Székely Lapok, 1899. november (39. évfolyam, 88-96. szám)

1899-11-02 / 88. szám

XXIX. évfolyam. Megjelenik: csütörtökön és vasárnap. Szerkesztőség: Régibaromvásár-utcza 1. sz . hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. — Kéziratok nem adatnak vissza _______—­ Telephon 58. szám.­­_______ Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő: fenyvesi soka máth­é József 88. szám. Marosvásárhely, 1899. november hó 2. POnTir^t, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Előfizetés: egy évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz a „Székely Lapok“ kiadója: Adi Árpád. ^Telephon 101. szám.*­ ­ Budapesti Hírlaphoz. Marosvásárhely, 1899. október 30 Esedezem a „Budapesti Hírlap“­­ előtt, tartsa meg azon álláspontját, , melyet a brassói zászló ügyben jelen­­ évi október 22-iki számában elfog­lalt. Mert az az egyedüli helyes ál­láspont, a honnan ezt a kérdést helyes távlatból nézni szabad. Azzal már unos-untig tisztában vagyunk, hogy mit nevezünk Ma­gyarországon egységes politikai nemzetnek; jól megtanultuk mi azt is, kik huzamosabban meglaktuk a magyarországi szász városokat, hogy mely jogok illetik meg a nemzeti­ségeket, s elkezdve Tisza Kálmán ama bizonyos kijelentésétől: „a ker­tészről, ki kapával áll áll a vakon­dok túrás előtt“ egész azon oszten­­tatív deklarátióig, hogy a szászok ennnyi meg ennyi vért hulattak az édes magyar hazáért, tudjuk mind azt a védelmeket, a­mikkel a szászok s közöttük Schmidt Károly képvi­­­­selő úr is az úgynevezett szász lobogót támogatni szokták s már­­már a bosszúság érzetével keressük, hogy habár elvétve is, legalább egyszer idéztetnék szász alakról a magyar lobogó mellett harczoló­­ súlyos és el nem disputálható­­ jog is. Schmidt képviselő úr rektifikáló­­ czikke az igazságnak olyan mistifi­­káló színezetével bir, mint Jókai „egy kalandor a 17. században“ meséjé­ben az a védelem, mely igy hang­zott : „A kapitányt megkötöztük s hajóját kiürítettük, mert nagypénte­ket húsz ebédeltetett velünk, pedig majdnem mind katholikusok voltunk s nagyszombaton megböjtöltetett, pedig nem mind voltunk katholiku­sok. Igaz, hogy a szászok mert muszáj, ki-kiteszik a magyar lobogót is, de nem igaz, hogy azt úgy ten­nék ki, a mint azt a magyar állam szuverenitása, méltósága, s hazát szerető polgárok lángoló szive dik­tálja. Kiteszik a magyar trikolort 100—200 drb úgynevezett szász lobogó közé, melléje, fölébe, némely­kor úgy, hogy perspektívával is alig­­ fedözheti fel a szem. Vagy kiteszik 5—6 vitorla nagyságú úgynevezett szász lobogó közé a magyar lobogót oly kicsiny kiadásban, hogy górcsövi kísérletek nélkül el van az veszve a szemre nézve. Hát úgy szeretik ezt az édes magyar hazánkat, miért az a demonstratív túl nagy száma az úgy­nevezett, szász lobogóknak? Ha úgy becsülik a magyar lobo­gót, miért nem­ keresik annak a legnagyobb mértékben való alkal­mazását? Ha nincs separatív törek­vés az úgynevezett szász lobogóval, miért kell a szásznak ministeri ren­delettel fejébe verni azt a törvényt, hogy Magyarországon a magyar lobogó első­szülöttségi joggal bír minden más lobogó felett. Ha én nem restelleném egy áldat­lan disputa felidézését, azt monda­nám, hogy a magyar lobogó azon joggal bír Magyarországon, a­mivel a csillagos égen a nap ural, s az úgynevezett szász lobogó a mécses szerepére van jogosítva csupán, hogy a téveteg semlyékeken járó szász, ha örömét találja benne, privát passióját űzze. De hát unal­mas disputa nagyon, mert Schmidt képviselő úr azokra az elhullatott­­ vérözönökre utal, melyet a szászok­­ a kenyérmezőn velünk együtt ontot­­t­­ak e honért s én nem akarok Halottak napja. — A Székely Lapok eredeti tárczája. —­­ Sírok, sirkantok közt sürög-forog ma a­­ világ. Az élet nagy küzdelmei, harczai, a­­ szivek némelykor legelkeseredettebb vivő- a­dása, ma órákra megszűnik, ma vissza-­­ vissza bolyong a lélek a múltba; a szere­tet óráira, édes emlékek elevenednek fel a kebelben s hogy el­múltak; az elmúlt valóság, mely a szeretet keretében játszó­dott le, már csak emlék, megrezegteti a szív húrjait. De ezek a mai napon nem az öröm érzéseinek édes zenéjével villanyoz­­zák fel a hantok között némán haladó kedélyét, hanem a csendes ima, a dúló fájdalom és a lel­ket-szívet megkönnyebbítő konyárban törnek elő az érző kebelből és ebben az egy sóha­jban,a síron túl is örökké élő szeretet eme oly határtalan magasztos imafohászában vegyülnek össze az egész­­ világon! Adj uram örök nyugodalmat nekik és az örök világosság fényeskedjék nekik,­­ nyugodjanak békességben ! Boldogság! Oh mily relativ fogalom! Vagy mondjam szeretet? Vájjon nem-e még relatívabb fogalom a boldogságnál, amelyet ritka ember hirdet, míg ellenben a szeretet manap — sajnos — csakis­­ hirdetett fogalom. Vájjon azok a porladozó szivek, a­kik­nek elvesztése miatt ma kesereg a világ, azok a dobogni megszűnt szivek, amelyek­­ sirkantja fölé oly sok, ma még küzködő szív hullatja könyharmatát, azok a most már csendesen nyugvó szívek, vájjon nem adnak-e nekem igazat, mert hisz tán ők is oly számtalanszor tapasztalták keservesen, hogy bizony csak hirdetett fogalom a sze­retet. Nehéz az élet, mint felkorbácsolt tenger­­ hullámai a könnyű sarkát, úgy veti, hányja­­ változó szerencséje az embert, hol magasra, hol lebegteti a felszínen, hogy aztán egy pillanat alatt a mélységbe sodorja. Szün­telen nyugtalanság, békétlenség, változó szerencsével folyó küzdés az élet, mely­ben áldozat áldozatot kíván, a szeretet és gyűlölet, a vonzalom és utálat, a becsület és sárbatiprás, a hála és háládatlanság, az őszinteség és csalfaság, a véres munka, fáradozás és drága henyélés, a­ jóakarat és részakarat folytonos ellenkezése, háborús­kodása mind azokkal a következmények­kel, melyek azt az emberi szívet hol öröm­mel és vigasszal, hol békességgel vagy tü­relemmel, hol pedig bánattal, elkeseredéssel, kétségbeeséssel, életuntsággal töltik el. Igen, ez az élet főleg manap. A temető kapuján belül a béke. Itt az egyenlőség, testvériség, összetartozandóság csendes otthona. Az itt nyugvó szívek, ők ők is kaptak részt az életből. Kinek több, kinek kevesebb jutott az élet örömeiből, fájdalmaiból. Hány, de hány szív nyugszik most csendes békességben, holott az élet­ben égett a szeretettől, lángolt a gyűlölet­től, küzdött jóakarattal s elbukott tán.

Next