Székely Hirlap, 1870 (2. évfolyam, 1-104. szám)
1870-05-28 / 43. szám
isten előtt, mint a gazdagok dus ajándéka; mind a mellett is helyszűke miatt csak a nagyobb összegeket említhetjük meg. Ilyenek: Dr. Dósa Miklós a selyei egyház részére 7 hold földet; id. gróf Teleki Domokos az atosfalvi iskola javára 40 forintot ajándékoztak. Losonczi József, b. majdarasi pap a szt.-imrei egyháznak elengedte 100 forint tartozását, annak 7 évi kamatjával együtt. Selyei birtokos Winkler, ámbár katholikus, eléggé nem méltányolható buzgalmat és erélyt fejtett ki a ref. egyház tornya felépítése körül, ezen kívül sikeres gyűjtéseket eszközölt a mondott czélra sokfelé, melynek esdményéül 114 irtot adott át nevezett egyháznak. Valóban nagy ideje, is hogy a keresztyén buzgóság tettekben nyilatkozzék az egyházak tűrhetőbb állapotba juttatása körül, midőn, mint az esperesi jelentésből hallók, van olyan egyház — Nyomát — hol a kántor tanító fizetése 35 frt 41 krra megy; melylyel szemben a legnagyobb — Madaras — sem több 538 frt 21 krnál ; midőn a papi egész fizetés — Harczó — szállással együtt 165 frt 22 kr; s a bel a legnagyobb — "Vaja sem több 89,3 forintnál ; midőn van oly egyház is — Kendő — melynek évi egész jövedelme 2 forint és 6 véka zab. Az országos 14.000 frt segélyből adatott a keresztúri és vadasdi egyházaknak 200—200 frt. A lukailenczfalvi iskolának 150; csikfalvi papnak 30, az iskolatanitók közül: Sükösd Sándornak 20; Péter Istvánnak 15; Kis Dánielnek 15 forint. A gyűlés többi idejét a folyó ügyek tárgyalása, vette igénybe, melyek elszámolását szűkebb körű érdekükön kívül azért is mellőzzük,, hogy több helyet szentelhessünk a többi közül kimagasuló, .3 elvi kérdésnek, melyek általában napirenden vannak, vagy olyanokkal állanak öszszefüggésben. i-szer. az első nap tanácskozási tárgyainak utolsója, melynek vitája a második napra is általnyult, a püspök urnak és a m. reconsistoriumnak amaz ismert két leiratát tárgyazá, melyben kimondatik, hogy az érd. ref. anyászénegy ház az egyes egyházak birtokában levő vagyont és iskolát nem az egyes gyülekezet, hanem a köz tulajdonául tekinti s ebből folyólag az iskolák községivé változtatása nem a gyülekezetek, hanem a m. főconsistorium joga, aminek praktikus corollariuma természetesen az, hogy egy iskolánkat sem változtathatjuk községivé.) — a közgyűlésnek. kivált világi tagjai ugyan elégnél alaposabban kimutaták, hogy egyházi vagyonunkbó képtelenség minden iskolánkat a törvény követelménye szerint berendeznünk ; hogy vannak olyan néptanítóink, kiknek évi fizetésük 35 , harminczöt o. é. forint; hogy a m. főconsistoriumnak, mint legfőbb egyházkormányzati fórumnak méltóságán aluli és protestáns voltával épen nem megegyeztethető e merev, s pusztán negatív elzárkózottsága, a helyett, hogy positiv intézkedésekkel mozditná előbb népnevelésünk ügyét, hol pedig semmit nem tehet, azért szabadon átengedné a vagyonosabb államnak, — és hogy a testületi autonómiai elve ma már teljesen leküzdött álláspont az egyéni, illetőleg községi autonómiával szemben , mind hasztalan a „sajnos tudomásvételt, helyett a közgyűlés túlnyomóbb és „tiszteletes“ része a leiratokat „tudomásul vette, ahoz alkalmazkodás végett.“ 2-ik érdekes elvi vitát keltette az ernyei lelkész, köziskolára vonatkozó kérdése. Ernyén ugyanis — különösen b. Bálint itt József nagylelkű fölajánlása folytán — közös iskola lévén alakulóban: a helyi ref. lelkész, t. Lőrinczi János, mint maga kifejezé magát „figyelmeztetve a m. főconsistorium ily tárgyi korábbi leiratai által,“ kérdést ten az egyházmegyei tanácsnál, ha vajon belépjen-e a községi oskolaszék tagjai közé, ha netán beválasztatnék? Az egyh. megyei tanács válasza az volt, hogy „e fontos ügy eldöntés végett fölterjesztetik a m. reconsistoriumhoz, az ügy továbbfejléséig is azonban a kérdést tevő tiszteletes maradjon felekezete körében.“ Az egyh. megyei közgyűlés azonban nem lehetett e tanácshatározattal egy értelemben, miután a XXXVIII- dik.czikk 117 §-sa, midőn az iskolaszék tagjai közé, a választott tagokon felül, a helybeli felekezeti lelkészeket is sorolja, ezáltal nem kötelezettséget róv a felekezeti lelkészekre, hanem jogot ad nektek, mely jogról lemondaniok, mint a felekezet szolgáinak, nem szabad, — de ha kötelezettség is lenne e tagság a lelkészek részéről , akkor is oly kötelezettség, melyet az ország szentesített törvénye róv rájuk s mely alól senkinek magát kivonnia nem szabad. A közgyűlés tehát utasította lelkészeit, hogy ezutánra, minden utasítás kikérése nélkül, tartsák magukat a szentesített törvények határozataihoz. — Fölvettetvén azon lehető eset is, midőn az egyházi szolgák egyházi felsőbbségüktől oly rendeletet vennének, mely ellenkeznék az ország törvényeivel : mitevők legyenek? A közgyűlés véleménye odament ki, hogy ily esetekben az egyházmegye magáévá tevén az egyes egyén ügyét, vissza fogná, mint testület, a felsőbb közeg törvénytelen rendeletét utasítani, saját tekintélyével és határozatával fedezvén az egyes alárendelt állását. A harmadik tárgyat a tanácskozások utolsó napján egyik világi képviselőnek, az elnöklő t. széki jegyző t. Vályi Pál, úrhoz intézett interpellácziója szolgáltatta. E lapok t. olvasói emlékezni fognak Porzsolt Ádámnak — ki egyszersmind azosfalvi ref. néptanító is — e hasábokon, még a mult évnegyedben megjelent „Községi vagy felekezeti oskola?“ föliratu czikkére. A hír úgy beszélte, hogy Porzsolt A. ur e czikk miatt egyháztanácsilag megidéztetett és kereset alá vettetett. Ama világi képviselő tehát ez ügy mibenlétének földerítését kérte az említett tiszteletes jegyző úrtól, ki az esperes ur távolmaradtéval, az elnöki széket elfoglalá, minek ur az idevonatkozó egyh. megyei tanácsi jegyzőkönyvekre hivatkozván, azok fölolvastattak s a következő tényállást derítették ki: az egyh. megyei tanács, a főt. püspök, Nagy Péter ő méltósága leirata következtében, megidézte ama czikk szerzőjét, s fölszólította, hogy „emez egyházi felsőbbségét gúnyoló és kisebbítő“ czikkét, az illető lapban vonja vissza. Szerző azonban érezvén jogát, hogy saját egyéni meggyőződését, — mint magán egyén — a sajtó terén bármikor előadhatja, tudván egyszersmind ártatlanságát, hogy egyházi felsőbbségét, ama czikkben sem nem gúnyolta, sem nem kisebbié tette: protestáns férfiúhoz méltólag megtagadta az egyh. megyei tanács emek Rómába illő anathemás követelését. Az egyh. megyei tanács valószínűleg érezvén helyzetének visszás és reactionarius voltát — kétszeri tanácskozás után is „bővebb megfontolásra“ tartá fönn ez ügyet. Reméljük magunk részéről is, hogy a m. tisztelt tanács még idején meggondolja magát s visszatér ez útról, mely egyenesen az „index librorum prohibitorum“ felé vezet s a helyett, hogy elvenné tanítóink kedvét, ilyes zaklatásokkal, a szabad gondolkodástól, jutalmak kitűzésével fogja őket buzdítani az önmunkásságra, a közgyűlés is e véleményben lévén, oly értelemben mondá ki határozatát, hogy „az egyh. megyei tanács (visszavonásra vonatkozó) határozata, minden indoklás nélkül szűkölködvén s a czikk sértő voltát idézetekkel nem bizonyítván, hiányos; a közgyűlés tehát elvárja az egyh. megyei tanács indokolt határozatát a protestáns szabadgondol - könyvismertetés. IV. „Veszély, Imecs és Kovács utazása Moldva-Oláhországban 1808. M.-Vásárhelytt , ny. Imreh Sándor a ref. főtanoda gyorssajtóján. 1870. Ára 2 frt o. é.“ (Folytatás és vége.) Szándékosan hagytuk el Imets Naplójának egyik tárgyát, hogy a Kovácséval kapcsolatosan tárgyalhassuk. Ugyanis, mint rémkisértetek úgy vonulnak végig e két Napló lapjain azok a bérencz szellemek, kik által az akkori vöröspárti kormány utasainkat szüntelen üldözteté, hogy utazásuk czélját megtudhassa. Már Moldovában Forrófalván mutatkozni kezdettek ezek a vészmadarak s ettől fogva mindenütt nyomukban voltak, főleg Buzea, Mizil, Ploest és Bukarest városokban. Emlékszem, hogy Bukarestben, az egyik titkos ügynök bejött a sz. ferenczesek zárdájába, midőn én is ott voltam az utazóknál, s az egyik utazót kihívta a folyósóra és ott bevallotta küldetésének czélját, óvatosságra figyelmeztetvén az utazókat. A másik egy Gróza nevű szüntelen nyomukban járt, és ugyancsak kérdezősködött a rom. kath. és ref. lelkészeknek Bukarestbe jövetelének czéljáról. E nyomoru lélek szathmármegyei románnak adván ki magát, mint magyarérzelmű honfi azelőtt már hónapok óta látogatta házamat. Árulkodását a román kormány hivatallal jutalmazta meg, melyet ő azzal hálált meg, hogy kétszáz aranyat zsebre rakott és búcsút vett a kapufélfától. Most köröztetik min denfelé a jó madarat, a mint a „Federatiuneaból“ olvasom. tus kikből telnek ki e titkos ügynökök Romániában a magyar hazafiak ellen? Leginkább magyar- és erdélyhoni magyarul tudó olyan románokból, akik idehaza egy s más erkölcsi botlásaik miatt meg nem maradhatván, átmennek Romániába és ott a rendőrségnél vagy valamelyik miniszternél magukat, mint a magyarok által üldözött román patrióták behízelegvén, árulkodással, hazugságokkal ámítják a román kormányközegeket, rágalmazzák a becsítleletes keblű magyarokat, míg pénzre szert tehettek, és aztán sárban hagyják pártfogóikat . Ilyen volt az az erdélyi román ifjú, ki mint postahivatalnok, a postát lopta meg 1868-ban és tovább állott. Ilyen volt az a fogarasföldi román ügyvéd, kivel ellenem rágalmazó czikkeket írattak a román lapokban, és a ki ma mint orgazda, mint rabló banda vezér ül a bukaresti állambörtönben. Ezek miatt van aztán, hogy a Bukarestben tanuló erdélyi román fiúk odajutottak ma, hogy, mint közmegvetés tárgyai csaknem éhen vesznek el, mint a „Federatiunea“ panaszolja. Tisztelet a kivételeknek, de sajnos tény, hogy több erdélyi román igy keresi kenyerét Romániában és igy hálálja meg a pártfogást. Azonban reméljük, hogy a román kormányférfiak okultak a múltakon, s ezután nem fognak minden kalandorban üldözött román patriótát látni s ezeknek piszkos rágalmaira nem fogják a magyar utazókat zaklattatni. Ha előbb nem, de a vasúti közlekedés haszontalanná fogja tenni e vészmadarakat, kik eddig bizalmatlanságot, gyűlölséget és viszályt hintettek a magyar és románhazafiak szívébe. Ha a román kormány ezekre nem hallgatott volna, ma mentve lenne azon szégyenérzettől, hogy folyvást üldözte utasainkat, kiknek a csángó viszonyok megösmerésén kívül legfőbb törekvésük volt híven megösmertetni Romániát Magyarország műveit fiaival. Kovács Naplójában csak azt kívánom kiigazítani, ami szintén sajtóhiba lehet, midőn Jászvásárt nem a Báchlyi, hanem a Pruth mellé teszi. Továbbá a Heresztreu utczát, csak tréfásan nevezik „Feresztő“ utczának, mert Heresztreu magyarul fűrészt jelent. Ily apró hibák legközelebbi levelemben is csúsztak be, midőn huss vidéki helyett tiusvidékit és Talián papot helyett. Talán papot szedett a fiatal szedő. Kovács ur műve a czimlap mellet látható csángó legény és csángó leány képei, melyeket érdekkel fog megtekinteni a t. olvasó, főleg ha a könyvet előbb figyelemmel átolvasta és beleképzelte magát e századok óta küzdő, magyarnyelvünkért élő haló, életrevaló fajunk jelen siralmas helyzetébe. A mi a munkának nyomdai kiállítását illeti, azt hisszük, hogy az mindenkit meg fog örvendeztetni, a ki a m.-vásárhelyi nyomdának múltját ismeri. E hazai iparunk ily gyors előhaladásának főtényezője, a kor intő szavát megértő t. tanári karon kívül — Imreh Sándor nyomdász, aki ezt a művet úgy állította ki, hogy az akármelyik pesti nyomdának is díszére válnék. És ezzel bucsút veszünk e könyvismertetéstől azon biztató reménynyel, hogy ezt hazánknak minden miveit fia sietni fog megszerezni. Szerzőket pedig jutalmazza meg az az édes öntudat, hogy olyan ügyben fáradoztak, melyet az egész magyar haza és magyar nemzetnek osztatlan elösmerése és hálája fog kisérni. Ők feltámasztották a csángó ügyet, és a nemzet bizonyára nem fogja többé meghalni engedni. Koós Ferencz ref. lelkész, 174