Székely Lapok, 1898. december (28. évfolyam, 96-102. szám)

1898-12-01 / 96. szám

XXVIII. évfolyam 06. Marosvásárhelyt, 1898. deczember hó 1. POLITIKAI, TÁPSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁG! fiETISlAP. NI o *»■j o I <>- I« : <» s ü ( ö i- t <» lt ö I» és v ;« sí sí. »- ti ;t p «» ■ i. '«g==­ SZLSZÍK HA­/TOKk­ó . Régibarom­vásár utcza l-sö szám, hová a lap szellemi részét illető közleményeit küldendők. sm Telephon szám 58. Felelős szerkesztő : Segéd szerkesztő: IP FENYVESI SOMA MÁTHÉ JÓZSEF. I?[/­KIZIOTAS : Egy évre 6 frt scr. jj| Fél évre . . . 3 frt kr Negyed évre . 1 frt 50 kr. előd­­.etésr. és hirdetményeket felvesz a .Székely kapok­ kiállója: Adi Árpád. Telephon 101. Zavarosban. A­mióta két ember él a világon, a nézetkülönbségek országa is földre költözött. Mindenki a maga igazáért szállott és szál síkra, hogy belső meggyőződésének, nyugtalan lelki­­ismeretének külső jelek által is ki­fejezést adjon. Ám a kifejezés mó­dozatai nagyon megváltoztak, a mint­hogy megváltoztak maguk az igaz­ság­kereső és igazság­hirdető (?) emberek. A kifejezés módozatait ma már nem a társadalmi vagy egyéni tisztesség, akár a hamisítatlan haza­­fiság dirigálják, hanem az érdek, melynek fertőjében elakad a nyo­morult lélekvesztő, mellre sorsu­kat egy meggondolatlan pillanatban bízták. Az ellenzék kicsiny kaliberű nagy fertőbe rekedt lélekvesztője immár nagyon kevés reményt nyújthat a benne czéltalanul evezőknek, hogy révbe emeli, mert ugyancsak lubicz­­kolnak, ide-oda csapkodnak, jaj­­veszékelnek hősei. Eladták a hazát­ (már t. i. a sza­badelvűek), s elkövették az égbe­kiáltó bűnök özönét (szintén a sza­badelvűek). A kormány s annak rettenetes elnöke nem alkuszik meg velük, hanem nyilt sisakkal és min­dig szembe áll, hogy bebizonyítsa, miként a szabad­elvnek győznie kell a tiszta (?) ellenzék vergődé­sén, ennek minden komoly törekvése,­­ s minden tisztasága daczára. Nem­­ kisebb embernek, mint a királynak ! Írják ezt, s nem kisebb czéllal,­­ s minthogy a kormány szíveskedjék lemondani, akár megbukni, s az ellen-­­­zéknek helyet, adni, hogy örökébe,­­ a független Magyarország bársony­­­székeibe beülhesse­n. Ugyan, ugyan! Tetszik tudni, ha­­ ! a mai független Magyarország az­­ önök bölcs kormányzásától tétetnék függővé­­, ellenzéki honatyusok, annyira nem lenne független, mint­­ a­hogy nem függő most. Rendezzék hát a vitát. A tűzokádó sárkányok kora lejárt, s nem nyúl­hatni a piszokhoz a­nélkül, hogy a vele járókat utol ne érje a nemezis. Rendezzenek vitát nap-nap után, s bebizonyítani, hogy a haza java, a haza pénze, a nép bizalma, jövője, s annyira szívükön fekszik, hogy rá­érnek az összetorlódott kérdéseket vitarendezéssel hátráltatni. Mit bán­ják önök, ha miként Sámson, a megrázott romok alatt lelik méltó­­halálukat, csak velük haljon az is, ki tttokban áll, ki a hatalmat kép­viseli, ki a sikereket igen, de a munkát meg nem osztja. Ezzel a czéllal bejárhatni a vilá­­­­got! Már­is szájára vett és hordoz, mint a rosszhírt! asszonyt szőkíti. Lueger Bécs bősz polgármestere , is megszólalt. Lapunk más helyén­­ közöljük önöknek hizelgő, nekünk merész szólamait. Kocsmai hangon szól, mert hát az alkalmat, mely szólásra bírta, nem akarta érdemén alul becsülni, mert a Bécsből kol­­portált hangulat nagyon alkalmas arra, hogy elvtársainak kiadja a jel­szót, s önöket­­, ellenzéki atyusok önmagával együtt bemutassa az ámulatba esett vén Európának. A hadsereggel fenyegetőzik. Nem gondolják, hogy fején találta a szöget a bürgem­eister ? ! A­míg e káosz egyre növekszik, salakot kavar a bősz áradat, s bizo­nyos sajkák rémletes lengéssel ki­dobni készülnek alkalmatlan terhü­ket, itthon csendben nagy nyugalom­mal dolgozik a kormány. Hazajön a gárda, nálunk is időz a külügy­miniszter. Nem rajta múlik, a­mi múlik is. Míg a parlamentben féktelen gyű­­lölség, a gyalázkodások és szemé­lyes támadások folynak, nemcsak az ország vezérlő férfiai, hanem a magánbecsület ellen is, addig nem más a felelős, mint a vitarendezők megfogyott gárdája, mely azt hisszük méltán nevezi magát független párt­nak, mivelhogy nem függ tőle a haza sorsa, s ha tőle függne, halálra válna hamar. Az igazi hazafi tetteivel beszél, s munkálkodása után vár ítéletet. Nos önök nyugodtan várhatják, legye­nek meggyőződve, hogy bírják az ország bizalmát, becsülését. Hogy is ne? Önök tették az első tüzet s ha lángok nyaldossák a par­lamentet, nem önök öntik rá az első vízsugárt, minthogy a tűz és víz örök ellenségek. Ennyi következetesség méltán el­várható egy párttól még zavarosban is. Hogy aztán kik lesznek a hely­zet méltó halászai, az más kérdés, a­mit a többek között . Wolf, Schönerer, Lueger et Camp, eléggé igyekeznek megfejteni. Nekünk pedig a zavarosban is feltűnik egy galambősz fejedelem tiszteletet gerjesztő alakja, a bölcs, igazságos atya, kit két néven ismer­nek gyermekei,­­ de a kiben az ünneplő császár nem nyomja el a magyar királyt, mert jóságos szive értünk is dobog. J Éljen a király.! A magyar országos kvótabizottság hétfőn délután Széll Kálmán elnöklésével ülést tartott, melyen a kormány részéről báró Bánffy miniszterelnök és Lukács mi­niszter voltak jelen. Az elnök előterjesz­tette az osztrák bizottság legutóbbi ülésé­nek jegyzőkönyvi kivonatát, mely az osztrák bizottság elnökének november 23-ikán kelt átiratával jutott kezeihez. E jegyzőkönyvi kivonat alapján sajnálatára jelenti ki, hogy a mint a birodalmi tanács kvótabizottsága határozatának végpasszusában a maga ré­széről is konstatálja, és a mint utolsó nunciumában a magyar bizottság is hang- TARGZA. Megnyitó A vasárnapi előadások nov. 20-iki megnyitóján Felolvasta: Vass Tamás. (Folyt, és vége.) Nem azért, mert pap vagyok, de azért, mert az emberiség multi.É­s ebből a múlt­ból merített tapasztalat is azt igazolja : nekem erős meggyőződésem, hogy azoknak a nagy bajoknak orvoslását, annak a prob­lematikus kérdésnek megnyugtató meg­oldását, a­melyekkel a mai társadalom küzd és a­melylyel korunk legnagyobb gon­dolkozói foglalkoznak, igen nagy részben a gyakorlati kereszténységtől várhatjuk,, vagy legalább is annyit kimondhatunk, hogy e nélkül a kérdés megnyugtató meg­oldása és a bajok megszüntetése lehetet­len. Mert a mai társadalom betegségének magva, csírája éppen abban rejlik, hogy a társadalom meghidegült, a valódi keresztény szellemet nélkülözi; elfordult a szeretettől s közönyösen nézi a nyomort; száműzte magából a kereszténység szellemétől át­hatott azt a társadalmi közszel­lemet, a mely korábban éltető meleget adott az egész testnek, a mely enyhítő áramot bo­csátott ki magából mindenfelé és jót tett mindenütt. Szóval : önös, hideg, önző, egyedül magának élő ma az ember! Ezt a rideg, hideg, mindent megfagyasztó szellemet kell első­sorban kicserélni a szeretettel, a keresztény szellemel, a gya­korlati kereszténységgel, a­mely az emberi­­ életnek legáldásdúsabb forrása, hogy ennek­­ melege hassa át a társadalmat, a társa­­­­dalmi életet minden rétegében; hogy az­­ ember embernek, önönm­agához hasonlónak­­ tekintse embertársait, s egyik a másiknak­­ terhét megosztani, megkönnyebbiteni töre­­kedjék. A társadalom egyesitett erejére, a mindent legyőző szeretetre van szükség, a szeretetre, a­mely minden terhet könnyűvé tesz ; az egyesített erőre, a­melynek semmi sem lehetetlen. S erre nézve egy példát hozok fel, a­mely lehet mese, de erős, meg­kapó igazságot foglal magában. Egy utas, elhagyott vidéken, erdős, szik­lás hegyek közt haladva, egyszer egy hely­hez ér, hol a keskeny erdei ösvényt, a­melyen haladott, egy hatalmas sziklatömb zárta el. Jobbra szédítő mélység, balra meredek sziklafal ál ott előtte. Tovább csak egy lépést is tennie lehetetlen volt. Ezt az utas hamar belátva, munkához fo­gott minden erővel, hogy a sziklatömböt útjából tovább gördítse. Ámde hasztalan minden erőlködés, minden fáradság Végre kifáradva, busán leült s igy szólott: Mi lesz itt velem, minden eledel és minden fegyver nélkül, ha rám borul az ég! s ha majd a zsákmányt kereső duvadak az éj sötétében elhagyják odúikat ! A­mint ott, sötét gondolatokba mélyedve ült, egy másik utas is érkezik. Ez is meg­kísérti a sziklatömb elmozdítását, de hasz­talan. Azután jöttek mások s ismét mások. Mindenik megpróbálta, de elmozdítani egyik sem bírta a szikladarabot. A­mint az éj kezdte lebocsátani sötét szárnyait, az aggo­dalom nőttön-nőtt . . . Végre az utasok egyike megszólalt: „Emberek! barátim! a mi közülünk egymagára egyikünknek sem sikerült: próbáljuk meg azt közös erővel!“ Erre egyszerre talpra áll mindenik; neki veti vállát a sziklának és a sziklatömb, az egyesí­tett erő hatalmának engedve, zuhogva gurult alá a mélységbe. Íme, az egyesített erő hatalma! Tisztelt Uraim! Itt az utas az ember, az itt maga az élet, a sziklatömb az élet sok ezer terhei, azok a nehézségek, azok az akadályok, a­melyeket senki nem kerül­het. Magára hagyatva, egyedül a terheket senki el nem bírja, de az erő ha egyesül , megoszlik és megkönyebbül a teher! A kereszténység hatalmas erejében, a keresztényi szeretetben kell a hegyeket el­mozdító, a sziklatömböket elgördült erőt, szabadító eszközt keresnünk , a szolgálatra kész,, a segítő, az enyhítő, a szabadító szeretetben. Ez az emberiség boldogulásá­nak amaz eszköze, a­mely egyedül képes me­gkönnyebbíteni a jelenkor nehéz terheit ez az az egyetlen hatalom, a­melylyel mindent le lehet győzni; ez az egyetlen biztos gyógyszere a társadalom beteg tes­tének. A­hol ez e hatalom, a keresztény­ség szelleme, lelke a maga csodálatos és fenséges erejében él és munkálkodik : ott egészséges a társadalom s tiszta a levegő; ott nincs elégedetlenség, társadalmi zavar, nincs szoczialismus és Anarchismus! Ha példát kívánnak, mutatok a hatalmas és gazdag­­Angolországra, Svédországra és Skócziára, hol hire-nyoma sincs sem a tár­sadalmat felrobbantással fenyegető anar­­chismusnak, sem a szelidebb természetű, de a mai társadalmat mégis fenyegető szocialismusnak; vagy mutathatok az új Poroszországra, mely ezen izgalmakat ugyan átélte, de már átküzdve magát ezen a bajon is, mind jobban és hatalmasabban igazolja zseniális csácsárjának a legköze­lebbi napokban tett ama nyilatkozatai. A­mivé a germán népek lettek, azzá, a ke­resztnek, az önfeláldozás és a felebaráti szeretet útmutatása mellett lettek. Tisztelt Uraim! Bevégzem talán már hosszúra is nyúlt megnyitó beszédemet. Midőn az idei első alkalommal szomorú megemlékezéssel adóztam a szeptember 10-diki gyászos eseménynek, mintegy ön­kénytelenül és kikerülhetetlenül kerültek elembe a fennebb érintett gondolatok. Ellenkező esetben talán nem is jutott

Next