Szegedi Napló, 1890. október (13. évfolyam, 269-299. szám)
1890-10-10 / 278. szám
Péntek, október 10,1890. Egyes szám ára 5 kr. XIII. évfolyam. 278. szám. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI és IRODALMI KAPILAR 8B évre Félévre ELŐFIZETÉSI ÁR: 14 frt — kr. I Kegyedávra 3 frt 50 kr. 7 frt — kr’ I Egy bóra . 1 frt 20 kr. SZERKESZTŐI IRODA ÉS KIADÓHIVATAL; iskola-arcza. P'a'-há’ Bérmentetlen levelük csak ismert kéi.tól fogaduttuak el. HIRDETÉSEKET i’snyi! 11 r köz ! ? ményokPt .iki.artdhivatal _________mer.'iektU arjej^visek a.iriiit bzamu. A bejelentett veszedelem. I S seged, okt. 9. Néhány megyei törvényhatóság idejekorán megmozdult, hogy ellene szegüljön az állami közigazgatás kísérlet ■ téliek, de csodálatoskép nem sikerült megnyilatkoztatni a közhangulatot olyan erővel, amint kívánta volna a veszély nagysága. Rettenetes, hogy milyen mérveket öltött már nálunk a hivatalos, vagy legalább is félhivatalos gondolkozás. Valósággal az a helyzet, hogy a közvéleményt mesterséges alakban tudják kifejezésre juttatni a kormány közegei, kik persze az érdekeknek ezer szálával kötik magukhoz az úgynevezett önkormányzati hatóságokat, melyek a végén még választóikat is eladják minden autonómiástal együtt. Az önkormányzatot védő öt-hat megyei körirat sorsa az lett általában, hogy eltemették a levéltárnak értéktelen poros aktái közé. A megyei és városi törvényhatóságok többnyire azt mondották, ha nem is azt gondolták, ha nem is az volt meggyőződésük, hogy ismeretlenek előttük a kormány tervei, nem tudják minő alapokra és elvekre lesz fektetve a közigazgatási reform, így tehát nem is szólhatnak hozzá. És a városi törvényhatóságok egy része még tovább ment. Azzal is takargatta gyáva érzéketlenségét, hogy hiszen a tervezett közigazgatási reform nem érinti az önálló törvényhatóságú városokat s ezeknek e szerint nincs okuk, miért fájlalják a megyék fejét. Szinte czinikus ez a fölfogás, melylyel épen a legnagyobb magyar központok zárkóznak el a nemzeti szellem megbecs''dülése és védelme elől, minden érdeklődést megtagadva az alkotmány védbástyáinak ügyétől és diadalt zengve annak az ép oly kegyeletien, mint hamis jelszónak, hogy az alkotmány védbástyáinak emlegetése nem egyéb üres frázisnál. Amellett botor is egyúttal ez a fölfogás, mert a városoknak érezniük kell, hogy a megyék önkormányzatára emelt fejszecsapások legközelebb összetörik a városi kommunitások önkormányzatát is és hogy a féktelen központosításnak legközelebbi áldozatai éppen mi leszünk, akik itt Szegeden is tartózkodtunk, haboztunk belemenni a meggyőződésünk szerint égetően szükséges tiltakozásba. Néhány hét előtt még mindig azt hánytorgatták hivatalosan, hogy a kormány tervei ismeretlenek, és ime, szemben áll az ország a veszedelemmel már is, mert Szapáry Gyula gróf tegnap kijelentette a pénzügyi bizottságban, hogy a közigazgatási törvény- javaslat legközelebb a képviselőház elé , terjesztetik. Egyes részletei is ismeretesek már a javaslatnak, és ezek a részletek csak növelhetik a gyáváskodó törvényhatóságok aggodalmait. Mert abban ugyan nincs semmi vigasztaló, hogy az állami közigazgatás teljes életbeléptetése nem egyszerre történik, hanem öt évet fog igénybe venni. Körülbelül olyan enyhítés ez, mint ha valakit lassú méreggel ölnek meg s nem egyszerre. Milyen jó lett volna, ha idejekorán akcióba lépnek a törvényhatóságok és amíg egyfelől tiltakoznak az autonómia megsemmisítése ellen, más- s felöl kijelölték volna a közigazgatási reformok üdvös módjait a maguk tapasztalásainak nyomán. Mert az önkormányzat hívei közt ■ is túlnyomó többségben vannak azok, akik a mai közigazgatást sem mintasz -■ rünek, sem a kor szivonalán állónak nem tartják és akik ismerik épen úgy, mint bárki más, adminisztrácziónk gyar- s lóságait, de határozottan kétségbevonják egyúttal, mintha e gyarlóságok kútfeje a választási rendszer lenne s az orvosság a kinevezés rendszerében rejtenék. Nyomatékosan, az igazság nyoma a „SZEGEDI NAPLÓ“ TÁRCZAJA. Őszi hangulat. Augusztus végén forró napra hűvös éjjel és még hidegebb virradat következett. Végig süvít a szél a letarolt szántóföldeken, fölkapja az ugar katangkóróját, a növényvilág emez örök bolygóját és ragadja magával. Belekapaszkodik a fák koronájába, lesepri azt, mi beteg, ami sárga, megzörgeti a kicsi fenyves tűleveleit és belekaczag az erdészlak egyetlen kéményébe. Recseg a kutyéme, zizeg a haraszt, gánczol a szélkakas a házon, a kacsák hangos tiltakozással menekülnek a bizonytalan szárazról otthonos elemükbe; a czicza a tornáczról néz le bölcs nyugalommal a viharba, a két komondor meg beleugat a szélbe. Vágtató szélvészszel versenyezve tör elő az erdőből tajtékozó paripán egy amazon. Fekete fürtjei vadul lobogtak a jégben, büszke arczán a fölhevülés pirja honol, kalapjával tudja Isten hol kergetőzik a szél, lovagló ruháját megdézsmálta az ág, lova szügyén vesszőket vert az erdő. Az erdész kiugrott a házból és néma alázattal segíti ki az úrnőt a nyeregből. — Dörzsölje meg kissé Fatmét, Gergely, ugyan kimelegedett szegény, én addig sétálok egyet az erdőben. — De ilyen időben, nagyságos asszonyom . . . — Ilyen időben jöttem idáig is! Jaj de bolondos jó idő van ma ! Csengő kaczagással haladt tova az erdei ösvényen, mig az ősz erdész fejcsóválva tekintett utána. Aztán vállat vont és bevezeté a nagyon megviselt állatot az istállóba. A szép asszony czéltalanul halad előre az erdőben, vállán könnyű vadászfegyver, lépteit hivatlanul és híven kiséri a vadász Diána kutyája. Nem ijedt meg a komor felhőktől, melyek fenyegetőleg ülték el az eget, nem a szél örült tánczától. Büszke arczán ott ült a dacz, mintha mondani akarná : megvetlek te bohócz, hisz te is csak úgy haragszol, mint más ember, kinek haragjában már benne van a kibékülés jövője és mintha a förgeteg igazat adna a szép asszonynak, a szél elüző szövetséges társát, a felhőt és a kimosolygó nap meleg sugarában egyszerre szerelmesen szelid, lágy szellővé változott. Az erdő közepén nagy tisztásra ért a szép asszony, hivogató puha pázsitba süppedt lába, Diána bukfenczeket hányt a lágy talajon, ugrándozásával fölreppentve egy egy fogoly családot, a fürj pitypalatytyal hívta párját az erdő szélén, a rigó meg lecsattogta buját a tölgy lombos koronája közül, tán a viharszülte ijedtsége fölött kesergett. Amott a vörös bükk csoportjából vadgerle tanitá fiát a bugásra és ugyancsak kaczagott a fiúk ügyetlen torokhangján s egy lábon, tán a világ sorján elgondolkozva, állott a rét bölcse, a gólya a közepén. Tán arról gondolkozott, hogy honnan van ez, hogy annyira fogytán van mai napság a kigyó, meg a béka, talán azért, mert mai napság mindenki csúszik-mászik ? Kis nádasból mélán kel egy öreg béka „unk-unk“-ja, míg a magános fűzfa ágán két csacsogó szarka mérgesen csörög egymásra. A két millió kis harmatgyöngyben fürdik, még a nap is kéjjel hengergeté meg benne sugarait. Nem törődött a vizes pázsittal, belefeküdt. A kutya kérlően tekint úrnőjére, sokáig forog mellette ide-oda, végre ő is lefekszik óvatosan úrnője ruhájának szélére, nem szereti a vizes füvet, nyilván köszvénytől fél a koma. Sokáig mozdulatlanul feküdt a nő. Még a gólyát is közelebb hozta kíváncsisága, a fiatal foglyok meg kíváncsi pipicseléssel közeledtek, még talán nem is ismerték a legveszedelmesebb ellenséget, az embert. Oly jól esett a nőnek a hideg nyirkos fa, kéjes nyújtózkodással fordult az erdő felé és szemei belebámultak annak félhomályába. Nagy, végtelenül mély fekete szemek voltak azok, hideg, szenvedélytelen fekete szemek. Olyan szemek, melyek mindenkinek azt mondják: nem ismertek. A végtelen nagy csendben még a levél esése is hallható vala. Lassan hullott időközben innen is onnan is egy-egy sárga levél. Fölvett egy kis sárga levelet és gondatlanul morzsolgatta el ujjai között. Íme az enyészet, melyből ismét uj élet fakad. Hát nekünk lesz-e majdan új életünk, ha egyszer elenyészünk ? Elővette pici kézi tükrjét, hogy rendbe szedje szétkuszált fürtjeit. A tükör gyönyörű