Székely Hírmondó, 2020. január (25. évfolyam, 1-20. szám)

2020-01-03 / 1. szám

KULTÚRA 2020. JANUÁR 3., PÉNTEK SZÉKELY Hírmondó Székely­kereszt­úron is meglátogathatjuk a „síremlékét" . v. Petőfi élete és halálai . . . Ha feltennénk a kérdést mond­juk úgy tízezer magyar ember­nek, hogy újévkor mi jut hirtelen eszébe, bizonyára - az évvéget és az évkezdetet leszámítva - legalább kilencezernek, ha nem többnek, Petőfi Sándor születé­se. Annyira természetes, hogy ezt tudja az emberek többsége, mint az is, hogy a legnagyobb ma­gyar költőnek őt nevezik meg, ha erre a kérdésre kell válaszolni. Dr. Péter Sándor P­ersze, a nagy emberekkel kapcsolatos legendás történetek Petőfit sem kerül­ték el. Aránylag kevesen tudják, hogy a nagy költő születése körül óriási viták is foly­tak, s ennek felizzításában maga a költő is se­gített, mert ő sem egyetlen települést jelölt meg szülőhelyének. Sokáig úgy tartották, hogy Szabadszállás a kivételes helyszín, ezt maga Petőfi is emlegette, s egészen 1857-ig ezt is fogadta el a közvélemény. Aztán szóba került Kiskőrös, de Kiskunfélegyháza is, s hogy még kibogozhatatlanabb legyen a kér­dés, szóba került még Kunszentmiklós és Dunavecse is. Ebben az „összevisszaságban” szerepet játszott a vallás is, ugyanis máshol kellett ke­resztelni, mint ahol született, a szülők fele­kezeti hovatartozása miatt. Ma is, ha egy fél­egyházait megkérdez valaki, az nyilván Fél­egyháza mellett kardoskodik, de jó ideje im­már Kiskőrösnek jutott az a megtiszteltetés, legalábbis irodalmi berkekben, hogy a maga fiának nevezze Petőfit, s erről gondoskodnak is azzal a gyönyörű emlékházzal, amelyet a nagy szülött emlékére berendeztek. Az a megejtőn szép és megható ebben a Petőfi-ügyben, hogy a halála körül sem tisz­tázott minden. Ha jól összeszámolom, ma már négy sírhelyéről is tudunk. Mintha négyszer halt volna meg! Legelsőnek a fe­héregyházai tömegsír készült el: azt min­denki tudja, hogy a nagy vesztes csata után a halottakat egy közös sírba temették, s azok között lehetett Petőfi holtteste is. Így is illett egy olyan költőhöz, aki jóval korábban már megénekelte a saját halálát, szinte hajszál­pontosan úgy, ahogyan az megtörtént. Ám akkor hogyan is állunk a székelykeresztúri, pontosabban a timafalvi temetőben látható, látogatható sírral, amelynek sírkövén Petőfi neve áll a születési és elhalálozási évszámmal egyetemben?! A történetet jó pár esztendővel ezelőtt Gálfalvi Sanyi bácsi, a keresztúri Tanítókép­ző és Unitárius Főgimnázium jeles tanára mesélte el, nem is akárhol, hanem a nagyaj­tai templomban, valamilyen évfordulós ün­nepség hozadékaként. Még eligazító tábla is áll a temetőben, Petőfi sírja felé! - ez áll raj­ta, ezt magam is igazolhatom. Évente iskolá­sok járnak oda, ünnepek alkalmával virág­csokrokat, koszorúkat helyeznek el. Minden keresztúri tudja, hogy nincs ott Petőfi, de mindenki érzi, hogy ott van! Hogyan is történhetett ez a „csalás”? A csata után két udvarhelyszéki atyafi sze­kérrel menekült Héjjasfalva felé, s a kuko­ricásban egy súlyos sebesültben felismer­ték Petőfit. A sebesült tisztet szekerükre vették, s elvágtatták Keresztúr irányába. A sebesült útközben elhunyt, ők pedig az éj­szaka kellős közepén bezörgettek a városka első házába. A kibotorkáló gazdának elsut­togták, hogy a szekerükön a halott Petőfi fekszik, ők nem vihetik tovább. A ház gaz­dája a kert hátsó sarkához vezette őket, s ott elásták a holttestet. Nem kellett mon­dani, hogy milyen veszélyes játékot játsza­nak, tudták, hogy akár a fejükkel is fizet­hetnek, ha a Petőfi után kutakodók meg­tudják az „igazságot”. A keresztúri gazda maradt a nagy titok sú­lyával, s tova a század vége felé, saját végét is közeledni érezvén, két fiának elárulta, a leg­nagyobb titoktartást követelve, hogy Petőfi sírja ott van a kertjük végében. Nyilván, ek­kor már vége volt a zaklatásnak, ezt jól tudta a két fiú is, s a nagy titkot továbbadták. Ki is ásták a sírt, de nem Petőfi volt benne! Ám társítani névhez nem tudták, az ismeretlen hőst újratemették, de most már a hivatalos sírkertben, ám tiszteletből, s talán kegyelet­ből is Petőfi nevét írták a síremlékre. A későbbiekben, időben jóval közelebb hozzánk, egy szibériai sír is „előkerült”, on­nan is kihantolták a Petőfinek vélt holttestet, s hosszadalmas kutatómunka, de a pontos tényállást meghatározni képtelen „erőlkö­dés” után újra eltemették a budapesti Fiumei úti temetőben a következő felirattal: Petőfi Sándor költő, forradalmár/ Született Ma­gyarországon 1823-ban/ Meghalt Szibériá­ban 1856-ban/ Eltemette 2015. július 17-én a Megamorv-Petőfi Bizottság Egyesület. Ebben az egész történetben az a legna­gyobb igazság, hogy Petőfi élt, alkotott, s szá­munkra úgy marad meg, mint a szabadság soha nem lankadó hőse, aki azokkal együtt alussza örök álmát, akikért élt, és akiket sze­retett! « És szeretteink letörlik arcunkat havas kendővel január első óráiban. A jó remény is inthet könnye­ket, nemcsak a beteljesedés. Petőfi Sándor születé­sekor a szabadság minden madara itt kerengett a magyar nemzet fiainak feje fölött a hajnali ragyo­gásban. Ennyit tudhatunk a magyar költőről születése, szü­letésünk óta. Vannak vidékek, igaz, ahol ennyit se sza­badna tudnunk a szabadság vezérjellemű dalnokáról, ki mivel születik s amiben neveltetik, abban legyőz­­hetetlennek tudja magát. Ennek függvénye a nemzet és a szabadság ezüst állványos építménye az igazság ragyogásában. A többi az élet lételemének meghami­sítása. Nem kitalálás, nem ötlet, hogy Petőfi, Kossuth, Hu­nyadi neve ott él csírában és sudár jegenyékben a magyarság udvarában. Petőfi idejében kérdezd a tízéves gyermeket, és mond neked verset Petőfitől, és igen a moldvai csángó-magyar vénség is emitt Erdélyben, vagy annak peremén, időszámítgatásunk második évezrede harmadik év­tizedének hajnalán. Mert nem lehet akkora gyász, sem akkora lakodalmas ünnep, hogy megfeledkez­hetnénk költőnk születésnapjáról, így hát mindig csak együtt emlékezünk szabad országot s világot tervező, azért életet adó költőnkre, Petőfire. Az a magyar alkat, jellem volt, mely az osztrák császár­sággal fordult szembe, hiszen a szabadság fölcsilla­­násakor a nemzet maga is a mindenséggel mérte magát. Elvadult kommunista időben verseit rostál­ták az iskolákban. Alkalmam volt látni, és egy élet­re megjegyezni, ahogy a falu, Bordos lakossága áll­va hallgatta a kisdiák szavaiét (1951): Szabadság, szerelem... Nem szükséges magasztalnunk Petőfi Sándort, magasan van az elnyomás összetákolt állványai fö­lött. Verseit könyvekbe kell terelni, kitárt lelkekbe, úgy van jól az igazság és a szabadság minden gondo­lata közöttünk, mindenki javára. Az elnyomók mindig akkor dideregtek leginkább közöttünk, amikor belé­jük nyilallott az összefogásunk lehetősége. Petőfi nemcsak szirmokat rázott szeretett haza­földjére. Ha nem lett volna oly szomjas a hazaszere­tetben a haza szabadságára, könnyebb lett volna élete, és rettenetesen nehéz a halála. Háromszéken is járt, Sepsiszentgyörgyön tervezett fészket rakni pici családjának, majd, ha a szabadság szellője jár minde­nütt. Ez az ő ideje. Czegő Zoltán

Next