Székely Lapok, 1900. december (40. évfolyam, 185-199. szám)

1900-12-01 / 185. szám

XXX. évfolyam. 185. szám. Marosvásárhely, 1900. december hó 1. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Megjelenik: hétfő, kedd, csütörtök —4- es szombaton, -F­Szerkesztőség: Idén­ibaromvásár­ utca 1. szám , hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Telephon 58. szám, ts—_____ Felelős szerkesztő* Segédszerkesztő: FENYVESI SOMA MÁTHÉ JÓZSEF Előfizetés : egy évre 16 kor., félévre 8 kor. negyedévre 4 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz a ,Székely Lapok­ kiadója: Adi Árpád.­­3» Telephon 161. szám. Előrenyomulás.*) Mintha látnék diadalmasan előrenyomuló katonákat: így nyomulnak előbbre, mind előbbre „a nemzet napszámosai“. A bátor­talanul meghúzódó, cserebogarakat, gyógyító füveket gyűjtögető, már-már reményevesztett, éhező, rongyoskodó haddal csudálatos átala­kulás történt az utolsó tiz esztendőben : tu­datára ébredett a benne elnyomottan lappan­gott hatalmas erkölcsi erőnek, kéz a kézben kiállott a nyilvánosság piaczára s egyszerűen elfoglalta az őt méltán megillető helyet. A kinek szeme van a látásra s érdeklődik a társadalmi jelenségek iránt, láthatja napról­­napra, hogy mind följebb-följebb kerekedik az alsóbbnak nevezett osztály — mondjuk: tömeg, hadd édesüljön e szóban annak az osztálynak a keserűsége, mely szinte tehe­tetlenül és tétlenül nézi a nagy kavarodást s szemmel láthatóan szorul mind szűkebb és szűkebb területre. Az osztály-, a felekezeti-, a gazdasági harcok, feneketlen gyűlölettel teljes súrlódások Szaharájában valóságos oázis a magyar tanítóságnak számban és er­kölcsi erőben hatalmas hadserege, s napról­*) Benedek Elek, a tanítók első vezére, ki tudva­levőleg a Marosion­a megyei Általános Tanítótestü­let november 10-iki közgyűlésén és hangversenyén részt vett, utóbbin szerepelt is, az itt nyert impressiók hatása alatt irta e vezérczikket, me­lyet a Nemzeti Iskolából vettünk át. A napra erősbödik abbeli hitem, hogy a tanító­­­­ság ma már oly társadalmi tényező, melylyel­­ számot kell vetni, melyet lehetetlen többé s komolyan, nagyon komolyan nem venni. Míg­­ az előbbkelő birtokos osztály vagyona rom­jain vagy tehetetlenül nézte, hogy mint so­dorja el az élelmesebb kereskedő és iparos­­ osztály, a helyett, hogy maga is munka után látott volna, vagy hivatalba menekült, de I semmiképpen sem volt arra való erkölcsi I ereje, hogy alól kezdje s igy törjön fel újra, s az alsóbb osztály megelégedett azzal egyelőre,­­ ha a fiát bár tanítónak nevelhette. Nevezze­­t­tek nekem egy előkelő családot, mely a fiát tanítói pályára adta, még akkor is, mikor már nem volt betevő falatja? A tisztes sze­génységtől, a keveset fizető, de becsületes munkától való öröklött irtózás töltötte meg ezt az országot szánalomra méltó, élősködő züllött alakokkal, kik csak most kezdik látni: ni, ni, a kicsinylett, megvetett tanító, a pa­raszt fia kifogástalan ruhába jár, s minő változás! főispán, alispán szívesen parolázik vele, örömest elegyedik társalkodásba, mert lehet vele beszélni. Igen, ők nem sok iskolát végeztek, de otthon, a hosszú téli estéken annál többet olvastak, művelték a lelkeket, csiszolódtak, s ahol a tanítóság mint erkölcsi testület megjelen: gyűlésen, felolvasó esté­ken, mulatságokon, mindenütt tiszteletre hangolja a komoly, a művelt embereket. Nézzetek szét a vidéki városokban, csudát fogtok látni. Minő tűzzel, lelkesedéssel építik ők a maguk házát! Szere-száma nincs a hangversenyeknek s ezeket mind ők rendezik, ők a szereplők: szavalnak, zenélnek, felol­vasnak, énekelnek s­em ez nem elég, min­denütt nagy, előkelő közönség hallgatja, csu­­dálja őket. Mert ma még csodálkoznak. Ki hitte volna, hogy a tanítóktól ennyi kitelik ? Ha csak egy kicsit keresnék, megtalálnák e rejtelem magyarázatát. Igaz-e vagy nem, hogy a mi úri lányaink átlagos műveltsége össze sem mérhető a tanítónők műveltségé­vel ? Igaz-e vagy nem, hogy a mi úri osztá­lyunk, amint leverte magáról az iskola porát többé nem törődik irodalommal, művészettel — mind elbújik a hivatalokban s napilapnál egyebet csak elvétve olvas ? Több iskolát jár, mint a tanító, de irodalmi­­műveltsége a ta­nítóén alul marad. Fordulj meg akárhol, a fővárosban, a vidéken, irodalmi társaságok felolvasó ülésein s e fajta összejöveteleken, hol az elme s a szív megtermékenyülhetne, a dzsentrit egy pár „szép szellem“ (igazi fehér holló) képviseli, a közönség zöme az igazi középosztályból telik ki, így eshetik meg az a csuda (nekem nem csuda), hogy a tanítóság ugyanakkor, a­mikor a maga er­kölcsi és anyagi érdekeit szolgálja, egyben vezető szerephez jut s az ő lankadatlan lel­kességével, tüzes akcziójával összetereli egy födél alá a különben széthúzó kisvárosi ele­meket. A legtöbb azzal a gondolattal megy Vörösmarty!... Tőled tanultunk lánggal lelkesedni, Tőled tanultunk honszeretetet, Ifjúságn­nk ékes csillaga voltál, És napfényünk volt szent költészeted! Zalán futása, Maróth bán, Csongor—Tünde, Mily halhatatlan fényes alkotás! Magyar nyelvnek zengése cseng belőlük S múltakba von egy édes-bús varázs ! Ah látjuk újra, mint robog a hős had, Csatára hivó kürthang újra szól, S m­ig görnyedünk —érezve kicsinységünk,­­ Álmodhatunk az ősök álmairól! Nincs szebb magyar dal mint a te Szózatod, Ha­zug: „Hazádnak rendületlenül“, Minden magyar szív büszke hévvel dobban, Eszményért ég, honáért lelkesül. Hisz eldanoljuk most is oly­an sokszor : — Lelkesítőn zeng-zug a régi dal. Megifjedik az agg, ha eldalolja, Hősnek érzi magát a fiatal . . . ... Te voltál költő, te önzetlenül nagy ! Költészeted egy szép ábránd-világ ! Ki tudná mostan lefesteni nékü­nk Zolna szerelmét, Csáki bánatát? S a régi regét ki írná le mostan, A „Szép Ilonka“ borús énekét ? Elmúlt a regék szép világa régen, De érző szívvel visszasírjuk még!... . . . Tőled tanultunk lánggal lelkesedni, Tőled tanultunk honszeretetet, Ifjúságunk ékes csillaga voltál És napfényünk volt szent költészeted! Hegyi Zsigmond: Babó Károly szerencséje. (Folytatás.) 2. Milyen lehet az, mikor az ember lelke eljegyzi magát a pokollal ? Mikor rést en­ged azon a gonosz szellemnek. Egyet lázongott belől, aztán meg azt a kis lelkifurdalást is kidisputálja onnét a roszabbik indulatra. Babó Károly rövid tusakodás után, hirte­len a kabátja belső zsebébe dugta a más pénzét. Mintha egy hatalmas kalapácsütés érte volna bizonytalanul. Jól esnék egy kissé pihenni. Betért az ép szemközt levő kávéházba. — Kérek egy pikolót. Hogy ránézett ez a pinczér. Olybá tűnt föl neki ez a nézés, mintha Röngten-féle sugár volna a szemeiben, melylyel izekre boncolja a belső embert. — Hozzak hírlapot is. Senki se ült annál a sarokban levő asztalkánál, melynél Babó Károly meghúzta magát. A hirlapot odatartotta az ábrázata elé s e védő fal mögött szabad szárnya­­lást vettek gondolatai. Hát pár percz előtt még nyomorult, föld­höz ragadt szegény ember volt és most ekkora vagyonnak az ura. Megint egy szúrást érzett ott belől. Szót kért a lelkiismeret. Várjon ki veszítette el ezt a pénzt ? ... Öreg, elhasznált bugyiláris. Gazdag ember nem visel ilyet. De szegény ember meg h­onnét venne annyi pénzt ?

Next