Szegedi Napló, 1895. október (18. évfolyam, 235-260. szám)

1895-10-10 / 242. szám

ELŐFIZETÉSI ÁR: Egesi évre 14 frt — kr. I Negyedévre Félévre 7 frt — kr. | Egy hóra . 3 frt 50 kr. 1 frt 20 kr. ill.L .Auali­s.­­ Csillörtői, október 10.1896. Egyes szám ára 5 kr. XVIII. évfolyam. 242. szám. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI és IRODALMI KAPILAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Iskola-utcza, Pfann-féle ház, 21. sz. Bérmentetlen levelek csak ismert kéztől fogadtatnak el. HIRDETÉSEKET és nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal mérsékelt árjegyzék szerint számit. Nemzetiségi vágy. Egy jellemző eset ez is arról, mi nem fáj a mi kedves nemzetiségi test­véreinknek és mit nem tudnának k­í­vánni, ha úgy kedvük szerint nyehet­­nének a dőlt­ok, íme, ez az eset is egynek. Brassó város­a többek között arról nevezetes, hogy a híres Czenk tövében fekszik. Másik nevezetessége, hogy az egyedüli város Magyarorszá­gon, melyben a magyar­ok, szászok és oláhok majdnem egyenlő irányban al­kotják a lakosságot. Ebben az utóbbi körülm­­ényben keresendők aztán annak az okai, hogy a város törvényhatósági bizottságában rendszerint amolyan három szinti és izű határozatok szoktak kelstkerül és végrehajtatni. On nem érthető dolog, hogy a la­kosságot képező három náczió csak a legritkább esetekben tud valamely köz­kérdésben olykér határozni, hogy ab­­ban legalább egy náczió megnyugod­­hassék. Rendszerint amolyan egyez­tetési kísérleteket szoktak tenni, mint a delegáczióban, ahol szintén az ellentétes érdekek kiegyenlítése jár mindig a legtöbb fáradsággal. A brassói képviselő testületnek a közelebbi napokban tartott gyűlésén többek közt így jelentős ugyan, de könnyen megoldható kérdés került a napirendre. Arról volt ugyanis szó, hogy Magyarország ezredéves tételének évfordulója alkalmából a Czenk tete­jén elhelyezendő nemzeti emlékmű czéljaira a város közönsége, mint a Czenk nevű hegy tulajdonosa eme hegynek alkalmas pontján megfelelő területet engedjen át és az emlékmű felépítéséhez szükségeltető kőanyagot a hegy szikláiból lefejtetni enged­i és az emlék felett való őrködés kötelességét vállalja magára. Mikor ez a kérdés először került a képviselet elé, a bölcs testület azt határozta, hogy előbb adjon a kor­mány tervrajzot, hadd lássák abból, tulajdonkép mit akar annak a hegynek a tetejére állítani. A kormány a na­pokban leküldvén az emlékoszlop terv­rajzát, a képviselet ismét összeült s a három náczió választottjai és virilisei elkezdtek tanácskozni a kérdés felett. Két vélemény állott a képviselet előtt. A tanácsé és az állandó választ­mányé. A tanács azt javasolta, hogy a város közönsége engedje át az em­lékmű számára kiszemelt területet és adja hozzá a szükséges kőanyagot. Ezzel szemben az állandó választmány azt javasolta, hogy küldjék ismét visz­­sza az ügyet a kormányhoz és kérje­nek bővebb felvilágosítást arra, mit fog ábrázolni a tervezett emlékmű, minő nyelvü feliratok lesznek az emlékszobron s hogy különösen olyan alak lesz az emlékszobron elhe­lyezve, mely Brassóban lakó összes nemzetiségekre nézve rokonszen­ves leend ? Javaslatba hozták még És a mikor látták, hogy nem nyilat­kozik­ meg, hanem örökké az a hallgatag soror Fatima marad a­ki fenkelt áhítattal imádkozza el az Úr mindennapi imáját, — nem törődtek vele semmit, — csak úgy unalmas órákban, a­mikor a vörös bor irá­nyította részeg képzeletüket, akkor sütöt­ték­ ki róla az istentelen mesék hosszú so­rozatát. De soror Fatima nem törődött velük. Ránézve megszűnt a világ és minden ami benne van. Élete a hosszan haldoklóé volt, akinek már szétfoszladoztak minden reményei, lelke vágyait elölte a könyörtelen apathia és már nincs a világban semmi vi­gasztaló, csak a busitó félelem, hogy van még egy jövő, amely jót ad a jónak, kese­rűt a gonosznak. És ez tette az Úr fölszen­­telt papnőjévé. Ez adott szívébe végtelen fohászt, akit máskor szívesebben vonzott a bálterem kábító levegője, mint a templom tömjén illata, aki többre becsülte a legutolsó Chansonette nő librettóit az Agnus Dei mélységes dallamánál és nem cserélte volna el a földre ejtett bonbonniert az utolsó vacsoráért. És ez az egykori demimonde, egy or­szág jeunenne d’ore-jának bolondító szépsége most oly jól érezte magát az Isten oltárá­nak közelében. Nemcsak a fehér kendő­kalapjával szentelte fel magát az örök áhi­tat szolgálatára, de Istené volt teste és lelke. A megtörött szív szánalmas fohászával és­azt is, hogy a város közönsége a szo­bormű gondozása iránt semmi kötele­zettséget ne vállaljon. A két javaslat felett hosszasan vi­tázott a három náczió, végre mégis csak a tanács javaslatát fogadták el, ezt is azonban azzal a kiegé-szítéssel, hogy a város közönsége a szobor gondozására nem vállalkozik. Ennyi a történeti és dologi része ennek az ügynek és habár még szép, hogy Brassó város képviselete nem helyezkedett az állandó választmány obscurus álláspontjára, fölöttébb jel­lemző, hogy egy Magyarországhoz tartozó város képviseletében egyálta­lán szóba jöhetett az a kérdés, hogy Magyarország ezredéves fennállása em­lékére állítandó szoborra helyezendő alak az összes nemzetiségek előtt ro­­konszenves legyen. Íme az a tisztelt állandó választ­mány még azt sem tudja, hogy mi­kor Magyarország ezredéves fennállá­sát kívánja emlékművekben megörökí­teni, ez az em­lékmű csak olyan lehet, mely a honfoglalásnak vagy Magya­rország történelmének valamely emlé­kezetes tényét fogná jelképezni, vagy egyáltalán el lehetett-e csak képzel­­niök is az állandó választmány cir­­cumspectus tagjainak, hogy a Czenk tetejére helyezendő emlékszobor más lehessen, mint az, mely arra emlékez­tesse az utódokat, hogy ezt az orszá­got a magyar szerezte meg »•wf»»» mm A „SZEGEDI NAPLÓK TÁRCZÁJA. Soror Fatima. Arczára a megszentelt fájdalom ült. Sárgás halavány képe ugy hasonlított a ke­gyelmes iatenas­szonyéhoz, csak a tövis ko­rona hiányzott feje fölött s ha az a szen­vedő arcz imára fordult, a képzelet a tövist 18 oda festette éjfél sötét hajára. Oly jól illeti az a kiálló ellentét, a hosszú fekete ruha és az a halvány ajak, azok a beszé­des szempillák és alattuk a bánat szétmo­sódó könnye, az a felséges magas termet és a mélységes kíntól meggyötört arcz. Soror Fatimával nem törődött senki sem. Tudták róla, hogy ittléte egy meg­szenvedett élet utolsó felvonása és az ima a melyet az Úr Jézus tiszteletére mondott, utolsó akkordja a megtört lélek reményte­len fohászának. Tudták róla, hogy átélte a profán vi­lág minden élvezetét, a fesledző lányka fesledző szerelmét, játszott a kokettéria min­den fegyverével és azt is susogták róla, hogy viszonya is volt. És most marczan­­goló lelke ide vonzotta a Mária istenasszony szivéhez, hogy megismerje az utat, az igazságot és az életet. A kegyes testvérek ennyit tudtak róla. Vette a menyhél üdvét, az askéta önmeg­­adásával borult oda az áhitatot keltő orgona lépcsőjéhez. Krisztusi volt minden valójában. Hosszú napokon keresztül nem mozdult meg czellájából, csak a hívogató harangszó éb­resztette fel a merengő némaságból és ve­zette a kis kápolnába. Nem bántotta a folytonos csend, az egykor változékony idegek elcsendesedtek és megszokták az örök egyformaságot, így élt soroz Fatima éveken át, kerülve a világot és csak a vallás szolgálatában. Uj novicia jött a zárdába, szelíd szemű, szenda ifjú lányka. Maga volt az élet. Oly rosszul illet az üde fiatal teremtésnek a zárdas élet pusztasága, hogy bűnt követett el az anya, aki ide kárhoztatta. Soror Angelike — úgy hívták az ifjú noviciátát — csak úgy morzsolta le olvasó­ját nap nap után, mint a többiek, csak úgy járt fel a kis kápolnába, úgy végezte ren­des teendőit, mint bármelyik a társnők kö­zül. De ifjú vére pezsgett és látszott, hogy örömestebb élne kint a nagy világban, mint itt az örök kárhozat helyén. Soros Angelika idegenkedett álszenteskedő testvéreitől. Bán­totta kétlelkűségük, hogy mily megtörött alázattal kérik a bűnbocsánatot és imádkoz­nak a szenvedő boldogságáért és ha elmú­lott az áhitat ideje, lelkük nem a papnőké volt, de a sötétségé. Csak soroz Fatimát félte és szerette. Lelke vidámsága megtörött, a­mikor látta.

Next