Székely Lapok, 1898. október (28. évfolyam, 79-87. szám)

1898-10-02 / 79. szám

XXVIII. évfolyam 7'$. szám. Marosvásárhelyt, 1898. október hó 2. POLITIKAI, TA­RSA­DA­LM­I Es KÖZGAZDASÁGI HETILAP. MVI o «■ j (» I n: o s ii t <> í* t <> I i ö n és v a s á »' a s*. p o 11. |^s-SZERKESZTŐSÉG; Régibaromvásár-utcza 1-80 szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők.­­5* Telephon szám 58. «&­I Felelős szerkesztő : Segéd szerkesztő: DK FENYVESI SOMA MÁTHÉ JÓZSEF. ELŐFIZETÉS: Egy évre 8 fr­t — kr.­­[| Fél évre ... 3 frt — ki Negyed évre . . Ifrt50kr. Előfizetést és hirdetményeket felvesz a .Székely Lapok­ kiadója: Adi Árpád. Telephon 101. Előfizetési felhívás. A „Székely Lapok“ negyedik évnegyedére az eddigi előfizetési árak mellett előfizetést nyitunk. A „Székely Lapok“ hetenként kétszer megjelenő politikai, társa­dalmi és közgazdasági lap. Komoly szabadelvű politikai irányzattal küzd a székelyföld el­haladása érdekében. Papok, tanítók, körjegyzők és más községi elöljárók egész évre é­­rtért rendel­hetik meg. Előfizetési árak: Egész évre..................6 Fél évre......................3 — Negyed évre 1.50 Ugyanezen alkalommal tisztelettel kérjük azokat, kik az előfizetési dí­jakkal hátralékban vannak, hogy hátr­alékait kiadóhivatalunkhoz (Adi Árpád könyvnyomdája) beküldeni szíveskedjenek. A „Székely Lapok“ kiadóhivatala. Vétkes humanizmus. Szolgai megalázkodás nélkül, hó­dolva és szeretetének fenséges meg­nyilatkozásaként zokogta el őszinte fájdalmát boldogult királynéja gyá­szos ravatala felett a bánatos magyar nemzet. Hiába csordult ki milliók könye, hiába szállott a jóságos Isten égi trónusához milliók szívből fakadó imája, a halandó anyagból kirepült nemes életet se köny, se ima vissza nem varázsolhatja többé ! A tőr, mely egy ideálisan nemes, gyöngédségé­ben csodás női szivet szúrt keresztül az átkozott kéz, mely a szúrást ej­tette kiölte az emberiség jobb ré­szének kebeléből azt a parányi re­ményt is, melyet a társadalom ja­vulási hajlandósága iránt eddig ma­gában táplált. De várjon belátják-e a nagy tár­sadalmi problémákkal foglalkozó psichológok, hogy az emberi társa­dalom söpredékeinek átkozott cse­lekményeivel szemben elmentünk az engedékenység legszélsőbb határáig, sőt az egyének biztonsága feláldo­zásával a vétkes könnyelműség ha­tárkövéig? Jöttek elő hírhedt apos­tolai a philantropista eszméknek; álljatok oda Carnot és Erzsébet ki­rálynő legyilkolt tetemeihez és csi­náljatok propagandát szentséges el­veiteknek, a humanizmus nagy ne­vében ! A kiknek érdekeiért ti leg­jobb erőtöket a harczba viszitek, legjobb m­eggyőződésteket a társa­dalomra octrogáljátok: ime a Ra­­rackolok, Cesariók és Lucchenik fényesen kiérdemlik atyai gondos­kodástokat. Az őrültek az ókori népek előtt szentek voltak; nálunk pedig, hogy szentté lehessenek, (egy irtózható eszme szent mártyrjaivá,­ a huma­nizmus kriminalistái és a társadalmi közvélemény megteszi őket őrültek­nek. Hiszen hogy is lehetne ép el­mével olyan tetteket elkövetni, mint a­milyenekkel az emberbarátok tá­borának emez őrült védenc­ei a vi­l­ágtörténelem lapjait gazdagítják ? Őrültek ők bizonyára! S ha tőr vagy revolver van a kezükben, ki ne csavarjátok azt onnét, mert az őrült akarata tisztelendő, az őrült cselek­ménye csak szánalmat, de nem bí­rálatot s nem büntetést érdemel. így, igy haladjatok a filantropikus eszmék mezején; igy, ilyen gondolatok­kal hordozzátok eszméitek ma­gasra emelt lobogó zászlaját! A Caseriók és Lucc­enik protektorai­­kat fogják személyeitekben tapsolni, ünnepelni, isteníteni; s a kezükben szorongatott gyilok lecsap­ott és akkor, a hol és a mikor eme sza­badon tenyésző, s a humanizmus köpenye alatt védetten élő feneva­daknak tetszeni fog... Genf város törvényszéki fogházá­ban vígan élnek az orgyilkosok. Fényes úri ellátás s a világ összes hírlapjai által corportált hírnév gaz­tetteik összes jutalma. Igazán­ irigy­lendő a sorsuk. Nem csoda, ha fa­natikus társaikban tetteik követőire akadnak. A fogház igazgató excel­­lens bánásmódot tanusit; hírlapok­kal, folyóiratokkal, s hires irók mű­veivel traktálja őket, ha netán szel­lemi táplálékra éheztek. S mert a társadalom tudni óhajtja, hogy há­nyat méltóztattak naponként tü­szen­­teni, — a világlapok munkatársai költséges interviewokra zarándo­kolnak eme nagyságos gazemberek­hez. Igazán a legjobb sorsa van ko­runkban a gazoknak. Övék a hon­polgárok fáradságos keresményének feleslege. A modern követelmények­nek mindenben megfelelő fényes palotákban, irigylendő bánásmód mellett gondatlan életet biztosít számukra a humanizmus; de ugyanaz a humanizmus nem látja meg, hogy például a népoktatási intézetek exis­­tentiája csupa nyomorgás; s míg az orgyilkosoknak illatos szivarra is kerül, addig a cultura apostolai ke­nyér után, elegendő kenyér után hiába csengenek! Fegyházakra jut, iskolákra nem kerül pénz. Európa minden állama többet költ évente egy rablógyilkosra mint egy tanítóra. Nos hát ez az a híres humaniz­mus? . . . T­ARUZA. A Szent Antonius. A „Székely Lapok“ eredeti tárczája. Irta: GUY DE MAUPASSANT. Fordította : BURGER ARNOLD. Szent Antoniusnak nevezték, mert hát Antonius volt a keresztneve, de meg­ tán, mert nagy kópé, jókedvű pajtás, hatalmas evő és erős ivó volt, a­ki 60 éves kora daczára amúgy legényesen szemébe nézett egy-egy csinos vászoncselédnek. Paraszbirtokos volt Caux tartományból. Jól megtermett, barna hajú ember, akinek hosszú lábai majdnem gyengék voltak a nagy test czipeléséhez. Majorságán mint özvegy élte egyhangú világát gazdasszonyával és két szolga­le­gényével. Jól nősült két fia és férjnél levő három leánya a környéken lakott és ha­vonta egyszer látogatták meg az öreget, a­ki az egész tartományban híres volt ere­­­­jéről. Közmondásképpen emlegették már:­­ „Olyan erős, mint a Szent Antonius.“ A porosz invázió alkalmával azzal kére­­­kedett, hogy felveszi a harczot egy egész hadsereggel, (?) mert mint igazi normann, henczegő, a mellett azonban kissé gyáva és hányaveti ember volt. Öklével olyat csapott az ivószoba asztalára, hogy meg­remegtek a tányérok és poharak és sötét tekintetű arczával, egy kópé tettetett ha­­­ragjával rikoltott: „Lelkemre, felveszem a harczot egy hadsereggel.“ Természetesen nem gondolta, hogy a poroszok Tannevilleig jussanak és mikor megtudta, hogy Routat-ban vannak, ki se­m mozdult többé házából, hanem a konyhá­jának ablakán szakadatlanul menetelésüket figyelte meg és minden pillanatban resz­ketve várta a „szuronyt szegezz“ parancs­szót. Egy reggel, épp midőn szolgáival együtt elköltötte levesét, nyílik az ajtó és azon Chicot elöljáró lép be egy katona kísére­tében, kinek feje fekete csúcsos sisakkal volt fedve. Szent Antonius izgatottan föl­ugrott ültéből. Mindenki visszafojtott lé-s­­ekzettel várta a történendőket, azt hitték, is széttépi a poroszt. Ezt kevésbé tette. Kezet adott a pol­gármesternek, a­ki annyit mondott: „Ez itt neked van szánva Szent Antonius. Teg­nap éjjel jöttek. Ne kövess el ostobaságo­kat, mert fenyegettek, hogy téged agyon lőnek, házadat meg felgyújtják, ha ennek az embernek legcsekélyebb bánt­ódása esik. Tehát lásd el magad. Adj neki enni, jó fiúnak látszik. Most megyek a többiekhez, mind kapnak ilyet. Jó estét Szent Anto­nius.“ És az elöljáró elment. Az öreg Antonius elhalványodott. Jól megnézte poroszát. Kövér gyerek volt, nagy kék szemekkel, szőke hajjal, zsír­szinü arczbőrrel, hatalmas bajusszal, s félénk, bárgyú és jó fiúnak látszott. A roszindulatu normann csaknem átszúrta tekintetével és a­mint kissé magához tért, jellel mutatta neki, hogy üljön le és kérdezte, vájjon akaró levest enni? Az idegen nem ér­tette meg, Antonius most már neki báto­rodott és a tálat elébe tartva, mondá: „Nesze kövér disznó, zabálj!“ „Ja“, felelte a porosz és enni kezdett, Szent Antonius pedig hangosan ujongott, mert érezte, hogy tekintélyét ismét visz­­szanyerte és mert nevetni kényszerítők egy szolga arczfintoritásai, a kin, a félelem­­ és nevetés vegyest erőt vettek. Mikor a porosz kiürítette a tálat, Anto­nius egy másikat tett elébe, mely ugyan­azon módon eltűnt. A harmadikat azonban visszautasitá. Ezt parasztunk szintén sze­rette vana ráerőszakolni, miközben folyton mondogatta: „Csak a gyomorba mindent. Hízz meg és tud meg miért, én disznóm.“ A katona úgy látszik megértette, hogy jóllakatják, megelégedetten mosolygott és jelezte, hogy tele van. Ekkor Szent Antonius már egész bizal­masan, gyomrát veregette és szólt: Disz­nómnak jókora potroha van. De hirtelenül megfordult, izgatottan, mintha rosszullét környezné és egy szót se tudott szólni. Egy ötlete támadt, melyen annyira ne­vetett, hogy majd megfulladt. „Íme, itt van Szent Antonius és disznaja. Ez az én disznóm.“ És három szolga hempergett a nevetéstől. Az öreg annyira meg volt elégedve, hogy pálinkát hozatott és mindegyiket megvendégelte. Ittak a poroszszal, a ki hiúságból francziául motyogott és úgy tett, mintha ezt nagyszerűen értené. Szent An- Nemcsak Magyar­ So­­ft P 1 . »»­a hanem a világkereskedelemben is virágzó kiviteli czikkhelyét foglalja el. országon legelter­ül BffpfiBZ J OZSBl KSSSffll V IZk Bevásárlásánál nagyon ajánlatos csakis Ferencz József keserűviz fedtebb a -1 1­1­1m J —­J­ elnevezést használni, nehogy más, csekélyebb értékű vizet kapjunk.

Next