Székely Hírmondó, 2003. április-június (8. évfolyam, 13-25. szám)

2003-04-04 / 13. szám

SZÉKELY 2. Hírmondó 2003/13 Emberközelben Szőts Dániel, nyugalmazott megyeszékhelyi orvos, volt frontharcos és fogoly, a háromszéki Vitézi Rend székkapitánya A borbélynál döntő „Nagyon boldog ember vagyok, hiszen egész életemben társam volt a szerencse. Szép, gondtalan gyermekkorom volt, a Maros mentén laktunk, ott tanultam meg úszni, édesapám csónakot is készített nekem és a bátyámnak, mikor befagyott a víz, hokiztunk. Ma is azt vallom, hogy ezeket csak fiatalon lehet megtanulni, úgy ahogy idegen nyelvek elsajátítására is gyermekkorban vagyunk a legfogékonyabbak. Én németül, franciául és románul beszélek. Édesapám, mikes diák lévén, nem törődve a 175 kilométeres távolsággal, engem is ide íratott be, én ezért nagyon hálás vagyok neki. Erdélyben hét református kollégium volt, s bár a sepsiszentgyörgyi volt a legfiatalabb, szellemében utolérte ezeket az ősi iskolákat. Nyolc évig bentlakásban laktam, ott tanultam meg a rendet, a fegyelmet, az önállóságot. Nagyon sokan paraszt kollégiumnak tartják a Mikót, én ezzel nem értek egyet, mert a székelyeknél a paraszt szó olyan embert jelent, aki durva, neveletlen, nem úgy, mint az alföldön, ahol ez alatt a földművest értik. Akkor a mikós diákok többsége arany- vagy ezüstkalászos gazdacsaládból származott. Nemcsak erkölcsi és vallási nevelést adtak, hanem hazaszeretetre tanítottak.” Édesapja példáját követve erdőmérnök akart lenni, ám közbejött a második világháború. - Az érettségi után beiratkoztam a soproni egyetem erdőmérnöki karára, de még iskolakezdés előtt megkaptam a behívót, és muszáj volt menni. Ott voltam az Úz-völgyében, egy életre szóló tapasztalatot szereztem. Tizenévesen bátran harcoltunk, fél évet töltöttem a lövészárokban, csak éjjel hagytuk el a helyünket. Bár Kassánál megsebesültem, mégis szerencsésnek mondhatom magam. Az orosz mesterlövészek csak fejre és szívre céloztak, én azért nem kaptam életveszélyes lövést, mert hasra vetettem magam, így a golyó a derekamba fúródott, de nem ért csontot, hanem a lágy részen keresztülment és jobb oldalt megállt. Gyalog mentem az egészségügyi sátorba, ahol az orvos kivette a lövedéket, mely még ma is megvan. A műtét után kérdeztem, hogy mivel tartozom, mire ő azt mondta, hogy már kapott tőlem valamit. Kérdem: ugyan mit, mire ő azt válaszolta, hogy amíg velem foglalkozott, egy tetű tőlem átmászott reá. Való igaz, katasztrofális állapot uralkodott a fronton, tetvesek, rühösek voltunk. A hadikórházban szabadultunk meg az élősködőktől. Miután felépült, Németországba vitték, ahol hadifogságba esett. 1945 áprilisában hagytuk el Magyarországot. Az volt a feladatunk, hogy a linzi lebombázott pályaudvart tisztítsuk meg, fektessük le a síneket. Május 3-án, néhány nappal a háború vége előtt, azt vettük észre, hogy be vagyunk kerítve. Itt is szerencsém volt, hogy nem orosz, hanem amerikai hadifogságba kerültem. Mikor hazajöttem, édesapámnak és a bátyámnak amerikai gyártmányú cigarettákat, édesanyámnak pedig csokoládét hoztam. - A hadifogságból szabadulva visszacsöppent a civil világba. Nehéz volt az átállás? - Nem. Én ott folytattam az életemet, ahol abbahagytam, tanulni akartam. Sajnos, a háború után Sopronba már nem mehettem, és Romániában nem volt ilyen szak. Amikor hazaérkeztem a hadifogságból, Kolozsváron bementem egy borbélyhoz nyilatkozni, és ott került a kezembe egy újság, mely tudatta, hogy megalakult a Bolyai Tudományegyetem, melynek van egy orvosi kara Marosvásárhelyen. A bátyám akkor járt a gyógyszerészeti szakra, így úgy döntöttem, én orvos leszek. Édesapám viccesen mindig megjegyezte, hogy ha egyik fia orvos, a másik gyógyszerész, akkor édesanyám kell legyen a siratóaszszony. Soha nem bántam meg, hogy ezt a szakmát választottam. Tulajdonképpen ebben az esetben is szerencsém volt, hiszen azért akartam erdőmérnök lenni, hogy ne legyek helyhez kötve. Tisztiorvosként sem kellett egy pár négyzetméteres irodában leélnem az életemet, mert nagyon sokat jártam a környéket, nagy megelégedésemre szolgált, hogy egyfajta tudományos munkát végezhettem. - Elmondása alapján az derül ki, hogy ön valóban szerencsés ember. - Én talán úgy fogalmaznék, hogy életemet végigkísérte az isteni gondviselés. Vízöntő vagyok, de nem hiszek abban, hogy a sorsunk meg van írva a csillagokban. Mi a Mikóban vallásos nevelést kaptunk, és én hiszek Istenben. Minden lépésemet a Mindenható irányította. Mikor elvégeztem az egyetemet, nem Moldvába helyeztek ki, hanem Csíkrákosra, magyar emberek közé. Nem volt villanyáram, nem volt aszfaltút, még borbély sem, de én jól éreztem magam az egyszerű falusi emberek között. Még azért sem tudtam haragudni, hogy nem válthattam valóra álmomat, és nem lehettem röntgenszakorvos, mert körorvosként nem tudván helyettesítőről gondoskodni, nem vehettem részt a továbbképző tanfolyamon. A gondviselés játszott szerepet ebben is, hiszen a röntgensugarak nagyon sok szakorvosnál rákos megbetegedést okoztak. Számomra az élet mást tartogatott: 30 évesen lettem a Közegészségügyi Igazgatóság vezetője Csíkszeredában, majd Sepsiszentgyörgyre kerültem. A mai napig nem tudom, mi az unalom. A kommunizmusban és az új rendszerben is ügyeltem arra, hogy a politikai aktivitás helyett intellektuális cselekvést gyakoroljak. Amikor az RMDSZ megalakult 1990 januárjában, először megismertem a programját, és csak azután iratkoztam be. Ma már a politizálás hozzátartozik a mindennapjainkhoz, így van. Én sem vagyok kivétel ez alól. Megmondom őszintén, ezelőtt három évvel megharagudtam Markó Bélára, mert az ő tak-Névjegykártya. Marosvásárhelyen született 1925. január 31- én. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett 1943-ban, az iskolapadból a frontra került, megsebesült, az amerikai hadifogságból 1945 őszén tért haza, és azonnal beiratkozott a marosvásárhelyi orvosi egyetemre. Az általános orvosi diploma megszerzése után Csíkrákosra helyezték ki, 1955-ben a Csíkszeredai Közegészségügyi Központ igazgatójává nevezték ki, 1959-től 1988-ig, azaz nyugdíjba vonulásáig a Kovászna Megyei Közegészségügyi Járványellenes Központ igazgató-főorvosa. Jelenleg a Sepsi Református Egyházmegye főgondnoka, a Székely Mikó Kollégium Véndiák Társaságának az elnöke, a háromszéki Háborús Veteránok Baráti Társaságának alelnöke, a Vitézi Rend székkapitánya, ugyanakkor az illyefalvi KIDA és az újjáalakult Székely Nemzeti Múzeum Alapítvány alapító tagja. Két könyve jelent meg: Sohasem felejtem el (1999), és Sorsok, napfény és sötétlő árnyak közt (2003), öt könyv társszerzője. A köz javára végzett munkásságáért 2000-ben Pro Urbe-díjat kapott. Fikázása miatt nem lett magyar polgármestere Marosvásárhelynek. Az sem tetszett, hogy az anyaországi választásokkor még a végső eredményhirdetést sem várta meg, hanem gratulált az MSZP-nek. Az Úz-völgyében felállított emlékműre egy Kölcsey-idézetet íratott: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe s fiadnak hagyd örökül, ha kihunysz a haza minden előtt”. Mit hagy Ön örökül a gyermekeire? - Becsületességre, tisztességre és a szülőföld szeretetére neveltem a gyermekeimet. Soha nem akartam elhagyni a szülőföldemet, itt születtem, és itt szeretnék meghalni is. Sajnos, a lányom elhagyta Háromszéket és Magyarországon él, de a fiam a Mikes Kelemen Líceumban tanít. A lányom továbbvitte a mi szakmánkat, orvos lett, Dani fiam pedig zenetanár. Egyetlen fájdalmam, hogy csak két unokám van, egy fiú és egy lány, ennél többre számítottam. - Közel nyolc évtized tapasztalata alapján Ön mit tart a legfontosabbnak az életben? - A családot, a nyitottságot, az egymásra figyelést, a barátokat. Orvos létemre hiszek Istenben, abban, hogy az embert is a Mindenható teremtette. Ismerem az evolúció elméletét, tudományosan szépen hangzik, de a mai napig sem tudták ennek helytállóságát bebizonyítani. Ha az Isten állatokat teremtett, miért ne alkothatott volna meg minket is?! Némethi Katalin Lehetett tudni, hogy beindul ez a hatalmas gépezet, melyet az Egyesült Államok és Anglia vonultatott fel a Perzsaöbölbe és a környékére. Viccesen mondta egyik ismerősöm, hogy azt „relantban" (kiinduló üzemszinten) működtetni is megér valamit. Az Egyesült Államoknak már rég nincs szüksége látványos erődemonstrációra, úgy is tudja mindenki, hogy ő a világ ura, parancsolója, s ha lesz ENSZ- döntés vagy NATO-támogatás, ha nem, ő akkor indítja el hadi gépezetét, amikor éppen akarja. Az akció végkimenetelét is ismerjük, éppen a cél elérésének időtartamát nem, mert bizony csak védekezik az iraki hatalom, elvégre az országára törtek. Ezúttal inkább a háború hátterére kívánnék rávilágítani. Közismert Amerika új világfelosztási törekvése. Ebben értelemszerűleg ő akar lenni a legnagyobb területeket ellenőrző hatalom, s ezért is igen fontos - a kőolaj mellett - a Perzsa-öböl térségének birtoklása. Igen ám, de még Amerikának is ürügy kell terjeszkedési politikájához, s erre szolgált a terrortámadás. Sok háttér-információt lehet olvasni a sajtóban is, de főként a világhálón, ahonnan azt lehet kibogozni (s konkrét dokumentumok garmadával igazolni), hogy a terrortámadás csupán az Államok által megszervezett színjáték volt. Bush hatalmi törekvései érdekében feláldozott két impozáns épületet, a Pentagon néhány raktárát, négy repülőgépet s pár ezer embert. Az omló, lángokban égő amerikai szimbólum-épületek megsemmisülése közben az elnök iskolákat látogatott, fiatal diákokat ölelgetett a legnagyobb nyugalomban, széles mosollyal, majd néhány perc múlva világháborút hirdetett a terrorizmus ellen, hidegvérrel, bölcs rálátással, mint aki már évszázada ismeri a tényeket, s időben fel is készült annak hárítására. Azon is lehet gondolkodni, hogy miért vált egyből megosztottá a NATO. Eddig mindig teljes konszenzusban hozta döntéseit, most egyből heves ellenzői lettek a hadműveleteknek. Amerika mégis fejetlenül, kapkodva, kellő idegességgel végzi terjeszkedési politikáját. Már egy hét alatt saját vagy szövetséges gépeket semmisítettek meg önkezűleg. Kapkodnak, mert kényszerhelyzetben, nem tiszta lelkiismerettel teszik élesben riasztó munkájukat, miközben a világ egyre erőteljesebben tiltakozik a háború ellen. Gazda Zoltán Bármi áron háború! Portré