Székely Lapok, 1899. december (39. évfolyam, 97-104. szám)

1899-12-03 / 97. szám

2-ik oldal.­ naságának legnagyobb zöme, gyá­rai stb. van és a­honnan követke­zésképpen legbiztosabb reményt nyerhetünk arra nézve, hogy az új napilap nem csak dr. Ollót, hanem egy nagy rrói gárdát csoportosíthat maga köré. A napilap kérdése mindezektől elte­kintve különben nagy jelentőségű pusztán a szóban lévő városokra is. Mert hogy rátérjek az Ürmössy Lajos által mintául állított Kolozsvárra, melynek két napilapja van s a harma­dik készülőben, Kolozsvárt éppen a lapok tették azzá, a­mi. Azok har­coltak iskoláiért, rendezéséért, azok csoportosították az erőket, vonzot­ták Kolozsvárra mindazokat, kik használni tudtak bármely irányban Kolozsvárnak. Ettől eltekintve Marosvásárhely nagyságánál fogva, de azon ok miatt is vezérszerepre van hivatva, mert ennek kialakulása a közeljövőben inkább várható, mint a székelyföld bármely más városáé, pláne Sepsi- Szentgyörgyé, mely minden tekin­tetben a kezdet nehézségeivel küzd éppen azon szerepnél fogva, melyet öntudatra ébredése óta vitt. Marosvásárhely vasúti gócpont s igy a székelyföld legnagyobb for­galmi helye is lesz, hiszen már en­gedélyezve vannak az Apahida—­­ Marosvásárhely, Marosvásárhely— Segesvár, Marosvásárhely—Szászré­gen—Csik-Mádéfalvi vonalak, melyek nemcsak két nagy forgalmú várossal kötik össze, de a székely körvasút végpontján közlekedési viszonyait a székelység felé is megkönnyítik. Marosvásárhely az országos telefon­hálózatba is rövidesen bele­kerül. Ezek az előnyök, még nem minden egy napilaphoz, de sokkal nagyobb biztosítékai annak, mint előre gon­dolnék. De minek menjek tovább ! Én mint szerény munkája a székelység bol­dogulásának, miről életemben leg­többször és legörömestebb Írtam, múló álomképnek tekintem a szé­kelyföldi napilap kérdését még most, bár lelkem szerint meg vagyok győ­ződve és úgy is van, hogy egy szé­kely napilapnak sokkal több létjogo­sultsága és nagyobb missziója van, mint akármely más hazai lapnak. Itt menteni kell gyorsan, mig lán­gok martalékává nem lesz, a mi még menthető. Ötszázezer székely, bástyája e honnak már veszendő­ben, kiket hazafias munkásság he­vített, ma már rongyemezbe bur­koltan nyomorog, s hogy elrejtse szégyenét, itthon még boldoguló honfitársa előtt, kivándorol. Oh szabaditó! jöjjön el országod bárhonnan, de hamar! Hogy az a szabaditó „a legnagyobb és legjob­ban elterjedt“ (?) „Székely Nemzet“­­ből, vagy egy még ismeretlen új lapból pattan-e ki, a jövő titka Én is azzal zárom, mivel Ürmössy La­jos zárta: az elvetett mag előbb­­utóbb ki fog kelni. Csak aztán későn ne legyen, mert hiában való a segítség, ha nincs kit segíteni. M. J. vigyorgó arcza, lókörmü rémeket és úgy érzik, hogy a szobájuk s az egész világ egy őrült körtánczot jár maguk körül és az agyuk szédül, átkozottul szédül, egy perez és összedől az egész mindenség, akkor dobják szét ruhájukat sietve a szoba min­den szöglete felé és félve, fázva, reszketve, vaczogva bújjanak a vékony takaró alá, húzzák a fülük hegyéig és hallgassák, hogy recseg-ropog az a nyomorult ágy itt is, ott is, borzalmasan, magányosan... Jó éjszakát! Édes Istenem, ha én most elgondolom, hogy legény-ember is vagyok és idegenben is vagyok! Elkerekedtem az én ismerős jó vidéki városomból, hol az évek száma megszerezték nekem a „benszülött“ titu­lust. Miért kerekedtem olyan messziről ilyen messzire? Tudom is én? Az embert ösztöne vezeti némelykor s az ösztönnek csodálatos szimatja van. Ha jól okoskodom, azt hiszem, hogy a nagy por elül mene­kültem ide — a még nagyobb porba. Hát ez igy szokott lenni. Felcseréljük a rosszat még rosszabbak , ráadásul most keserűe­ket kottyintok az idegenség örömpoharából. Pedig nem vádolhatom magam azzal, hogy nem igyekszem megbarátkozni ezzel az új­­ világgal, amelybe úgy cseppentem bele,­­ mint a légy a tejbe. Hiszen a tej nem rész étel, nem, de megfulladni benne : egy ki­csinyt szomorú mulatság. Van a városban elég sok érdekes dolog, teszem azt, hogy nincs benne érdekesség. Látványosság, az van. Olyan sok szép asszonyt és szép leányt egy bokrétában másutt még nem láttam. És éppen ez az, a­mi legjobban fáj nekem. Tantalus kínjait sohasem értet­tem meg tökéletesen Most már értem is. Czudarul erősen értem és kívánkozom vissza a hűtlenül elhagyott városomba, hol mindenkit ösmertem és mindenki ösmert. Hol már nem voltam „jövevény“, kit gya­nús szemmel illik nézni. Vasárnap délután van. A hétnek leg­unalmasabb időszaka még akkor is, ha az embernek van egy-két családi ösmerőse, hol egy uzsona fejében pár órát eltréfál­­hat. Tán említésre sem szorul, hogy a család fogalma alatt asszonyt és leányt értek. Soha sem szerettem az uzsona ká­vékat, de most hit alatt vallom, hogy ■ s kettőt is bevennnék, óránként egy kávés­­t kanállal, csakhogy menekülhessek a kávé­­s házi levegőből egy családi otthon tiszta légkörébe, hol nem üldöznek a trágár férfi életek és agyoncsépelt szójátékok. Be szí­vesen odahuzódnám egy kis leányka széke mellé s mig a mama forgatja az „Uj Idő­­“-et, elbeszélgetnénk a Szent Geno­véváról és Szent Margitról ... De nem mehetek sehova. Itt kell ülnöm a kávé­házban s elborongó kedélylyel gondolko­dom a régi jó időkről. A kávéházi levegő, a szeletekre vagdalható füst minden em­bernek véresre marja a szemét, de külö­nösen cudarul az idegenét. Egy könycsepp gyöngyözik elő a szemem szögletében. Talán csak nem az idegenség sajtóba ki a szívemből? Meneküljünk innen! Haza. A magányos garcon-szobába, melyben min­dig fázom, akárhogy fűtök. Innen is me­nekülök, íróasztalomat teleraktam kedves jó ismerőseim arcképeivel, amiket úgy kap­tam vagy loptam Ott van közöttük az én édes jó pajtásom, a telkemből lelkedzett, világos nyári ruhában és szellemes arcán­­ a jövendő szomorúság sötét árnyékával. Székely Lapok, Marosvásárhely, 1899. deczember hó 3. T A N Ü G­Y. Az osztatlan iskola tanitás-terve. — Irta: Földes Géza. — Most, mikor az orsz. közoktatásügyi ta­nács a különböző iskolák számára lázas sietséggel szerkeszti az új tanítás-terveket, azt hiszem a legfontosabb ezek között az elemi iskoláé­s az elemi iskolák között is az osztatlan elemi iskoláé. Fontosnak jel­zem pedig ezt azért, mert a miniszter a nagyobb tanító egyesületekhez vélemény­nyilvánítás végett elküldötte az „osztott (hat tanító) elemi iskola tantervét.“ S minthogy a különböző tanító egyesületek véleménye egyáltalában nem nyilatkozott arról, hogy az osztott és osztatlan iskola számára a külön tanítás-tervet szükséges­nek tartják-e, felvetem én azt a kérdést itt. Egyáltalán nem törődöm azal, hogy az én véleményem diadalra jut-e, de azt igenis óhajtom, hogy a szakvélemény nyilatkoz­hassál­. Mindenekelőtt engedjék meg, hogy mu­tassam be, milyen a törvény szavai szerint vagyis a papiroson az osztatlan iskola. Az 1868 38. t.-cz 27. §-a ugyanis azt rendeli, hogy egy tanteremre 60 tanulónál többet számítani nem lehet. Ez a szám azonban nem a tényleg iskolába járó gyer­mekek száma, hanem a szabály szavai szerint „a járni kellő“ tanulók száma, így tehát a 60 tanuló közé oda kell számítani az esetleg testileg fejletlen gyermeket is, de oda kell számítani azokat is, akiket az iskolai év kezdetén felsőbb iskolába visz­nek szülei. A törvény szerint tehát a 60-as­­ számnak is a lehető legritkább esetben sikerül összeverődni. Tegyük fel azonban, hogy az osztatlan iskola népesssége 60 tanuló. Ez esetben az egyes évfolyamoknak megfelelelő osz­tályokba 10—10 tanuló tartoznék, de mi­vel az első osztály növendékei testi és lelki fejlődésben nagyon is különbözik, az arány már az első évben megzavarodik

Next