Székely Hírmondó, 2003. január-március (8. évfolyam, 1-12. szám)
2003-01-10 / 1. szám
SZÉKELY 2. Hírmondó 2003/1___________________________________Portré Emberközelben Kalamár György színész, vállalkozó, sepsiszentgyörgyi tanácsos Egy kollégája mártotta be a Szekunát Névjegykártya. Csíkszeredában született 1955. július 14-én. Szülővárosában érettségizik, majd egy év katonaság után a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola hallgatója lesz. 1982-től tizenhét éven át a sepsiszentgyörgyi színház magyar tagozatának művésze, időközben a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskola televíziórendezői szakán szerzett diplomát. 1999-től magánvállalkozó, 2000- től a sepsiszentgyörgyi tanács tagja, a Rustica Alapítvány elnöke. Nős, két fia van: Soma György és Gáspár Gábor. - Színész, tv-rendező, vállalkozó - melyik szerepben érzi magát otthon? - Jelenleg a vállalkozó szerepét játszom a legnagyobb komolysággal, de várom azt a pillanatot is, amikor igény lesz az én színházi kvalitásaim kibontakoztatására is. A színháznak van egy olyan csodás varázsa, csillogása, amit nem lehet elfelejteni sem a színésznek, sem a nézőnek. - Mi vonzotta a televíziózásban? Egy újabb kihívás volt csupán? - Talán igen. A sors úgy hozta, hogy miután elvégeztem a tv-rendezői főiskolát, és jelentkeztem a helyi televíziónál, az én színészi képességeimre nem volt szükség. Továbbléptem, és a film felé nyitottam. Nagy játékfilmekben dolgozom, magyar-román koprodukcióknál, nem rendezőként, hanem segédrendezői munkakörben. Kis szerepek, de fontosak, ha az ember komolyan veszi, és én ilyen vagyok. - Eljött a színháztól, de szerepet vállalt a közéletben. - Kétezerben indultam a helyhatósági választásokon, félig viccesen, félig komolyan. Nem gondoltam, hogy a színészi múltam segítségemre lesz, de valószínű, hogy ez is segített a szavazatok elnyerésében. Engem az vezérelt, hogy mint tanácsos észrevételeimmel, javaslataimmal a város javát szolgáljam, hogy a megyeszékhely szebb, tisztább, rendezettebb legyen, egy polgári értelemben vett kellemes kisvárosban gondolkodom. Az az érzésem, hogy ezt sikerült is megvalósítani. - Egy társadalomban szükség van szabályokra, korlátokra? - A szabályok csak akkor érvényesek, ha azokat az ember betartja. Én magamnak nem szabályokat, hanem elveket állítok fel, és ezek bizonyos értékekből fakadnak. Elsősorban hagyománytisztelő vagyok. Szeretem ezt a várost, ennek a településnek van egy gyönyörű napsütése, júliusban egyik erdélyi vagy magyarországi városban sem süt olyan szépen a Nap, mint Sepsiszentgyörgyön. Vannak ilyen érzelmi kötődéseim, tehát azt is lehet mondani, hogy lokálpatrióta vagyok, de ugyanakkor ragaszkodom a székelységhez is, amit a székely lajbi rendszeres viselésével fejezek ki. Ugyanakkor nagyon szeretem és tisztelem az egyszerű falusi embert, aki felkel reggel ötkor és kihányja a ganéjt, és érzi a föld hívó szavát. Szeretem és tisztelem a magyar nyelvet, és felkapom a fejem, ha helytelen dolgokat hallok. Az ideje nagy részét Igyefalván tölti. Megtalálta ott a helyét? — Igen. Nem szakadtam el Sepsiszentgyörgytől, hisz csak 6 kilométer a távolság. Nagyon nyitott, tiszta lelkű fiatalok vannak ott, akik megkerestek, és immár kilenc darabot vittünk színpadra. Fontosak nekem az emberek, a velük való kapcsolattartás, és én vallom, hogy vannak igaz barátok. Ezért is nem mentem el a ’80-as években, bár sokat gondolkodtam rajta. 1988-ban útlevelet is kaptam, gondolatban mindenki elbúcsúzott tőlem, és nagy volt a meglepetés, amikor 28 kilogramm könyvvel és fél kilogramm vajjal hazajöttem. — Abban a rendszerben még a Szekuritáté is zaklatta. Voltak látogatások, egyik kollégám feljelentése miatt. Egy gyenge pillanatában, hogy védjen valakit, bemártott engem és még pár embert, de hát elmúlt. A szomszédtól tudtuk meg, hogy amikor nem voltunk otthon, néhány személy bement hozzánk, és mintegy fél órát voltak a lakásunkban. Utána kétségbeesve néztem végig a könyveket, hogy nem tettek e be csaliként néhány dollárt, de hát végül feladtam a keresést, mert lehetetlen volt végignézni 1500 könyvet. Végül nem lett semmi negatív következménye ennek. - Könnyen szerez barátokat? - Fiatalkoromban sokkal nyitottabb voltam, én kezdeményeztem az ismerkedést, a barátkozást, de aztán rájöttem, hogy nem szabad tolakodónak lenni, egy tekintetből, egy gesztusból az ember rájön, hogy kölcsönös-e a szimpátia. Én falun nagyon jól érzem magam az egyszerű emberek társaságában, akik nem játsszák meg magukat, ha valamit kérdezel, egyenes választ adnak, nem beszélnek mellé. - Nem hiányzik a színpad, a csillogás? - Nem tudnék válaszolni erre. Egyszerűen nem gondolok rá. - Milyen értékrendet állított fel, mi a legfontosabb az ön számára? - Első helyen a család, a gyermekeim állnak. A másik fontos dolog számomra a hit. Nem vagyok gyakorló hívő ember, de hiszek Istenben, és szerintem nagyon fontos szerep vár az egyházra. A harmadik helyen a szülőföld, a haza, a magyar nyelv és a magyar nemzet áll. - Mire tanította a gyermekeit? - A nyolcvanas években, ha megláttam egy jó könyvet, vagy egy jó lemezt, rohantam a kamrába összeszedni az üvegeket, hogy eladjam és megvásároljam az áhított kötetet vagy zenehordozót. Akkor tulajdonképpen túlélésre rendezkedtem be, úgy képzeltem, mivel a romániai magyarságnak nincs egy kulturális intézményrendszere, sokkal nehezebb egy erdélyi gyermeknek, és könyvek, kazetták, majd filmek által próbáltam biztosítani számukra a hiányzó láncszemeket. Úgy gondolom, hogy gyermekeimet az európai keresztény kultúra szellemében neveltem. - Elégedett ember? - Nem. Fiatalkoromban a nap végén leültem és mérleget készítettem, hogy mit sikerült megvalósítani, elégedett vagyok-e a teljesítményemmel. Most közel az ötven felé, havonta teszem ezt meg, és elmondhatom: nem vagyok elégedett magammal. Nem a külső dolgokra hárítom a kudarcaimat, mert úgy gondolom, az embernek olyan helyzetbe kell hozza magát, hogy mindig a maximálist tudja nyújtani. Az tény, hogy a gazdasági helyzet nem megfelelő, de ez nem magyarázat az emberi kapcsolatok eldurvulására. Tapasztalatom szerint nagyon durva és közönséges lett a megélhetésért folyó harc. A kudarcok után könnyen feláll és továbblép? - Az igazság nagyon fájdalmas, de kell tudni tanulni belőle. Én nem kudarcként éltem meg a velem történt dolgokat. Budapestről bizonyos elképzelésekkel jöttem haza, a helyi televíziónál részt vettem egy versenyvizsgán, amit nem én nyertem meg, a színháznál nem volt szükség rám, én tudomásul vettem és továbbléptem. Az élet mindig megadja a feltett kérdésekre a válaszokat. A helyi tv-nél is később felajánlották az igazgatói állást, megköszöntem, de nem fogadtam el, mert már továbbléptem. Dolgozni nem szégyen, és erre van most a legnagyobb szüksége a romániai magyarságnak. Olyan kulturális közeget kell teremteni, ami pozitív beállítottságú, ami a megvalósításokat tükrözi, ami jó közérzetet teremt. - Jó pár éven át érdekes figurája volt a városnak, amint reggelente a biduni beszédtechnikázva a színházba igyekezett. - Szeretek biciklizni, és bár akkor is volt autónk, engem nem vonzott a vezetés. Többször határoztam el, hogy na, most leteszem a sofőrvizsgát, de aztán rám osztottak egy szerepet, és ennek szenteltem minden időmet. Később a vezetést is megszerettem, és jogosítványom is van már. - Vannak politikai ambíciói? - Nincsenek. A tanácsban való részvételemet is közszereplésnek tekintettem, de aztán kiderült, hogy politikai arculatot kell adni neki, fel kell rá húzni egy gatyát, aminek zöld színe van, aztán, ha ez nem tetszik valakinek, akkor kék gatyára cseréljük. Mindez azért van, mert az emberek különbözni akarnak egymástól. Ez egy játék, és akkor jó, ha így fogjuk fel, mert amikor nem ellenfélként, hanem ellenségként kezeljük a velünk szembenállót, akkor veszélyessé válik, mert az emberi méltóság ellen vétünk. Kell tudni a mértéket, mert az egy nagy érték. - Ezek szerint az élet egy nagy játék? - Igen, amit komolyan kell játszani. Némethi Katalin A Bárány éve •m—elkezdődött hát a 2003-as év •—f is. Ami pár nappal ezelőtt JL__/még jövő volt, ma már jelen, s holnapra történelem. Ami tegnap még a titkok földjén lakozott, ma itt áll előttünk, s míg azon tűnődünk, merre lépjünk, már mégis tettük az egyet a lehetségesek közül. Végső soron semmi nem történhet, amire ne számíthattunk volna. Bár a jövő mindig kecsegtet, az új, a még meg nem élt, a még meg nem történt titokzatos, s emiatt korlátlannak tűnik lehetőségeivel, valójában semmi olyant nem hozhat, ami nem a mából, sőt a tegnapból gyökerezne. A holnap csakis ott kezdődhet, ahol a ma véget ér. Az elmúlt év eseményeire visszatekinteni nem azt jelenti, hogy hátat fordítunk a jövőnek. A visszatekintés nem hátra arc, hanem szükséges lépés, mely nélkül lehetetlen előbbre haladni. Hogy honnan indultunk és merre tartunk, azt már tudjuk. Az is világos, hogy időnk kevés, a viszszaszámlálás az indulás pillanatában már elkezdődött. Nyilván, a legrövidebb út az egyenes, ezt könnyű kimondani, ám annál nehezebb követni. Ahhoz, hogy az irányt tartani tudjuk, szükség van felismerni és felmérni, vagy ami még fontosabb, beismerni az esetleges - nagy többségében akaratunkon kívül bekövetkezett - pályamódosulásokat, és vissza kell állítani az eredeti koordinátáknak megfelelő útirányt. Ha ez elmarad, hiába minden igyekezet, a haladás, melyet egyre apadó energiaszintünk, egyre fogyó napjaink, s a mellőlünk elmaradó mérföldkövek jeleznek, nem más, mint csalóka ábránd, önáltatás. Amit haladásnak érzékelünk, nem több, mint helybenjárás, vagy valós létünk és dédelgetett álmaink párhuzamosainak kétségbeesett versenyfutása. A keleti mitológia szerint 2003 a Bárány éve. A keresztény hitvilágban a bárány a tisztaság, az ártatlanság, az áldozat jelképe. Rajtunk áll, hogy tiszták maradunk-e, hogy meg tudjuk-e őrizni ártatlanságunkat, s hogy meg tudjuk-e hozni az áldozatot, melyet a 2003-as év megkövetel tőlünk. Kívánjunk ehhez elegendő erőt, egészséget, bort, búzát, békességet. Adja meg a Fennvaló, hogy esztendő múltán bátran tekinthessünk hátra, legyen az út, melyet magunk mögött hagyunk, egyenes, s mely majd előttünk áll, járható, és a céljainkhoz vigyen egyre közelebb. Ferencz Éva