhába. — Gyün már — mondja megindult hangon a nemzetes ur, izgatottan pedergetve, hosszú deres bajuszát, melynél csak a nagyasszony öröme végtelenebb. — Már a rozsdás zsidó boltja előtt járnak ! — Kiált fel a kapu mellől a félcsámpás hetes, ki alig győzi a vinnyogó Bodrit csitítani. — Már — — folytatná még tovább, de már ekkor befordul a négy SZEGEDI híradó Szombat, 1893. ápr. 1. Fehér Ipoly. A pannonhalmi főapátról, akit csak két nap előtt üdvözöltünk a közoktatási tanács elnökévé történt kineveztetése alkalmából, a »Magyar Újság« ciceres cikket ir, amelyből érdekesnek tartjuk a következő sorok közlését: »A közoktatási tanács elnökévé a király Fehér Ipoly pannonhalmi főapátot nevezte ki. Ipolyi Arnold óta a tanácselnöki állás üresedésben volt s így Fehér Ipoly ezen a téren is igen előkelő örökségbe lép. A pannonhalmi főapát kitűnő adminisztrátornak bizonyult s igy jogos várakozásokat támaszthatunk vele szemben, midőn a közoktatási tanács elnökségét elfogadja. A közoktatásügyi tanács tősgyökeres reformokra szorul. Mai szervezete tarthatatlan. Ezeket a jelszókat már évtizedek óta hangoztatják s maga Fehér Ipoly is hangoztatta, ki a közoktatási tanács szakszerű újjászervezéséről külön tanulmányt is írt. A közoktatási tanács újjászervezése s Fehér Ipoly elnöki kinevezése között tehát olyan szoros a kapcsolat, hogy azt a hazai tanügy minden barátja örömmel üdvözölheti. Ha a közoktatási tanács még lejárt szervezetében is nevezetes faktora lesz a közeljövőben, mikor új átalakításon viszik keresztül. Fehér Ipoly férfikora teljében, munkabíró ereje kitartásában veszi át a közoktatási tanácsot. Fehér Ipoly mindig a magyar tanügy szolgálatában állott, amit élete is bizonyít.« A főapát szegedi működéséről igy ír a föntnevezett újság: »Hét év múlva Trefort kinevezte Fehér Ipolyt a szegedi tankerület főigazgatójának. Ez a ciklus harmadik fejezete a paedagógus életének. Fehér Ipoly, mint a szegedi tankerület főigazgatója szerezte legnagyobb érdemeit és legnagyobb ellenségeit. Sok tanárt sújtott szigorával, többet nyugdíjba küldött gyógyíthatatlan hanyagság miatt, másokat személyeskedések és torzsalkodások miatt rótt meg, ismét másokat nemzetiségi izgatás miatt szedett ráncba.« A cikk befejező része pedig imigy hangzik: »Fehér Ipoly a »schlagfertig« emberek közé tartozik. Fürge ész, gyors felfogás és erélyes határozottság jellemzik. A hazai tanügynek már régóta számottevő vezérférfia s így kinevezését örvendetes esemény gyanánt üdvözöljük.« Tisza Kálmán: Az ellenzéki lapok kárörvendő »Hallelujája« nem teljesedik be Tisza Kálmánnak a politikai térről való visszavonulása felett. Tisza Kálmánnak nincs szándéka igazat adni az ellenzéki lapok kombinációjának, s mint a nagyváradi »Szabadság«, a Tisza családhoz igen közel álló lap tegnapi kelettel írja, Tisza Kálmán ma, vagy holnap Budapestről Sajó- Kazára megy, vejéhez, báró Radvánszky Bélához. Onnan, ünnepek után, haza néz Gesztre s a jövő csütörtökön részt vesz a nagy-szalontai ev. ref. egyházmegye tavaszi közgyűlésén. Vasárnaphoz egy hétre — de ez már nem egészen bizonyos, — bejön a »Biharmegyei nemzeti kaszinó« közgyűlésére s innen megy Budapestre haza. Az első ibolyák. — Franciából. — Mily kellemes valamely szép márciusi reggelen a ligetekben, a szép harmatos füvön csatangolni s keresni a fiatal hajtások között, a moha alatt elrejtőzött, akkor még oly ritka szerény ibolyácskát. Fáradságunkat végre siker koronázza ! Találtunk egyet, mily öröm ! Majd egy másikat, harmadikat tüzes méntől vont kocsi az udvarba, mely a szomszédos városka vasúti állomásáról hozta el a várva-várt vendéget az »ifju urat«. Van csók, ölelés, — a nagy nyurga diák még a fülig piruló Boriskának is juttat. — No, no te hamis ! — évelődik az öreg Kardhordó. — Csak lassabban ! Előbb a kátédra, azután a Kata! — Meg lesz az is! — szól önérzettel a diák, ki a híres »kálomista kollégium« egyik legjobb tanulója. — De nézd apjuk, hogy megnőtt ez a selma ! — gyönyörködik a nagyasszony kitörő örömmel. — De meg is szörösödött! Nem hiába, hogy apja fia! — szól kedvteléssel az öreg. Majd ebédelni mennek, hogy aztán ebéd után újra kezdjék az évelődést, melynek nemcsak a »nagy fiú«, de még a kis Boriska is buló-piruló tárgya. Majd az ebéd utáni pipaszós pohárcsengés mellett egészen megnyílik a férfiak szive. Egyre bizalmasabb lesz a társalgás. Mi sem árulná el az apát és fiút, mint két jóbarát, úgy beszélgetnek. Az anya, ki nem győz betelni a »szentem diákom« nézésével, kimegy a konyhába egy kis fekete kávét csinálni s kénytelen-kelletlen a kis Boriska is követi. — Még csak két vizsgám van hátra! — dicsekszik a hosszú jogász és akkor — —