Székely Lapok, 1905. december (45. évfolyam, 252-275. szám)
1905-12-24 / 271. szám
Maros-Vásárhelyen, 1905. deczember 24. A kertben. Irta: SZABOLCSKA MIHÁLY. Lombhullajtó őszi alkonyattal, Teli a kert sárguló avarral. A kert alján, régi zöld színében: Egy fenyőfa pompázik kevélyen ! És a fenyő szól az almafának: „Jó almafa, de nagyon sajnállak, Minden új nap dúsabban virrad rád, Az én sorsom örök fiatalság!“ S felel rá az almafa szelíden : „Szép a sorsod, de én nem irigylem. Örök törvény az én lombhullásom, S jó az Isten, van vigasztalásom ! Tavasz,időm tele volt virággal, Lombjaim közt zengett száz madárdal S gyümölcscsel volt rakva minden ágam . . . Sorsom az, hogy nem éltem hiában !“ . . . Almafa, csak hervadj, hervadozzál Lesz tavaszig, miről álmodozzál . . . S több tavaszt ha sohasem is érnél: Sorsod százszor szebb a fenyőjénél ! Csésécy írta: DR. SZÁSZ ALBERT. • Ha bánat ül is halvány homlokodra, S megcsillan tőle mindkét szép szemed: Mosolyra nyílik arczod két rózsája, Az utczán járva, ha köszöntelek. Vagy mikor régi, szép napok emlékén Gondolatod a múltba elszalad, Ha megszólitlak, bár vágyal a csöndre, Hozzám akkor is van kedves szavad. Oh bántana bár ajkad minden hangja. Mutatnád bár, hogy gyűlölsz, kinevetsz, Kínoznád lelkem ezer szenvedéssel, Csak tudnám egyszer, hogy szeretsz, szeretsz! Irta: Dr. SZÁSZ KÁROLY. Menyasszony vagy, irod, Az Isten megáldjon! De szerelmes szemed e sorokon álljon, Mert nehány tanácsot megadni nem kések, S emlékeztetőül a szivedbe vések. Szeresd az uradat, ez az, mi legelső, S egeteket akkor nem takarja felhő És borús órákban könnyetek ha lészen, Ez a szeretet majd fölissza egészen. Ez a szerelem lesz, mi majd mindentpótol, Megőrzi tűzhelyed a dermesztő hótól S mikor künn majd látod a viharzó telet, Nálatok akkor lesz a hintés kikelet . . . Ez érleli meg majd aranyos hevével, Fényes mosolyával, nyári melegével Közös munkátoknak zamatos gyümölcsét . . . S mikor oszt’ az ősz jön, hogy kamrádba töltsék, Mit tavasz fakasztott és nyarad megérlelt, Akkor látod majd meg, hogy élted mikép telt: Mind arany kalászból lészen az az asztag, Édes emlékekben, öntudatban gazdag. Sokat ne kívánj — — és ne csapongj magosra, Légy a te uradnak szerelmetes bokra, Kihez simulhasson, hogyha künn vihar dúl, S ne lásson villámot — két ölelő kartól. Festő s nyíló bimbód neki illatozzon, Tövismentes kelyhed mézet néki hozzon. S levélkéd ha hull is — neki vessen ágyat, — Értes véle élni: ne legyen más vágyad! Ha homloka redős a töprengő gondtól, Lehellj rá egy csókot, ne csak irgalomból. Ha víg, örülj véle, ha haragszik, kérleld, Bánatát és baját vigasságra érleld. Ne legyen szivednek soha sem más vágya, Sem érzéseidnek soha melegágya, Mint az a szerelem, amely az övé csak! Ne légy soha önző, másra vágyó, csélcsap. Amit ő ad neked, százszor fizesd vissza, S mint a tikkadt vándor, ki az enyhet issza, Gyöngéd mosolyáért, enyhüdő szaváért, Adj Istennek hálát, amikor csak ráérsz. Tűzhelyeden kívül ne járd a világot, Boldog az a nő, ki soha mást nem látott. Nincs édesb, mint egy hű férjnek mosolygása . . . Angyal lesz az égben, aki ezt lenn látja . . . Azt felelheted, hogy jól van, mindent értek, Ámde tétovázva még azt is megkérded: Mindez kötelesség, s neked jogod sincsen, És te nem nyersz semmit e sok pazari kincsen ? Szolganője lesz te uradnak egészen, Rabja mindenekben s hive minden részben ? Nem! Te lesz úrnője, én mondom ezt, hidd el, Hivő szerelemmel és szerelmes hittel. Amit neki nyújtasz, üdvösség az néked, — Az ő boldogsága a te üdvösséged. Gyerekid kaczajja, — már ha azok lesznek — Zsolozsmái azok az üdvösségednek. És ha őt szereted, magadat szeretted, Örök derűség fog ragyogni feletted: Te leszel a napfény és az a sok bolygó, A nagy fényes űrben szerteszét gomolygó, Melyek fényt, meleget csak e naptól veszik, Egyik éve,:ettöl másik ezer évig: A kis emberélet parányi határán Czéljukat tévesztvén, nem bolyongnak árván! Szerető uradnak minden gondolatja Csak körüled kereng, mindent néked adva. Parancsolsz, ha kérsz is , követelsz, ha eldesz . . . Szeresd az uradat, s boldogságod ez lesz. A rab-madár. Irta: Dr. ifj. Ugron Gábor. Bár régi e történet, De mindig uj marad, Egy boldog rab-madárról Beszél e história! Büszke sas volt, — azt hitte legalább, Mikor az égre törve, Bátor szemmel a napba nézve, De egyedül, Hasította a jég hullámait, Valamikor régen — — Szabadon, — egyedül. . . Sok volt a szabadság, Eldobta a fejét, Hogy ne legyen többé Örökké egyedül . . . Ezután a madár Mindig csak kettesben Szabadon — de néha-néha fogva, Élte a világát, Bánatos örömmel. Csalfa szerelmek, Galamb-szerelmek, — Sokan, óh sokan !! — Mámoritó szépek, Könnyelműek s hűek, Mind jók és édesek És mind szerelmesek. A csókot kereső És mindig szerető Szerelmes galambok Édes-bus sora . . . Tárogató. Irta : Winkler Margit. Füstös kávéházban, czigányzene mellett, Valami hangszeren nótát eregetnek, Hosszú, nyújtott szárú kopott furulyára, Tárogató lenne, azt fogják reája. Álmos arczu czigány fújja azt a flótát, Unalmasan nyögi a sok régi nótát. Hej pedig de régen, tárogató mellett Régi nagy vitézek el-elénekeltek. Tárogató hangja, tábortüzek fénye, Lelkesítő nóták fölcsaptak az égre, Egy-egy imádságként a magasba szállott . . Oh, hogy az Úristen nem hallgatott rájuk! Majd a zúgó erdő sötét rejtekében Mélán sírt a nóta reménytelen éjben . . . Hej, a tárogató nem szólt riadóra, Elveszett, elszállott a sok büszke nóta, Tábortüzek fénye, honszerelem lángja, Eltűnt, elenyészett az éji homályba . . . Füstös kávéházban czigányzene mellett Mulatozó ifjak vigan énekelnek, Odakurjongatnak az álmos czigánynak: „Hagyj már békét annak a kopott nótának!“ A sok lelkes ének elkopott . . . s azóta Tárogató helyett — — elég az a flóta. Gyertya-oltás. Irta : Manfréd. Oltogatjuk a gyertyáit Szép karácsonyfánknak . . . Lelkeinkben a fényükből Egy örök tűz támad ! ____3_ EGY KIS LEÁNYHOZ. — G. E. Lessing. — Fordította: TURNOVSZKY SÁNDOR. Az a lány, ki csókot ád, Kis galambom, csókra hát! Rózsám, ne szegyesd magad, Csókra termett ajakad! Csókra csókot kis hamis, Adj csókot, ha százat is, Százat, ezret, s fogadom, Csókjaid megolvasom S busáson megfizetem . . . Hogyha-------megnősz édesem. Szerette őket — rendre, Hiven, igazán! És emlékei tárházában járva Sokszor visszadobban Bent a régi érzés, Majd szelíden, Néha mámoritó szépen. S egy-egy néma, csöndes estén Álmodozva, gondolatban Ujra-újra átöleli A vadgalamb szerelmeknek Ezt az édes-bús sorát. Mindez hamar, nagyon hamar, Mint egy álom eltűnt, elmúlt... Kaliczkába zárva Ül a bérezi sas ; Nem szabadul többé, Rab-madár örökké A csókot kereső Mindig csak szerető Csalfa vadgalamb. Örök a fogsága, De szive világa Most él igazán. Ha párra találva, Rózsalánczra fűzve, Nem kell a szabadság, Nem kell az soha —tán. — Örök a fogsága, De soh’ sincs egyedül!! Bár régi e történet, De mindig új marad. Egy boldog rab-madárról Beszél e história!