Szegedi Napló, 1890. október (13. évfolyam, 269-299. szám)

1890-10-10 / 278. szám

Péntek, október 10,1890. Egyes szám ára 5 kr. XIII. évfolyam. 278. szám. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI és IRODALMI KAPILAR 8B évre Félévre ELŐFIZETÉSI ÁR: 14 frt — kr. I Kegyedávra 3 frt 50 kr. 7 frt — kr’ I Egy bóra . 1 frt 20 kr. SZERKESZTŐI IRODA ÉS KIADÓHIVATAL; iskola-arcza. P'a'-há’ Bérmentetlen­ levelü­k csak ismert kéi.tól fogaduttuak el. HIRDETÉSEKET i’s­n­y­i! 11 r­­ k­ö­z ! ? m­é­n­y­o­k­P­t .i­ki.artdhivatal _________mer.'iektU arjej^visek a.i­riiit bzamu. A bejelentett veszedelem. I­ S s­e­g­e­d, okt. 9. Néhány megyei törvényhatóság ide­jekorán megmozdult, hogy ellene sze­güljön az állami közigazgatás kísérlet ■ téliek, de csodálatoskép nem sikerült megnyilatkoztatni a közhangulatot olyan erővel, amint kívánta volna a veszély nagysága. Rettenetes, hogy milyen mérveket öltött már nálunk a hivatalos, vagy legalább is félhivatalos gondolkozás. Valósággal az a helyzet, hogy a köz­véleményt mesterséges alakban tudják kifejezésre juttatni a kormány közegei, kik persze az érdekeknek ezer szálával kötik magukhoz az úgyneve­zett önkormányzati hatóságokat, me­lyek a­­ végén még választóikat is el­adják minden autonómiástal együtt. Az önkormányzatot védő öt-hat megyei körirat sorsa az lett általában, hogy eltemették a levéltárnak érték­telen poros aktái közé. A megyei és városi törvényhatóságok többnyire azt mondották, ha nem is azt gon­dolták, ha nem is az volt meggyőző­désük, hogy ism­eretlenek előttük a kormány tervei, nem tudják minő ala­pokra és elvekre lesz fektetve a köz­­igazgatási reform, így tehát nem is szólhatnak hozzá. És a városi törvényhatóságok egy része még tovább ment. Azzal is ta­­k­argatta gyáva érzéketlenségét, hogy hiszen a tervezett közigazgatási reform nem érinti az önálló törvényhatóságú városokat s ezeknek e szerint nincs okuk, miért fájlalják a megyék fejét. Szinte czinikus ez a fölfogás, mely­­lyel épen a legnagyobb magyar köz­pontok zárkóznak el a nemzeti szel­lem megbecs''dülése és védelme elől, min­den érdeklődést megtagadva az alkot­mány védbástyáinak ügyétől és diadalt zengve annak az ép oly kegyeletien, mint hamis jelszónak, hogy az alkot­mány védbástyáinak emlegetése nem egyéb üres frázisnál. Amellett botor is egyúttal ez a föl­fogás, mert a városoknak érezniük kell, hogy a megyék önkormányzatára emelt fejszecsapások legközelebb össze­törik a városi kommunitások önkor­mányzatát is és hogy a féktelen köz­pontosításnak legközelebbi áldozatai éppen mi leszünk, akik itt Szegeden is tartózkodtunk, haboztunk belemenni a meggyőződésünk szerint égetően szük­séges tiltakozásba. Néhány hét előtt még mindig azt hánytorgatták hivatalosan, hogy a kor­mány tervei ismeretlenek, és ime, szemben áll az ország a veszedelem­mel már is, mert Szapáry Gyula gróf­­ tegnap kijelentette a pénzügyi bizott­­­­ságban, hogy a közigazgatási törvény-­­ javaslat legközelebb a képviselőház elé , terjesztetik. Egyes részletei is ismeretesek már a javaslatnak, és ezek a részletek csak növelhetik a gyáváskodó törvényható­ságok aggodalmait. Mert abban ugyan nincs semmi vigasztaló, hogy az állami közigazgatás teljes életbeléptetése nem egyszerre történik, hanem öt évet fog igénybe venni. Körülbelül olyan eny­hítés ez, mint ha valakit lassú mé­reggel ölnek meg s nem egyszerre. Milyen jó lett volna, ha idejeko­rán akc­ióba lépnek a törvényhatósá­gok és amíg egyfelől tiltakoznak az autonómia megsemmisítése ellen, más- s felöl kijelölték volna a közigazgatási­­ reformok üdvös módjait a maguk ta­­­­pasztalásainak nyomán.­­ Mert az önkormányzat hívei közt ■ is túlnyomó többségben vannak azok, a­kik a mai közigazgatást sem mintasz -■ rünek, sem a kor szivonalán állónak­­ nem tartják és akik ismerik épen úgy,­­ mint bárki más, adminisztrácziónk gyar- s lóságait, de határozottan kétségbevon­­­­ják egyúttal, mintha e gyarlóságok­­ kútfeje a választási rendszer lenne s az­­ orvosság a kinevezés r­endszerében rej­­t­­enék.­­ Nyomatékosan, az igazság nyoma­ a „SZEGEDI NAPLÓ“ TÁRCZAJA. Őszi hangulat. Augusztus végén forró napra hűvös éjjel és még hidegebb virradat következett. Végig süvít a szél a letarolt szántóföl­deken, fölkapja az ugar katangkóróját, a növényvilág emez örök bolygóját és ragadja magával. Belekapaszkodik a fák koronájába, lesepri azt, mi beteg, ami sárga, megzör­geti a kicsi fenyves tűleveleit és belekaczag az erdészlak egyetlen kéményébe. Recseg a kutyéme, zizeg a haraszt, gánczol a szélkakas a házon, a kacsák han­­gos tiltakozással menekülnek a bizonytalan szárazról otthonos elemükbe; a czicza a tornáczról néz le bölcs nyugalommal a vi­harba, a két komondor meg beleugat a szélbe. Vágtató szélvészszel versenyezve tör elő az erdőből tajtékozó paripán egy ama­zon. Fekete fürtjei vadul lobogtak a jég­ben, büszke arczán a fölhevülés pirja honol, kalapjával tudja Isten hol kergetőzik a szél, lovagló ruháját megdézsmálta az ág, lova szügyén vesszőket vert az erdő. Az erdész kiugrott a házból és néma alázattal segíti ki az úrnőt a nyeregből. — Dörzsölje meg kissé Fatmét, Ger­gely, ugyan kimelegedett szegény, én addig sétálok egyet az erdőben. — De ilyen időben, nagyságos asszo­nyom . . . — Ilyen időben jöttem idáig is! Jaj de bolondos jó idő van ma ! Csengő kaczagással haladt tova az er­dei ösvényen, mig az ősz erdész fejcsóválva tekintett utána. Aztán vállat vont és beve­­zeté a nagyon megviselt állatot az istállóba. A szép asszony czéltalanul halad előre az erdőben, vállán könnyű vadászfegyver, lépteit hivatlanul és híven kiséri a vadász Diána kutyája. Nem ijedt meg a komor felhőktől, me­lyek fenyegetőleg ülték el az eget, nem a szél örült tánczától. Büszke arczán ott ült a dacz, mintha mondani akarná : megvetlek te bohócz, hisz te is csak úgy haragszol, mint más ember, kinek haragjában már benne van a kibékülés jövője és mintha a förgeteg igazat adna a szép asszonynak, a szél elüző szövetséges társát, a felhőt és a kimosolygó nap meleg sugarában egy­szerre szerelmesen szelid, lágy szellővé vál­tozott. Az erdő közepén nagy tisztásra ért a szép asszony, hivogató puha pázsitba süp­pedt lába, Diána bukfenczeket hányt a lágy talajon, ugrándozásával fölreppentve egy egy fogoly családot, a fürj pitypalatytyal hívta párját az erdő szélén, a rigó meg lecsattogta buját a tölgy lombos koronája közül, tán a viharszülte ijedtsége fölött kesergett. Amott a vörös bükk csoportjából vadgerle tanitá fiát a bugásra és ugyancsak kaczagott a fiúk ügyetlen torokhangján s egy lábon, tán a világ sorján elgondolkozva, állott a rét bölcse, a gólya a közepén. Tán arról gondolkozott, hogy honnan van ez, hogy annyira fogytán van mai napság a kigyó, meg a béka, ta­lán azért, mert mai napság mindenki csú­­szik-mászik ? Kis nádasból mélán kel egy öreg béka „unk-unk“-ja, míg a magános fűzfa ágán két csacsogó szarka mérgesen csörög egymásra. A két millió kis harmatgyöngyben für­dik, még a nap is kéjjel hengergeté meg benne sugarait. Nem törődött a vizes pázsittal, belefe­­küdt. A kutya kérlően tekint úrnőjére, so­káig forog mellette ide-oda, végre ő is le­fekszik óvatosan úrnője ruhájának szélére, nem szereti a vizes füvet, nyilván kösz­­vénytől fél a koma. Sokáig mozdulatlanul feküdt a nő. Még a gólyát is közelebb hozta kíváncsisága, a fiatal foglyok meg kíváncsi pipicseléssel kö­zeledtek, még talán nem is ismerték a leg­veszedelmesebb ellenséget, az embert. Oly jól esett a nőnek a hideg nyirkos fa, kéjes nyújtózkodással fordult az erdő felé és szemei belebámultak annak félho­mályába. Nagy, végtelenül mély fekete szemek voltak azok, hideg, szenvedélytelen fekete szemek. Olyan szemek, melyek mindenki­nek azt mondják: nem ismertek. A végtelen nagy csendben még a levél esése is hallható vala. Lassan hullott idő­közben innen is onnan is egy-egy sárga levél. Fölvett egy kis sárga levelet és gon­datlanul morzsolgatta el ujjai között. Íme az enyészet, melyből ismét uj élet fakad. Hát nekünk lesz-e majdan új életünk, ha egyszer elenyészünk ? Elővette pic­i kézi tükrjét, hogy rendbe szedje szétkuszált fürtjeit. A tükör gyönyörű

Next