Szegedi Napló, 1890. november (13. évfolyam, 300-328. szám)

1890-11-01 / 300. szám

Szombat, november 1.1890. Egyes szám ára 5 kr. XIII. évfolyam. 300. szám. SZEGEDI NAPLÓ. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI és IRODALMI KAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: SZERKESZTŐI IRODA ÉS KIADÓHIVATAL. HIRDETÉSEKET Egész évre 14 fr* — kr. | Neí?yoíl(?vro 3 frt fiO kr. j t5'*tf:la-iík­’k v. 0'iv-hrL tf!. Sz. « n y i I 11 é r i k ö z ! fi m é n y e k e t a kiadóhivatal Félévre . 7 frt — kr. | Egy hóra , 1 frt 20 kr. | Bérmentetlen l­veh.k csak ismert key.iul lo.^^•idlat­.^lk ui. \_________mérsékelt árjegyzék szerint arámit. Szédelirás. (A becsületes verseny ellensé­gei.) Szeged, október 31. Szinte letűnt már a napirendről Istóczy Győző és meglepetés, ha egy­­szer-egyszer fölvetik nevét a parla­menti élet hullámai, melyek között ugyancsak sűrűn vergődött néhány évvel ezelőtt a rumi képviselő. Ezúttal egy alapjában életrevaló törvényjavaslatot nyújtott be a kép­viselőháznak tárgyalás és elfogadás végett s közvetve czélt is ért, amennyi­ben Baross miniszter a czélzatainak érvényt ígért szerezni a vándoriparról és házalásr­a közelebb s lehetőleg még ez ülésszak alatt előterjesztendő tör­vény­j­avaslatáb­an. Nem is lehet kitérni a kérdés elől, melyet Istóczy fölvetett a „részletüzlet korlátozásának“ jelszava alatt. Mert az igazán tűrhetetlen, amit furfangos, ra­vasz és minden áron üzletre, vagy helyesebben jutalékra vadászó ügynö­kök elkövetnek a közönséggel, mely részint tapasztalatlanságból, részint kényszerűségből belemegy a háló­jukba. Különösen arra a fajtájára a rész­­letüzlet-kötésnek c­élzott Istóczy, a­milyenből ma egész sereg naplopó él az országban, a jóhiszemű közönség rovására. Azokról az üzletekről van szó, melyekkel tudatlan szegény embereket a könnyű lefizetésnek kecsegtető csal­étkével belevisznek képek, tükrök, bútorok, ékszerek, varrógépek és egye­bek vásárlásába olykép, hogy nem né­zik sem a hitelképességet, sem a meg­bízhatóságot, csak azt, hogy minél több üzlet legyen és minél több p­ö­r. Tulajdonkép legtöbb haszna van ebből a fajta üzletből az ügynököknek és az ügyvédnek, mert arra van inkább alapítva, hogy a vevő ne fizessen pon­tosan és hogy a lejárt részletek elvesz­­szenek, a megrendelési tárcra számba aláíratott váltók pedig bepöröltessenek. Csak a szegedi törvényszék előtt is sok száz ilyen per folyik le éven át, még pedig részint a fenyitó osztály­nál, mert a kötéllel fogott megrende­lők nem ritkán megesküsznek jóhisze­­müleg, hogy váltót nem írtak alá s aztán hamis eskü miatt kerülnek a vádlottak padjára. Nagyon jellemző, hogy a királyi ügyészségek már teljesen kiismerik ezeknek a részlet­szédelgőknek üzel­­meit és Szegeden is megtörtént több­ször, hogy a közvádló inkább a pa­naszosok ellen fordult, akiknek lelkeit tulajdon­kép az eféle hamis eskületevé­sek terhelik. Az Istóczy által benyújtott törvény­­javaslat ezekre az általában ismert Csak­is a barbárok nem viseltettek semmi kegyelettel halottaik iránt. A lothopágusok például a ten­gerbe dobták halottaikat, a hirkánok kutyákkal etették meg, a massagéták és derhiták pedig maguk ették meg, helyesebbnek vélvén, ha ők végzik a férgek kötelességét, visszaélésekre kereste volna a megtor­lást és egyúttal védelmet kívánt a ki­fosztott közönség részére, mely úgy látszik, még a saját tapasztalásain sem tud okulni és minden újabb szédelgő­nek ismét meg ismét fölül. De épen, mert ezekről a visszaélé­sekről van szó, Istóczy javaslata túl­­lőn­e a czélon és kétségtelenül igaza van a kereskedelmi miniszternek, mi­kor azt veti ellen, hogy a részletfize­tés mellett való üzletkötés, bármit mondjanak is, fontossággal bír és sok előny­nyel jár épen a szegényebb pol­gárokra, amennyiben lehetővé teszi nekik, hogy a keresetükhöz szükséges eszközöket részletfizetés mellett vásá­rolhassák és azokat életfenntartásukra használhassák. Hanem azért a miniszter is beis­­merte, hogy tudomása van a vissza­élésekről és kijelentette, hogy a háza­lásról és vándoriparról szóló törvény­­javaslata az előkészítésnek már­is igen előrehaladott stádiumában van és hogy annak 16-ik szakasza szerint ő is ki­zárja a házaló kereskedésnél a részlet­fizetésre való üzletkötést. Ilyen alakban mindenki szívesen fogadja majd az új törvényt és ha a­­ megkötött házalás mellett természet­­­­szerűleg előtérbe jutnak a szolid üzle­tek, a visszaélések legnagyobb tömege A „SZEGEDI NAPLÓ" TÁRCZAII. XXIa.lotta.12. napján. Memento mori ! A még néhány nap előtt elhagyott sí­rokat ma a megemlékezés viruló koszorúi fedik mindenfelé. A temetők félelmes sötét­jét ma a szeretet, a kegyelet fénylő mécsei világítják meg szerte­szét. A csend és béke helyén ma ezrek, meg ezrek fohásza, zoko­gása hallatszik s az elhagyott helyet ma bucsujáró helyé avatja a kegyelet. Megemlékezni a holtakról, szép és ne­mes vonása az emberi szívnek, s e megem­lékezés megnyugvása a léleknek. Emelőleg hat lelkünkre a gondolat, hogy majdan a mi örök nyugalmunk helyét sem fogják vi­­lágtalanul hagyni azok, kiket most szivünk szeret. Memento mori! hangzik e napon lel­künkön át s e hang tudj’ Isten olyan jól esik, úgy vonz a temető hely felé, melynek pora annyi nemesen érző szívtől s annyi fájó könytöt lett fölszentelt porrá, megszen­telt helylyé. Már az ó­kor egyik legműveltebb népé­nek törvénye igy szólt: „a hely, hová holtat temetsz, szent legyen!“ És a hely szent is volt mindig, minden mű­veltebb népnél. A tiharénok, párthok fölakasz­tották az elöregedetteket, a hyperbore­­u­m­o­k megvendégelték őket, azután a szik­lákról a tengerbe taszították. A c­h­­­a­s­z­­beliek megégették és szélnek eresztették a hamvakat, a perzsák a madaraknak hányták halottaiknak földi maradványait. Az ily barbár eljárás minden nemesebb érzés hiányáról tanúskodik s annál inkább örvendhetünk, ha a műveltebb népeknek halottaik iránti kegyeletét látjuk.­­ Athénben keményen bűnhődött az oly­­ hadvezér, ki az elesett katonák temetését­­ elmulasztá. N­i­k­­­á­s­z megállitá egész tá­borát, mig két katonát eltemettetett. H­a­n­­n­i­b­á­r a római Flaminius testét, nagy I Sándor Dáriánét önmaga kereste föl és temettette el hozzá illő pompával. Egyptomban bámulatos temetkezési he­lyekre találunk. Hérodotosz szerint Cheopsz volt az első, ki az óriási pyramist építtette, s melyen több mint százezer ember tíz évig dolgozott , azután a bebalzsamo­lapunk mai száma 14 oldalból álló zott holttesteknek temetkezési helyül szolgált. Az egyptomiaknál ha valaki meghalt, a gyászoló rokonok sárral kenték be arczai­­kat és egy hétig jajgattak, de csak a nők. A görögöknél eleinte szintén az elte­metés volt szokásban, a bebalzsamozás rit­kább volt, mint az egyptomiaknál. A holt­testeket fehér halotti gyászlepelbe burkol­ták (a lakedemoniak vörös lepelbe) és láb­bal kifelé a ház küszöbére fektették, azután néhány nap múlva valamely bokor alatt el­temették. Mindig egy pénz- és kalács-darab­bal tették örök nyugalomra : a pénzt Cha­­idonnak adta, hogy az Akerontoszon átbo­­csássa, a kalácsot Kerberosznak, hogy meg ne ugassa. A holttestek égetését Görögországban Heraklész hozta szokásba. Az elégetendő holtestet azbeszt-lepelbe burkolták, legked­vesebb tárgyaival együtt, aztán a máglyára helyezve, a papok leborulva kérték a zephyreket, hogy segítsék gyorsan meg­égetni. Az elégetés után bort és olajat ön­töttek a hamvakra, azután kövedvekbe te­mették el valamely nevezetes helyen. A gyászolás hajlevágatásban és daróct­öltésben nyilvánult. A temetés után kilencz napra fekete juhokat áldoztak az isteneknek, mi­közben a meghalt nevét kiáltozták. A rómaiaknál cziprusfát ültettek a ház

Next