Szegedi Napló, 1890. január (13. évfolyam, 2-30. szám)
1890-01-15 / 14. szám
14. sz. Szeged, szerda. Szegedi Naplóa dókkal ellátva leküldte a szegedi kereskedőipar társulatának újabban lényegesebben módosított alapszabályait. A bevádolt szabadkai polgármester, Szabadka város közigazgatási bizottsága Kállay főispán elnöklete alatt tegnap tárgyalta azokat a terjedelmes vádföljelentési pontokat, amelyeket Németh Mátyás és társai Marusics Lázár polgármester ellen a belügyminiszterhez nyújtottak be s amelyeket az a közigazgatási bizottsághoz leküldött. A 145 vádföljelentési pontot a bizottság négy csoportra osztotta ; az első csoportba sorozta azokat, amelyeket miniszteri döntéssel, vagy a közigazgatási bizottság határozata által kell elintézni; a második csoportba fölvetettek azok a vádak, amelyek elintézésére a bizottság magát illetéktelennek tartja ; a harmadik csoportban vannak az általános jellegű vádak, melyek sem subjektív, sem objektív szempontból indokoltaknak nem tekinthetők, végre a negyedik csoportba azok a vádak vannak fölvéve, amelyekre vonatkozólag úgy a polgármester, mint a többi vádolt hivatalnok kihallgatása szükségesnek mutatkozik. Az utóbbi csoportba foglalt vádakra nézve a vizsgálat vezetése egy albizottságra bízatott, mely a közigazgatási bizottság legközebbi gyűlésén a vizsgálat eredményéről jelentést tesz s ekkor hozza meg a bizottság az egész ügyben végleges határozatát is. — A színház belvize. Sok kellemetlenséget s fűtési nehézséget szolgáltat a színház pinczéiben untalan felfakadó belvíz. Ennek a mizériának megszüntetésére szolgál a mérnökség 209 frt 80 kr. költséget igénylő tervezete, mely szerint a belvizes pinczehelyiségek a színház szivattyúgépeivel csőhálózat útján permanens összeköttetésbe hozatnának. — Egyleti közgyűlés. Az „Egyetértés általános iparmunkás önképző- és betegsegélyző-egylet“ február 9-én tartja rendes évi közgyűlését. A közgyűlés tárgyai : 1. Második orvos választása. 2. Tiszti pótválasztás. 3. Folyó ügyek. — Mars. Tegnap nagy téli marsolást vittek véghez birkáék. Az ezred első zászlóalja tartott nagy menetgyakorlatot Sándorfalváig, meg vissza, ami reggel 8 órától d. u . 2-ig tartott. Az ideál. Az esküvőről jövök. Az oltárig csak elkisértem őket. Mert odáig komolyan viselték magukat. A menyasszony arczáról valami sajátságos malabús szenvedést is véltem leolvasni. Azonfelül szemeiben tisztán láttam csillogni a könyeket. Úgy véltem, hogy ezek a megtört szív könycseppjei. S míg ebben a hitben ringatóztam, valami kéjes érzés lepte meg keblemet. Örömest maradtam a közelükben, kárörömmel szemlélve őket, előre is elgondolva, hogy minő boldogtalan házaspár lesz belőlük. Ám mikor a pap kérdésére, hogy szeretik-e egymást, „igen“-nel válaszoltak s ezenközben tekintetük összevillant, meghalt bennem a vér. Akarva, nem akarva is, meg kellett látnom, hogy így már csakis azok nézhetnek egymásra, akik igazán szeretik egymást s akik a szó kimondásánál, abban a pillanatban a föld legboldogabb halandóinak képzelik magukat. Ezt már nem álltam ki tovább. Hirtelen leráztam karomról a nyoszolyólányom fehérkeztyűs, illatos kezét, megfordultam s anélkül, hogy csak egy szót is szóltam volna mentségképen, elrohantam. Mert hát bármikép fogjuk is föl a dolgot, a helyzet, amelybe keveredtem, de amelyet nem tudtam végig elviselni, különös volt. Hiszen ebben az időben nekem kellettvolna tulajdonképen az oltár előtt ülni azzal az angyallal ! Nekem kellett volna mondanom, hogy szeretem, s az én feleségemmé kellett volna lennie! A dolog tiszta és világos. Én födöztem őt föl, én szerettem őt meg, s ő is engem szeretett előbb. Most már, most már persze a férjét szereti. Hanem ha én vettem volna el, amint az szándékomban volt is, bizonyára engem szeretett volna továbbra is. Ehez azonban mindenesetre több ész és több tapasztalat kellett volna, mint amennyivel annak idejében, mikor a dolog már-már kenyértörésre került, rendelkeztem. A kis Miczike ugyanis, aki immáron egy óra óta nem Miczike többé, de nagyvállyi Válly Endrénék nagysága, ezelőtt még egy évvel is az egyik külváros egy apró cukrászdájában indiánereket árult, egyszerű karton ruhát viselt, s örökösen mosolygott, minthogy az üzletben, ha az ember a vevőit nem akarja elriasztani, mindig jókedvűnek kell lenni és soha sem szabad majd ábrázatot vágni. A cukrászda az anyjáé volt s ők ketten ebből tartották fönn magukat. Hajdan, valamikor jobb napokat is éltek, akkor még, mikor a MiCsike papája is élt s egy vidéki városban a főjegyzői pennát kezelte. Mikor azonban a papa meghalt, vége volt a jólétnek. S mivelhogy ők nem akartak ugyanazon a helyen nyomorogni, ahol hajdan csillogtak, nem akartak abban a társaságban utolsók lenni, ahol egykor az elsők voltak : ott hagyták városkájukat, fülköltöztek a fővárosba s ennek egy félreeső kis utczácskájában megnyitották azt az apró czukrászboltot, amelyben Miczike árult , amelyben tán épen a Miczike közreműködése következtében, elég vevő fordult meg. Mindezt én akkor tudtam meg róluk, mikor egy szép nyári napon, a hirtelen megeredő zápor arra késztetett, hogy egyéb menedék hiányában, ebbe a soha nem látott czukrászdába meneüljek. S mivel az eső sokáig esett, én is sokáig voltam a czukrászdában. Sőt az eső már el is állott, az égen már a csillagok is fölragyogtak, én még mindig ott voltam. Nagyon jól összebarátkoztam úgy Miczikével, mint a mamájával. Mindketten olyan műveitek, olyan kedvesek és előzékenyek voltak, hogy szinte bámultam. És mikor már későn este távoztam tőlük, úgy éreztem, mintha a szívem fele maradt volna náluk, speczialiter a kis Miczikénél. Másnap ismét fölkerestem őket, s harmadnapra újból. Már akkor határozottan bevallottam, persze csak önmagamnak, hogy szerelmes vagyok a kis Miczikébe. Titkomat őriztem is féltve, sokáig. Egy napon azonban, — s ez már Miczikével való ismeretségem második hónapjaiban történt, — annyira megtelt a szivem boldogsággal, hogy nem birtam már magamba fojtani s elmondtam mindent Endrének. El is vezettem őt Miczikéhez. Ott voltunk vagy másfél óráig. S mikor eljöttünk, büszkén kérdeztem Endrétől: — Nos, ugye, hogy bájos? — Kétségkívül! — fülelte ő. — De a házasságra balgaság gondolni is. — Miért ? — kérdeztem csodálkozással. — Hát nem jó családból származik-e ? Nem szép-e? Nem műveit? . . . Endre kelletlenül felelte rá. — De igen . . . igen . . . Hanem hát, kaczér. Azonkívül nyilvános boltban van. S az ilyen leányok . . . Eh, de hagyjuk ezt. Nem engedem, hogy gyakran meglátogasd ! . . . . Még valami bolondot találnál elkövetni .... Házasságra ne is gondolj ! Te még fiatal vagy és tapasztalatlan . . . Hallgas rám ! . . . Én a javadat akarom csak! És egész este Miczikéről beszélt és anynyit, hogy a fejem szinte zúgott bele. S éjjel, mikor lefeküdtem, éreztem, hogy Miczike iránt való szerelmem megingott. Másnap nem kerestem föl Micziket. Endre nem engedte. Harmadnap szintén nem. Ugyancsak az előbbi okból. S mikor e miatt nagyon nyugtalankodtam, vállalkozott, hogy majd ő fölkeresi Miczikét s kiment engem. Azt mondja, hogy azért nem jöhettem, mert nagyon el vagyok foglalva. Születésemtől kezdve gyámoltalan lévén, nem volt ellenvetésem ez ellen sem. Endre sokáig maradt oda, s mikor visszajött, igy szólt : — Az a leány nagyon kaczér! — Hogy hogy? — Teljesen megelégedett velem. Felőled úgyszólván nem is kérdezősködött! . . . Ez már felbőszített. — Ha így van a dolog — gondoltam — hát akkor jobb is szakítanunk. Csepp kedvem sincs kaczér leányt venni feleségül. Endrének igaza van. És most már mohón szívtam magamba Endre szavait, aki egyre csak lebeszélt, sőt végül szavamat vette arra is, hogy sohasem fogom őt többé meglátogatni. És a szavamat meg is tartottam. Iriszen vagyok ! mondom, hogy született balek Mert tudják, hogy miért beszélt le ez az ember ? Miért vette el a kedvem Iliczikétől ? Egyszerűen azért, mert ő az első pillanatra fölfedezte a kincset, melyet az a kis cukrászda rejt s veleszületett önzésénél fogva magának akarta megtartani. Meg is tartotta. Ma az ő esküvőjükről jövök. Mikor megtudtam, hogy eljegyezték egymást, meg akartam Endrét gyilkolni. Hanem aztán megnyugodtam a sorsomban. Hiszen megérdemeltem. Balek. Irodalom. A „Hét“-ből, Kiss József új hetilapjából, megjelent a második szám. A lapra már eddig is nagyszámú előfizető jelentkezett. A második szám egész sorát hozza az érdekesnél érdekesebb közleményeknek. Az első czikk Dóczy Lajos pompás elbeszélése : Miss Mary, mely — a költő szerint — „regény két fejezetben“ s egy angol társalkodónő képében megjelent „bérlő kisaszszony“ viszontagságos és megható történetét adja elő egy magyar mágnás család körében. Szemere Attilától a „Hét“ a Csáky Albin grófné nagy feltűnést keltett „Szalonélet“-ére közöl szellemes választ. Justh Zsigmondtól, ki jelenleg Kairóban van, „Afrika felé“ czímmel hangulatos tárcza van közölve, mely a nagy tengeri hajó fedélzetéről ragyogó, szingazdag képet fest. Költemény három is van az új számban: Carousel Ábrányi Emiltől — az idei Petőfi-társasági közgyűlés egyik legérdekesebb piece-e, — Noémi, a szerkesztő Kiss József tollából s Hintán egy fiatal vidéki asszonytól, Szalay Fruzinától. Közli ez a füzet az Ambrus Zoltán Carmella czikkének folytatását s Munkácsy Mihály egy kiadatlan levelét 1865-ből. Van eleven Heti Krónika, nagy irodalmi rovat s több különböző apróság. A czimlap ezúttal Teleky Samu gróf, a kitűnő Afrikautazó egy jelmezes arczképét közli, mely a grófot érdekes keleti pongyolában tünteti föl. A lap előfizetési ára egész évre 10 frt, félévre 5 frt, negyedévre 2 frt 50 kr., s egyes számok 20 krjával kaphatók. Az előfizetési pénzek Hornyánszky Viktor akad. könyvkereskedésébe (Akadémia-utcza 4. sz.) küldetnek. Január 15. 1890. Alföldről. — A mozdony áldozatai. Aradról írják hogy : Szabó Gergely, csanyi illetőségű szabómester, mikor vasárnap este Kurtics felé ballagott volna, elgázolta a magyar államvasutak 9 órakor Budapest felé induló vonata. A kerekek a szerencsétlennek mindkét lábán keresztül mentek. Sőt fején is nagy