Székely Hirlap, 1870 (2. évfolyam, 1-104. szám)

1870-05-28 / 43. szám

isten előtt, mint a gazdagok dus ajándéka; mind a mellett is helyszűke miatt csak a nagyobb összegeket említhetjük meg. Ilyenek: Dr. Dósa Miklós a selyei egyház részére 7 hold földet; id. gróf Teleki Domokos az atosfalvi iskola javára­­ 40 forintot ajándékoztak. Losoncz­i József, b. ma­­j­darasi pap a szt.-imrei egyháznak elengedte 100 forint tartozását, annak 7 évi kamatjával együtt. Selyei birtokos Winkler, ámbár katholikus, eléggé nem méltányolható buzgalmat és erélyt fejtett ki a ref. egyház tornya felépítése körül, ezen kí­vül sikeres gyűjtéseket eszközölt a mondott czélra sokfelé, melynek es­dményéül 114 irtot adott át nevezett egyháznak. Valóban nagy ideje, is hogy a keresztyén buzgóság tettekben nyilatkozzék az egyházak tű­rhetőb­b állapotba juttatása körül, midőn, mint az esperesi jelentésből hallók, van olyan egyház — Nyomát — hol a kántor ta­nító fizetése 35 frt 41 krra megy; melylyel szemben a legnagyobb — Madaras — sem több 538 frt 21 krnál ; midőn a papi egész fizetés — Harczó — szállással együtt 165 frt 22 kr; s a bel a legnagyobb — "Vaja sem több 89,3 forint­nál ; midőn van oly egyház is — Kendő — mely­nek évi egész jövedelme 2 forint és 6 véka zab. Az országos 14.000 frt segélyből adatott a keresztúri és vadasdi egyházaknak 200—200 frt. A luka­ilenczfalvi iskolának 150; csikfalvi pap­nak 30, az iskolatanitók közül: Sükösd Sándor­nak 20; Péter Istvánnak 15; Kis Dánielnek 15 forint. A gyűlés többi idejét a folyó ügyek tár­gyalása, vette igénybe, melyek elszámolását szűkebb körű érdekükön kívül azért is mellőzzük,, hogy több helyet szentelhessünk a többi közül kimagasuló, .3 elvi kérdésnek, melyek általában napirenden vannak, vagy olyanokkal állanak ösz­­szefü­ggésben. i-szer. az első nap tanácskozási tárgyainak utolsója, melynek vitája a második napra is ál­­talnyult, a püspök urnak és a m. reconsistorium­­nak amaz ismert két leiratát tárgyazá, melyben kimondatik, hogy az érd. ref. any­ászén­­egy ház az egyes egyházak birtokában levő vagyont és iskolát nem az egyes gyülekezet, hanem a köz tulajdonául tekinti s ebből folyólag az iskolák községivé változtatása nem a gyülekezetek, ha­nem a m. főconsistorium joga, aminek praktikus corollariuma természetesen az, hogy egy iskolán­kat sem változtathatjuk községivé.) — a közgyű­­lésnek. kivált világi tagjai ugyan elégnél alapo­sabban kimutaták, hogy egyházi vagyonunkbó­ képtelenség minden iskolánkat a törvény köve­telménye szerint berendeznünk ; hogy vannak olyan néptanítóink, kiknek évi fizetésük 35 , ha­r­mincz­öt o. é. forint; hogy a m. főconsis­­toriumnak, mint legfőbb egyházkormányzati fó­rumnak méltóságán aluli és protestáns voltával épen nem megegyeztethető e merev, s pusztán negatív elzárkózottsága, a helyett, hogy positiv intézkedésekkel mozditná előbb népnevelésünk ügyét, hol pedig semmit nem tehet, a­zért sza­badon átengedné a vagyonosabb államnak, — és hogy a testületi autonómiai elve ma már telje­sen leküzdött álláspont az egyéni, illetőleg köz­ségi autonómiával szemben , mind hasztalan­­ a „sajnos tudomásvételt, helyett a közgyűlés túl­­nyomóbb és „tiszteletes“ része a leiratokat „tu­domásul vette, ahoz alkalmazkodás végett.“ 2-ik érdekes elvi vitát keltette az ernyei lelkész, köziskolára vonatkozó kérdése. Ernyén ugyanis — különösen b. Bálint itt József nagylel­kű fölajánlása folytán — közös iskola lévén ala­kulóban: a helyi ref. lelkész, t. Lőrinczi János, mint maga kifejezé magát „figyelmeztetve a m. főconsistorium ily tárgyi­ korábbi leiratai által,“ kérdést ten az egyházmegyei tanácsnál, ha vajon belépjen-e a községi oskola­szék tagjai közé, ha netán beválasztatnék? Az egyh. megyei tanács válasza az volt, hogy „e fontos ügy eldöntés vé­gett fölterjesztetik a m. reconsistoriumhoz, az ügy továbbfejléséig is azonban a kérdést tevő tisz­teletes maradjon felekezete körében.“ Az egyh. megyei közgyűlés azonban nem lehetett e tanács­­határozattal egy értelemben, miután a XXXVIII- dik­­.czikk 117 §-sa, midőn az iskola­szék tag­jai közé, a választott tagokon fel­ül, a helybeli felekezeti lelkészeket is sorolja, ezáltal nem kö­telezettséget róv a felekezeti lelkészekre, hanem jogot ad nektek, mely jogról lemondaniok, mint a felekezet szolgáinak, nem szabad, — de ha kö­telezettség is lenne e tagság a lelkészek részé­ről , akkor is oly kötelezettség, melyet az ország szentesített törvénye róv rájuk s mely alól sen­kinek magát kivonnia nem szabad. A közgyűlés tehát utasította lelkészeit, hogy ezutánra, minden utasítás kikérése nélkül, tartsák magukat a szen­tesített törvények határozataihoz. — Fölvettetvén azon lehető eset is, midőn az egyházi szolgák egyházi felsőbbségüktől oly rendeletet vennének, mely ellenkeznék az ország törvényeivel : mite­vők legyenek? A közgyűlés véleménye odament ki, hogy ily esetekben az egyházmegye magáévá tevén az egyes egyén ügyét, vissza fogná, mint testület, a felsőbb közeg törvénytelen rendeletét utasítani, saját tekintélyével és határozatával fe­dezvén az egyes alárendelt állását. A harmadik tárgyat a tanácskozások utolsó napján egyik világi képviselőnek, az elnöklő t. széki jegyző t. Vályi Pál, úrhoz intézett inter­­pellácziója szolgáltatta. E lapok t. olvasói em­lékezni fognak Porzsolt Ádámnak — ki egy­szersmind azosfalvi ref. néptanító is — e hasá­bokon, még a mult évnegyedben megjelent „Köz­ségi vagy felekezeti oskola?“ föliratu czikkére. A hír úgy beszélte, hogy Porzsolt A. ur e czikk miatt egyháztanácsilag megidéztetett és kereset alá vettetett. Ama világi képviselő tehát ez ügy mibenlétének földerítését kérte az említett tisz­teletes jegyző úrtól, ki az esperes ur távolma­radtéval, az elnöki széket elfoglalá, minek ur az idevonatkozó egyh. megyei tanácsi jegyzőköny­vekre hivatkozván, azok fölolvastattak s a követ­kező tényállást derítették ki: az egyh. megyei tanács, a főt. püspök, Nagy Péter ő méltósága leirata következtében, megi­dézte ama czikk szerzőjét, s fölszólította, hogy „emez egyházi felsőbbségét gúnyoló és kisebbítő“ czikkét, az illető lapban vonja vissza. Szerző azonban érezvén jogát, hogy saját egyéni meg­győződését, — mint magán egyén — a sajtó te­rén bármikor előadhatja, tudván egyszersmind ártatlanságát, hogy egyházi felsőbbségét, ama czikkben sem nem gúnyolta, sem nem kisebbi­é tette: protestáns férfiúhoz méltólag megtagadta az egyh. megyei tanács eme­k Rómába illő anathemás követelését. Az egyh. megyei tanács valószínűleg érezvén helyzetének visszás és reac­­tionarius voltát — kétszeri tanácskozás után is „bővebb megfontolásra“ tartá fönn ez ügyet. Re­méljük magunk részéről is, hogy a m. tisztelt tanács még idején meggondolja magát s visszatér ez útról, mely egyenesen az „index librorum pro­­hibitorum“ felé vezet s a helyett, hogy elvenné tanítóink kedvét, ilyes zaklatásokkal, a szabad gondolkodástól, jutalmak kitűzésével fogja őket buzdítani az önmunkásságra, a közgyűlés is e véleményben lévén, oly értelemben mondá ki ha­tározatát, hogy „az egyh. megyei tanács (vissza­vonásra vonatkozó) határozata, minden indoklás nélkül szűkölködvén s a czikk sértő voltát idé­zetekkel nem bizonyítván, hiányos; a közgyűlés tehát elvárja az egyh. megyei tanács indokolt határozatát a protestáns szabadgondol - könyvismertetés. IV. „Veszély, Imecs és Kovács utazása Moldva-Oláhországban 1808. M.-Vásárhelytt , ny. Imreh Sándor a ref. főtanoda gyorssajtóján. 1870. Ára 2 frt o. é.“ (Folytatás és vége.) Szándékosan hagytuk el Imets Naplójának egyik tárgyát, hogy a Kovácséval kapcsolatosan tárgyalhassuk. Ugyan­is, mint rémkisértetek úgy vonulnak végig e két Napló lapjain azok a bé­­rencz szellemek, kik által az akkori vöröspárti kormány utasainkat szüntelen ü­ldözteté, hogy utazásuk czélját megtudhassa. Már Moldovában Forrófalván mutatkozni kezdettek ezek a vész­madarak s ettől fogva mindenütt nyomukban voltak, főleg Buzea, Mizil, Ploest és Bukarest városokban. Emlékszem, hogy Bukarestben, az egyik titkos ügynök bejött a sz. ferenczesek zárdájá­ba, midőn én is ott voltam az utazóknál, s az egyik utazót kihívta a folyósóra és ott bevallotta küldetésének czélját, óvatosságra figyelmeztetvén az utazókat. A másik egy Gróza nevű szüntelen nyomukban járt, és ugyancsak kérdezősködött a rom. kath. és ref. lelkészeknek Bukarestbe jö­vetelének czéljáról. E nyomoru lélek szathmár­­megyei románnak adván ki magát, mint magyar­­érzelmű honfi azelőtt már hónapok óta látogatta házamat. Árulkodását a román kormány hiva­tallal jutalmazta meg, melyet ő azzal hálált meg, hogy kétszáz aranyat zsebre rakott és bú­csút vett a kapufélfától. Most köröztetik min­­­ denfelé a jó madarat, a mint a „Federatiunea­­ból“ olvasom. tus kikből telnek ki e titkos ügynökök Ro­­mániában a magyar hazafiak ellen? Leginkább magyar- és erdélyhoni magyarul tudó olyan romá­nokból, a­kik ide­haza egy s más erkölcsi bot­lásaik miatt meg nem maradhatván, átmennek Romániába és ott a rendőrségnél vagy valame­lyik miniszternél magukat, mint a magyarok ál­tal üldözött román patrióták behízelegvén, árul­­kodással, hazugságokkal ámítják a román kor­mány­közegeket,­ rágalmazzák a becsítleletes keb­lű magyarokat, míg pénzre szert tehettek, és aztán sárban hagyják pártfogóikat . Ilyen volt az az erdélyi román ifjú, ki mint postahivatal­nok, a postát lopta meg 1868-ban és tovább ál­lott. Ilyen volt az a fogarasföldi román ügyvéd, kivel ellenem rágalmazó czikkeket írattak a ro­mán lapokban, és a ki ma mint orgazda, mint rabló banda vezér ül a bukaresti állambörtön­ben. Ezek miatt van aztán, hogy a Bukarestben tanuló erdélyi román fiúk odajutottak ma, hogy, mint közmegvetés tárgyai csaknem éhen vesz­nek el, mint a „Federatiunea“ panaszolja. Tisz­telet a kivételeknek, de sajnos tény­­, hogy több erdélyi román igy keresi kenyerét Romániában és igy hálálja meg a pártfogást. Azonban re­méljük, hogy a román kormányférfiak okultak a múltakon, s ezután nem fognak minden ka­landorban üldözött román patriótát látni s ezek­nek piszkos rágalmaira nem fogják a magyar utazókat zaklattatni. Ha előbb nem, de a vas­úti közlekedés haszontalanná fogja tenni e vész­madarakat, kik eddig bizalmatlanságot, gyűlöl­­séget és viszályt hintettek a magyar és román­hazafiak szívébe. Ha a román kormány ezekre nem hallgatott volna, ma mentve lenne azon szégyen­érzettől, hogy folyvást üldözte utasain­kat, kiknek a csángó viszonyok megösmerésén kívül legfőbb törekvésük volt híven megösmer­­tetni Romániát Magyarország műveit fiaival. Kovács Naplójában csak azt kívánom kiiga­zítani, a­mi szintén sajtó­hiba lehet, midőn Jász­vásárt nem a Báchlyi, hanem a Pruth mellé te­szi. Továbbá a Heresztreu utczát, csak tréfásan nevezik „Feresztő“ utczának, mert Heresztreu magyarul fűrészt jelent. Ily apró hibák legközelebbi levelemben is csúsztak be, midőn huss vidéki helyett tiusvidékit és Talián papot he­lyett. Talán papot szedett a fiatal szedő. Kovács ur műve a czimlap mellet látható csángó legény és csángó leány képei, melyeket érdekkel fog megtekinteni a t. olvasó, főleg ha a könyvet előbb figyelemmel átolvasta és bele­képzelte magát e századok óta küzdő, magyar­nyelvünkért élő haló, életrevaló fajunk jelen si­ralmas helyzetébe. A mi a munkának nyomdai kiállítását il­leti, azt hisszük, hogy az mindenkit meg fog örvendeztetni, a ki a m.-vásárhelyi nyomdának múltját ismeri. E hazai iparunk ily gyors elő­­haladásának főtényezője, a kor intő szavát meg­értő t. tanári karon kívül — Imreh Sándor nyomdász, a­ki ezt a művet úgy állította ki, hogy az akármelyik pesti nyomdának is díszére válnék. És ezzel bucsút veszünk e könyvismerte­téstől azon biztató reménynyel, hogy ezt hazánk­nak minden miveit fia sietni fog megszerezni. Szerzőket pedig jutalmazza meg az az édes ön­tudat, hogy olyan ügyben fáradoztak, melyet az egész magyar haza és magyar nemzetnek osztat­lan elösmerése és hálája fog kisérni. Ők feltá­masztották a csángó ügyet, és a nemzet bizo­nyára nem fogja többé meghalni engedni. Koós Ferencz ref. lelkész, 174

Next