Szegedi Napló, 1890. február (13. évfolyam, 31-58. szám)
1890-02-14 / 44. szám
Szeged, péntek ó tásától függ elsősorban, hogy ki lesz és milyen lesz a Tisza utódja, mert hiszen annyit már elért a párt nem ugyan a maga erejéből, de Tisza gyöngeségéből, hogy ma nem a miniszterelnök tartja őt, hanem megfordítva a párt tartja a miniszterelnököt. Remélhetőleg érvényesülni fog ez nemcsak a megunt, lejárt Tiszával szemben, hanem általában a jövőre. És a képviselőház legnagyobb pártja remélhetőleg nem lesz hajlandó többé eltűrni, hogy staffage gyanánt használják föl egy alkotmányos formák közt végzett durva abszolutizmushoz. Akár Baross Gábor vagy Szilágyi Dezső lesz a miniszterelnök, ami nem valószínű, akár Szapáry Gyula gróf, vagy Csáky Albin gróf, a kormányzati szellemet csak a törvényhozó testület változtathatja meg erejével és erélyével. Ez valóban a legkevesebb is, amit kívánhatunk. Mert a kormányzati rendszer úgy sem változik egyelőre s marad minden a régiben: a közös haza, a közös hadsereg és a közös vámterület. Kabinetválság. Egyik fővárosi lapban olvassuk a következőket: Kálnoky gróf, közös külügyminiszter ma vagy holnap Budapestre érkezik s néhány napig itt is marad. Kálnoky gróf idejövetele hír szerint semmi aktuális külpolitikai kérdéssel nem függ össze, hanem igenis összefüggésben van a magyar kormány lappangó válságával. Tudvalevő ugyanis, hogy törvényeink a magyar miniszterelnöknek határozott befolyást biztosítanak a külügyek vezetésére s igy szükséges, hogy ez állás betöltése tekintetében a külügyminiszter véleménye is meghallgattassék. Mindezek különben csak keringő hírek s a válság kibonyolítása ma még annyira a kuliszszák mögött folyik, hogy a történő dolgokat csak sejteni lehet, látni azonban nem. A kolozsvári „E 11 enzék“-nek pedig ezeket sürgönyzik Budapestről febr. 12-iki kelettel . Tisza Kálmán uralkodásának végnapjait éli. Lemondásának napja április 5-ikére állapittatott meg. Tisza Kálmán helyét biztos megállapodás szerint gr. Csáky Albin jelenlegi kultuszminiszter tölti be és a Csáky Albin helyére ő felsége a király dr. Eötvös Lorándot, a m. tud. akadémia elnökét fogja kinvezni. A tegnap tartott miniszteri tanácskozást ő felsége a király vezette, ki jelenleg azért időzik a fővárosban, hogy minden illetékes tényezővel tanácskozva, a Tisza-válságot elintézze. (Fennebbi táviratunkat — jegyzi meg az „Ellenzék“ szerkesztője — egészen biztos értesülés nyomán kaptuk és annak hitelessége minden kétséget kizár.) A képviselőház tegnap elfogadta az igazságügyi orvosi tanácsról szóló törvényjavaslatot, melyhez hozzászólottak Körössy Sándor a bizottság előadója és Hermann Ottó, Hodossy Imre. Ezután következett a pénzügyi tárca költségvetésének tárgyalása. Hegedűs Sándor előadó miután ismertette az előirányzatot, az abban foglalt többlet indokolásai után a költségvetés elfogadását ajánlotta. Utána Molnár József emelt szót és szépen átgondolt, beható, tárgyilagos beszédével lekötötte az egész ház figyelmét. Leginkább meggyőzően hatottak azok a megjegyzései, melyekkel a kizárólagos italmérési jog révén a községekre és magánosokra tömérdek nagyságban háramló hátrányokat festette le. Sokalja a kereseti adó czimén majd fél millió forinttal való magasabb előirányzást és a kereseti adó refomjának szükségességét konstatálja. Kiemeli a bélyeg- és illetékszabályok zűrzavara által teremtett tarthatatlan helyzetet s végül a rogále-megváltás eredményét tünteti föl a ház előtt. Görgey Béla főképpen az italmérési jövedéket tárgyalta és hosszasan fejtegeti az italmérési jövedék történetét, melyből kitűnik, hogy a kormány csak a szegényebb osztály tudatlanságára pályázik, gesztenyeszínű, kisfia volt, meg egy nagy kutyája. — Ah, szólt az öreg várjon csak egy pillanatot, egy urnő egy nagy kutyával ? Igen, igen, tudom már, az az ellenőr neje volt, Gilametné, hanem annak nem Laurine volt a neve, jól emlékszem reá, többször meglátogattam, Francziskának hitták. Le voltam sújtva. — De, uram, kérem, emlékezzen csak jobban és még tíz évvel előbb egy fiatal leány, szintén szőke, rózsaszín szalaggal a hajában, akit egy ifjúval, bizonyosan a vőlegénye, a kertben láttam. Az öreg sokáig gondolkozott, végre nejét hitta be, egy kicsiny, koros kis személyt, élénk tekintettel és tipegő léptekkel. Kérdésemet ő hozzá intéztem. ■— Jaj, az Stefánia kisasszony volt, az épitő-vállalkozó leány, egy nagy leány, szalaggal hajában ! Egy dijoni kereskedőhöz ment férjhez, szegény, hanem már régen elvált tőle és szüleinél él egy déli departementben. Mindig zavartabb lettem ... és az idő elmúlt, e vonatnak indulnia kellett. — De Laurine ? . . kiáltám. Hogyan van az Laurine-nel ? . . . Hiszen én láttam őt, mikor még gyermek volt, nevét hallottam . . . Mintha most is látnám még játszani bábujával. Szalay Imre a pénzügyi hatóságok viszszaéléseiről beszélt és példákkal illusztrálja ama visszaéléseket és az adófizetőknek a hanyag gyarló eljárásokból eredő tetemes megkárosítását. Bujanovich Sándor a szeszgyárakról és a szeszadó-törvény módosításáról beszél. Tóth Antal az adóbehajtások körül fölmerülő visszásságok megszüntetésére hívja föl a miniszter figyelmét. Végül Wekerle Sándor pénzügyminiszter szólalt föl, sorban reflektálva az előtte szólott képviselők beszédeire. A miniszterelnök válasza. A miniszterelnök a közelebbi napok egyikén fog válaszolni arra a két interpelláczióra, melyet Viczmándy közös hadseregbeli önkénytes öngyilkossága ügyében hozzá a és honvédelmi miniszterhez intéztek. Válasza, mint a „B. •Hírlap" értesül, a következőket fogja magában foglalni: Még az interpellácziók megtétele előtt megindították ez ügyben a vizsgálatot és pedig úgy közigazgatási, mint katonai bírósági utón. Kiderült a vizsgálatból, hogy Wiczmándy hanyagság és rendetlenségek miatt ismételve részesült ugyan a katonai szabályok által meghatározott fegyelmi büntetésekben, de a vádolt kapitány részéről szándékos üldözésnek, szekírozásnak, vagy helytelen eljárásnak esete egyáltalán nem forog fönn. A fegyelmi büntetéseket a kapitány két ízben egyenesen az önkénytesi tiszti iskola egyik tanárának kezdeményezésére volt kénytelen alkalmazni. Hogy az iskola élén álló kapitány egyáltalán nem viseltetett ellenséges indulattal a magyar önkénytesek iránt, bizonyítja az iskola tanáraihoz intézettt utasítása is, melyben meghagyja, hogy minden tantárgyat először magyar nyelven adjanak elő, illetőleg magyarázzanak meg az önkényteseknek. Viczmándy hátrahagyott leveleiből az tűnik ki, hogy bu sk 0 már életuntságban szenvedett s mint jellemző körülményt konstatálja a vizsgálat azt is, hogy öngyilkosságának elkövetése után zsebeiben egy játék tarokká !— Ejnye, miért nem mondotta, azt mindjárt, kiáltá az öregasszony. Oh, igen, arra én egészen jól emlékszem. Még van az embernek emlékező tehetsége, szólt büszkén. Laurine, helyesen mondja, hanem az olyan régen volt már, uram, több mint negyven éve . . . egy kis szöszke, a gyógyszerész leánya . . . rokonok voltunk . . . , de fájdalom, a gyermeket tizedik évében elvesztettük, egy májusi napon volt, hogy őt eltemettük. — Melyik évben történt az ? — Az aggnő megmondotta. Tehát tizedik évében, 18**-ban egy májusi napon. Épen akkor láttam volt a kék házat először. A gyermeknek néhány nappal azután kellett meghalni ... és én negyven évig mindig reá gondoltam és öt, midőn már rég meghalt, az életben kerestem . . . Elbeszélésének e részénél nagybátyám mindig nagyon szomorú lett; kezét párszor átvonta homlokán és lassan mondá : — Látod, kedvesem, történetem meglehetősen egyszerűnek látszik ... és mégis igen tanulságos az életre nézve . . . hogy csalódásainkkal boldogan élhessünk, soha azok alapjait ne kutassuk. Szemeinket soha nagyon ki ne nyissuk, sem pedig meg ne kísértsük, e világ tüneményeink fenekére járni. Francziából. — Ön nem Laurine ? kérdezem ? — Laurine? . . nem tudom mit akar ön mondani, uram. Nincs ezen a házban senki, ki ezen nevet viselné, úgy tetszett, mintha álmodnám, és midőn távozni akart, mondám: — Bocsánat, nagyságod, ... még egy kérdés, ki lakott e házban ön előtt ? — Előttünk ? egy öreg úr, egy agglegény. Tíz évig lakott itt. És igen udvarias köszöntés után a kerítésig visszakisért, és az ajtót becsukta utánnam. Es íme én zavarban, tűnődve a nekem idegen helység utczáiban találtam magamat, úgy tetszett, mintha szerencsétlenség ért volna . . . Azonban ösztönözve érzem magamat, az igazságot megtudni, tudakozódni felőle. Kétségen kívül, itt különös félreértés, sajátságos véletlen létezett. Megkérdeztem a vasúti főnököt, aki nem tudott semmit, mivel még nem sok idő óta viselte tisztét. Azonban ő utasított egy emberhez, aki a pályaházhoz közel, a kék házzal épen átellenében lakott. Ez igyekezett emlékezetét összeszedni. — Laurine . . . ? Laurine . . . Valóban nem emlékszem. — De az úrnő, kit valami tiz év előtt láttam ? kiálték . . . kissé testes volt, haja Szegedi Napló Február 14. 1890. 44. sz.