Szegedi Uj Nemzedék, 1925. december (7. évfolyam, 274-296. szám)

1925-12-01 / 274. szám

. / M /­ Szeged, 1925., december 1., kedd Keresztény politikai napilap. Előfizetési ára: így hónapra : 1.000 K Postán küldve 37.000 K­ibaras szám ára ISOOK vasár- és ünnepnap 3000 K Szerkesztőség és kiadóhivatal: K­Hid, Dugonics-tér 7. uim felefőn: 153, éjjel 17—19. Ára: 1500 korona. Vn-ik ITfolyam, 274. szám. Főszerkesztő: DOBAY GYULA dr. Főmun­katárs: PUSKÁS JENŐ. A Baross-Szövetség szegedi fiókjinak, a MANSz, a Magyar Nemzeti Szövetség és a TciAd- Szövetség hivatalos lapja. Postatakarékpénzt­ij szarm­a 8819 Széchenyi idealis­ realizmusa és az új Magyarország Prohászka Ottokár püspök Ünnepi beszéde a szegedi társadalmi egyesületek estélyén Mint 16 éves ifjú, Zürichben jár­tam és a Politechnikum falain ol­vastam jeligéket: cultura, fide ide­­alismo, industria perseverata, inven­­tione, labore realismo, sanguine patriotismo" ... sorban, amint a fal párkányára írva voltak. Nem gon­­doltam akkor, hogy ezekről a jeli­gékről vett hasonlattal lépek vala­mikor Szeged város közönsége elé, amely engem oly szívélyesen fogadott, amely szíves fogadtatásért először is köszönetet mondok. A magyar kultúra — és semmi­féle kultúra — nem kész épület, amelyről ilyen jeligéket, ilyen szük­ségességeket, ilyen nagy igéket le­olvasni lehetne. De azoknak a mun­kájáról, akik a magyar kultúrát épí­tik, akik annak falait felhúzzák, akiknek a szelleméből villog, sugár­zik felénk a megértés, a meglátás, a vasakarat, a kitartás, én is leolva­sok ilyen fide idealismo, — labore realismo, — sanguine patriotismo jeligéket. Nagy hittel: ez a mi ide­alizmusunk ; erős kézzel: ez a mi realizmusunk; szent vér-szeretettel: ez a mi patriotizmusunk. Aki felniről jött Mélyen tisztelt Közönség A no­vemberi éjből, ködből kibontakozik egy ember, aki hatalmas szerénysé­gének markáns vonásaival bevilágí­totta az egész magyar sötét éjsza­kát: az a nagy készültség, amely ebben az emberben el volt raktá­rozva, az ő óriási energiája a tettek­ben, amely benne feszült. Honnan jött? Ki volt ez az ember? Költő, író, szónok, államférfi? Nem, ez mind kevés ! Ez az ember felülről jött, ez az ember egy világot hordo­zott lelkében, mint minden ideális ember, ez az ember felséges irány­elvekkel jött le a magyar életbe és avatkozott be a magyar sorsba. Ez a magyar sors micsoda? Török­­tatár háború? Hisz Spanyolország­ban is dúltak a gólok, Németalföl­­dön az allemánok és Franciaország is sok mindenféle háború fúriáit ke­resztülélte. De a magyar sors nem csupán a háború, nem csupán a szenvedés: a magyar sors a puszta, az avar, a parlag, a vályog­, a vert­fal, a tunyaság, a maradiság,­­ valami nagy darab ázsiai fataliz­mus. És ez az ember, mikor felül­ről jön, nagy ideálokkal megrakva, ráírja a magyar sorsnak fekete éj­szakájára azokat a jeligéket, ame­lyeket mondtam. Nagy hit: idealiz­mus, bátor, teremtő erő, reálizmus, izzó szeretete a vérnek, a nemzet­ségnek, a fajtának: patriotizmus. Mi az a tides, az idealizmus? — Egy uj világ az ember lelkében. Csak az az id­i­s ember és csak az van hivatva teremteni, aki uj világot hoz és azt bele tudja állítani ebbe az itteni világba. Csak az az ideális em­ber, akiben már valami él, ami kö­rülötte még nincs, — akiben va­lami emelkedik fel az égig, mikor körülötte lapály van, — egy nagy tisztaság, mikor körülötte posvány, mocsár kerekedik, piszok, szemét terjed. Ezek a mi nagy embereink mind ilyen világgal jöttek ön­magukban. Zrínyi Miklós, a költő, egy új világgal jött, hogy állítsa lábra Magyarországot az akkori viszonyok között. Kossuth Lajos egy új világ­gal jött: az alkotmány, szabadság és testvériség szeretetével és lelke­sedésével és Széchenyi István is egy új világgal jött, azzal a nagy hittel, amelyet úgy szokás idézni: „Magyarország nem volt, hanem leszi“, — de amelyet a valóságban szerényen csak így fejezett ki: „Szeretem hinni, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz." — . . . Sze­retem hinni ... Aki nagy dolgok­ban hisz, az mindig önérzetes, s aki a megsejtések távlatába néz, az mindig szinte félénk. Ennek a hom­loka körül valami felhők lebegnek, akiben van valami melancholia, amely győtri. Ez a mi óriásunk, ez a mi nagy, kolosszális emberünk, Szé­chenyi is ilyen. Ő is szeretne valamit hinni, ami oly nehéz neki, de mégis nagyon szereti. Szeretné hinni, de nagyon nehéz, mert hiszen a magyar sors, a régi fatalizmus, a jobbágyság és uraság intézményei, örvénnyel köztük . . . Szeretnénk hinni, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. — Nem látják Önök, hogy mily alázatos, meglátó ez az ember? Nagy ellenséges érzelem szerepel a szerbben és a románban,­­ látta a nagy szegénységet, látta a nagy maradiságot; jaj, de nehéz elhinni, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz ! De vágyta azt a jövőt, mely körül magyar hite tapo­gatózott és ez tette őt olyan aláza­tos, de mégis vágyódó hívévé. Ő szeretné ezt hinni. Azután azt mondta, hogy nem látjuk a jövőt, de hogy nekünk ezt kell hinni, ezt kell akarni, hogy nekünk ezután kell vágyódni. Hála Istennek, hogy meg­tetted Széchenyi István ! Mi mind­nyájan abban a helyzetben vagyunk, mint Te voltál, — olyan alázatosak is lettünk. Mi is szeretnénk hinni, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, de mi is látjuk, hogy ez in­kább tapogatódzás a sötétben, mint valami olyan prófétai meglátás, mert igaz, hogy a nemzetiségeket levág­ták rólunk, azok már teljesen ide­geneknek lenni készülő elemek lettek, — de Magyarországban van más nagy idegenség is, amelytől a magyar embernek szenvedni kell. Nincs bennem egy mákszemnyi gyűlölet sem, de mégis érzem a nagy idegenséget. Mi megszabadul­tunk nemzetiségünktől, de nem sza­badultunk meg az idegenségtől. —­­Hogy ezt az idegenséget cionizmus­nak akarják hívni, —• nem ez a fő, hanem a szellem, a lélek, az érzés, a belsőség, az egységesség. A ma­gyar nép idegen az úri osztálytól, a magyar népnek az egész nívóját fel kellene emelni, hogy abban az „urá­ban — hogy igy nevezzem — lássa az ő elsőszülött testvérét, segítőtár­sát, vezetőjét, tanácsadóját. Ettől mi rendkívül messze vagyunk. Láttuk régen a történelemből, hogy mint szívódnak fel idegenek: a vaskos normandiai és a bretagnei Francia­­országba , az egész sokféle hata­lom, amely ráomlott Itáliára, hogy szítta azt — nem fel, hanem le — az olasz kultúrához. Ezen idegen­­ségekből nem maradt semmi. De a mi idegenségünkből nem látok ki­utat. Sürgetni kell a haladást, fej­lődést, népnevelést, de én csak azt mondom: Szeretem hinni, hogy a magyar psziché, a magyar érzés — jaj Istenem, szinte nem merem ki­mondani — felszívja magába ezt az idegenséget. Mégis csak ez a törté­nelmi hatalmas folyam, — hisz Pe­tőfi is azt mondja: Bár fölül a gá­lya és alant a vizeknek árja, — mégis a viz az ur. A viz az ur, nem a gálya, amely fenn úszik. Le­het kultúra szemben a történelmi árfolyammal; lehet egy felépítmény, amely alatt, amely alól kivész a tő, ■— cölöpépítmény, amely réten áll. Azon felséges szavalat után, amely most előttünk elhangzott, az ember szintén imába kezd és azt mondja: Uram, én is a Te alázatos hived vagyok, add meg nekem azt a nagy történelmi kegyelmet, — valamikor győzedelmes adósságot, — hogy a magyar psziché felszívja magába azt a nagy idegenséget, amely most ri­asztja, amely most mint kísértés jár körülötte. Mindegy, ráesküszöm én is­,­­ azt hiszem, hogy kegyetek is, arra a nagy hitre, hogy Magyaror­szágnak győznie kell, Magyarország­nak kifejlődnie kell, a régi határok­ban a bretagnei, a normann és gót példák után. Ha ezt valamikor meg­érjük, én is szívesen halok meg s a sírom fölött ez a nagy remény. Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim! ! Ez a fölséges ember, akit Széche- I­nyinek hívunk, idealista volt, de nem volt ideológ. Ő akarta azokat az eszméket és elveket megtisztítani és ez a fő dolog: mértékkel. — Az ideológ azt gondolja: vidd be a szabadságot, szabadítsd fel a népet, vidd be az egyenlőséget, hozd be a testvériséget, omoljanak egymás nya­kába az emberek. Aki ideológ, az így gondolkozik. — A teremtő ide­alista, az ideális realista ezeket mondja: Csak annyi szabadságot adni a népnek, amennyit elbír. Azt írja Széchenyi: Az az igazi szabad­ság, amelyet én magammal, vérem­mel szereztem. Nem adok szabad­ságot olyannak, aki lelkében nem tudja azt felszívni. Csak az bírja el a szabadságot, aki önmagát sza­baddá tette. A sajtószabadság is nagyszerű vívmány, de gyilkos gyi­­loknál és gyújtogató kanócnál vesze­delmesebb, hogy ha nem értelmes, ideális ember, hanem rosszlelkű ide­­ológ kezében van. Kossuth azt mondta: Testvérekké tenni a népe­ket Széchenyi azt mondta: Sza­baddá nevelni a tömeget. Nemzeti arisztokrácia Mélyen tisztelt hölgyeim és uraim ! Ez egy felséges ideális realizmus! Hogy aztán ezt a magyar népet az­­ európai nagy nemzetek közé mint a külön nemzetet beállítsa, csupa kon­­­­krét feladatot dolgozott ki: vizet sza­bályozott, lótenyésztést fejlesztett, hi­dat épített, Metternich-hel levelezett és a magyar alkotmányt megbecsü­léshez segítette. Ennek a Széchenyi­mint egy nagy valóság, vigasztaló­­lag és engesztelőleg suhog el és meg vagyok győződve, hogy hegye­tek is velem együtt mindnyájan érezni fogják ezt. Kultúra és civilizáció Industria . . . realizmus .... Jöttünk a nagy megsejtések magas­latáról és miért jöttünk ? — Tisztán azért, hogy ide jöjjünk, az élet cél­jához. Mi az élet célja? — Az élet célja, hogy én „mű“ legyek. Az az én életem célja, hogy magamat ki­alakítsam. Ha magamat kialakítot­tam, másoknak s az egész nem­zetnek a serpenyőjébe mint súly­eszem. Térni, cselekedni, életet al­kotni, életet teremteni, először egy szép életet és beleszőni minden nagy gazdasági, társadalmi, kulturá­lis feladatot,­­ mert kultúra és civilizáció úgy hasonlik egymáshoz, mint a csigaház és a csiga: a kul­túra a csiga, a ház a civilizációja. Amint a csiga kiverejtékezi a házát, úgy a szellem kiverejtékezi a civili­zációját. A kultúra akkor kezdődik, mikor meghal a szellem, verejtéke­zése az alapító szelleme. Azért lehet, hogy van civilizáció, kultúra nélkül. Kultúra az élő, eleven erő, egy belső világ, — amit pedig teszünk, alkotunk, alakílunk, teremtünk, — bármi legyen is az — a külvilág, az a mi házunk, a mi csigaházunk. A kultúra a selyemhernyó s a se­lyemfonál az ő civilizációja. A kul­túra a méh s a civilizációja a méz. A kultúra a pók, a civilizációja a csodálatos pókháló. nek nemzet kell, amely nem arisz­tokrata abban a régi értelemben, hogy az exi­deszpotész — a régi gö­rög és pogány értelem szerint —, amit a születés ad, mert én az igazi nemzeti arisztokratizmus hive va­gyok, de annak, amelynek a lelké­ben több jóság, igazság, erény és élni-alkalmatosság van. Panaszkodik az akkori arisztokráciára és azt mondja: Hová menjek? — Talán oda, ahol fekete kenyeret esznek és csak vizet isznak? Európai felséges gondolatainak kivívására, megtisztí­tására ő fájt?", hogy neki egy nem­zedéket nevelni kell, hogy az nincs készen és igazán érdekes, hogy neki nincsenek e téren olyan nehézségei, mint például Deák Ferencnek, aki sopánkodik, hogy mi lesz, hogyha a budapest-szolnoki vasutat m­eg­­építik. Éppen úgy cselekedtek a do­rozsmaiak is, akik nem engedték közel falujukhoz a vasutat, mond­ván, hogy mi lesz akkor a szegény fuvarosokkal, hogy fognak majd megélni ? Megnyugtathatom Önöket, ezt a gondolatot nem a dorozsmaiak találták fel, — ez Deák Ferenc gon­dolata. Az ember bámul rajta, hisz nekünk nemcsak, hogy vasutak és utak kellenének, nekünk a tengerre is ki kell mennünk, hogy szabad mozgásunk legyen és európai nem­zedékké váljunk. Az ideális realizmus A magyar kultúrára alkalmazzuk megint a mi napjainkban az ő ide­ális­ realizmusát. Mindnyájan egy ki­csit urak vagyunk, szükséges tehát, hogy érzéseinkben menjünk kérést- Csak annyi szabadságot a népnak, amennyit elbír

Next