Székely Lapok, 1900. december (40. évfolyam, 185-199. szám)
1900-12-01 / 185. szám
XXX. évfolyam. 185. szám. Marosvásárhely, 1900. december hó 1. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDASÁGI LAP. Megjelenik: hétfő, kedd, csütörtök —4- es szombaton, -FSzerkesztőség: Idénibaromvásár utca 1. szám , hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Telephon 58. szám, ts—_____ Felelős szerkesztő* Segédszerkesztő: FENYVESI SOMA MÁTHÉ JÓZSEF Előfizetés : egy évre 16 kor., félévre 8 kor. negyedévre 4 korona. Előfizetést és hirdetéseket felvesz a ,Székely Lapok kiadója: Adi Árpád.3» Telephon 161. szám. Előrenyomulás.*) Mintha látnék diadalmasan előrenyomuló katonákat: így nyomulnak előbbre, mind előbbre „a nemzet napszámosai“. A bátortalanul meghúzódó, cserebogarakat, gyógyító füveket gyűjtögető, már-már reményevesztett, éhező, rongyoskodó haddal csudálatos átalakulás történt az utolsó tiz esztendőben : tudatára ébredett a benne elnyomottan lappangott hatalmas erkölcsi erőnek, kéz a kézben kiállott a nyilvánosság piaczára s egyszerűen elfoglalta az őt méltán megillető helyet. A kinek szeme van a látásra s érdeklődik a társadalmi jelenségek iránt, láthatja naprólnapra, hogy mind följebb-följebb kerekedik az alsóbbnak nevezett osztály — mondjuk: tömeg, hadd édesüljön e szóban annak az osztálynak a keserűsége, mely szinte tehetetlenül és tétlenül nézi a nagy kavarodást s szemmel láthatóan szorul mind szűkebb és szűkebb területre. Az osztály-, a felekezeti-, a gazdasági harcok, feneketlen gyűlölettel teljes súrlódások Szaharájában valóságos oázis a magyar tanítóságnak számban és erkölcsi erőben hatalmas hadserege, s napról*) Benedek Elek, a tanítók első vezére, ki tudvalevőleg a Marosiona megyei Általános Tanítótestület november 10-iki közgyűlésén és hangversenyén részt vett, utóbbin szerepelt is, az itt nyert impressiók hatása alatt irta e vezérczikket, melyet a Nemzeti Iskolából vettünk át. A napra erősbödik abbeli hitem, hogy a tanítóság ma már oly társadalmi tényező, melylyel számot kell vetni, melyet lehetetlen többé s komolyan, nagyon komolyan nem venni. Míg az előbbkelő birtokos osztály vagyona romjain vagy tehetetlenül nézte, hogy mint sodorja el az élelmesebb kereskedő és iparos osztály, a helyett, hogy maga is munka után látott volna, vagy hivatalba menekült, de I semmiképpen sem volt arra való erkölcsi I ereje, hogy alól kezdje s igy törjön fel újra, s az alsóbb osztály megelégedett azzal egyelőre, ha a fiát bár tanítónak nevelhette. Nevezzettek nekem egy előkelő családot, mely a fiát tanítói pályára adta, még akkor is, mikor már nem volt betevő falatja? A tisztes szegénységtől, a keveset fizető, de becsületes munkától való öröklött irtózás töltötte meg ezt az országot szánalomra méltó, élősködő züllött alakokkal, kik csak most kezdik látni: ni, ni, a kicsinylett, megvetett tanító, a paraszt fia kifogástalan ruhába jár, s minő változás! főispán, alispán szívesen parolázik vele, örömest elegyedik társalkodásba, mert lehet vele beszélni. Igen, ők nem sok iskolát végeztek, de otthon, a hosszú téli estéken annál többet olvastak, művelték a lelkeket, csiszolódtak, s ahol a tanítóság mint erkölcsi testület megjelen: gyűlésen, felolvasó estéken, mulatságokon, mindenütt tiszteletre hangolja a komoly, a művelt embereket. Nézzetek szét a vidéki városokban, csudát fogtok látni. Minő tűzzel, lelkesedéssel építik ők a maguk házát! Szere-száma nincs a hangversenyeknek s ezeket mind ők rendezik, ők a szereplők: szavalnak, zenélnek, felolvasnak, énekelnek sem ez nem elég, mindenütt nagy, előkelő közönség hallgatja, csudálja őket. Mert ma még csodálkoznak. Ki hitte volna, hogy a tanítóktól ennyi kitelik ? Ha csak egy kicsit keresnék, megtalálnák e rejtelem magyarázatát. Igaz-e vagy nem, hogy a mi úri lányaink átlagos műveltsége össze sem mérhető a tanítónők műveltségével ? Igaz-e vagy nem, hogy a mi úri osztályunk, amint leverte magáról az iskola porát többé nem törődik irodalommal, művészettel — mind elbújik a hivatalokban s napilapnál egyebet csak elvétve olvas ? Több iskolát jár, mint a tanító, de irodalmiműveltsége a tanítóén alul marad. Fordulj meg akárhol, a fővárosban, a vidéken, irodalmi társaságok felolvasó ülésein s e fajta összejöveteleken, hol az elme s a szív megtermékenyülhetne, a dzsentrit egy pár „szép szellem“ (igazi fehér holló) képviseli, a közönség zöme az igazi középosztályból telik ki, így eshetik meg az a csuda (nekem nem csuda), hogy a tanítóság ugyanakkor, amikor a maga erkölcsi és anyagi érdekeit szolgálja, egyben vezető szerephez jut s az ő lankadatlan lelkességével, tüzes akcziójával összetereli egy födél alá a különben széthúzó kisvárosi elemeket. A legtöbb azzal a gondolattal megy Vörösmarty!... Tőled tanultunk lánggal lelkesedni, Tőled tanultunk honszeretetet, Ifjúságnnk ékes csillaga voltál, És napfényünk volt szent költészeted! Zalán futása, Maróth bán, Csongor—Tünde, Mily halhatatlan fényes alkotás! Magyar nyelvnek zengése cseng belőlük S múltakba von egy édes-bús varázs ! Ah látjuk újra, mint robog a hős had, Csatára hivó kürthang újra szól, S mig görnyedünk —érezve kicsinységünk, Álmodhatunk az ősök álmairól! Nincs szebb magyar dal mint a te Szózatod, Hazug: „Hazádnak rendületlenül“, Minden magyar szív büszke hévvel dobban, Eszményért ég, honáért lelkesül. Hisz eldanoljuk most is olyan sokszor : — Lelkesítőn zeng-zug a régi dal. Megifjedik az agg, ha eldalolja, Hősnek érzi magát a fiatal . . . ... Te voltál költő, te önzetlenül nagy ! Költészeted egy szép ábránd-világ ! Ki tudná mostan lefesteni nékünk Zolna szerelmét, Csáki bánatát? S a régi regét ki írná le mostan, A „Szép Ilonka“ borús énekét ? Elmúlt a regék szép világa régen, De érző szívvel visszasírjuk még!... . . . Tőled tanultunk lánggal lelkesedni, Tőled tanultunk honszeretetet, Ifjúságunk ékes csillaga voltál És napfényünk volt szent költészeted! Hegyi Zsigmond: Babó Károly szerencséje. (Folytatás.) 2. Milyen lehet az, mikor az ember lelke eljegyzi magát a pokollal ? Mikor rést enged azon a gonosz szellemnek. Egyet lázongott belől, aztán meg azt a kis lelkifurdalást is kidisputálja onnét a roszabbik indulatra. Babó Károly rövid tusakodás után, hirtelen a kabátja belső zsebébe dugta a más pénzét. Mintha egy hatalmas kalapácsütés érte volna bizonytalanul. Jól esnék egy kissé pihenni. Betért az ép szemközt levő kávéházba. — Kérek egy pikolót. Hogy ránézett ez a pinczér. Olybá tűnt föl neki ez a nézés, mintha Röngten-féle sugár volna a szemeiben, melylyel izekre boncolja a belső embert. — Hozzak hírlapot is. Senki se ült annál a sarokban levő asztalkánál, melynél Babó Károly meghúzta magát. A hirlapot odatartotta az ábrázata elé s e védő fal mögött szabad szárnyalást vettek gondolatai. Hát pár percz előtt még nyomorult, földhöz ragadt szegény ember volt és most ekkora vagyonnak az ura. Megint egy szúrást érzett ott belől. Szót kért a lelkiismeret. Várjon ki veszítette el ezt a pénzt ? ... Öreg, elhasznált bugyiláris. Gazdag ember nem visel ilyet. De szegény ember meg honnét venne annyi pénzt ?