Székely Hírmondó, 2002. október-december (7. évfolyam, 39-51. szám)
2002-10-04 / 39. szám
SZÉKELY 2. Hírmondó 2002/39 Emberközelben Fekete Vince költő, szerkesztő Sok minden belefért az életünkb Névjegykártya: 1965. április 7- én született Kézdivásárhelyen. Az általános iskolát Kézdiszentkereszten, a középiskolát az 1-es számú Ipari Líceumban (ma Bod Péter Tanítóképző) végezte. 1994-ben szerzett magyar-orosz szakos tanári oklevelet a kolozsvári BBTE bölcsészkarán. 1996-1999 között a szegedi JATE Modern Magyar Irodalom Tanszékének PhD szakos doktorandusza volt. A kolozsvári Helikon című szépirodalmi lap és a Csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője. Három verseskötet, a Parázskönyv (1995), az Ütköző (1996) és a Jóisten a hintaszékből (2002) szerzője. Verseiért 1988-ban Ifjúmunkás-díjat, 1989-ben Ars poetica-díjat, 1996-ban a Román írószövetség debüt-díját és Sziveri János-díjat kapott. Nős, felesége, Erzsébet a Református Kollégium matematika tanára. Gyerekeik: Fanni (1988),és Dani (2000). - Kezdjük a legelején. Milyen volt a gyermekkorod? - Boldog volt és felszabadult. Falusi környezetben felnőni mindenkor Paradicsom a magamfajta, mozgékony típusú gyermeknek. Dombok, völgyek, fenyvesek és borvizek - volt itt minden, mint a közismert slágerben. A házunktól kőhajításnyira csordogáló patak nyáron papírhajókázásra, de akár lubickolásra is megfelelt, télen pedig, amikor kiöntött és befagyott, kitűnő jégpálya lett belőle. Lehetett itt korcsolyázni, kaszafokoson, szánkón csúszkálni. A falu körül hepehupás vidék kínált szebbnél szebb helyeket az elég népes, kalandszerető gyerekcsapatnak. Ha meguntuk a csúszkálást (meg a csúszkálást) a közeli dombokon, a hegyre futó, mélybe lejtő utcácskákban, akkor még mindig ott volt a szomszédban a Bazinok tágas, pipefüves tere az azóta már kivágott öreg fűzfával, ahol önfeledten lehetett indiánost, hunyóst, kergetőzőst, meg mindenfélét játszani. Amikor időnként a ház körül el kellett végezni ezt-azt, az is a játék jegyében telt el. Nem beszélve a rendszeres nyári gabonaürítésekről vagy az őszi pityókaszedésekről, ilyenkor hetekig jártunk dolgozni a raktárokba vagy ki a mezőre. Játék és munka elég jól megfért egymással. És mi is jól éreztük magunkat. - Kilencediktől aztán bekerültél Kézdire. - Ma is szívesen gondolok a kézdiszentkereszti évekre, s úgy általában a hetvenes évek elejéreközepére. A nyolcvanas évektől aztán számomra is egy új időszámítás kezdődött: új iskola, új barátságok, új helyszínek, szerelmek, a foci (a Vasas játékosaként) és a színjátszás, a “szereplések" időszaka. Sok minden volt, sok minden belefért az életünkbe, a háttérben az akkori “virágzó” gazdasági-politikai helyzettel. Az első évharmad végén aztán Bokor Anikó magyartanárnő felolvasta az osztálynak a dolgozatomat. Ha jól emlékszem Balassi Bálint végvári vitéze "voltam” akkor. Noha már azelőtt is írogattam, versikéket is farigcsáltam, az irodalommal való komolyabb kapcsolatom innen, a “faipari líceum” kilencedik osztályától datálható. - Tanáraid közül kik voltak rád hatással? - Aki abban az időben rám hatással volt - meg ne haragudjanak reálszakos volt tanáraim — az a magyar irodalom köréből került ki. Ambrus Ágnes volt az, akinek megmutattam első verseimet. Ő vett szárnyai alá, biztatott, támogatott, segített. Mennyi fogalmazást írtam akkor, istenem! Nagyon sokat köszönhetek neki. Az „érettebb” verseimet aztán átadta Boér Gézának, később ő nyesegette a mutáló költőpalánta firkálmányain a vadhajtásokat. - Kézdivásárhely után következtek a kolozsvári évek. - Kolozsvárnak meghatározó szerepe volt az életemben. Igazából ott kerültem a mélyvízbe. Ott voltak a könyvtárak, a szerkesztőségek, a színház, a filmek, az irodalmi kör, egy csomó kihívás, melyeknek mind igyekeztem megfelelni. Aztán ott volt egy tucat tehetséges ember, író- költőpalánták, a barátaim, a beszélgetések, a viták, az egymásra figyelések, az egymástól tanulások. Olyan szerzők jelentkeztek írásaikkal, mint Orbán János Dénes, Sántha Attila, László Noémi, Kelemen Hunor. Úgyszólván nem volt rossz felhozatal a kilencvenes évek elején. 1993 őszétől aztán bekerültem a Helikon szerkesztőségébe, olyan kitűnő írók, költők mellé, mint Szilágyi István, Lászlóffy Aladár, Király László, Mózes Attila. Később elindítottuk az Előretolt Helyőrség című folyóiratot. Aztán 1998-tól a Székelyföldnek is a szerkesztője lettem. Párhuzamosan futott/fut egy csomó dolog. Volt egy olyan időszak is, amikor Szegeden kurzusokra jártam, Kolozsváron meg Csíkszeredában volt a munkahelyem és Kézdivásárhelyen a lakhelyem. - Elég gyakran vagy úton. Mennyire tudod ezt összeegyeztetni a családdal, a családi élettel? - Szerkesztőként én tulajdonképpen itthon tartózkodom, itt állítom össze az előzőleg begyűjtött anyagokat, megszerkesztem, majd felviszem és leadom. Tehát csak akkor nehezebb a dolog, amikor fel kell mennem Kolozsvárra vagy Csíkszeredába. - Mit jelent számodra a család? - Számomra ők a legtöbbet jelentik. Ez természetes. Ezen túl csak közhelyeket mondhat az ember. Elég sokat vagyunk együtt, nagyon sokat kirándulunk. Azt hiszem, hogy a gyerekeim előbb tanulták meg kimondani a Katrosa, a Bálványos, a Perkő vagy a Verebeske nevét, mint sok egyéb dologét. - 1989-től vagy nős. Megkérdezhetem-e, hogy van-e, s ha van, akkor milyen a nőideálod? - Az érdekes és okos nőt szeretem. Ahogy a spanyolok mondják a jó versre: azt, amelyikben/akiben megvan a duende, vagyis az a valami, ami szavakkal ugyan kifejezhetetlen, de ha szembetalálkozol vele, akkor végigborsódzik a hátad, mert érzed, hogy ott van benne az a plusz, amire neked éppen szükséged van. - Három versesköteted jelent meg, rendszeresen jelen vagy a magyarországi és az erdélyi szépirodalmi lapokban, folyóiratokban. Tucatnyi könyvet szerkesztettél. Évenként a te válogatásodban lát napvilágot az Erdélyi szép szó című szépirodalmi antológia, melyben az erdélyi írók, költők legjobb alkotásai kapnak helyet. Hogy fér meg benned egymással a költő és az ember? Elégedett vagy-e önmagaddal? - Úgy fér meg, hogy hol az egyiknek, hol a másiknak engednie kell egy-egy kicsit a másik “fél” javára. Olyasfajta ez a viszony, mint a nagyon jó barátok között, időnként hol az egyiknek, hol a másiknak be kell hunynia fél szemét a másikkal szemben, de olyan is van, hogy mind a kettőt. Hogy elégedett vagyok-e? Azzal, ami eddig történt, nagyjából meg vagyok elégedve. Apróbb korrekciók talán még lehetnének, de ezek már lezárt dolgok, nincs amiért rágódnom rajtuk. A munkámat szeretem, amit ezen a téren elértem, annál többet nem is akartam, sem kacsalábon forgó várat, sem pozíciókat, sem részvényeket stb. Hadd ne folytassam. Tegyük fel, hogy egy jó tündér teljesítené egy kívánságodat. Mi lenne az? - Az egyszerű falusi ember mit kért mindig a fennvalótól? Először is egészséget. Aztán nyugalmat és erőt a munkához. Én is ezt szeretném. A többi aztán alakul magától. Ha tesznek is érte. És alakítják. - Időnként fel-feltűnsz egyegy kiállítás-megnyitón, könyvbemutatón. Mi a véleményed a kézdivásárhelyi kulturális életről? - Nagyképűség volna részemről bármit is mondani, hiszen annyira nem vagyok én ebben benne. Aztán meg így, kívülállóként nem volna jó senkit megbántani, se mennyire meneszteni — ez utóbbira talán nem is lenne különösebb okom. De ha nagyon akarod, játszszunk el egy játékot. Tegyünk fel magunknak néhány kérdést, és próbáljunk meg válaszolni is rá. Mi az, hogy kulturális élet? Van-e ilyen Kézdivásárhelyen? Ami van, az annak nevezhető-e? Irányítják-e, szólnak-e bele, adnak-e értékes utasításokat, a politika része-e? A kérdések tovább bővíthetők, eladdig, hogy ez és ez a dolog kulturális eseménynek tekinthető-e, ha már a kultúra házában tartatik? Ha ezekre válaszoltunk, máris gazdagabbak vagyunk pár tanulsággal. Magától adódik a kérdés, hogy milyen a viszonyod a politikához? - Semmilyen. Igyekszem távol tartani magamat tőle. Időnként, amikor már nagyon felgyűl bennem valami, akkor engedek a szerepeken és meg-megírok egyegy tárcanovellát, egy-egy jegyzetet. A véleményemet. Holott itt elsődlegesen szépirodalmi jellegű alkotás(ok)ról van szó, és típus(ok)ról, nem az egyes emberről, nem csupán egyetlen konkrét személyről, mégis akadt olyan, aki „magára ismert”. Kaptam is érte ejnye-bejnyét, szemvillanást, aztán egy szösszenetnyi nemtudommit az egyik — magát tollforgatónak tartó honleánytól. Ez utóbbit hadd ne minősítsem. De meleg kézfogások, telefonos gratulációk, cinkos, "értem én mit beszélsz”szerű vállveregetések is voltak. Mintegy azt bizonyítandó, hogy mindenféle manipulálás ellenére tisztán látnak az emberek, nemcsak miénkben és övekben, fehérben és feketében, jókban és roszszakban, s ha jókban, akkor nagyon jókban, s ha rosszakban, akkor nagyon rosszakban gondolkodnak. — Tanári okleveled van, rövid ideig tanítottál is. Szeretnéd-e folytatni ezt a pályát? És milyen terveid vannak a jövőre nézve? — Tanítani mindig is szerettem, de a szerkesztői munka számomra testhezállóbb. Hogy fogok-e még iskolában tanítani, azt nem tudhatom. Habár tanítás az is, hogy immár tíz esztendeje kezdő írók, költők kéziratait olvasom, emlátom, bírálom, tanácsokkal látom el őket. Ami pedig a terveimet illeti: meg szeretnék írni még néhány verseskönyvet, Udvartér-regény címmel egy félig elkészült novelláskötet várakozik a kézirataim között, kiadás előtt áll egy paródiákat, szatírákat tartalmazó könyvem. A nemzedéktársaimmal, a fiatal írókkal a kilencvenes évek közepétől készített interjúimat kibővítve, könyv alakban is meg szeretném jelentetni, aztán csírájában egy gyerekverskötet is megvan már, ezen kívül a doktori disszertációm és fordításaim várják az utolsó simításokat. Dimény Árpád Portré