Székely Hirlap, 1874 (6. évfolyam, 52-104. szám)
1874-08-08 / 63. szám
népe a magyar alkotmánynak, országunk véd bástyája, őre; a melynek régi és közelebbi múltja folytonos lánczolata a spártai hazaszeretetnek, tetteknek ; a melyek életét, vérét, vagyonát, ősi szabadalmait áldozatul követelték és igénybe vették ; nem áll elé osztalékért, némán hallgat és vár, mint a kőszirten guggoló sas, vagy ősei szent madara, a turul; vajmi kevés pedig az, a mi alkotmányunk helytállása óta érdekeiben létetett; sőt az úgynevezett székely kivándorlás szomorú ténye nyíltan tünteti föl anyagi és szellemi viszonyai elhanyagolását, sülyedését, mely ténynyel foglalkozni jelen föladatunk. Évek óta, mint kiáltó szó a pusztában, fehangzika székely kivándorlás kérdése,“ a melylyel székely közlönyünk az 1867. évi folyamába több czikksorozatban foglalkozott, annak 14-ik számában Kralovánczky György végrendelkezését és székely alapítványát ismertetvén , egy távoli hazánkfiáét, ki a székelyt csak hitből és történelméből ismerte, mégis róla oly nemesen gondolt és gondoskodott, a mi végrendelete következő kitételeiben fordul elő: „Hazánkban mind a mellett háládatlan nemzetiségek is laknak, míg saját fajunkbeliek, Erdélyben a székelyek s a moldovai és bukovinai magyarok pusztulásnak vannak kitéve. Gyakran gondolkoztam, hogy bármennyire nyomorultak vagyunk, nem lehetne-e ellensúlyt találnunk azok ellenében, kik hazánkat idegen népséggel gyarmatosítani erőlködnek; azáltal, hogy a saját falunkbelieket hazánknak mégis viszszanyerjük és őket megmentsük; 10.000 új forintot tehát oly alap kezdeményezéséül hagyományozok, melynek kamatából a kivándorlásnak indult székelyek, vagy a moldovai és bukovinai magyarok és azoknak gyermekeik hazánknak tartassanak meg.“ Ezen magyarázatra nem szorult, a tényállást igazán és találóan előadó s indokolt intézkedésből látható az, hogy az úgynevezett székely ügy nem magán jellegű, hanem hazánkat kiválóan érdeklő közügy. A székely nemzet jólléte állami fontosságát, az Árpád-házbeli, később legjelesebb királyaink és fejedelmeink, mint III. András, IV. László, Mátyás, Bocskai, Bethlen Gábor sat. élettől fogva elismerték és ők a székelységet az oligarchák, hatalmasabb tisztviselők elnyomása, nyomorgatása ellen védelmezték, szabadalmaikban megtartották, sőt érdemeik elismerésül területüket megnevelték Aranyosszékkel és oda őket kitelepítették. Törvényes könyveikben, intézkedéseinkben örök betűkkel van följegyezve a székelynek hazája és alkotmánya érdekében hozott áldozatai, tettei, régebbi és közelebbi történelmünk tanúskodik azokról. Bocskai fejedelem, halála óráján, ajánlja a székelyekrőli gondoskodást az országnak, utódainak és hagyja meg végrendeletiig, mint követendő államfenntartási axiómát, következő szavaiban: „Intjük a nemes országot, Erdélyt, mint édes hazánkat, sőt megmaradásuknak örökségéért az istenre kényszerítjük, az egy dologból látván mind jelenvaló, mind következendő állapitukat, a székely nemzetiséget tőlünk neki adott szabadságában tartsák meg és successorunknak is erre legyen főgondja, igy mind magának, mind az országnak birodalma örökösebb lehet. Engedelmével folytatjuk. *) BARCZ A., A PÁRBAJ TÖRTÉNETE. — Jogtörténelmi vázlat. — - »REIF FLORIAN után. (Folytatás.) Nevetségesnek tűnik ma fel előttünk ama határozat, miszerint oly személyek, kik nem tartoztak a lovagrendhez, a párbajnál nem fegyvert, hanem botot használtak, s ezen természetadta fegyver Phülöp Ágoston franczia király határozata szerint a három láb hosszúságot túl nem haladhatta. Serdületlenek, öregek, gyengélkedők és betegek; továbbá: papok és asszonyok ama kedvezésben részesültek, hogy maguk helyett helyettest állíthattak a küzdtérre. 1286-ban IV. vagy Szép Fülöp egy edictumot bocsátott ki, melyben igen részletes szabályokat határozott meg arra nézve, hogy mik tartandók szem előtt a párbajnál. Miután több város helyi szabályzatai által a törvényes párbaj intézménye ellen törekedett, Szent Lajos 1260-ban legszigorúabban megtiltotta, de minden tartós siker nélkül, sőt XXII. János pápa 1316-ban a párbaj ellen tett előbbi rendeletek érvénytelenségét mondta ki, s mindenkinek, ki ezért büntetve volt, megkegyelmezett. A magán párbaj első nyomai valamely szenvedett sérelem megtorlása végett a XIII-ik század közepe felé találhatók fel és pedig heves vérű francziák jártak elől a „jó példával.“ A monda szerint: Gausselin de Lunel és Guilaume de Bouveille voltak az elsők, kik 1250-ben a magán párbajban szemközt álltak egymással. Ezen példa majd sokoldalú utánzásra talált és a 15-ik században a magán párbaj általánosan otthonos volt mindenütt, ámbár az egyház és állam részéről minden felhasználtatott arra nézve, hogy ezen erkölcstelenséget kiirtsák. Mennyire veszélyesen terjedt el a következő években, a többi között abból is kitűnik, miszerint (daczára annak, hogy III. Henrik a kerekezéssel büntetés terhe alatt megtiltotta) IV. Henrik alatt nem kevesebb, mint négyezer nemes ember esett el a magán párbajban. Hihetetlen szívóssággal harapózott el ezen szokás mind tovább-tovább . 1627 ben június 22-én XIII Lajos három párbaj vívót : Montmorency, Bouteville és Deschapelles nevűeket Párisban, elrettentő például lefejeztetett. De ez sem használt sokat. XIV-dik Lajos és követője, XV-dik Lajos alatt a magán párbaj mindig nagyobb mértékben terjedt s a részben még máig is érvényes szabályok akkor képeztettek, sőt néha attól lehetett tartani, hogy a párbaj hadakozásban en miniature tör ki, mennyiben a vívófelek nem ritkán egy-egy tuczet szekundánst vittek magukkal. Ismételten igyekeztek különféle rendeletek által a párbajt kiirtani és pedig ez épen a francia revolutió alatt történt (1795.). De már két évvel azután egy mandátum jelent meg, mely szerint a párbajvívók nem bűntetteinek. Az újabb büntető örvénykönyvek a párbajt, illető rendeletük által bizonyítják, miszerint ama reménységgel, hogy a párbajt a törvényhozás útján kiirthassák — oly sok sikertelen intézkedés után — kezdenek felhagyni és bízni abban, hogy a mind inkább fejlődő mivelődés által, társadalmi visszahatás áll elő, ezen a középkorból fennmaradt jogtalan önhatalmú ököljogi igazságszolgáltatás ellen. Mi a törvényhozás és társadalmi reform együttes működésétől várjuk a sikert. A párbaj büntetése most — mint tudjuk — rendesen annak különleges kimenetele szerint történik. Az itt közreműködő orvosok rendesen büntetlenül maradnak, míg a kihívók, párbajvívók, szekundánsok és tanuk crimináljogi alapszabályok szerint különféle körülmények közt szigorúbb, vagy csekélyebb büntetésben részesülnek. Még némelyek azt gondolhatnák, hogy a párbaj csak mivelt nemzeteknél, mint a civilisatio kinövése, fordult elő. Azonban ez tévedés lenne, mivel hasonló jelenségekre egészül mivel.telen és vad népeknél is találunk. Norvégiában pl. legrégibb időktől fogva egész a múlt századig, a parajnak egy bizonyos neme volt szokásban, a hol az ellenséges felek egészen meztelenre vetkőzve szembe álltak; mell mellre egy szíjjal jól összeszorittatott s jobb kezükbe egy-egy kést kaptak, mivel támadást intéztek egymás ellen, s védelmükre csak is bal kezeik voltak szabadon, úgy, hogy mindkettőnek bal keze erejével kellett a másik jobb kezét feltartóztassa, és ezen gyilkosi harczot addig folytatták, mígnem egyikük legyőződnek nyilvánitá magát és „pardon!“ kért. Más példák is fordulnak elő a vadak között Amerikában. lg p. o. az északammerikai indián sértő felét az által igyekszik megbeszélni, miszerint azt a családja szeme láttára egy lőfegyverrel meglövi, mire saját kezével, a meggyilkolt férfi rokonai közül valamelyiknek a fegyvert átadja, hogy az most visszatolással őt lője meg A japán ellenben késével hasát vágja fel és ellenfele hasonlót kell hogy tegyen; ez is oly párbaj nem, mely semmi törvényes büntetést nem von maga után. (Vége következik.) , -------------- 254 Jogi szemle. A szegénység joga melletti végrehajtás. A rendes végrehajtók felállítása nemzeti életünkben nem új dolog. Ennek alapját nem külföldi perlekedésekben, hanem a „Corpus jurisban“ s itt-ott letéve látjuk elszórva, midőn királyaink alatt egész bandérium kíséretében gyakoroltatott. Ezután ennek kevéssel rendszeresebb alapját látjuk a H. T. T. II. és III -ik részében letéve, igaz az Apr. Const. 4. г, 10. tit. 1. art. és a Const. Const. 4. része, 5. tit., 2-ik articulusában, hogy az iródiákokra is kiterjesztetek, mely czimnek most az Írnok név felel meg. Dicsően uralkodott Mária Terézia 1737-ben junius 22-ik napján rendelte, hogy a peres ügyek folytatására a régiekből egy új útasitás készíttessék, mi megtörtént, világra jött és 1848. évig avval élt Erdély s hozzá kapcsolt részek. Ez utasitás szerint az iródiákság megmaradt, kiket oly bűnügyekben, melyek a kir. táblán kezdettek, esketés, vagy nyomozatkészités, meghívás (evocatio) úgy ilyenekben végrehajtókat használt fel, díj nélkül, az akkori állam. Megyéken, székeken, vidékeken hasonló kötelességeket teljesítettek a hiteles táblahírák fizetés nélkül. Az önvédelmi harcz után, az osztrák perrendtartás szerint, a végrehajtást rendesen egy egy kiküldött írnok, vagy pedig törvényszéki egyesbirói járásbirói szolga teljesité. S jelesen az ötvenes, években 1855-ig úgy, hogy még napidíjt sem kapott külön, hanem fizetésével kellett megérni, mert az akkori kormánynak elve az volt: akár expeditióban, akár irodájában dolgozzék az oly egyén, annak egy fizetés elég, kettőt nem húzhat. Az önvédelmi, vagy az 1848. előtti bűnügyek folytatására megye, szék, vidék ügyvédet választott, kinek neve volt: közügyvéd, ki kevés fizetés mellett tartozott folytatni a bűnügyeket, s ezenkívül a szegényeket segélyezés — adsistentia — mellett. Minden bűnügynek — bármily szinü volt — védő ügyvédet, s ha a szegényjog mellettit a közügyész nem győzte folytatni, fizetés nélkül más ügyvédet rendelt a törvényszék, ki jutalmát csak akkor kapta meg, mikor a per végkép lejárt; ha megnyerte, ha vesztette, nem kapott munkadíjban semmit is. *) Készséggel várjuk. Szerk. Ez így van ma is: ha szegénységi jogot nyer valaki pere folytathatására, a törvényszék bélyeg nélküli perelhetésre ügyvédet rendel, s az ügyvéd ép úgy tartozik folytatni végig, mintha fizettek volna neki, mig végrehajtásra kerül az ügy ; de a végrehajtás foganatosítása sok helytt megáll , mert a szegény nyertes peressél a kinevezett, kiváltságolt végrehajtónak előleget nem tud fizetni s igy a végrehajtóbiztos nem száll ki. Ő híven ragaszkodik utasításához, a szerint pedig őt semmi szin és ürügy alatt, előleges fizetés nélkül, végrehajtás foganatosítására szorítani nem lehet. E hiányon, e bajon, midőn a fennebb elősorolt törvénykezési történelem szerint, mindig segítve volt segélyezés által a szegény soriakon, itt is törvényhozás útján. S míg ez megtörténne, miniszteri rendelvénynél fogva, segíteni kell, hogy az ítélet foganatosíthatásáig lefolyt, de előleg-fizetés nélkül nem foganatosítható eset miatt a szegény peres félre kár az elévülés által be ne következhessél hús. A haza és a székelyföld polgáraihoz. Székelyek ! Az ország válságos helyzetében a székelység élet-halál kérdés előtt áll. Ha élni akarunk, csupán önmagunkban kell keresnünk a létezés eszközeit, indokait. Meg is fogjuk találni mihelyt anyagi és szellemi erőinket összpontosítjuk. Szellemi erőink egygyé forrasztására a székelyegylet van hivatva; anyagi erőink csoportosítását, takarékpénztárak által remélhetjük. Takarékpénztárak után állíthatjuk elő azon tőkéket, melyek úgy szellemi mint anyagi előrehaladásunk szükséges eszközei; takarékpénztárak biztosítják a becsületes szerzemény kis tőkéinek lassú felszaporodását, mozdítják elő a takarékosságot, nyújtanak olcsó kölcsönt, s a takarékpénztárak alkotják a sokaság erős szövetségét, az uzsorások ellen. A székelyegyleti első és Udvarhelyen székelendő takarékpénztár lehetővé akarja tenni, hogy a gazdag tereivel, a szegény filléreivel is járulhasson az intézet megállapítása s fenntartásához, közvetlen saját, közvetve a haza érdekei előmozdításához. Mindnyájunk munkája és szorgalmával lehet boldog a nép, dicső a hon. A munka és szorgalom gyümölcsei árán tarthatjuk csak birtokunkban az atyáinkról reánk szállott földet, szaporíthatjuk örökségünket. Akié a föld, azé az ország! Székelyek és székelybarátok ! A legközelebbi idők keserű tanulságai tettre riasztják a székelyek jobbjait. A székelyeknek tenni kell. A székely barátoknak segíteni kell. Ha mi cselekszünk, magunkért teszünk. Aki minket segít, a magyar nemzeten segített. Ne hallgassunk a kislelkűek, a kétségbeesőkre".