Szegedi Napló, 1895. november (18. évfolyam, 261-286. szám)
1895-11-08 / 267. szám
Péntek, november 8. M Egyes szám ára 5 kr. 1zin. díjai. 867. szél. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI és IRODALMI NAPILAP. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre 14 frt — kr. | Negyedévre 3 frt 50 kr. félévre . 7 frt — kr. | Egy hóra . 1 frt 20 kr. SZERKESZTOSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: Iskola-utcza, Pfann-féle ház, 21. sz. Bérmentetlen levelek csak ismert kéztől fogadtatnak el. HIRDETÉSEKET és nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal _________ mérsékelt árjegyzék szerint számit. A mór kötelessége. Szeged, november 7. Miután az expozé már elmondatott régen, a költségvetési vita szabványosan nem is kezdődhetett máskép, mint a hagyományos előadónak, Hegedűs Sándornak szabványos beszédével, aki még mindig nem fogyott ki referádáinál a rózsaszínekből, pedig ugyancsak és örökké koptatja azokat, mivel neki mindig az a szerepe, hogy derűbe öltöztesse a szomorú és sivár valóságot és hogy a törvényhozó urak képzeletébe odavarázsoljon „jókedvű adófizetőket“, akik állítólag léteznek és akik bizonyosan a bokáikat ütik össze örömükben, mikor oly pompás periódusokban ad kifejezést Hegedűs Sándor az ő végtelen megelégedésüknek. Kell lenni valakiknek, vagy legalább valakinek, akinek kedvére beszél és ad elő Hegedűs Sándor, mert különben nem ismételné ezt minden esztendőben, mikor úgy is szükiben van az időnek és csak fogaton győzi sorba leróni az igazgatósági tanácsosi teendőit, melyek változatosak, tarkák és jövedelmezők, jeléül annak, hogy nem ok nélkül beszél az előadó úr a budget rendezettségéről és a megélhetésnek mindinkább javuló viszonyairól. Persze, javulnak a viszonyai annak, aki közel esik a szabadelvű tájhoz és előkelő összeköttetésekhez és bizonyboldog volna ez az ország, ha a pénzügyi bizottság előadójának egyéni viszonyai általánosíthatók lennének azokra, kik az állami kincstárt megtölteni hivatottak és akik a lendületes dikcziók helyett egyszer már a közterhek leszállításáról, vagy legalább arányosításáról szeretnének hallani kevésbé hangzatos, mint hosszas szavakat. Még a millenium költészetét is belevegyítette Hegedűs Sándor a budget-beszéd prózájába, vitatván azt, hogy a parlamentnek az idei állami költségvetés tárgyalásánál és megszavazásánál azon a színvonalon kell állania, mely Magyarországot az ezredik évben megilleti. És ez a színvonal természetesen abban jelöltetik meg a kormány részéről, hogy a törvényhozás ne ejtse zavarba a minisztereket bírálattal és akadékoskodással, hanem legyen előkelő és gavallér, hadd ámuljon a világ, hogy az ezeréves ország mily utasan dobálja a milliókat. De hiába, az ellenzék azt hiszi, hogy az ezredik évben épp oly joga és kötelessége a bírálat és a megfontolás, mint akár a kilenczszázkilenczvenkilenczedikben, vagy az ezeregyben, sőt, hogy tán fokozza ezt a kötelességet, éppen az a korszakalkotó ünnep, melyen a nemzet életképességét kell bebizonyítani és nem a Bánffy-kormány életképességét. A függetlenségi párt álláspontja minden esetre az előbbi és annak adott kifejezést Helfy Ignácz, mikor tekintet nélkül az ünnepi hangulatra, melynek az ideje még úgy sem érkezett el, egész nyíltsággal mondta el ítéletét a milleniumi budgetről és a kormányról, mely azt előterjeszti. A budgetről az a véleménye, hogy az komoly aggodalmat kelt, várjon a hosszú évi küzdelmek után és a nép erejét kimerítő áldozatok árán helyreállított egyensúly fönn lesz-e tartható, a kabinetről pedig az a véleménye, hogy aránylag rövid kormányzásának ideje alatt az ország tekintélyét máris súlyosan kompromittálta ki és befelé, hogy a parlament vezetésére képtelennek bizonyult és hogy nem lehet megnyugvással rábízni a közgazdasági kiegyezés ügyét és nagy érdekeit. Tökéletesen elég ez arra, hogy a bizalom hiánya indokoltassék az állam életnek ezredik évében, főleg olyan kormánynyal szemben, melynek fejét senki sem hajlandó fejnek nézni, mivel kezdettől fogva a fejetlenségben mesterkedik és a parlament idejét aprólékosságokra pocsékolja el. Súlyos és találó szemrehányást tett ezért Helfy Ignácz a miniszterelnöknek, kinek egész irányát és prog- A „SZEGEDI NAPLÓ“ TÁRCZÁJA. Feltámadott. Irta: Brieux. Jean épen reggeli sétájáról tért vissza. Negyven éves, szép növésű, ruganyos járású férfi volt. Dohányzószobájába térve, végig nézi a reggel érkezett levelek borítékát, hogy a vonásokból megismerje küldőit. Egyszerre elsápad, a legfokozottabb bámulat kifejezésével szegzi tekintetét egy levélre. — Keze reszket. Megdörzsöli szemeit. — Őrült vagyok ? — mormogta magában — ez az Írás . . . Ha szegény nőm nem halt volna meg már ezelőtt két évvel, esküdni mernék, hogy az ő Írása . . . Alig meri feltörni. Megnézi a postabélyeget és izgatottsága egyre növekszik. Batavia ! Közel oda halt meg az az asszony, akit annyira szeretett, egy hajótörés alkalmával, mely őt hazautazása közben valami holland kolóniában érte. Végre feltöri a pecsétet. Nézi az aláírást, Mary. Közel van az ájuláshoz, oly nagy az izgatottsága. Azután kezdi olvasni: Márczius 27. Kedves férjem! Meg vagyok mentve. Amint levelemet megkapod, siess hozzám Marseillebe, ahol akkor már várlak s elmondok mindent, amit most le nem írhatok. Csókol ezerszer Mary. Jean ugyan nem hisz a kisértetetekben, de most egyszer, mintha csakugyan elhunyt neje alakját látná maga előtt. — Lehetséges, hogy a levél annyi ideig el volt hagyva ? De nem, hisz a feladás ideje tökéletesen megfelel a kézbesítés idejének. Az írás ugyanez, és márczius végétől a mai napig május végéig jött a levél. Gépszerűen, a legcsekélyebb öröm kifejezése nélkül ismételi: Mary él! Mary él ! Pedig házasság után szülőföldjére utazott, hogy többé vissza ne térjen. Sokáig siratta és annyira vigasztalan volt az első időkben, hogy öngyilkossá akart lenni-S most ott ült asztalánál és szomorúan tekintett a darab papirosra. Az öröm hangos kitörései helyett könyek gördültek le arczán s a gyász első napjainak emléke és az elveszettnek hit nő feltámadt lelki szemei előtt. A halálhírre következett egész gyász végig vonult szivén, s ez a levél mely most a halottnak feltámadásáról ad hirt, majd nem annyi könnyet csalt ki szeméből, mint a gyászhir ezelőtt két évvel. Maga is bámult nyugalmán. — Hiszen kiáltani kellene örömömben — szól magában, — pedig boldog vagyok, kimondhatatlanul boldog, de ez a boldogság megzavart. — Két év alatt lassan-lassan beleélte magát az egyedüllét gondolatába s ez a hit most valóságos forradalmat idézett elő lelkében. Csak lassan foglalta bele magát a régi boldogságba, az újból jövő forró szerelembe, gyengédségbe. — Mary visszajön hozzám, — mormogta mintegy álomba merülve — visszajön és én ismét csókolni fogom őt, ismét karjaim közé zárom. Elképzelte maga előtt a viszontlátást , de arcza egyszerre elborult ... — Vájjon ráismerek e ? . . . Hogyne ! Mindenesetre ! — És mégis csak homályosan látta már maga előtt két év óta elveszett neje arczát. A szekrényből kivett egy régi arczképet s hosszan elnézte! Könyek nyomai látszottak a képen. S amig belenézte magát azokba a szeretett vonásokba, a kérdések egész tömege tolódott emlékébe : Hogyan menekült meg. A hajó, a melyen utazott, elsülyedt és soha sem jöttek többé nyomára. Mit csinált két hosszú év alatt ? Minthogy két álló esztendeig egy sort sem irt. Valami világtól zárt pusztaságban kellett lennie, talán erővel is visszatartva! De kitől ? Kik voltak azok, akik közt élt ? Kivel beszélt ? Kivel közlekedett ? Ki szerette ? Ki gyűlölte e hosszú idő alatt ? Igen csinos volt, bizonyára tettek neki ajánlatokat , várjon volt e képes mindegyiknek ellentállni ? Két év ! Nagyon hosszú idő. Érezte, hogy ennek a hosszú időnek ismeretlen, bizonytalan eseményei a jövőben mindig közéjük fognak tolakodni, így fűzte tovább gondolatait. Elképzelte őt valami puszta szigeten és a rég elfelejtett Robinson-történetek ismét emlékébe tértek, összes részleteikkel. Erővel rázta le magáról ezeket a gondolatokat s a közel jövőről elmélkedett. Csak lassan