Szegedi Uj Nemzedék, 1925. december (7. évfolyam, 274-296. szám)
1925-12-01 / 274. szám
. / M / Szeged, 1925., december 1., kedd Keresztény politikai napilap. Előfizetési ára: így hónapra : 1.000 K Postán küldve 37.000 Kibaras szám ára ISOOK vasár- és ünnepnap 3000 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: KHid, Dugonics-tér 7. uim felefőn: 153, éjjel 17—19. Ára: 1500 korona. Vn-ik ITfolyam, 274. szám. Főszerkesztő: DOBAY GYULA dr. Főmunkatárs: PUSKÁS JENŐ. A Baross-Szövetség szegedi fiókjinak, a MANSz, a Magyar Nemzeti Szövetség és a TciAd- Szövetség hivatalos lapja. Postatakarékpénztij szarma 8819 Széchenyi idealis realizmusa és az új Magyarország Prohászka Ottokár püspök Ünnepi beszéde a szegedi társadalmi egyesületek estélyén Mint 16 éves ifjú, Zürichben jártam és a Politechnikum falain olvastam jeligéket: cultura, fide idealismo, industria perseverata, inventione, labore realismo, sanguine patriotismo" ... sorban, amint a fal párkányára írva voltak. Nem gondoltam akkor, hogy ezekről a jeligékről vett hasonlattal lépek valamikor Szeged város közönsége elé, amely engem oly szívélyesen fogadott, amely szíves fogadtatásért először is köszönetet mondok. A magyar kultúra — és semmiféle kultúra — nem kész épület, amelyről ilyen jeligéket, ilyen szükségességeket, ilyen nagy igéket leolvasni lehetne. De azoknak a munkájáról, akik a magyar kultúrát építik, akik annak falait felhúzzák, akiknek a szelleméből villog, sugárzik felénk a megértés, a meglátás, a vasakarat, a kitartás, én is leolvasok ilyen fide idealismo, — labore realismo, — sanguine patriotismo jeligéket. Nagy hittel: ez a mi idealizmusunk ; erős kézzel: ez a mi realizmusunk; szent vér-szeretettel: ez a mi patriotizmusunk. Aki felniről jött Mélyen tisztelt Közönség A novemberi éjből, ködből kibontakozik egy ember, aki hatalmas szerénységének markáns vonásaival bevilágította az egész magyar sötét éjszakát: az a nagy készültség, amely ebben az emberben el volt raktározva, az ő óriási energiája a tettekben, amely benne feszült. Honnan jött? Ki volt ez az ember? Költő, író, szónok, államférfi? Nem, ez mind kevés ! Ez az ember felülről jött, ez az ember egy világot hordozott lelkében, mint minden ideális ember, ez az ember felséges irányelvekkel jött le a magyar életbe és avatkozott be a magyar sorsba. Ez a magyar sors micsoda? Töröktatár háború? Hisz Spanyolországban is dúltak a gólok, Németalföldön az allemánok és Franciaország is sok mindenféle háború fúriáit keresztülélte. De a magyar sors nem csupán a háború, nem csupán a szenvedés: a magyar sors a puszta, az avar, a parlag, a vályog, a vertfal, a tunyaság, a maradiság, valami nagy darab ázsiai fatalizmus. És ez az ember, mikor felülről jön, nagy ideálokkal megrakva, ráírja a magyar sorsnak fekete éjszakájára azokat a jeligéket, amelyeket mondtam. Nagy hit: idealizmus, bátor, teremtő erő, reálizmus, izzó szeretete a vérnek, a nemzetségnek, a fajtának: patriotizmus. Mi az a tides, az idealizmus? — Egy uj világ az ember lelkében. Csak az az idis ember és csak az van hivatva teremteni, aki uj világot hoz és azt bele tudja állítani ebbe az itteni világba. Csak az az ideális ember, akiben már valami él, ami körülötte még nincs, — akiben valami emelkedik fel az égig, mikor körülötte lapály van, — egy nagy tisztaság, mikor körülötte posvány, mocsár kerekedik, piszok, szemét terjed. Ezek a mi nagy embereink mind ilyen világgal jöttek önmagukban. Zrínyi Miklós, a költő, egy új világgal jött, hogy állítsa lábra Magyarországot az akkori viszonyok között. Kossuth Lajos egy új világgal jött: az alkotmány, szabadság és testvériség szeretetével és lelkesedésével és Széchenyi István is egy új világgal jött, azzal a nagy hittel, amelyet úgy szokás idézni: „Magyarország nem volt, hanem leszi“, — de amelyet a valóságban szerényen csak így fejezett ki: „Szeretem hinni, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz." — . . . Szeretem hinni ... Aki nagy dolgokban hisz, az mindig önérzetes, s aki a megsejtések távlatába néz, az mindig szinte félénk. Ennek a homloka körül valami felhők lebegnek, akiben van valami melancholia, amely győtri. Ez a mi óriásunk, ez a mi nagy, kolosszális emberünk, Széchenyi is ilyen. Ő is szeretne valamit hinni, ami oly nehéz neki, de mégis nagyon szereti. Szeretné hinni, de nagyon nehéz, mert hiszen a magyar sors, a régi fatalizmus, a jobbágyság és uraság intézményei, örvénnyel köztük . . . Szeretnénk hinni, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. — Nem látják Önök, hogy mily alázatos, meglátó ez az ember? Nagy ellenséges érzelem szerepel a szerbben és a románban, látta a nagy szegénységet, látta a nagy maradiságot; jaj, de nehéz elhinni, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz ! De vágyta azt a jövőt, mely körül magyar hite tapogatózott és ez tette őt olyan alázatos, de mégis vágyódó hívévé. Ő szeretné ezt hinni. Azután azt mondta, hogy nem látjuk a jövőt, de hogy nekünk ezt kell hinni, ezt kell akarni, hogy nekünk ezután kell vágyódni. Hála Istennek, hogy megtetted Széchenyi István ! Mi mindnyájan abban a helyzetben vagyunk, mint Te voltál, — olyan alázatosak is lettünk. Mi is szeretnénk hinni, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, de mi is látjuk, hogy ez inkább tapogatódzás a sötétben, mint valami olyan prófétai meglátás, mert igaz, hogy a nemzetiségeket levágták rólunk, azok már teljesen idegeneknek lenni készülő elemek lettek, — de Magyarországban van más nagy idegenség is, amelytől a magyar embernek szenvedni kell. Nincs bennem egy mákszemnyi gyűlölet sem, de mégis érzem a nagy idegenséget. Mi megszabadultunk nemzetiségünktől, de nem szabadultunk meg az idegenségtől. —Hogy ezt az idegenséget cionizmusnak akarják hívni, —• nem ez a fő, hanem a szellem, a lélek, az érzés, a belsőség, az egységesség. A magyar nép idegen az úri osztálytól, a magyar népnek az egész nívóját fel kellene emelni, hogy abban az „urában — hogy igy nevezzem — lássa az ő elsőszülött testvérét, segítőtársát, vezetőjét, tanácsadóját. Ettől mi rendkívül messze vagyunk. Láttuk régen a történelemből, hogy mint szívódnak fel idegenek: a vaskos normandiai és a bretagnei Franciaországba , az egész sokféle hatalom, amely ráomlott Itáliára, hogy szítta azt — nem fel, hanem le — az olasz kultúrához. Ezen idegenségekből nem maradt semmi. De a mi idegenségünkből nem látok kiutat. Sürgetni kell a haladást, fejlődést, népnevelést, de én csak azt mondom: Szeretem hinni, hogy a magyar psziché, a magyar érzés — jaj Istenem, szinte nem merem kimondani — felszívja magába ezt az idegenséget. Mégis csak ez a történelmi hatalmas folyam, — hisz Petőfi is azt mondja: Bár fölül a gálya és alant a vizeknek árja, — mégis a viz az ur. A viz az ur, nem a gálya, amely fenn úszik. Lehet kultúra szemben a történelmi árfolyammal; lehet egy felépítmény, amely alatt, amely alól kivész a tő, ■— cölöpépítmény, amely réten áll. Azon felséges szavalat után, amely most előttünk elhangzott, az ember szintén imába kezd és azt mondja: Uram, én is a Te alázatos hived vagyok, add meg nekem azt a nagy történelmi kegyelmet, — valamikor győzedelmes adósságot, — hogy a magyar psziché felszívja magába azt a nagy idegenséget, amely most riasztja, amely most mint kísértés jár körülötte. Mindegy, ráesküszöm én is, azt hiszem, hogy kegyetek is, arra a nagy hitre, hogy Magyarországnak győznie kell, Magyarországnak kifejlődnie kell, a régi határokban a bretagnei, a normann és gót példák után. Ha ezt valamikor megérjük, én is szívesen halok meg s a sírom fölött ez a nagy remény. Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! ! Ez a fölséges ember, akit Széche- Inyinek hívunk, idealista volt, de nem volt ideológ. Ő akarta azokat az eszméket és elveket megtisztítani és ez a fő dolog: mértékkel. — Az ideológ azt gondolja: vidd be a szabadságot, szabadítsd fel a népet, vidd be az egyenlőséget, hozd be a testvériséget, omoljanak egymás nyakába az emberek. Aki ideológ, az így gondolkozik. — A teremtő idealista, az ideális realista ezeket mondja: Csak annyi szabadságot adni a népnek, amennyit elbír. Azt írja Széchenyi: Az az igazi szabadság, amelyet én magammal, véremmel szereztem. Nem adok szabadságot olyannak, aki lelkében nem tudja azt felszívni. Csak az bírja el a szabadságot, aki önmagát szabaddá tette. A sajtószabadság is nagyszerű vívmány, de gyilkos gyiloknál és gyújtogató kanócnál veszedelmesebb, hogy ha nem értelmes, ideális ember, hanem rosszlelkű ideológ kezében van. Kossuth azt mondta: Testvérekké tenni a népeket Széchenyi azt mondta: Szabaddá nevelni a tömeget. Nemzeti arisztokrácia Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim ! Ez egy felséges ideális realizmus! Hogy aztán ezt a magyar népet az európai nagy nemzetek közé mint a külön nemzetet beállítsa, csupa konkrét feladatot dolgozott ki: vizet szabályozott, lótenyésztést fejlesztett, hidat épített, Metternich-hel levelezett és a magyar alkotmányt megbecsüléshez segítette. Ennek a Széchenyimint egy nagy valóság, vigasztalólag és engesztelőleg suhog el és meg vagyok győződve, hogy hegyetek is velem együtt mindnyájan érezni fogják ezt. Kultúra és civilizáció Industria . . . realizmus .... Jöttünk a nagy megsejtések magaslatáról és miért jöttünk ? — Tisztán azért, hogy ide jöjjünk, az élet céljához. Mi az élet célja? — Az élet célja, hogy én „mű“ legyek. Az az én életem célja, hogy magamat kialakítsam. Ha magamat kialakítottam, másoknak s az egész nemzetnek a serpenyőjébe mint súlyeszem. Térni, cselekedni, életet alkotni, életet teremteni, először egy szép életet és beleszőni minden nagy gazdasági, társadalmi, kulturális feladatot, mert kultúra és civilizáció úgy hasonlik egymáshoz, mint a csigaház és a csiga: a kultúra a csiga, a ház a civilizációja. Amint a csiga kiverejtékezi a házát, úgy a szellem kiverejtékezi a civilizációját. A kultúra akkor kezdődik, mikor meghal a szellem, verejtékezése az alapító szelleme. Azért lehet, hogy van civilizáció, kultúra nélkül. Kultúra az élő, eleven erő, egy belső világ, — amit pedig teszünk, alkotunk, alakílunk, teremtünk, — bármi legyen is az — a külvilág, az a mi házunk, a mi csigaházunk. A kultúra a selyemhernyó s a selyemfonál az ő civilizációja. A kultúra a méh s a civilizációja a méz. A kultúra a pók, a civilizációja a csodálatos pókháló. nek nemzet kell, amely nem arisztokrata abban a régi értelemben, hogy az exideszpotész — a régi görög és pogány értelem szerint —, amit a születés ad, mert én az igazi nemzeti arisztokratizmus hive vagyok, de annak, amelynek a lelkében több jóság, igazság, erény és élni-alkalmatosság van. Panaszkodik az akkori arisztokráciára és azt mondja: Hová menjek? — Talán oda, ahol fekete kenyeret esznek és csak vizet isznak? Európai felséges gondolatainak kivívására, megtisztítására ő fájt?", hogy neki egy nemzedéket nevelni kell, hogy az nincs készen és igazán érdekes, hogy neki nincsenek e téren olyan nehézségei, mint például Deák Ferencnek, aki sopánkodik, hogy mi lesz, hogyha a budapest-szolnoki vasutat megépítik. Éppen úgy cselekedtek a dorozsmaiak is, akik nem engedték közel falujukhoz a vasutat, mondván, hogy mi lesz akkor a szegény fuvarosokkal, hogy fognak majd megélni ? Megnyugtathatom Önöket, ezt a gondolatot nem a dorozsmaiak találták fel, — ez Deák Ferenc gondolata. Az ember bámul rajta, hisz nekünk nemcsak, hogy vasutak és utak kellenének, nekünk a tengerre is ki kell mennünk, hogy szabad mozgásunk legyen és európai nemzedékké váljunk. Az ideális realizmus A magyar kultúrára alkalmazzuk megint a mi napjainkban az ő ideális realizmusát. Mindnyájan egy kicsit urak vagyunk, szükséges tehát, hogy érzéseinkben menjünk kérést- Csak annyi szabadságot a népnak, amennyit elbír