Szegedi Napló, 1895. október (18. évfolyam, 235-260. szám)
1895-10-10 / 242. szám
ELŐFIZETÉSI ÁR: Egesi évre 14 frt — kr. I Negyedévre Félévre 7 frt — kr. | Egy hóra . 3 frt 50 kr. 1 frt 20 kr. ill.L .Aualis. Csillörtői, október 10.1896. Egyes szám ára 5 kr. XVIII. évfolyam. 242. szám. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI és IRODALMI KAPILAP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Iskola-utcza, Pfann-féle ház, 21. sz. Bérmentetlen levelek csak ismert kéztől fogadtatnak el. HIRDETÉSEKET és nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal mérsékelt árjegyzék szerint számit. Nemzetiségi vágy. Egy jellemző eset ez is arról, mi nem fáj a mi kedves nemzetiségi testvéreinknek és mit nem tudnának kívánni, ha úgy kedvük szerint nyehetnének a dőltok, íme, ez az eset is egynek. Brassó városa többek között arról nevezetes, hogy a híres Czenk tövében fekszik. Másik nevezetessége, hogy az egyedüli város Magyarországon, melyben a magyarok, szászok és oláhok majdnem egyenlő irányban alkotják a lakosságot. Ebben az utóbbi körülményben keresendők aztán annak az okai, hogy a város törvényhatósági bizottságában rendszerint amolyan három szinti és izű határozatok szoktak kelstkerül és végrehajtatni. On nem érthető dolog, hogy a lakosságot képező három náczió csak a legritkább esetekben tud valamely közkérdésben olykér határozni, hogy abban legalább egy náczió megnyugodhassék. Rendszerint amolyan egyeztetési kísérleteket szoktak tenni, mint a delegáczióban, ahol szintén az ellentétes érdekek kiegyenlítése jár mindig a legtöbb fáradsággal. A brassói képviselő testületnek a közelebbi napokban tartott gyűlésén többek közt így jelentős ugyan, de könnyen megoldható kérdés került a napirendre. Arról volt ugyanis szó, hogy Magyarország ezredéves tételének évfordulója alkalmából a Czenk tetején elhelyezendő nemzeti emlékmű czéljaira a város közönsége, mint a Czenk nevű hegy tulajdonosa eme hegynek alkalmas pontján megfelelő területet engedjen át és az emlékmű felépítéséhez szükségeltető kőanyagot a hegy szikláiból lefejtetni engedi és az emlék felett való őrködés kötelességét vállalja magára. Mikor ez a kérdés először került a képviselet elé, a bölcs testület azt határozta, hogy előbb adjon a kormány tervrajzot, hadd lássák abból, tulajdonkép mit akar annak a hegynek a tetejére állítani. A kormány a napokban leküldvén az emlékoszlop tervrajzát, a képviselet ismét összeült s a három náczió választottjai és virilisei elkezdtek tanácskozni a kérdés felett. Két vélemény állott a képviselet előtt. A tanácsé és az állandó választmányé. A tanács azt javasolta, hogy a város közönsége engedje át az emlékmű számára kiszemelt területet és adja hozzá a szükséges kőanyagot. Ezzel szemben az állandó választmány azt javasolta, hogy küldjék ismét viszsza az ügyet a kormányhoz és kérjenek bővebb felvilágosítást arra, mit fog ábrázolni a tervezett emlékmű, minő nyelvü feliratok lesznek az emlékszobron s hogy különösen olyan alak lesz az emlékszobron elhelyezve, mely Brassóban lakó összes nemzetiségekre nézve rokonszenves leend ? Javaslatba hozták még És a mikor látták, hogy nem nyilatkozik meg, hanem örökké az a hallgatag soror Fatima marad aki fenkelt áhítattal imádkozza el az Úr mindennapi imáját, — nem törődtek vele semmit, — csak úgy unalmas órákban, amikor a vörös bor irányította részeg képzeletüket, akkor sütötték ki róla az istentelen mesék hosszú sorozatát. De soror Fatima nem törődött velük. Ránézve megszűnt a világ és minden ami benne van. Élete a hosszan haldoklóé volt, akinek már szétfoszladoztak minden reményei, lelke vágyait elölte a könyörtelen apathia és már nincs a világban semmi vigasztaló, csak a busitó félelem, hogy van még egy jövő, amely jót ad a jónak, keserűt a gonosznak. És ez tette az Úr fölszentelt papnőjévé. Ez adott szívébe végtelen fohászt, akit máskor szívesebben vonzott a bálterem kábító levegője, mint a templom tömjén illata, aki többre becsülte a legutolsó Chansonette nő librettóit az Agnus Dei mélységes dallamánál és nem cserélte volna el a földre ejtett bonbonniert az utolsó vacsoráért. És ez az egykori demimonde, egy ország jeunenne d’ore-jának bolondító szépsége most oly jól érezte magát az Isten oltárának közelében. Nemcsak a fehér kendőkalapjával szentelte fel magát az örök áhitat szolgálatára, de Istené volt teste és lelke. A megtörött szív szánalmas fohászával ésazt is, hogy a város közönsége a szobormű gondozása iránt semmi kötelezettséget ne vállaljon. A két javaslat felett hosszasan vitázott a három náczió, végre mégis csak a tanács javaslatát fogadták el, ezt is azonban azzal a kiegé-szítéssel, hogy a város közönsége a szobor gondozására nem vállalkozik. Ennyi a történeti és dologi része ennek az ügynek és habár még szép, hogy Brassó város képviselete nem helyezkedett az állandó választmány obscurus álláspontjára, fölöttébb jellemző, hogy egy Magyarországhoz tartozó város képviseletében egyáltalán szóba jöhetett az a kérdés, hogy Magyarország ezredéves fennállása emlékére állítandó szoborra helyezendő alak az összes nemzetiségek előtt rokonszenves legyen. Íme az a tisztelt állandó választmány még azt sem tudja, hogy mikor Magyarország ezredéves fennállását kívánja emlékművekben megörökíteni, ez az emlékmű csak olyan lehet, mely a honfoglalásnak vagy Magyarország történelmének valamely emlékezetes tényét fogná jelképezni, vagy egyáltalán el lehetett-e csak képzelniök is az állandó választmány circumspectus tagjainak, hogy a Czenk tetejére helyezendő emlékszobor más lehessen, mint az, mely arra emlékeztesse az utódokat, hogy ezt az országot a magyar szerezte meg »•wf»»» mm A „SZEGEDI NAPLÓK TÁRCZÁJA. Soror Fatima. Arczára a megszentelt fájdalom ült. Sárgás halavány képe ugy hasonlított a kegyelmes iatenasszonyéhoz, csak a tövis korona hiányzott feje fölött s ha az a szenvedő arcz imára fordult, a képzelet a tövist 18 oda festette éjfél sötét hajára. Oly jól illeti az a kiálló ellentét, a hosszú fekete ruha és az a halvány ajak, azok a beszédes szempillák és alattuk a bánat szétmosódó könnye, az a felséges magas termet és a mélységes kíntól meggyötört arcz. Soror Fatimával nem törődött senki sem. Tudták róla, hogy ittléte egy megszenvedett élet utolsó felvonása és az ima a melyet az Úr Jézus tiszteletére mondott, utolsó akkordja a megtört lélek reménytelen fohászának. Tudták róla, hogy átélte a profán világ minden élvezetét, a fesledző lányka fesledző szerelmét, játszott a kokettéria minden fegyverével és azt is susogták róla, hogy viszonya is volt. És most marczangoló lelke ide vonzotta a Mária istenasszony szivéhez, hogy megismerje az utat, az igazságot és az életet. A kegyes testvérek ennyit tudtak róla. Vette a menyhél üdvét, az askéta önmegadásával borult oda az áhitatot keltő orgona lépcsőjéhez. Krisztusi volt minden valójában. Hosszú napokon keresztül nem mozdult meg czellájából, csak a hívogató harangszó ébresztette fel a merengő némaságból és vezette a kis kápolnába. Nem bántotta a folytonos csend, az egykor változékony idegek elcsendesedtek és megszokták az örök egyformaságot, így élt soroz Fatima éveken át, kerülve a világot és csak a vallás szolgálatában. Uj novicia jött a zárdába, szelíd szemű, szenda ifjú lányka. Maga volt az élet. Oly rosszul illet az üde fiatal teremtésnek a zárdas élet pusztasága, hogy bűnt követett el az anya, aki ide kárhoztatta. Soror Angelike — úgy hívták az ifjú noviciátát — csak úgy morzsolta le olvasóját nap nap után, mint a többiek, csak úgy járt fel a kis kápolnába, úgy végezte rendes teendőit, mint bármelyik a társnők közül. De ifjú vére pezsgett és látszott, hogy örömestebb élne kint a nagy világban, mint itt az örök kárhozat helyén. Soros Angelika idegenkedett álszenteskedő testvéreitől. Bántotta kétlelkűségük, hogy mily megtörött alázattal kérik a bűnbocsánatot és imádkoznak a szenvedő boldogságáért és ha elmúlott az áhitat ideje, lelkük nem a papnőké volt, de a sötétségé. Csak soroz Fatimát félte és szerette. Lelke vidámsága megtörött, amikor látta.