Székely Lapok, 1898. április (28. évfolyam, 27-34. szám)

1898-04-03 / 27. szám

2. oldal Az élő érdemeit méltányolta a tár­sadalom, elismerte az ország és ju­talmazta a koronás király, a midőn e törvényhatóság élére állította, el­ismerte maga a törvényhatóság, mely ismételten kifejezést adott főispánja iránt táplált érzelmeinek Azonban a kortársak elismerése, a tisztelet, a­melyben az élő részesül, nem egyedüli és nem legfőbb ju­talom tetteinknek és nem mindig biztos mérve az egyén benső érté­kének. Elismerés és tisztelet, melyet a kortársak nyújtanak, igen sokszor nem az egyén valódi benső értéké­nek, hanem a sikernek szól, indokai, vágyak és remények, melyek a ha­talom birtokossától várják kielégitte­­tésüket. Az élet küzdelmeinek, harczainak legfőbb és tiszta jutalma, a mely egyúttal az egyén benső értékének csalhatatlan fokmérője, csak a küz­delmek lezajlása után nyerhető el, a midőn a higgadt pártszenvedélyek­től ment közvélemény mondja ki fölöttünk és tetteink fölött, rokon vagy ellenszenvtől nem sugall ítéletét. Ezért fogadom megnyugvással, meg­elégedéssel ama történteket, a­midőn látom, hogy a törvényhatóság, a­mely főispánja életében kifejezést adott elismerésének; a kegyelet, a hála­adóját rój­­a le az iránt, a­kitől az önző haszonlesésnek nincs már mit várnia; a gyáva kétszínűségnek nincs miért remegnie. Ugyanekkor mély tisztelettel hajlok meg a törvényhatóság e tényében kifejezett óhajtása, követelése előtt,­­ hogy legyen megmentve, a múlandó­ság az enyészettől, ne legyen elrabolva az, a­mi a férfiúban magasabb ér­tékű, állami, társadalmi szempontból fontosabb, drágább volt semhogy az az egyéni lét szűk korlátaihoz köt­hető, az állati élet törvényeinek föláldozható lenne; az a­mit a tör­vényhatóság érdemesnek, méltónak ismert fel arra, hogy késő utódok nemzedékről-nemzedékre mint utáno­zásra, követésre méltót tiszteljenek, követni, megközelíteni igyekezzenek. A törvényhatóság e tényében mély bölcsesség párosul magas, emelkedett a­­ fölfogással. Megörökítteti emlékét annak, aki mint gyermek ifjú azok sorában kezdött, kik a világszabadság hatal­mas épületét emelték magasra. Épületet, melynek köveit az építők vére forrasztotta össze megdönthe­tetlen szikla­fallá. És megörökitteti emlékét akkor, a midőn a küzdelem a létért előbb versenytársakká, majd ellenségekké tette a népeket akkor, a midőn a testvériség világszabadság jelszavai süket fülekre találnak mindenütt, a midőn ugyanazon bilincseket, melye­ket egy nagy szent elhatározás hevé­ben vállvetett küzdelemmel ráztak le — a souveraine népek többé nem uralkodói parancsra — de saját souveraine akaratukból készek egy­másra fölrakni. Megörökítteti a törvényhatóság emlékét annak, a­ki mint egy nagy név és fényes vagyon örökössé át­hatva a kor eszméinek szellemétől beáll a nemzet egyszerű napszámosá­nak és egy nehéz átmeneti korban, a­midőn azt, mi­előbb csak papíron volt meg, életre kellett hívni, segít átalakítani, fölemelni az új Magyar­ország épületét, melynek alapját a szabadság és jogegyenlőség képezik, éltető levegője a tudat, hogy a nemzet egy oszthatlan, szerves egész, mely­nek ha vannak is és kell hogy le-­­­gyenek külön részei, különböző fog­lalkozási ágai, de egymástól elzárt, egymással ellentétes osztályai nin­csenek és hogy e nagy egész minden egyes tagja annyit ér és oly sulylyal érvényesül, a­mint használ a köznek és hogy minden egyes tag boldogu­lása föltételezve van a többiek bol­dogulásától és előfeltétele mások boldogulásának. És ezen eszmék harczának emlé­dáskodás utján róla alkotott összes néze­teimet. Ifiden, ködös deczemberi délután volt. Meglátogattam. Egyedül volt benn. Estele­dett, a kis szoba ablakán a gázlámpa fénye szűrődött be a sötét szobába, a kályhából előtörő fény halványan világította be a bútorokat. Nem is tudom mi adott bátorságot, hogy megvalljam forró szerelmemet. Talán az egyedüllét, talán az a fájó tudat, hogy nemsokára eltávozik messze tőlem — és sokáig nem fogom látni. Nem tudom. Halkan, szinte félve beszéltem. Láttam az arczán, hogy figyelmesen hallgat rám s ez bátorságot adott. Beszéltem, bár jobban szerettem volna hallgatni, de éreztem, hogy beszélnem kell, hogy választ kapjak, mer­t e választól függött boldogságom . .. két megörökitteti ma, a midőn az, állami, társadalmi élet terén az ösz­szetartás minden kapcsa meglazulva, a visszavonás magva mindenütt elhintve, ma, a midőn a faji feleke­zeti ellentétek által fölidézett és ébrentartott harczok mellé sorakozik a mindezeknél rombolóbb hatású, a társadalmi ellentétek harcza; — ma a midőn nyíltan hirdetik, hogy egyének és társadalmi körök, bol­dogulásának nincs más útja, azon fentartásnak nincs más eszköze, mint a mások veszte, a mások romlása. És megörökítteti emlékét annak a férfiúnak kinek működése fölött lehetnek ugyan eltérő vélemények, de a­kiről állítják barátai és nem tagadják ellenfelei, hogy az egész életében a­mit tett, azt tette önzet­lenül, tette meggyőződésből. És ezt megörökítteti ma, a­midőn szabadon érvényesül az önzés, zsákmány a közjó, melyet pirulás nélkül ragad meg a közpálya embere ma, a midőn tudás, szorgalom és a munkabírással szemben a boldogu­lásnak, az előrehaladásnak egyetlen és legfőbb eszköze az alkalmazkodás nem is a viszonyokhoz, körülmé­nyekhez, hanem egyének és azok szeszélyeihez, a képesség alkalom­­szerű­leg minél gyorsabban változ­­taztatni elvet, meggyőződést. Mélyen tisztelt közgyűlés! A midőn az elvek az eszmék e zűrzavarának, a jellemek eltörpülé­­sének e korában a törvényhatóság megörökítteti emlékét annak, ki nagyeszmék szolgálatában küzdött az emberiségért, küzdött a hazáért, és kit élete minden küzdelmeiben két vezércsillag, a meggyőződés és önzetlenség kísér elvállalhatatlanul, akkor a törvényhatóság nemcsak a kegyelet és hála adóját rójja le, nemcsak az érdemnek adja meg jutalmát, de kijelöli az utat, a­melyen óhajtja, parancsolja, hogy haladjunk mi és utánunk késő nemze­dékek, den ember egy külön világ­.“ Valóban az­ , Soha két ember, ha egy ugyanazon anya­nyelven beszélnek is, nem érti meg egymást egészen, — mert minden embernek külön nyelve van, s a szavaknak minden emberre külön értelme, külön színe, hogy úgy mond­jam külön illata van, mely külsőséget sze­szélyes és átöröklött emlékek idéznek elő benne. S én mégis törekedtem megismerni az ő lelkét, egy pillanatra betekinteni abba s az akkor kilopott vízióknak egy logikus lánczolatát összeállítani. Sokáig nem sikerült. Lestem minden pillantását, mozdulatát s ebből akartam következtetni lelkiállapotára.. Eleinte hiúnak nagyravágyónak, kaczérnak tartottam, s mert őrülten szerettem,­­ félteni kezdtem. Majd észrevenni véltem, hogy társaságom­ban az unalom fogja el, a női léleknek az az általános anémiája mely minden ballé­pésre készti a nőket — fogja el, —■ és hogy fél tőlem. De csalódtam * * * A kis szoba ablaka előtt ácsorogva min­dig eszembe jut az a nap, melyen lelkét ismerni kezdtem, melyen egyetlen szavával megdöntötte hosszas megfigyelés és gon­* * * Szeret, viszontszeret! Van-e nagyobb boldogság a földön, mint az, amit ez a két szó kifejez. Gyermekes örömmel, mint egy alvajáró jártam napokon át, szerettem volna az egész világot szívemre ölelni, hogy velem együtt örüljön minden szenvedő, hogy letörüljem a boldogtalanok keserű könnyeit. Boldogságom ép oly teljes volt, mint a­milyen rövid ... Üres lett a kis fészek, eltávozott lakója ! Én pedig járok kelek a kis szobában, tudva, hogy lakója nem tér vissza többé. A szoba sötét, csak a bútorok halvány körvonalai látszanak a függönyön átszivárgó holdfényben. Halálos lethargiában sülyedt minden, s oly rosszul érzem magamat a mély csendben. És oly jól esik nekem, hogy senki, semmi nem tudja azokat az égő álmokat, amelyek agyamon átvonulnak; jól esik, hogy a sö­tétben senki sem látja, mint szorítom aj­kaimra emlékül ott maradt kendőjét, hogy elfojtsam a hangját annak a sok beczéz­­gető, édes szónak, amikkel a te nevedet suttogtam, hogy elfojtsam a csókokat, a mik neked szólnak . . . Neked, te édes, drága leány, a ki soha sem lehetsz az enyém ... Lévay Béla: SZÉKELY LAPOK Marosvásárhely, 1898. április hó 3. PUCH JÁNOS ás TÁRSA világhirű „LIVEI­“ kerdaátjaioak ksjralijs Bogdánffy István ]L-Vá­rdyi Az utat a mélyen haladva, ha nem kiséri is a szerencse lépteinke­t és nem koronázza siker törekvésein­ket és elismerés helyett néha a nagyok rosszalása, vagy a tömeg kárhoztatása lesz osztályrészünk, de minden körülmények között meg­mentjük azt, a mi férfiszívnek a legdrágább, a legbecsesebb, a becsü­letet, nevünk tiszteletét. Mint a törvényhatóság jogainak őre, akaratának végrehajtója, átve­szem e képet, emlékét a kedves halottnak, simbolumát nemes férfia­s törekvéseknek; őrizni fogom azt kegyelettel, az általa képviselt eszméket hűen, becsülettel. A trónörökös nagy funkcziója. Ő felsége Ferdinánd trónörököst saját ren­delkezésére maga mellé állította. A főher­­czeg a legfőbb h­aduri teendőkben fogja helyettesíteni a királyt. A képviselőhöz szünete. Pénteken kezdődött meg s némi megszakítással ápri­lis 13-ig tart. E napon déli 12 órakor lesz ülés, amelyen a további ülések napirend­­ jét állapítják meg ; valószínű, hogy már a következő, április 14-iki ülés napirendjére tűzik ki a delegáczió választását. Időköz­ben április 11-én lesz a már meghozott­­ határozat szerint a képviselőháznak a főrendiházzal együtt ünnepi ülése. Ennek helyét és óráját a szabályok szerint a két Ház elnöke egyetértően állapítja meg és idejében teszi közzé. Lesznek azonban a vakác­ió alatt formai ülések is, még­pedig az első valószínűleg hétfőn, április 4-én, amikor a főrendiház pénteken tartandó üléséből jövő üzeneteket fogja bejelenteni az elnök. Közös miniszteri tanácskozás. Báró Bánffy Dezső miniszterelnök, Lukács László pénzügyminiszter és dr. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter hír szerint szombaton Bécsbe utaztak, a­hol április 3-án közös miniszteri tanácskozás lesz. A tanácskozás czélja lenne a közös költség­­vetésnek és a delegácziók elé terjesztendő javaslatoknak megállapítása. Az idén való­színűleg tetemesen nagyobb haditengeré­szeti költségvetést terjesztenek a delegác­iók elé, ma megerősítik. A haditengerészet pa­rancsnoksága ugyanis más államok messze­menő erőfeszítései mellett lehetetlennek tartja, hogy tovább elhalassza az osztrák­magyar haditengerészet gyarapítását. A hadiflotta kiépítése negyven-ötven millió forintnyi rendkívül hitelt igényelne, amely összeget több évre osztanák föl. A flotta­tervet és költségelőirányzatát báró Spaun altengernagy, tengerészeti parancsnok ter­jeszti elő; megvalósulása első­sorban ter­mészetesen attól függ, váljon a vasárnap tartandó közös miniszteri konferenczia jóváhagyja-e. A kongrua-javaslat és a román papok. A balázsfalvi érsekség lapja az Unirea heves czikkben szól a lelkészek jövedelmének kiegészítésére vonatkozó tör­vényjavaslatról. Egyházi szinódus össze­hívását sürgeti, hogy a görög-katholikus román klérus megbeszélje ezt a súlyos következésekkel járó ügyet. H­IR­E K. — Beteg városi tisztviselők. A városi tanács két régi, szorgalmas mun­kása súlyos betegen fekszik. Kiss József tanácsos és Keresztes Sándor árvabiró a két hivatalnok. Reméljük, hogy közelebb mindkettőről örömmel konstatálhatjuk, mi­szerint teljesen felgyógyulva, újra elfog­lalták rég betöltött állásaikat.

Next