Szegedi Napló, 1890. január (13. évfolyam, 2-30. szám)

1890-01-15 / 14. szám

14. sz. Szeged, szerda. Szegedi Naplóa­ dókkal ellátva leküldte a szegedi kereskedő­­ipar társulatának újabban lényegesebben módosított alapszabályait.­­ A bevádolt szabadkai polgármester, Szabadka város közigazgatási bizottsága K­állay főispán elnöklete alatt tegnap tár­gyalta azokat a terjedelmes vádföljelentési pontokat, amelyeket Németh Mátyás és társai M­a­r­u­s­i­c­s Lázár polgármester ellen a belügyminiszterhez nyújtottak be s ame­lyeket az a közigazgatási bizottsághoz lekül­dött. A 145 vádföljelentési pontot a bizott­ság négy csoportra osztotta ; az első cso­portba sorozta azokat, amelyeket miniszteri döntéssel, vagy a közigazgatási bizottság határozata által kell elintézni; a második csoportba fölvetettek azok a vádak, amelyek elintézésére a bizottság magát illetéktelen­nek tartja ; a harmadik csoportban vannak az általános jellegű vádak, melyek sem sub­jektív, sem objektív szempontból indokoltak­nak nem tekinthetők, végre a negyedik csoportba azok a vádak vannak föl­­véve, amelyekre vonatkozólag úgy a polgár­­mester, mint a többi vádolt hivatalnok ki­hallgatása szükségesnek mutatkozik. Az utóbbi csoportba foglalt vádakra nézve a vizsgálat vezetése egy albizottságra bízatott, mely a közigazgatási bizottság legközebbi gyűlésén a vizsgálat eredményéről jelentést tesz s ekkor hozza meg a bizottság az egész ügyben végleges határozatát is. — A színház belvize. Sok kellemetlen­séget s fűtési nehézséget szolgáltat a szín­ház pinczéiben untalan felfakadó belvíz. En­nek a mizériának megszüntetésére szolgál a mérnökség 209 frt 80 kr. költséget igénylő tervezete, mely szerint a belvizes pinczehe­­lyiségek a színház szivattyúgépeivel csőhá­lózat útján permanens összeköttetésbe ho­zatnának. — Egyleti közgyűlés. Az „Egyetértés általános iparmunkás önképző- és betegse­­gélyző-egylet“ február 9-én tartja rendes évi közgyűlését. A közgyűlés tárgyai : 1. Második orvos választása. 2. Tiszti pótvá­­lasztás. 3. Folyó ügyek. — Mars. Tegnap nagy téli marsolást vit­tek véghez birkáék. Az ezred első zászlóalja tartott nagy menet­gyakorlatot Sándorfalváig, meg vissza, ami reggel 8 órától d. u . 2-ig tartott. Az ideál. Az esküvőről jövök. Az oltárig csak elkisértem őket. Mert odáig komolyan viselték magukat. A menyasszony arczáról valami sajátságos malabús szenvedést is véltem leolvasni. Azonfelül szemeiben tisztán láttam csillogni a könyeket. Úgy véltem, hogy ezek a megtört szív könycseppjei. S m­íg ebben a hitben ringatóztam, valami kéjes érzés lepte meg keblemet. Örömest ma­radtam a közelükben, kárörömmel szemlélve őket,­­ előre is elgondolva, hogy minő boldog­talan házaspár lesz belőlük. Ám mikor a pap kérdésére, hogy szere­tik-e egymást, „igen“-nel válaszoltak s ezen­közben tekintetük összevillant, meghalt bennem a vér. Akarva, nem akarva is, meg kellett látnom, hogy így már csakis azok nézhetnek egymásra, akik igazán szeretik egymást s akik a szó kimondásánál, abban a pillanatban a föld legboldogabb halandóinak képzelik ma­gukat. Ezt már nem álltam ki tovább. Hirtelen leráztam karomról a nyoszolyólányom fehér­­keztyűs, illatos kezét, megfordultam s anélkül, hogy csak egy szót is szóltam volna mentség­képen, elrohantam. Mert hát bármikép fogjuk is föl a dolgot, a helyzet, a­melybe keveredtem, de a­melyet nem tudtam végig elviselni, különös volt. Hiszen ebben az időben nekem kellett­­volna tulajdonképen az oltár előtt ülni azzal az angyallal ! Nekem kellett volna mondanom, hogy szeretem, s az én feleségemmé kellett volna lennie! A dolog tiszta és világos. Én födöztem őt föl, én szerettem őt meg, s ő is engem szeretett előbb. Most már, most már persze a­­ férjét szereti. Hanem ha én vettem volna el, amint az szándékomban volt is, bizonyára engem szere­tett volna továbbra is. Ehez azonban mindenesetre több ész és több tapasztalat kellett volna, mint amennyi­vel annak idejében, mikor a dolog már-már ken­yértörésre került, rendelkeztem. A kis Miczike ugyanis, aki immáron egy óra óta nem Miczike többé, de nagyvállyi Válly Endréné­k nagysága, ezelőtt még egy év­vel is az egyik külváros egy apró c­ukrász­­dájában indiánereket árult, egyszerű karton ruh­át viselt, s örökösen mosolygott, minthogy az üzletben, ha az ember a vevőit nem akarja elriasztani, mindig jókedvűnek kell lenni és soha sem szabad majd ábrázatot vágni. A c­ukrászda az anyjáé volt s ők ketten ebből tartották fönn magukat. Hajdan, vala­mikor jobb napokat is éltek, akkor még, mi­kor a MiCsike papája is élt s egy vidéki vá­rosban a főjegyzői pennát kezelte. Mikor azonban a papa meghalt, vége volt a jólétnek. S mivelhogy ők nem akartak ugyanazon a he­lyen nyomorogni, ahol hajdan csillogtak, nem akartak abban a társaságban utolsók lenni, ahol egykor az elsők voltak : ott hagyták vá­roskájukat, fülköltöztek a fővárosba s ennek egy félreeső kis utczácskájában megnyitották azt az apró czukrászboltot, amelyben Miczike árult , amelyben tán épen a Miczike köz­reműködése következtében, elég vevő for­dult meg. Mindezt én akkor tudtam meg róluk, mi­kor egy szép nyári napon, a hirtelen megeredő zápor arra késztetett, hogy­ egyéb menedék hiányában, ebbe a soha nem látott czukrász­­dába meneülje­k. S mivel az eső sokáig esett, én is sokáig voltam a czukrászdában­. Sőt az eső már el is állott, az égen már a csillagok is fölragyog­tak, én még mindig ott voltam. Nagyon jól összebarátkoztam úgy­ Miczikével, mint a ma­májával. Mindketten olyan műveitek, olyan kedvesek és előzékenyek voltak, hogy szinte bámultam. És mikor már későn este távoztam tőlük, úgy éreztem, mintha a szívem fele maradt volna náluk, speczialiter a­­ kis Miczikénél. Másnap ismét fölkerestem őket, s harmad­napra újból. Már akkor határozottan bevallot­tam, persze csak önmagamnak, hogy szerelmes vagyok a kis Miczikébe. Titkomat őriztem is féltve, sokáig. Egy napon azonban, — s ez már Miczi­­kével való ismeretségem második hónapjaiban történt, — annyira megtelt a szivem boldog­sággal, hogy nem birtam már magamba fojtani s elmondtam mindent Endrének. El is vezettem őt Miczikéhez. Ott voltunk vagy másfél óráig. S mikor eljöttünk, büszkén kérdeztem Endrétől: — Nos, ugy­e, hogy bájos? — Kétségkívül! — fülelte ő. — De a házasságra balgaság gondolni is. — Miért ? — kérdeztem csodálkozással. — Hát nem jó családból származik-e ? Nem szép-e? Nem műveit? . . . Endre kelletlenül felelte rá. — De igen . . . igen . . . Hanem hát, kaczér. Azonkívül nyilvános boltban van. S az ilyen leányok . . . Eh, de hagyjuk ezt. Nem engedem, hogy gyakran meglátogasd ! . . . . Még valami bolondot találnál elkövetni .... Házasságra ne is gondolj ! Te még fiatal vagy és tapasztalatlan . . . Hallgas rám ! . . . Én a javadat akarom csak! És egész este Miczikéről beszélt és any­­nyit, hogy a fejem szinte zúgott bele. S éjjel, mikor lefeküdtem, éreztem, hogy Miczike iránt való szerelmem megingott. Másnap nem kerestem föl Micziket. Endre nem engedte. Harmadnap szintén nem. Ugyan­csak az előbbi okból. S mikor e miatt nagyon nyugtalankodtam, vállalkozott, hogy majd ő föl­keresi Miczikét s kiment engem. Azt mondja, hogy azért nem jöhettem, mert nagyon el vagyok foglalva. Születésemtől kezdve gyámoltalan lévén, nem volt ellenvetésem ez ellen sem. Endre sokáig maradt oda, s mikor vissza­jött, igy szólt : — Az a leány nagyon kaczér! — Hogy hogy? — Teljesen megelégedett velem. Felőled úgyszólván nem is kérdezősködött! . . . Ez már felbőszített. — Ha így van a dolog — gondoltam — hát akkor jobb is szakítanunk. Csepp kedvem­ sincs kaczér leányt venni feleségül. Endrének igaza van. És most már mohón szívtam magamba Endre szavait, aki egyre csak lebeszélt, sőt végül szavamat vette arra is, hogy sohasem fogom őt többé meglátogatni. És a szavamat meg is tartottam. Iriszen vagyok ! mondom, hogy született balek Mert tudják, hogy miért beszélt le ez az ember ? Miért vette el a kedvem Iliczikétől ? Egyszerűen azért, mert ő az első pilla­natra fölfedezte a kincset, melyet az a kis c­ukrászda rejt s veleszületett önzésénél fogva magának akarta megtartani. Meg is tartotta. Ma az ő esküvőjükről jövök. Mikor megtudtam, hogy eljegyezték egy­mást, meg akartam­ Endrét gyilkolni. Hanem aztán megnyugodtam a sorsomban. Hiszen megérdemeltem. Balek. Irodal­o­m. A „Hét“-ből, Kiss József új hetilapjából, megjelent a második szám. A lapra már ed­dig is nagyszámú előfizető jelentkezett. A második szám egész sorát hozza az érde­kesnél érdekesebb közleményeknek. Az első czikk D­ó­c­z­y Lajos pompás elbeszélése : Miss Mary, mely — a költő szerint — „regény két fejezetben“ s egy angol társal­­kodónő képében megjelent „bérlő kisasz­­szony“ viszontagságos és megható történetét adja elő egy magyar mágnás család köré­ben. S­z­e­m­e­r­e Attilától a „Hét“ a Csáky Albin grófné nagy feltűnést keltett „Szalon­­élet“-ére közöl szellemes választ. Justh Zsigmondtól, ki jelenleg Kairóban van, „Afrika felé“ czímmel hangulatos tár­­cza van közölve, mely a nagy tengeri hajó fedélzetéről ragyogó, szingazdag képet fest. Költemény három is van az új számban: Carousel Ábrányi Emiltől — az idei Petőfi-társasági közgyűlés egyik legérdeke­sebb piece-e, — Noémi, a szerkesztő Kiss József tollából s Hintán egy fiatal vidéki asszonytól, S­z­a­l­a­y Fruzinától. Közli ez a füzet az Ambrus Zoltán Car­­­­mella czikkének folytatását s Munkácsy­­ Mihály egy kiadatlan levelét 1865-ből. Van­­ eleven Heti Krónika, nagy irodalmi rovat s több különböző apróság. A czimlap ezúttal T­e­l­e­k­y Samu gróf, a kitűnő Afrika­­utazó egy jelmezes arczképét közli, mely a grófot érdekes keleti pongyolában tünteti föl. A lap előfizetési ára egész évre 10 frt, félévre 5 frt, negyedévre 2 frt 50 kr., s egyes számok 20 krjával kaphatók. Az elő­fizetési pénzek Hornyánszky Viktor akad. könyvkereskedésébe (Akadémia-utcza 4. sz.) küldetnek. Január 15. 1890. Alföldről. — A mozdony áldozatai. Aradról ír­ják hogy : Szabó Gergely, csanyi illetőségű szabómester, mikor vasárnap este Kurtics felé ballagott volna, elgázolta a magyar állam­vasutak 9 órakor Budapest felé induló vo­nata. A kerekek a szerencsétlennek mindkét lábán keresztül mentek. Sőt fején is nagy

Next