Szegedi Napló, 1911. szeptember (34. évfolyam, 208-233. szám)
1911-09-21 / 225. szám
225. 87. Szeged, csütörtök SZEGEDI NAPLÓ 1911. szeptember 21. 1 a : I 1 I! Li'f Ji'1 lIJius IX. ,1^ Szeged és az egyetem. •seil nagyküldöttség a miniszterek előtt. •se- A mai napon járult a magyar királyi kormány fejes kultuszminisztere elé Szeged szabad királyi városnak egyetemi nagy küldöttsége. A mintegy háromszáz főből álló, Magyarország egész délvidékének szellemi s közigazgatási előkelőségeit magában foglaló demonstráló csoport fényes tanújelét és bizonyságát szolgáltatta annak a hatalmas érdekeket felkaroló kívánságnak, hogy a harmadik egyetem Szegeden, az ország délvidékének eme rohamosan fejlődő, nagy nemzeti erővel felruházott gócpontján állíttassék föl. A nagy küldöttség azt demonstrálta, hogy nem pusztán Szegednek igénye ez, hanem egész országrész kívánsága. Lázár György dr. polgármesternek, a nagyküldöttség szervezőjének és szónokának szavaival meggyőző érvek hangzottak el a miniszterek előtt, élénk színekben, markáns vonásokban tűnt elő az az évszázados küzdelem, amelyet Szeged az egyetemért folytat. Nyílt, egyenes, őszinte kifejezése annak, hogy Szeged mit és miért óhajt. A miniszterek válasza bármily hízelgő is egyébként Szegedre nézve, szorosan az egyetem és pedig a harmadik egyetem elnyerése tekintetében semmiképpen sem biztató s nem kis lehangoltságot keltett a nagyküldöttség tagjai között. Azt előre lehetett sejteni, hogy határozott választ nem kapunk a miniszterektől, aminthogy nem is kaptunk. De a szavak súlyát lehet mérlegelni . Így sajnálattal, a hiábavaló hosszú küzdésnek némi keserűségével kell megállapítani, hogy Szeged, amely a csatasorban mindig elől állott, most, amikor az érdemrendek kiosztására kerül a sor, csak igen kis értékű ordóra számíthat. A kultuszminiszter következő szavai: „és ha Szeged nem is az elsők között lesz, ezt úgy méltóztassék tekinteni, hogy most nem egy egyetem, nem is két vagy három egyetem, de egy egész series egyetem létesítése van tervbe véve“ — nagy megütközést keltettek. Ha a minisztert igazán érdekli Szeged sorsa az egyetemi küzdelemben, ha igazán „meggyőződése, hogy legnagyobb örömére szolgálna, ha Szegednek adhatná az elsőbbséget,“ akkor észre kellett vennie ezt a néma megütközést. A kultuszminiszter már egyszer úgy nyilatkozott, hogy az egyetemért folytatott nemes versengésben azé a városé lesz a diadal, amely város fejlődésében leginkább biztosítva látják a magyarság szupremáciáját. Most mindent elismernek , hogy Szeged nemzeti főváros, a magyarság erős vára, közgazdasági, közművelődési, tehát kulturális gócpont ; elismerik, hogy Szeged generásus volt az egyetemi költségek megajánlásában, szóval elismerik, hogy Szeged bír mindazon kellékekkel, amelyek az egyetem elnyerésére érdemessé, méltóvá, sőt jogosulttá teszik. Meg is ígérik az egyetemet, de nem a harmadikat, sőt még a negyediket, ötödiket sem, csak egyszerűen azt, hogy helyet foglal majd a sorban. Bántó, még akkor is, ha csak vigasztalás gyanánt mondták. A küldöttség. Az egyetemi nagyküldöttség szegedi tagjai legnagyobbrészt a ma legyes gyorsvonattal utaztak Budapestre. Sokan azonban a fővárosban csatlakoztak a küldöttéghez. Az országház azon bejárata felől, ahol az Andrássy Bizobor van, már féltizenkettő előtt gyülekeztek a szegedi egyetemi küldöttség tagjai. A legtöbben szalonöltözékben, néhányan díszmagyarban jelentek meg. Igen sokan voltak a különféle felekezethez tartozó főpapok. Megjelentek Lázár György dr. polgármester vezetésével Csernoch János kaloc-sai érsek, Gattfelder Gyula csanádi és Honzu Vazul Ingosi püspök, Návay Lajos a képviselőház alelnöke, Juste Génia, Kállay Albert, Tarkovich József, Tallian Ber, Gromon Dezső báró, Lukács György, Dániel Ernő báró titkos tanácsosok, Delimanics Lajos, Szemző Gura, Cicatrícis Lajos, Pargly Sándor dr. fói nők, Kazy Sándor alispán, Uilmann Adolf és Rákosi Jenő főrendiházi tagok, Kis Jajos egyetemi tanár, Magyar Gábor piarista rendfőnök, Várhelyi József c. kanonok, Jászai Géza alpátplőváros, Lőw Immanuel szegedi főrabbi, Gaál Endreárosi kuructanácos, Jászay Rz ő dbreceni piarista gimnáziumi igazgató, Hauke Imre zombori polgármester, Hrezei Manó udvari tanácsos, Karpathy Károly és Singer Kornél szegedi gimnáziumi igazgatók, Gerniczy Ferenc báró és Kelemen Béla Szeged város országgyűlési képviselői, Blaskovics Ferenc kanonok, Gelléri Mór, Kraety Károly, Sebők Zsigmond, Vágó Pál, Rőser János, Pártos Gyula, Szele Róbert, Pósa Lajos író, A-tök férfi teljesen nyugodt maradt, egyikük sem mozdult. — Kezdjétek hát meg, kis állatok! — szólt a padrone. A küzdők mozdulatlanul ültek helyükön. Az indilusiaiak türelmetlenkedni kezdtek. — Kezdj tele, Bambito, fiatal bikám! Dörd a szarvadat a testébe! — Ah! Kakasok akartok ti lenni? Tyúkok fagytok! Tyúkok! És gúnyolódva kiáltotta a kórus: — Tyúkok! Tyúkok! Tojjatok tojásokat! Gyáva tyúkok! Bambito Chico magasan kinyujtózkodott és ellenfele felé sújtott, ez felemelte bal karját és a rácsavart vastag posztóval felfogta a bágyadt döfést. A két fickó minden jel szerint annyira részeg volt, hogy alig voltak urai mozdulataiknak. — Csak várjon, várjon, — súgta a pápa — várjon csak, amíg az emberek vért látnak! Az andalusiaiak egy pillanatra sem szűntek meg bátorítani két embert, hol bátorítással, hol metsző gúnynyal. — Tyúkok vagytok, tojjatok! Tyúkok, tyúkok! Most azután vakon egymásnak döfött mind a kettő. A következő pillanatban az egyik gyönge szúrást kapott bal vállába. — Bravo, kedves kicsikém, bravó, Bambito! Mutasd meg, kis kakasom, hogy sarkantyúid vannak! Egy kis szünet következett és bal karjukkal letörölték homlokukról a piszkos verejtéket.— Vizet! — kiáltott Lagartijillo. Nagy kupákat hoztak oda és ők mohón és hosszan ittak. Szinte látni lehetett, hogy kijózanodtak. Az eddig közönyös pillantások egyszerre élesekké, szúrósakká lettek, gyűlöletesen néztek egymásra. ■— Készen vagy, tyúk? — kiáltotta az egyik Felelet helyett odadöfött a másik és egy metszéssel felhasította fél arcát. A vér végigömlött a meztelen törzsön. — Ah, már kezdődik, már kezdődik — suttogta a pápa. Az andalusiaiak hallgattak. Mohón követték a küzdők mozdulatait, akikre fogadtak. És a két ember csak döfött egymásra, csak döfött . . . A fényes pengék villogtak, mint ezüstszikrák a piros fáklyafényben, meg-megakadva a bal kar vastag posztójában. Az egyiknek mellére nagy forró szurokcsöpp esett, észre sem vette. Olyan nyílsebesen hajigálóztak karjaikkal, hogy nem lehetett észrevenni, találva volt-e valamelyik. Csak a véres csikók, amelyek testükön végigfolytak, tettek bizonyságot újabb és újabb szúrásokról, metszésekről. — Állj! Állj! — kiáltott a padróna. A fickók csak tovább döftek egymásnak. — Állj! Bambito pengéje eltörött! Válaszszátok szét őket! Két andalusiai felugrott, megragadták az ócska ajtót, amelyen ültek és a két test közé s dobták, úgy, hogy azok egymást nem láthatják! — Adjátok ide a k-feeteket, állatocskák! — Mindkettő szót fogadott. Éles szeme jól látott, Bambito pengéje középen eltörött. Ahogy a kését ellenfele fülébe vágta, az a csonton eltörött. Mindegyikük egy pohár pálinkát kapott, új késeket adtak nekik és elvették azajtót. És most úgy mentek egymásnak, mint két kakas, gondolkozás, számítás nélkül, elvakult dühvel, szúrás után szúrás . . . Barna testük bíborvörösre festődött, egy tucat sebből folyt a vér. A kis Bambito homlokáról barim lebeny lógott le, fekete hajának nedves csomói nyaldosták vérző sebeit. Kése megakadt az ellenfél védő posztójában, mialatt a másik kétszer-háromszor döfte tarkójába a navaját. — Dobd el a bandázst, ha van bátorságod! — kiáltott Bambito — és saját kötelékét oldotta le fogaival. Lagortisillo egy pillanatig habozott, aztán ő is levetette bal karjáról a védő köteléket. Önkénytelenül megint csak balkárjukkal igyekeztek a szúrásokat kivédeni; pár pillanat múlva ezek teljesen szét voltak marcangolva. Megint eltörött egy penge, megint közéjük dobták az ajtót és új késeket adtak nekik és pálinkát. — Döfd le, Lagertisillo, döfd le, erős kis