Szegedi Napló, 1911. szeptember (34. évfolyam, 208-233. szám)

1911-09-21 / 225. szám

225. 87. Szeged, csütörtök SZEGEDI NAPLÓ 1911. szeptember 21. 1 a : I 1 I! Li'f Ji'1 lIJius IX. ,1^ Szeged és az egyetem. •se­il nagyküldöttség a miniszterek előtt. •se- A mai napon járult a magyar királyi kormány feje­s kultusz­minisztere elé Szeged szabad királyi városnak egyetemi nagy küldött­sége. A mintegy háromszáz főből álló, Magyarország egész délvidéké­nek szellemi s közigazgatási elő­kelőségeit magában foglaló demon­stráló csoport fényes tanújelét és bizonyságát szolgáltatta annak a hatalmas érdekeket felkaroló kíván­ságnak, hogy a harmadik egyetem Szegeden, az ország délvidékének eme rohamosan fejlődő, nagy nem­zeti erővel felruházott gócpontján állíttassék föl. A nagy küldöttség azt demonstrálta, hogy nem pusz­tán Szegednek igénye ez, hanem egész országrész kívánsága. Lázár György dr. polgármester­nek, a nagyküldöttség szervezőjé­nek és szónokának szavaival meg­győző érvek hangzottak el a mi­niszterek előtt, élénk színekben, markáns vonásokban tűnt elő az az évszázados küzdelem, amelyet Sze­ged az egyetemért folytat. Nyílt, egyenes, őszinte kifejezése annak, hogy Szeged mit és miért óhajt. A miniszterek válasza bármily hízelgő is egyébként Szegedre nézve, szorosan az egyetem és pedig a harmadik egyetem elnyerése tekin­tetében semmiképpen sem biztató s nem kis lehangoltságot keltett a nagyküldöttség tagjai között. Azt előre lehetett sejteni, hogy hatá­rozott választ nem kapunk a mi­niszterektől, aminthogy nem is kap­tunk. De a szavak súlyát lehet mér­legelni . Így sajnálattal, a hiába­való hosszú küzdésnek némi kese­rűségével kell megállapítani, hogy Szeged, amely a csatasorban min­dig elől állott, most, amikor az érdemrendek kiosztására kerül a sor, csak igen kis értékű ordóra számíthat. A kultuszminiszter következő szavai: „és ha Szeged nem is az elsők között lesz, ezt úgy méltóz­­tassék tekinteni, hogy most nem egy egyetem, nem is két vagy három egyetem, de egy egész series egyetem létesítése van tervbe véve“ — nagy megütközést keltettek. Ha a minisztert igazán érdekli Szeged sorsa az egyetemi küzdelemben, ha igazán „meggyőződése, hogy leg­nagyobb örömére szolgálna, ha Szegednek adhatná az elsőbbséget,“ akkor észre kellett vennie ezt a néma megütközést. A kultuszminiszter már egyszer úgy nyilatkozott, hogy az egyete­mért folytatott nemes versengésben azé a városé lesz a diadal, amely város fejlődésében leginkább bizto­sítva látják a magyarság szupre­­máciáját. Most mindent elismernek , hogy Szeged nemzeti főváros, a magyarság erős vára, közgazdasági, közművelődési, tehát kulturális góc­pont ; elismerik, hogy Szeged gene­­rásus volt az egyetemi költségek megajánlásában, szóval elismerik, hogy Szeged bír mindazon kellé­kekkel, amelyek az egyetem elnye­résére érdemessé, méltóvá, sőt jogo­sulttá teszik. Meg is ígérik az egye­temet, de nem a harmadikat, sőt még a negyediket, ötödiket sem, csak egyszerűen azt, hogy helyet foglal majd a sorban. Bántó, még akkor is, ha csak vi­gasztalás gyanánt mondták. A küldöttség. Az egyetemi nagyküldöttség szegedi tagjai legnagyobbrészt a ma legyes­ gyorsvonattal utaztak Budapestre. Sokan azonban a főváros­ban csatlakoztak a küldött­­éghez. Az ország­ház azon bejárata felől, ahol az Andrássy Bizobor van, már féltizenkettő előtt gyülekeztek a szegedi egyetemi küldöttség tagjai. A legtöbben szalonöltözékben, néhányan díszmagyarban jelentek meg. Igen sokan vol­tak a különféle felekezethez tartozó főpapok. Megjelentek Lázár György dr. polgármester vezetésével Csernoch János kaloc-sai érsek,­ Gattfelder Gyula csanádi és Ho­nzu Vazul Ingosi püspök, Návay Lajos a képviselőház alelnöke, Juste Génia, Kállay Albert, Tarko­­vich József, Tallian B­er, Gromon Dezső báró, Lukács György, Dániel Ernő báró titkos taná­csosok, Delimanics Lajos­, Szemző G­ura, Ci­­catrícis Lajos, Pargly Sándor dr. fói­­ nők, Kazy Sándor alispán, Uilmann Adolf és Rákosi Jenő főrendiházi tagok, Kis Jaj­os egyetemi tanár, Magyar Gábor piarista rendfőnök, Vár­helyi Józse­f c. kanonok, Jászai Géza alpát­­plőváros, Lőw Immanuel szegedi főrabbi, Gaál Endre­­­árosi kuructanác­os, Jászay R­z ő d­breceni piarista gimnáziumi igazgató, Hauke Imre zombori polgármester, H­rezei Manó ud­vari tanácsos, Karpathy Károly és Singer Kornél szegedi gimnáziumi igazgatók, Gerniczy Ferenc báró és Kelemen Béla Szeged város országgyűlési képviselői, Blaskovics Ferenc kanonok, Gelléri Mór, Kraety Károly, Seb­ők Zsigmond, Vágó Pál, Rőser János, Pártos Gyula, Szele Róbert, Pósa Lajos író, A-tök férfi teljesen nyugodt maradt, egyikük sem mozdult. — Kezdjétek hát meg, kis állatok! — szólt a padrone. A küzdők mozd­ulatlanul ültek helyükön. Az indilusiaiak türelmetlenkedni kezdtek. — Kezdj t­ele, Bambito, fiatal bikám! Dörd a szarvadat a testébe! — Ah! Kakasok akartok ti lenni? Tyúkok fagytok! Tyúkok! És gúnyolódva kiáltotta a kórus: — Tyúkok! Tyúkok! Tojjatok tojásokat! Gyá­va tyúkok! Bambito Chico magasan kinyujtózkodott és ellenfele felé sújtott, ez felemelte bal karját és a rácsavart vastag posztóval felfogta a bá­gyadt döfést. A két fickó minden jel sze­rint annyira részeg volt, hogy alig voltak urai mozdulataiknak. — Csak várjon, várjon, — súgta a pápa — várjon csak, amíg az emberek vért lát­nak! Az andalusiaiak egy pillanatra sem szűn­tek meg bátorítani két embert, hol bátorí­tással, hol metsző gúnynyal. — Tyúkok vagytok, tojjatok! Tyúkok, tyú­kok! Most azután vakon egymásnak döfött mind a kettő. A következő pillanatban az egyik gyönge szúrást kapott bal vállába. — Bravo, kedves kicsikém, bravó, Bambito! Mutasd meg, kis kakasom, hogy sarkantyúid vannak! Egy kis szünet következett és bal karjuk­kal letörölték homlokukról a piszkos verej­téket.­­— Vizet! — kiáltott Lagartijillo. Nagy kupáka­t hoztak oda és ők mohón és hosszan ittak. Szinte látni lehetett, hogy ki­józanodtak. Az eddig közönyös pillantások egy­szerre élesekké, szúrós­akká lettek, gyűlölete­sen néztek egymásra. ■— Készen vagy, tyúk? — kiáltotta az egyik Felelet helyett odadöfött a másik és egy metszéssel felhasította fél arcát. A vér végig­­ömlött a meztelen törzsön. — Ah, már kezdődik, már kezdődik — sut­togta a pápa. Az andalusiaiak hallgattak. Mohón követték­ a küzdők mozdulatait, akikre fogadtak. És a két ember csak döfött egymásra, csak­ dö­fött . . . A fényes pengék villogtak, mint ezüstszikrák­ a piros fáklyafényben, meg-megakadva a bal kar vastag posztójában. Az egyiknek mellére nagy forró szurokcsöpp esett, észre sem vette. Olyan nyílsebesen hajigálóztak karjaikkal, hogy nem lehetett észrevenni, találva­ volt-e valamelyik. Csak a véres csikók, amelyek tes­tükön végigfolytak, tettek bizonyságot újabb és újabb szúrásokról, metszésekről. — Állj! Állj! — kiáltott a padróna. A fickók csak tovább döftek egymásnak. — Állj! Bambito pengéje eltörött! Válasz­szátok szét őket! Két andalusiai felugrott, m­egragadták az­­ ócska ajtót, amelyen ültek és a két test közé s dobták, úgy, hogy azok egymást nem láthat­­j­­ák!­­ — Adjátok ide a k-feeteket, állatocskák! — Mindkettő sz­ót fogadott. Éles szeme jól látott, Bambito pengéje kö­zépen eltörött. Ahogy a­ kését ellenfele fülébe vágta, az a csonton eltörött. Mindegyikük egy pohár pálinkát kapott, új késeket adtak nekik és elvették az­­ajtót. És most úgy mentek egymásnak, mint két kakas, gondolkozás, számítás nélkül, elvakult dühvel, szúrás után szúrás . . . Barna testük bíborvörösre festődött, egy tu­cat sebből folyt a vér. A kis Bambito hom­lokáról barim lebeny lógott le, fekete ha­­jának nedves csomói nyaldosták vérző sebeit. Kése megakadt az ellenfél védő posztójában, mialatt a másik kétszer-háromszor döfte tar­kójába a navaját. — Dobd el a bandázst, ha van bátorságod! — kiáltott Bambito — és saját kötelékét ol­dotta le fogaival. Lagortisillo egy pillanatig habozott, aztán ő is levetette bal karjáról a védő köteléket. Önkénytelenül megint csak balkárjukkal igye­keztek a szúrásokat kivédeni; pár pillanat múl­va ezek teljesen szét voltak marcangolva. Megint eltörött egy p­enge, megint közéjük dobták az ajtót és új késeket adtak nekik és pálinkát. — Döfd le, Lagertisillo, döfd le, erős kis

Next