Székely Hirlap, 1874 (6. évfolyam, 52-104. szám)

1874-08-08 / 63. szám

népe a magyar alkotmánynak, országunk véd bástyája, őre; a melynek régi és közelebbi múltja folytonos lánczolata a spártai hazaszeretetnek, tetteknek ; a melyek életét, vérét, vagyonát, ősi szabadalmait áldozatul követelték és igénybe vették ; nem áll elé osztalékért, némán hallgat és vár, mint a kőszirten guggoló sas, vagy ősei szent madara, a turul; vajmi kevés pedig az, a mi alkotmá­nyunk­ helytállása óta érdekeiben létetett; sőt az úgyne­vezett székely­ kivándorlás szomorú ténye nyíltan tünteti föl anyagi és szellemi viszonyai elhanyagolását, sülyedé­­sét, mely ténynyel foglalkozni jelen föladatunk. Évek óta, mint kiáltó szó a pusztában, fehangzik­­a székely kivándorlás kérdése,“ a melylyel székely közlönyünk az 1867. évi folyamába több czikksorozatban foglalkozott, annak 14-ik számában Kralovánczky György végrendelkezését és székely alapítványát ismertetvén , egy távoli hazánkfiáét, ki a székelyt csak hitből és történel­méből ismerte, mégis róla oly nemesen gondolt és gon­doskodott, a mi végrendelete következő kitételeiben fordul elő: „Hazánkban mind a mellett háládatlan nemzetisé­gek is laknak, míg saját fajunkbeliek, Erdélyben a szé­kelyek s a moldovai és bukovinai magyarok pusztulás­nak vannak kitéve. Gyakran gondolkoztam, hogy bár­mennyire nyomorultak vagyunk, nem lehetne-e ellensúlyt találnunk azok ellenében, kik hazánkat idegen nép­séggel gyarmatosítani erőlködnek; az­által, hogy a saját f­al­un­k­be­li­ek­e­t hazánknak mégis visz­­szanyerjük és őket megmentsük; 10.000 új forintot te­hát oly alap kezdeményezéséül hagyományozok, melynek kamatából a kivándorlásnak indult székelyek, vagy a moldovai és bukovinai magyarok és azoknak gyermekeik hazánknak tartassanak meg.“ Ezen magyarázatra nem szorult, a tényállást iga­zán és találóan előadó s indokolt intézkedésből látható az, hogy az úgynevezett székely ügy nem magán jel­legű, hanem hazánkat kiválóan érdeklő közügy. A szé­kely nemzet jólléte állami fontosságát, az Árpád-házbeli, később legjelesebb királyaink és fejedelmeink, mint III. András, IV. László, Mátyás, Bocskai, Bethlen Gábor sat. élettől fogva elismerték és ők a székelységet az oligar­­chák, hatalmasabb tisztviselők elnyomása, nyomorgatása ellen védelmezték, szabadalmaikban megtartották, sőt érdemeik elismerésül területüket megnevelték Aranyos­székkel és oda őket kitelepítették. Törvényes könyveik­ben, intézkedéseinkben örök betűkkel van följegyezve a székelynek hazája és alkotmánya érdekében hozott áldo­zatai, tettei, régebbi és közelebbi történelmünk tanúsko­dik azokról. Bocskai fejedelem, halála óráján, ajánlja a székelyekrőli gondoskodást az országnak, utódainak és hagyja meg végrendeletiig, mint követendő államfenn­tartási axiómát, következő szavaiban: „Intjük a nemes országot, Erdélyt, mint édes hazánkat, sőt megmaradá­suknak örökségéért az istenre kényszerítjük, az egy do­logból látván mind jelenvaló, mind következendő állapi­tukat, a székely nemzetiséget tőlünk neki adott szabad­ságában tartsák meg és successorunknak is erre legyen főgondja, igy mind magának, mind az országnak biro­dalma örökösebb lehet. Engedelmével folytatjuk. *) BARCZ A., A PÁRBAJ TÖRTÉNETE. — Jogtörténelmi vázlat. — - »REIF FLORIAN után.­­ (Folytatás.) Nevetségesnek tűnik ma fel előttünk ama határozat, miszerint oly személyek, kik nem tartoztak a lovagrend­hez, a párbajnál nem fegyvert, hanem­­ botot használtak, s ezen természetadta fegyver Phülöp Ágoston franczia király határozata szerint a há­rom láb hosszúsá­got túl nem haladhatta. Serdületlenek, öregek, gyengél­kedők és betegek; továbbá: papok és asszonyok ama kedvezésben részesültek, hogy maguk helyett helyettest állíthattak a küzdtérre. 1286-ban IV. vagy Szép Fülöp egy edictumot bocsátott ki, melyben igen részletes szabá­lyokat határozott meg arra nézve, hogy mik tartandók szem előtt a párbajnál. Miután több város helyi szabályzatai által a törvé­nyes párbaj intézménye ellen törekedett, Szent Lajos 1260-ban legszigorúabban megtiltotta, de minden tartós siker nélkül, sőt XXII. János pápa 1316-ban a párbaj ellen tett előbbi rendeletek érvénytelenségét mondta ki, s mindenkinek, ki ezért büntetve volt, megkegyelmezett. A magán párbaj első nyomai valamely szenve­dett sérelem megtorlása végett a XIII-ik század közepe felé találhatók fel és pedig heves vérű francziák jártak elől a „jó példával.“ A monda szerint: Gausselin de Lunel és Guilaume de Bouveille voltak az elsők, kik 1250-ben a magán párbajban szemközt álltak egymással. Ezen példa majd sokoldalú utánzásra talált és a 15-ik században a magán párbaj általánosan otthonos volt min­denütt, ámbár az egyház és állam részéről minden fel­használtatott arra nézve, hogy ezen erkölcstelenséget ki­irtsák. Mennyire veszélyesen terjedt el a következő évek­ben, a többi között abból is kitűnik, miszerint (daczára annak, hogy III. Henrik a kerekezéssel­ büntetés terhe alatt megtiltotta) IV. Henrik alatt nem kevesebb, mint négy­ezer nemes ember esett el a magán pár­bajban. Hihetetlen szívóssággal harapózott el ezen szo­kás mind tovább-tovább . 1627 ben június 22-én XIII Lajos három párbaj vívót : Montmorency, Bouteville és Deschapelles nevűeket Párisban, elrettentő például lefe­jeztetett. De ez sem használt sokat. XIV-dik Lajos és követője, XV-dik Lajos alatt a magán párbaj mindig nagyobb mértékben terjedt s a részben még máig is­ ér­vényes szabályok akkor képeztettek, sőt néha attól lehe­tett tartani, hogy a párbaj hadakozásban en miniature tör ki, mennyiben a vívó­felek nem ritkán egy-egy tuczet szekundánst vittek magukkal. Ismételten igyekeztek különféle rendeletek által a párbajt kiirtani és pedig ez épen a franc­­ia revolutió alatt történt (1795.). De már két évvel azután egy man­­dátum jelent meg, mely szerint a párbajvívók nem bűn­tetteinek. Az újabb büntető örvénykönyvek a párbajt, illető rendeletü­k által bizonyítják, miszerint ama reménységgel, hogy a párbajt a törvényhozás útján kiirthassák — oly sok sikertelen intézkedés után — kezdenek felhagyni és bízni abban, hogy a mind inkább fejlődő mivelődés által, társadalmi visszahatás áll elő, ezen a középkorból fenn­maradt jogtalan önhatalmú ököljogi igazságszolgáltatás ellen. Mi a törvényhozás és társadalmi reform együttes működésétől várjuk a sikert. A párbaj büntetése most — mint tudjuk — rendesen annak különleges kimenetele szerint történik. Az itt közreműködő orvosok rendesen büntetlenül maradnak, míg a kihívók, párbajvívók, sze­­kundánsok és tanuk crimináljogi alapszabályok szerint különféle körül­mények közt szigorúbb, vagy csekélyebb büntetésben részesülnek. Még némelyek azt gondolhatnák, hogy a párbaj csak mivelt nemzeteknél, mint a civilisatio kinövése, fordult elő. Azonban ez tévedés lenne, mivel hasonló je­lenségekre egészül mivel.­telen és vad népeknél is találunk. Norvégiában pl. legrégibb időktől fogva egész a múlt századig, a par­ajnak egy bizonyos neme volt szokásban, a hol az ellenséges felek egészen meztelenre vetkőzve szembe álltak; mell­ mellre egy szíjjal jól összeszoritta­­tott s jobb kezükbe egy-egy kést kaptak, mivel támadást intéztek egymás ellen, s védelmükre csak is bal kezeik voltak szabadon, úgy, hogy mindkettőnek bal keze ere­jével kellett a másik jobb kezét feltartóztassa, és ezen gyilk­osi harczot addig folytatták, mígnem egyikük le­győződnek nyilvánitá magát és „pardon!“ kért. Más pél­dák is fordulnak elő a vadak között Amerikában. lg­ p. o. az északammerikai indián sértő­ felét az által igyek­szik megbeszélni, miszerint azt a családja szeme láttára egy lőfegyverrel meglövi, mire saját kezével, a meggyil­kolt férfi rokonai közül valamelyiknek a fegyvert átadja, hogy az most visszatolással őt lője meg A japán ellen­ben késével hasát vágja fel és ellenfele hasonlót kell hogy tegyen; ez is oly párbaj nem, mely semmi törvényes büntetést nem von maga után. (Vége következik.) , -------------- 254 Jogi szemle. A szegénység joga melletti végrehajtás. A rendes végrehajtók felállítása nemzeti életünk­ben nem új dolog. Ennek alapját nem külföldi perleke­désekben, hanem a „Corpus jurisban“ s itt-ott letéve látjuk elszórva, midőn királyaink alatt egész bandérium kíséretében gyakoroltatott. Ezután ennek kevéssel rendszeresebb alapját látjuk a H. T. T. II. és III -ik részében letéve, igaz az Apr. Const. 4. г, 10. tit. 1. art. és a Const. Const. 4. része, 5. tit., 2-ik articulusában, hogy az iródiákokra is ki­terjesztetek, mely czimnek most az Írnok név felel meg. Dicsően uralkodott Mária Terézia 1737-ben junius 22-ik napján rendelte, hogy a peres ügyek folytatására a régiekből egy új útasitás készíttessék, mi megtörtént, világra jött és 1848. évig avval élt Erdély s hozzá kap­csolt részek. Ez utasitás szerint az iródiákság megmaradt, kiket oly bűnügyekben, melyek a kir. táblán kezdettek, esketés, vagy nyomozatkészités, meghívás (evocatio) úgy ilyenekben­ végrehajtókat használt fel, díj nélkül, az akkori állam. Megyéken, székeken, vidékeken hasonló kötelességeket teljesítettek a hiteles táblahírák fizetés nélkül. Az önvédelmi harcz után, az osztrák perrendtartás szerint, a végrehajtást rendesen egy egy kiküldött írnok, vagy pedig törvényszéki egyesbirói járásbirói szolga tel­­jesité. S jelesen az ötvenes, években 1855-ig úgy, hogy még napidíjt sem kapott külön, hanem fizetésével kellett megérni, mert az akkori kormánynak elve az volt: akár expeditióban, akár irodájában dolgozzék az oly egyén, annak egy fizetés elég, kettőt nem húzhat. Az önvédelmi, vagy az 1848. előtti bűnügyek foly­tatására megye, szék, vidék ügyvédet választott, kinek neve volt: közügyvéd, ki kevés fizetés mellett tarto­zott folytatni a bűnügyeket, s ezenkívül a szegényeket segélyezés — adsistentia — mellett. Minden bűnügynek — bármily szinü volt — védő ügyvédet, s ha a szegényjog mellettit a közügyész nem győzte folytatni, fizetés nélkül más ügyvédet rendelt a törvényszék, ki jutalmát csak akkor kapta meg, mikor a per végkép lejárt; ha megnyerte, ha vesztette, nem kapott munkadíjban semmit is. *) Készséggel várjuk. Szerk. Ez így van ma is: ha szegénységi jogot nyer valaki pere folytathatá­­sára, a törvényszék bél­y­eg nélküli perelhetésre ügyvédet rendel, s az ügyvéd ép úgy tartozik folytatni végig, mintha fizettek volna neki, mig végrehajtásra kerül az ügy ; de a végrehajtás foganatosítása sok helytt megáll , mert a szegény nyertes peressél a kinevezett, kiváltságolt végrehajtónak előleget nem tud fizetni s igy a végrehajtó­biztos nem száll ki. Ő híven ragaszkodik utasításához, a szerint pedig őt semmi szin és ürügy alatt, előleges fi­zetés nélkül, végrehajtás foganatosítására szorítani nem lehet. E hiányon, e bajon, midőn a fennebb elősorolt tör­vénykezési történelem szerint, mindig segítve volt segé­lyezés által a szegény soriakon, itt is törvényhozá­s útján. S míg ez megtörténne, miniszteri rendelvénynél fogva, segíteni kell, hogy az ítélet foganatosíthatásáig lefolyt, de előleg-fizetés nélkül nem foganatosítható eset miatt a szegény peres félre kár az elévülés által be ne következhessél hú­s. A haza és a székelyföld polgáraihoz. Székelyek ! Az ország válságos helyzetében a szé­­kelység élet-halál kérdés előtt áll. Ha élni akarunk, csu­pán önmagunkban kell keresnünk a létezés eszközeit, in­dokait. Meg is fogjuk találni mihelyt anyagi és szellemi erőinket összpontosítjuk. Szellemi erőink egygyé forrasztására a székely­egylet van hivatva; anyagi erőink csoportosítását, taka­rékpénztárak által remélhetjük. Takarékpénztárak ut­­án állíthatjuk elő azon tőkéket, melyek úgy szellemi mint anyagi előrehaladásunk szükséges eszközei; takarék­­pénztárak biztosítják a becsületes szerzemény kis tőkéinek lassú felszaporodását, mozdítják elő a takarékosságot, nyúj­­tanak olcsó kölcsönt, s a takarékpénztárak alkotják a so­kaság erős szövetségét, az uzsorások ellen. A székely­egyleti első és Udvarhelyen székelendő takarékpénztár lehetővé akarja tenni, hogy a gazdag t­e­reivel, a szegény filléreivel is járulhasson az intézet meg­állapítása­ s fenntartásához, közvetlen saját, közvetve a haza érdekei előmozdításához. Mindnyájunk munkája és szorgalmával lehet boldog a nép, dicső a hon. A munka és szorgalom gyümölcsei árán tarthatjuk csak birtokunk­ban az atyáinkról reánk szállott földet, szaporíthatjuk örökségünket. A­kié a föld, azé az ország! Székelyek és székelybarátok ! A legközelebbi idők keserű tanulságai tettre riaszt­ják a székelyek jobbjait. A székelyeknek tenni kell. A székely barátoknak segíteni kell. Ha mi cselekszünk, ma­gunkért teszünk. A­ki minket segít, a magyar nemzeten segített. Ne hallgassunk a kislelkűek, a kétségbeesőkre".

Next