Szegedi Uj Nemzedék, 1925. november (7. évfolyam, 249-273. szám)

1925-11-01 / 249. szám

szeged, 1925., november 1., vasárnap Keresztény politikai napilap. EIőfizetési ára: így hónapra : 35.000 K Postán küldve 37.000 K ■gyes szám ára 1500 E Vajár- és ünnepnap 3000 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: iHgld, Algária­ utca 10. un­o telefon: 153, éjjel 17—19.­ ­ Ára: 1500 korona. Vn-ik évfolyam, 249. szám. Főszerkesztő: DOBAY GYULA dr. Főmunkatárs: PUSKÁS JENŐ. A Baross-Szövetség negati flórjinak, a HANSz, a Magyar Nemzeti Szözetség és a Tarin- SzSvetség hivatalos lapja. Postatakarékpénztéri számla 8819 Halottak az élők simjánál (pl.) Vasárnap este Európa min­den keresztény sirkerjében kigyullad az emlékezés mécsvilága; szimbó­luma az Életnek, amely elolthatatlan és a túlvilágon is folytatódik. Az emberek sz­rti rajokban zarán­dokolnak el az Élet földi szakaszá­nak határdombjaihoz és eltévedez a tekintetük a nagy Csönd szélén, megszólal a lelkiismeret csengetyűje, hogy félelmes összehasonlításokat ébresszen ott belül a lélek mélyén, gondolatokat, melyekben több a fáj­dalom, mint az engesztelődés, halottakat engesztelünk, soha többé jóvá nem tehető bűnöket gyó­nunk bele a nagy csöndbe és vér­zőnk, vezeklünk, egyszer, egyetlen­egyszer egy esztendőben mindany­­nyian, még azok is, akiket a po­gány közömbösség csak egy napra szabadít fel az Örökkévalóság kö­zelébe. A történelmi materializmus hang­zatos cégére alá­csoportosult ésta­­gadás is megtorpan egy pillanatra és elhallgat a kritika a nagy tömeg­­mozgalom előtt. Engedi, — mint mondani szokás, — hogy a diadal­mas élet áldozzon az elmúlásnak. A sírdombok körül zsongó embe­riség valahogy egészen fonák képét adja az Örökkévalóságnak. Legalább magyar vonatkozásban. Törpe, vány­­nyadt, Trianon-verte, létszámapasz­tott, koldusbotrajutott emberkék si­ratnak nagy halottakat, akik valami­kor egész emberek voltak. Egy sir­­halomország gyújtogat részvétlán­got a magyar élet történelmi repre­zentánsainak. Mintha itt a diadalmas halottak könnye mosná az élőnek csúfolt Magyarország beteg maszkját . . . Mintha a halottak állanának az élők sírjánál . . . Rapszodikusan röppennek fel az emlékezés szárnyai. Tisza István, Návay Lajos és a többi milliónyi névtelen a wolhyniai mocsarakban, a doberdői sziklavermekben . . . Halottak, akik többet jelentenek, mint a magyar temetők minden élő látogatója. A halottak számonkérő­­széke a gyáva élők felett. És az a sokezer néma, sötét fel nem gyújtott sir, melynek leszárma­zottját elüldözte a megszálló sereg, mint szemrehányó jogfolytonosság az elszakított földben. Halottak napja ? Nem. Élők sira­­tása ez. A mi hitványságunk nagy temetője, amelyben a kompromisz­­szumok meddő kórói burjánoznak és minden életet kiöl a megbékélés vizenyős békenyája. Az utolsó magyar élet ott lob­­bantott Európát járó fényképét Ti­sza István gróf városligeti halljában és önkezével ásott sirt magának Ná­vay Lajossal. Ezek azok a halottak, akik ma is élnek és mi vagyunk az eltemetettek, akik megbékéltünk 30 ezüstpénz kölcsönén s ma már nincsen kon­cepció, amely mást hirdetne, mint a várakozást, a legförtelmesebb em­beri tulajdonságot. Ha Désy Zoltán olyan kontem­platív lélek lett volna és a gorlicei halálroham névtelenjei abba a mo­dern nemzetmentő teóriába takarták volna életüket, hogy várjunk, nekünk dolgozik az idő, akkor egy világtör­­ténelmi másodperccel hamarább is­mertük volna fel önmagunk vesztett ügyét. Nem. Ez a szégyenletes nemzet­vesztő meghunyászkodás, félénk szürkeség nem mehet mécset gyúj­tani a sírkertek nagy történelmi vi­lágosságának. Emberek, akik kőrózsával párná­zott sírokat locsolgattak, láttatok-e haldokló harcost a gráníton túl? Akit nyitott szemmel ástak el jelte­len göröngyök közé, hogy a föld alól is lásson és ítéljen a feláldozott élet jogán? Milyen gondolattal kö­zeledtek az ő emlékéhez, pengőn-ga­­rason vitázó magyarok? Van-e lébolyítóbb rapszódia, mint az a gondolatbeli mérkőzés, amely hitvány őszirózsával akarja kien­gesztelni azt, amit ő áldozott a nem­zet életéért. Halottak napja! — Lehet engesz­telődés ott, ahol a természet törvé­nye aratta le a száradó levelet, de Magyarországon — lázadás. A ha­lottak bujtogatása a mai életrend ellen. úgy van ez emberek. A mi han­gunk hamis, akik békét, poshadó nyugalmat mímelünk. A mi sírunk a mélyebb; ők az igazibb aposto­lok, akik a lelipott ország fejfájánál állanak és a kiontott vér jogán lec­két hirdetnek az élő­halott ország feltámadásához. Azt hirdetik a halottak az élők sírjánál: Aki ezek után is elég me­rész és letökélt meghalni,­­ az élni fog. A Szegedi Uj Nemzedék tárcája MUKI Majomhistória Írta: Dr. Dobay Gyula A Jocke Club egykori szolgája, a nagy urak közt elsajátított előkelő mozdulattal felém fordulva, szerény, de határozott hangon tiltakozott be­avatkozásom ellen. Majd udvariasan folytatta: — Én a kiejtéséről tudom, hogy Uraságod magyar ember. Egyik nagy honfitársától , Szemere Öméltóságá­tól hallottam, hogy részleges igazig nem létezik. Ha sokat szeretnék be­szélni, szívesen megindokolnám, hogy miért egyezik meg az én felfogásom is e tekintetben Szemere Öméltósága nézetével, de a jelen esetben ez telje­sen felesleges, mert a tényállás tiszta. — Isten mentsen, hogy kalauz urat tiszteletre méltó nézetétől eltántorítani óhajtanám. Ezért engedje meg, hogy hasonló szűkszavúsággal csak annyit jelentsek ki, hogy hajlandó vagyok a 80 korona bírságot én megfizetni, csak az az ur szabaduljon meg a további kellemetlenségtől. — Azt hiszem ilyen alakban a ki­vitel technikai nehézségbe ütköznék, mert Uraságod neve nem szerepel az előző iratokban. Ellenben ha átadná ezt az összeget Wurmkopf úrnak és ő a saját nevében fizetné azt le nálam, az ügy befejezhető lenne. — Nem bánok én már semmit — szólt közbe Wurmkopf ur — csak ebből a kellemetlen helyzetből kisza­baduljak. A 80 korona csakhamar a kalauz úr feneketlen táskájába, a hivatalos nyugta pedig Wurmkopf ur tárcájába vándo­rolván, hátra maradt még Mukinak az őt megillető állat­szakaszba való át­szállítása. Ezt is könnyebb volt elrendelni, mint foganatosítani. — Muki az egész diskurzus alatt várakozási álláspontra helyezkedett. Mintha megértette volna, hogy róla van szó. Feszülten figyelt minden mozdulatunkra. Tárcámat ka­bátom belső zsebébe visszahelyezve, óvatosan felé nyúltam, hogy a némileg újból összetákolt kalitkájába helyez­zem el. Muki azonban megérezte a szabadsága elleni merényletet. Egy akrobatát megszégyenítő lendülettel a folyosón termett. A fűtőkészülék pere­mére felugorva, két hátulsó lábára ült és védelmi álláspontba helyezkedett. Wurmkopf­er nem akarván elsza­lasztani az immár neki is drága álla­tot, kellő orvossággal feléje tartott és felkivárta a kalitkát Mukinak, mintha felszólította volna : tessék besétálni. Muki azonban nem állt kötélnek. Sőt miután más menekvés nem volt, a zajra épen e percben kinyílt másik szakaszba ugrott és a az ajtónál fel­akasztott egyik siszter porköpenyeg ujjéban tűnt el. Mint ahogy a derült tiszta égből minden előzmény nélkül lecsapó menykó megdermesztené a mit sem gyorsító halandót, úgy hatott Muki megjelenése is az ajtót kinyitó tisztelendő úrra és az upanazon szakaszban utazó há­rom iskola nővérre. Kimondhatatlan nyomasztó hatású pár pillanat következett be, melynek siettem véget vetni azzal a megnyugta­tással, hogy csak egy ártatlan kis el­szabadult majomról volt szó, tehát fé­lelemre nincsen ok. Az imént még a rémületet vissza­tükröző arcok vonásai lassan megeny­hültek, majd — midőn gyors elhatá­rozással Mukit a porköpönyeg ujjának a befogásával foglyul ejtettem és a veszély elmúltnak látszott, mosolygóra is váltak. Wurmkopf kezéből a másik kezemmel kiragadva a kalitkát, a ka­bát ujját annak ajtajába tolva be, Mu­kit szép csendesen a kabát ujjából a rá gyakorolt szelíd nyomással ki és a kalitkába bekényszerítettem. Wurmkopf a nem egészen megbíz­ható kalitkát, egy hatalmas ( inkább diszkó, mint használatra szolgáló — piros zsebkendővel átkötve, engedel­mesen vitte a kalauz után, hogy mint most már semmi veszélyt magában nem rejtő tulajdonát a szabályzatban megjelölt podgyász kocsiban helyezze el. Én pedig — miután mégis csak az én gondatlanságom indította meg az összes veszedelmeket — Wurmkopfnak visszafizetve a többi bírságot is, 119 korona 80 fillérrel szegényebben, de a vasúti üzlet szabályait bizonyos pont­jaival nyert tapasztalatokkal gazdagab­ban kiszálltam az épen Laibachhoz érkező vonatból. A hosszas izgalmak után egy korsó fries sör csábitásának ellenállni nem tudván, letelepedtem a verőfényben ragyogó vasúti restaurátíó egyik asz­talához, amelynél már boldogan­­ször­­csölte az árpalevet, a lompos juhász kutya, a vékony dongájú véreb és a függetlenségi és Kossuth-párt hangza­tos címe alatt megjelenő, de tényleg a nemzetközi szocialista és radikális­ párt és a szabadkőművesek érdekeit szol­gáló egyik alföldi magyar lap nagy befolyású redactora is. Alig hangzottak el a redactor lelhető nyájas üdvözletei , mellyel az otthon nagy hatalmú, de az idegen állam antiszemita góc­pont­­jain tőlük a­ különösen szerény­séggel meghúzódó urak hazai is­merőseiket fogadni szokták, hogy azok védszárnyai alatt a fanatikus Lueger követők esetleges kellemetlenségeit el­kerülhessék. Valami megmagyarázha­tatlan előérzet kezdte a telkemet nyug­talanítani. Nem tudom Ben Akiba úr­tól tanultam-e, vagy boldogult Pillich Kálmán collegám csepegtette lelkembe azt a bölcs érzelmet, hogy aminek rossz a kezdete, kellemetlenül fog végződni, tehát tanácsos azt abba­hagyni, még áldozatok árán is, de tény, hogy a majom história nem ha­gyott békében. Végtelenül boldog let­tem volna, ha sorsom Mukival össze nem hoz. Sejtelmem nem csalt meg. Alighogy a müncheni korsó habzó tartalmából egy hosszú kártyát lenyeltem, át sem adhattam magamat a szomjúságtól epedő ajkaira várva-várt gyönyörének, hirtelen ordítás, visitás, csaholás, uga­tás, szűkülés, morgás, nyávogás és más állati hangok szörnyű egyvelege tört ki a szemben lévő állatokat szál­lító vasúti kocsiból. Az egész söröző közönség kínos meglepetéssel ugrott fel helyéről. A vasúti kocsik ablakai hirtelen felnyú­­­­tak, a kiváncsi fejek százai forog­tak A háború­­s forradalmak vértanúinak ünnepe A nemzatgyűlés gyissflyölés keretében lepllla Is a parlamant h­ai halottalnak lowAbbá Tina Uivannak és NAway Lajeznak emléktáblájn­ Budapest, október 81. A nemzetgyűlés szombati ülését ünnepi csendben nyitotta meg né­hány perccel 11 óra után Scitovszky Béla házelnök. Az ülésen a kormány tagjai jelen* ^voltak és a nemzetgyű­lés padjai sü fétlenek az ünnepé­lyes csöndben h­íd képviselőktől. A baloldal padjai, ahol a szociálde­mokraták ülnek, terletesen üre­sek maradtak. ^ Scitovszky: A halottak emlékének szenteljük a mai ülésünket, hogy kegyeletes érzésünkkel a nemzetünk életéért küzdő hősök és vértanuk emlékének áldozzunk. Csaba vezér táborának szomorú legendája a hősi áldozatokban válik időről-időre meg­újuló valósággá, ők megállták he­lyüket a nagy megpróbáltatásban a mi szent és igaz ügyünkért, ami emberi erőiktől kitelt és csak növeli az emléküket az a szomorú tény, hogy véreik nyomán nem fakadt a győzelem világa. Az elesett hősök neve mellett lévő két évszám gigá­szi korszakot örökít meg, a másik történelmi rendeltetésünk tragikus valóságát örökíti meg az elbukást követő szomorú idők két áldozatá­nak vértanuságával. Ma van a 7-ik évfordulója azon gyászemlékű nap­nak, amelyet kitörölni szeretnénk történelmünkből és amely napon vér­­tanuságot szenvedett Tisza István, majd nemsokára követte őt Návay Lajos, akiknek örök időkig tartó ke­gyelettel tartozunk. A leleplezés tar­tamára az ülést felfüggesztem. A parlament hősi ha­lottai Ezzel az elnök az ülést felfüg­gesztette, majd a kormány tagjai, a képviselők a házelnök vezetésével ezután átvonultak a delegációs terem

Next