Székely Lapok, 1899. november (39. évfolyam, 88-96. szám)
1899-11-02 / 88. szám
XXIX. évfolyam. Megjelenik: csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség: Régibaromvásár-utcza 1. sz . hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. — Kéziratok nem adatnak vissza _______— Telephon 58. szám._______ Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő: fenyvesi soka máthé József 88. szám. Marosvásárhely, 1899. november hó 2. POnTir^t, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Előfizetés: egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz a „Székely Lapok“ kiadója: Adi Árpád. ^Telephon 101. szám.* Budapesti Hírlaphoz. Marosvásárhely, 1899. október 30 Esedezem a „Budapesti Hírlap“ előtt, tartsa meg azon álláspontját, , melyet a brassói zászló ügyben jelen évi október 22-iki számában elfoglalt. Mert az az egyedüli helyes álláspont, a honnan ezt a kérdést helyes távlatból nézni szabad. Azzal már unos-untig tisztában vagyunk, hogy mit nevezünk Magyarországon egységes politikai nemzetnek; jól megtanultuk mi azt is, kik huzamosabban meglaktuk a magyarországi szász városokat, hogy mely jogok illetik meg a nemzetiségeket, s elkezdve Tisza Kálmán ama bizonyos kijelentésétől: „a kertészről, ki kapával áll áll a vakondok túrás előtt“ egész azon osztentatív deklarátióig, hogy a szászok ennnyi meg ennyi vért hulattak az édes magyar hazáért, tudjuk mind azt a védelmeket, amikkel a szászok s közöttük Schmidt Károly képviselő úr is az úgynevezett szász lobogót támogatni szokták s mármár a bosszúság érzetével keressük, hogy habár elvétve is, legalább egyszer idéztetnék szász alakról a magyar lobogó mellett harczoló súlyos és el nem disputálható jog is. Schmidt képviselő úr rektifikáló czikke az igazságnak olyan mistifikáló színezetével bir, mint Jókai „egy kalandor a 17. században“ meséjében az a védelem, mely igy hangzott : „A kapitányt megkötöztük s hajóját kiürítettük, mert nagypénteket húsz ebédeltetett velünk, pedig majdnem mind katholikusok voltunk s nagyszombaton megböjtöltetett, pedig nem mind voltunk katholikusok. Igaz, hogy a szászok mert muszáj, ki-kiteszik a magyar lobogót is, de nem igaz, hogy azt úgy tennék ki, a mint azt a magyar állam szuverenitása, méltósága, s hazát szerető polgárok lángoló szive diktálja. Kiteszik a magyar trikolort 100—200 drb úgynevezett szász lobogó közé, melléje, fölébe, némelykor úgy, hogy perspektívával is alig fedözheti fel a szem. Vagy kiteszik 5—6 vitorla nagyságú úgynevezett szász lobogó közé a magyar lobogót oly kicsiny kiadásban, hogy górcsövi kísérletek nélkül el van az veszve a szemre nézve. Hát úgy szeretik ezt az édes magyar hazánkat, miért az a demonstratív túl nagy száma az úgynevezett, szász lobogóknak? Ha úgy becsülik a magyar lobogót, miért nem keresik annak a legnagyobb mértékben való alkalmazását? Ha nincs separatív törekvés az úgynevezett szász lobogóval, miért kell a szásznak ministeri rendelettel fejébe verni azt a törvényt, hogy Magyarországon a magyar lobogó elsőszülöttségi joggal bír minden más lobogó felett. Ha én nem restelleném egy áldatlan disputa felidézését, azt mondanám, hogy a magyar lobogó azon joggal bír Magyarországon, amivel a csillagos égen a nap ural, s az úgynevezett szász lobogó a mécses szerepére van jogosítva csupán, hogy a téveteg semlyékeken járó szász, ha örömét találja benne, privát passióját űzze. De hát unalmas disputa nagyon, mert Schmidt képviselő úr azokra az elhullatott vérözönökre utal, melyet a szászok a kenyérmezőn velünk együtt ontottak e honért s én nem akarok Halottak napja. — A Székely Lapok eredeti tárczája. — Sírok, sirkantok közt sürög-forog ma a világ. Az élet nagy küzdelmei, harczai, a szivek némelykor legelkeseredettebb vivő- adása, ma órákra megszűnik, ma vissza- vissza bolyong a lélek a múltba; a szeretet óráira, édes emlékek elevenednek fel a kebelben s hogy elmúltak; az elmúlt valóság, mely a szeretet keretében játszódott le, már csak emlék, megrezegteti a szív húrjait. De ezek a mai napon nem az öröm érzéseinek édes zenéjével villanyozzák fel a hantok között némán haladó kedélyét, hanem a csendes ima, a dúló fájdalom és a lelket-szívet megkönnyebbítő konyárban törnek elő az érző kebelből és ebben az egy sóhajban,a síron túl is örökké élő szeretet eme oly határtalan magasztos imafohászában vegyülnek össze az egész világon! Adj uram örök nyugodalmat nekik és az örök világosság fényeskedjék nekik, nyugodjanak békességben ! Boldogság! Oh mily relativ fogalom! Vagy mondjam szeretet? Vájjon nem-e még relatívabb fogalom a boldogságnál, amelyet ritka ember hirdet, míg ellenben a szeretet manap — sajnos — csakis hirdetett fogalom. Vájjon azok a porladozó szivek, akiknek elvesztése miatt ma kesereg a világ, azok a dobogni megszűnt szivek, amelyek sirkantja fölé oly sok, ma még küzködő szív hullatja könyharmatát, azok a most már csendesen nyugvó szívek, vájjon nem adnak-e nekem igazat, mert hisz tán ők is oly számtalanszor tapasztalták keservesen, hogy bizony csak hirdetett fogalom a szeretet. Nehéz az élet, mint felkorbácsolt tenger hullámai a könnyű sarkát, úgy veti, hányja változó szerencséje az embert, hol magasra, hol lebegteti a felszínen, hogy aztán egy pillanat alatt a mélységbe sodorja. Szüntelen nyugtalanság, békétlenség, változó szerencsével folyó küzdés az élet, melyben áldozat áldozatot kíván, a szeretet és gyűlölet, a vonzalom és utálat, a becsület és sárbatiprás, a hála és háládatlanság, az őszinteség és csalfaság, a véres munka, fáradozás és drága henyélés, a jóakarat és részakarat folytonos ellenkezése, háborúskodása mind azokkal a következményekkel, melyek azt az emberi szívet hol örömmel és vigasszal, hol békességgel vagy türelemmel, hol pedig bánattal, elkeseredéssel, kétségbeeséssel, életuntsággal töltik el. Igen, ez az élet főleg manap. A temető kapuján belül a béke. Itt az egyenlőség, testvériség, összetartozandóság csendes otthona. Az itt nyugvó szívek, ők ők is kaptak részt az életből. Kinek több, kinek kevesebb jutott az élet örömeiből, fájdalmaiból. Hány, de hány szív nyugszik most csendes békességben, holott az életben égett a szeretettől, lángolt a gyűlölettől, küzdött jóakarattal s elbukott tán.