Szegedi Napló, 1890. február (13. évfolyam, 31-58. szám)

1890-02-14 / 44. szám

44. sz. Szeged, péntek, leány és Szegedtől hazáig jobban meggondoltam a dolgot. No ennyiért csakugyan kár is lett volna megtanulni a menyasszonyának a családi nevét. Akit befontak, özvegy Debuzsenszky Vendelné, született Krupszky Márta úrasszony. „A három gólyához“ czímzett külvárosi korcsma érdemes börtönőre, darab idő óta, mintha kicserélték volna, egészen megváltozott: szelidebben bánik vendégeivel, a gyolcsos tótokkal meg a borvizes székelyekkel, a cselédeket meg épen dédelgeti. Feljegyzésre méltó változás az emberi természetben és kiszámíthatatlan előny a környezetre nézve. E változás kétséget sem szenved, lélektani alapokra vezethető vissza. Debuzsenszky Vendelné, szül. Knipszky Márta pár hónap óta hevesen érdeklődik bizonyos szőke, nyúlánk termetű fiatal ember iránt. Ezen érdeklődés ott ragyog vöröses barna arczán, ott csillog apró szürkés szemeiben, meglátszik modorában és tetteiben. Hjah, a szerelmet titkolni nem lehet; világ, mely illatozik, harmat, mely ragyog, nap, mely jótékonyan melegít. Az a bizonyos szőke, nyúlánk termetű fiatal ember pedig, akit az özvegy korcsmárosné eddigi természetének megváltoztatása árán is már oly szembetűnő módon kitüntetett, szoros értelemben véve nem törzsvendége. „A három gólyához“ czímzett külvárosi korcsmának, nem is számbavehető udvarlója, a korcsma érdemes börtönösének, hanem instruktora Debuzsenszky Vendelné szül. Krupszky Márta egyetlen főörökösének, Gusztikénak, akinek édesatyját, a császári és királyi lovas hadak szakértő kursmidjai, bizonyos alkalommal, hihetőleg vasalás közben egy bolond ló úgy fejbe találta rúgni, hogy búcsút vevén az árnyékvilágtól, kedves életpárja kénytelen kelletlen özvegy és Gusztikája árva lett. Mi természetesebb mint az, hogy az élet siralomvölgyében az özvegyeknek vigasztalóra, az árváknak gyámolóra van szüksége. Nem vehetjük tehát rossz néven, hogy az özveg a Gusztika instruktorának személyében egy jóravaló fiatal embert fogott magának is. Az instruktor Bükkösi Pali maga a megtestesült szerénység, szorgalmas a lelkiismeretességig, pontos a pedantériáig. A déli és esteli tanórák a kis nebulóra nézve valóságos inquizicionális jelenetek: az alapvető igazságok megalapításakor, az írva-ollás, a számtan és a beszédértelem-gyakorlatok mezején felmerülő keresztkérdések nem egyszer oly ellentmondásba keverik a positív igazsággal, melyek keserű könnyek kíséretében azon bűnbánó vallomásra indítják, hogy mire való ez a mamának avval a gólyalábú instruktorral naponként kétszer úgy megkínozni. - Hja, édes Gusztikára, azt neked most egyelőre nem szabad tudnod, az a nagy emberek dolga. Te csak tanulj, alkalmat adván mamádnak, hogy az instruktorral naponként találkozhassék. Mert ismételjük, az élete siralomvölgyében az özvegyeknek vigasztalóra, az árváknak gyámolóra van szüksége. Gusztika a fönt vázolt tudományokban csak lassan haladt előre, nemcsak, hanem pár hónap óta bizonyos visszaesést, hogy ne mondjuk, resignácziót tanúsít. De a mama annál biztosabb eredményt ért el ez alatt. Legalább egyelőre eredménynek nevezhető az a körülmény, hogy noha a déli tanórákat estére— az estékeket másnapra odáztatja el az előbb pontos és szorgalmas instruktorral, lefogván őt kezdetben családi körülményeinek részletes elbeszélésével, mely bizalomnak szives viszonzásául ő maga is siet életeseményeiből annyit előadni, amenynyit a szív taktikája megenged Bükkösit azonban e saját hibáján kívüli mulasztások lelkiismeret-furdalásokkal illetik s ezeknek legyőzésére erős akarattal fog kötelességének teljesítéséhez, mit azonban a szemes korcsmárosné nem hogy figyelmen kívül hagyott volna, sőt teljes erejéből igyekezett a jóakarata erélyt ellensúlyozni. Vasár- és ünnepnapok alkalmával némi kis meglepetések : dohány- és pénzestárczák, majd illatos szárú tajtcsibók, finom zsebkendőt tucatszámra, most emailtirozott inggombok s több ily csecsebecsék szolgáltak lekötelezésül a kötelesség elvonására, illetőleg a fiú helyett a mamával való foglalkozásra. Szerényen, de anélkül, hogy e szívességek valódi okát közelebbről fürkészte volna, fogadta el és köszönte meg Bökkösi e nagy meglepetéseket. Azonban Bükkösinek e merev magatar-tása mondhatnók együgyüsége szemben a többször nyilvánult előzékenységgel más indok foganatosítására bírta az özvegyet. — Ma fölmentem a tanítás kötelezettsége alól — szól egy alkalommal édeskés mosolylyal az instruktorhoz. Színházba megyek, nemde velem tart Bükkösi úr is ? S be sem várva a könnyen érthető szabadkozást, kezébe nyom egy elsőrendű zártszékjegyet. Majd czirkus, zeneestély, s más effélék szolgáltat alkalmat arra, hogy a fiatal instruktor az özvegy körül a lovag szerepét teljesíthesse. Kezdetben azonban ez sem ment úgy, mikép azt Debuzsenszkyné annyi áldozatok árán kiérdemelte volna. Bizonyos tartózkodás után járatlanság volt az oka, hogy a hölgyet a lovag nem vezette kardon, nem vitte plaidjét stb. De a gyakori alkalom ezeket is legyőzte idővel. Ezek alatt az ide-oda kisérgetések meg hazakisérgetések alatt természetesen nem maradtak a napi élmények megbeszélése, véleménycserék, a látottak és hallottak fölemlítése. — Melyik színésznő vagy lovarnő tetszett ma inkább önnek. Ne tagadja, láttam, hogy elpirult, mikor a kis bogma Szidónia kilépett a színtérre. Ugye, ma bájos volt Lenora ? Ilyen s ezekhez hasonló faggatásokkal akart „A három gólyához“ korcsma érdekes börtönöre Bükkösi szíve körül tapogatózni. Hasztalan! Bükkösi szabadkozik, hogy őt egyik sem érdekli, hogy ő nem ér reá az ilyenekre gondolni is. Egyszer ismét a színházból hazajövet, Debuzsenszkyné az előadásra reflektálva, azt kérdi Bükkösitől, hogyan tetszett a darab ? Nemde, Arnold, ritka jellem? Mily erélyesen lépett föl a védtelen Márta becsületének megmentésére. Megtenné ezt ön is, kedves Bükkösi ? — Mindenesetre magam sem állanék el a női becsület védelmétől, ha netán oly helyzetbe jutnák. — Vigyázzon, édes Bükkösi, az könynyen megtörténhetik . . . Igaz, rég akartam önnek valamit mondani, de előre mondom, ne vegye komolyan. Én nem szoktam a világ szájára sokat adni, ön se adjon. Azt beszélik ugyanis jobbra-balra az ismerősem, hogy ön nekem komolyan udvarol, s közelebb meg fogja kérni a kezemet. Már gratulálnak is nekem. Nemde különösek, nemde furcsák, rosszak az emberek ? Mit szól ehhez kedves Bükkösi, s még jobban hozzásimult a megrémült instruktor oldalához . . . — Hát kérem az embereknek nincsen igazuk, mert . . . — Mert ? kérdé hirtelen az özvegy. — Mert én az ilyes dolgokra, nem is gondoltam s azt hiszem nagyság sem. — Oh, ami engem illet, én sem, annyival inkább nem, mert én már régen jegyben állok egy vidéki úriemberrel, s itt fürkésző pillantást vetett a becsületes arcza Bükkösire. E közben „a három gólyához“ értek, s az instruktor búcsút vett princzipálisnéjától, ki szokása ellenére, ma nem hívta belovagját egy csésze illatos boára. Bükkösi mély gondolatokba merülve tért szállására. Hogyan, hát ő ily helyzetbe juttatta volna Debuzsenszkynét! Ő, ki a legtisztább szándékkal lépte át „a három gólya“ küszöbét, ki mint instruktor csak kötelességet vélt teljesíteni akkor, midőn princzipálisnéját^a színházból, czirkuszból haza kísérgette. Ő legyen egy ártatlan özvegy becsületének a megrontója. Hát abban ugyan mi van, ha néha napjában az özvegy meghívásának engedve, a késői órákban is bement „a három gólyához“ egy egy vacsorára, vagy theára ; azt sem tanuk nélkül tette : ott volt a cselédség, ott volt a Gusztika. Az az illeménye volt. Rész a világ! Szegény asszony ! Mit tegyen hát, hogy a világ száját befogja. Lemondjon ? ! Ez volna talán a leghelyesebb. Igen ám, de elesik attól a jó fekete kávéval és illatos beável megtoldott ellátástól. Pedig erre tanulmányainak folytatása végett fölötte nagy szüksége van. Eh, legyen ami lesz. Várjunk az időtől. Aztán épen a körülmény, hogy Debuzsenkynénak jegyese van, fogja az ő ártatlanságát, később mikor oltár elé lépnek, teljesen igazolni. Meg kell adni, hogy ez okoskodások, a helyzethez képest, semmi kívánni valót sem hagytak fönn. Az időre bízni, attól várni a dolog lebonyolítását: egyebet nem tehetett az együgyű Bükkösi. Egy este az instruktor nehéz feladathoz fogott, a világ legbajosabb mesterségének az írva olvasásnak mélységes titkaiba akarta beavatni a Gusztit. Az „i“ hang kikeresése, a víz, hári szavakból, volt a mai tanóra pensuma. Bükkösi magasztos feladatának teljes tudatában türelmet, jóakaratot tanusít; ugyanekkor bizonyos kényelmi positurákról is gondoskodik : csibukra gyújt a mama kegyes engedelméből, kényelmesen elhelyezkedik a tanuló asztal melletti díványban, ujjas mellényében, kigombolt inggallérjával egészen otthonossá teszi magát. Az ivóból a vendégek eltávoztak, a folyosón a lámpák kiáltatnak — csend van „A három gólya“ fészkében. Debuzsenszkyné kötést vesz elő s figyelemmel hallgatja Gusztikájának idétlen feleleteit. Majd tanító és tanítvány belefáradnak a nagy munkába. Gusztika már is álmos, lefekszik. Az özvegy Bükkösi mellé a díványba ül s előbb közönyös dolgokról foly a beszéd, majd a toát hozzák be. — Ah, szinte el is feledtem, — szólt az özvegy, miközben a Bükkösi ueájába rumot tölt, tudja mi újság , jegyesem holnap, vagy holnapután megérkezik, épen ma kaptam tőle levelet, de olyan furcsán is, hogy szinte félek. Azt hiszem, hogy valami patala lesz közöttünk. Az óra épen tizenegyet ütött. Most hirtelen kocsizörgés hallik. Vendég érkezik. A korcsmárosné rendeletet ad a cselédeknek, hogy utasítsák el a későn érkezőt. Ugyanabban a pillanatban belép egy 30—35 évesnek látszó, jó táplált mozgékony emberke, zömök testét szürke téli bunda fedi, nyaka köré nagy szál tekerve, kezében útitáska. Debuzsenszkyné örömsikoltással szökik föl Bükkösi mellől s ölelésre tárt karokkal rohan a jövevény felé. De a vendég szikrázó szemet vet, hol az örömtől alig szólni tudó özvegyre, hol a kissé ijedt arczu instruktorra, s dörgedelmes hangon szólal meg : — Tehát igaz, amit a világ beszél, ön engem, asszonyom, idáig csak hitegetett, íme éjjeli 11 órakor is itt találom azt, akire figyelmessé tettek. Jól van, én nem fogok utjokba állani. Éljenek boldogul, s az ajtó kilincsét megfogja. — De édes Kertész úr, az istenért, mit tesz, hallgason meg kérem, az ég szerelmére : ez a fiatal ember nem az, kit te gondolsz, hisz ez fiam nevelője — szól kétségbeesetten a szegény özvegy. — Elhiszem, de azt is látom, hogy a gyermek anyjának vigasztalója is. Isten velünk ! Mi az életben többé egy utón nem járunk. Debuzsenszkyné fuldokolva akarja magát a Kertész gömbölyű mellére vetni, de az gorombán ellöki magától s kirohan. A jajveszékelő asszony sírva rogy le az asztalra, arczát kendőjébe rejti s hangos zokogásba fullad. — Isten, hát van-e igazság a földön ? Mivel érdemeltem én ezt meg ? Elvéved minden reményem, egyedül hagyál! De úgy kell nekem, miért is voltam olyan bolond jószivü, hogy . . . hogy egy fiatal Szeged! Napló, Február 14. 1890.