Székely Nemzet, 1883 (1. évfolyam, 1-198. szám)

1883-08-02 / 117. szám

Sepsi-Szentgyörgy, 1883. csütörtök, augusztus 2. 117. szám. X. évfolyam.­­ (sl­lg.­ Szerkesztőségi iroda: Sepsi-Szentgyörgy, Csiki-utcza Matkeovics-féle láz, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Jókai-uzonilla-részvény-társulat SZÉKELY NEMZET POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZ­ATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer: vasárnap, kedden, csütörtökön és szombaton. tkfrd-Előfizetési ár helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve : Egész évre . 10 írt — kr. Félévre . . 5 írt — kr. Negyedévre . 2 írt 50 kr. Hirdetmények dija: 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 30 kr. Nyilttér sora 15 kr. A hirdetmények s nyiltterek I dija előre fizetendő, hová az eltüzelést pénzek és hirdetések bérmentesen küldendők. ■feiS­-------------------------------­ ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS „SZÉKELY NEMZET“ czímű politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet“ megjelenik heten­ként négyszer: kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap reggel egy nagy ivén, szükség ese­tén melléklettel. Klfjfizetési ára: egész évre 10 frt. félévre ... 5 frt. negyedévre . ti frt. 50 hr. Az előfizetéseket legczélszerűbb postai utal­ványokkal küldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyűjtőknek 5 előfizetés után tiszteletpéldány­­nyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb meg­tenni, mivel felesleges példányokat nem nyormat­­tathatunk. A JÓKAI NYOMD­A-K­ÉSZVÉNY-TÁRSULAT mint a „Székely Nemzet“ kiadótulajdonosa. A tisza­eszlári bünpör. — aug. 1. Alig pár nap választ el azon hosszúvá nyúlt végtárgyalás eredményétől, a­mely annyira felcsigázta a közönség érdeklődését, mint még egyetlen per sem az országban. A mai lapok egész terjedelmében közüik Eötvös védőbeszédét, melyet mi lapunk ter­jedelméről korlátozottan, csak rövid kivonat­ban nyújthatunk olvasóinknak. Eötvös beszéde vette igénybe a hétfői ülés legnagyobb részét. A beszéd kiterjeszkedett oly részletre, mely Solymosi Eszternek és a kifogott bul­lának általa vitatott azonosságával összefüg­gésben áll. Argumentácziójának egész hatal­mát kifejtette Eötvös, hogy álláspontát iga­zolja és elfogadhatóvá tegye s e tekintetben beszéde kétségtelenül nagy szabású szónoki műt. A beszéd teljes hat órát vett igénybe s folyton ébren tartotta a figyel­met. Beszéde végén, miután melegen han­goztatta Kozma főügyésznek érdemeit, azon óhajtását fejezte ki, vajha e per befejezésé­vel el lenne egyúttal temetve azon izgatott­ság és keserűség is, melyet e per felidézett. Utána Szeyffert szólalt fel, kijelentvén röviden, hogy a vádlottakat ártatlanoknak tartja és az ügyet ítélet alá kívánja terjesz­teni. Holnap Szalay Károly fog beszélni, mire valószínűleg Eötvös felel. Ezzel a bűn­­per tárgyalása be lesz fejezve. Az ítélet valószínű­leg pénteken hirdettetik ki. Eötvös beszédéből adjuk az alábbi tu­dósítást. Eötvös Károly beszéde. Eötvös beszédét az egész város nagy izga­tottsággal várta. A terem zsúfolva volt és a hallgatóság közt a nők szokatlanul számosan voltak. A börtönőrök a terem elől puskatussal vol­tak kénytelenek visszaszorítani a jegy nélkül betolakodókat. A tanúk terme szintén megtelt. Midőn Eötvös felállt, élénk mozgás támadt. Az elnök csendet kért. Eötvös mindenek előtt elnézést kért azért, hogy beszéde igen részletes lesz. Igen körülmé­nyesen szándékozik szólni, úgymond, mert neki is az a c­élja, mi a bíróságnak, t. i. az ártat­lanságot kideríteni, a homályosságot szétoszlatni. A magánvádló azon szemrehányására, hogy a védelem a terhelő tanukkal szemben tortúrát gyakorolt, szóló azt feleli, hogy ez a vád alaki­lag ép oly jogosulatlan, mint lényegileg, mert a kérdések közt, melyeket a védelem a tanukhoz intézett, egy sem birt a tortura, az insultus jellegével. Különös ez a szemrehányás a magán­vádló részéről, ki egy egész hitfelekezetről oly ádáz érzelmekkel nyilatkozott. De, ha néhány kérdés torturás színezetű volt is, eltűrhető ez, ha meggondoljuk, hogy a vádlottak egész esz­tendőn át mennyit szenvedtek ártatlanul. Áttérve a rituális vádra, szóló kijelenti, hogy arról „in Thesi“ nem fog szólni. A rituális vádat egyszerűen, egy tanulatlan kor ostobasá­gának tartjuk, a­mely úgy, mint sok más osto­baság, átjött századunkba. Egy ily ostobaság gyógyítására nem biró kell, nem törvényszék, nem akasztófa, de népiskola, jó pap és egy kis skatika. Őt szülei Mózes öt könyvére taníttat­ták ; ezzel fejlesztik a vallást, a lelket, az isten­ben való hitet. Abban nincs vérvád; az ha daj­kabeszéd, akkor mese, ha a nép beszéli, akkor babona; a tanulatlan embernél rosszlelkűség; a legtöbbször azonban a vérvád nem más, mint a tónak azon zavaros vize, melyben sokan sze­retnek halászni. Nagyon csodálkozni lehet azon, hogy a magánvádló, okos politikai múltú férfiú létére, ilyen oktalan, ügyetlen vádat tárgyal. (Mozgás.) Hivatkozás történt itt régi perekre. Ez ná­lunk nem divat; ez Angolországban szokott tör­ténni. De ebben a tekintetben a mi gyakorlatunk helyesebb, mint az angoloké, mert egyik biró szava a másik biró szavára nem lehet auktori­tás ; a sötét századok nem világíthatnak a mi századunk előtt. Mindazonáltal meghallgatnám, ha a m­agánvádló jóh­iszeműleg bizonyított pörök emlékeit hozta volna fel, de a felhozottak közül csak kettőre kíván reflektálni. A bazini grófról szólt a magánvádló, pedig tudhatná, hogy a bazini gróf, a­ki nagyon el volt adósodva a mohácsi vész után, meg akart szabadulni zsidó hitelezőitől és felhozta ellenük a vérvádat. El is érte azt, hogy harmincz zsidót megégettek. A gróf azután Ausztriában is meg­próbálta a vérvádat terjeszteni, ott azonban ő maga került a törvényszék kezébe. Ez tehát szerencsétlen példa volt. Felhozta a magánvádló a damascusi ritu­ális port is. Ebben az esetben sem találták meg a holttestet; a vádlottak egyike kegyetlen tor­túra után elmondta, hogy hol vannak a csontok helyei. E csontokat elküldték Párisba szigorú pecsét alatt. Ott Parisban kitűnt, hogy a cson­tok közt egyetlen embercsont sem volt, hanem csupa kutya- meg disznócsont. (Nevetés.) Így végződött a másik híres példa, a­melyre a ma­­gánvádló hivatkozott. (Mozgás.) Szóló úgy nyilatkozik, hogy ilyen fajta vá­dat nem kellett volna komolyan tárgyalni. Mi­ért nyugodott bele mégis abba, hogy a végtár­gyalás megtartassák ? Nem a közvéleményre való tekintetből. Mert ő nem ismeri el, hogy a köz­véleménynek joga, hatalma volna beleszólni az igazságszolgáltatásba. Nem egyezett volna bele abba, hogy a végtárgyalás megtartassák, ha csak arról lett volna szó, hogy a közvélemény lecsil­­lapíttassék. A közvélemény eljöhet ezen korlá­tokig, de tovább nem. Az a bíró, a­ki enged a közvélemény ha­tásának, nem biró többé, de játékszer. A köz­vélemény megítélésénél tekintetbe kell venni, hogy egy ember, a­ki kiabál, sokkal nagyobb zajt üt, mint száz, a­ki hallgat, de azért ez a száz hallgató nagyobbat nyom a latban, mint az az egy kiabáló. H ha a nép elfogadta volna a kiabálók „közvélemény“-ét, akkor már régen rö­vid processust csinált volna. Ő hát nem is az u. n. közvéleményre volt tekintettel, de a­mikor védenczével értekezett, ezek így szóltak : „Én inkább szenvedek egy pár hónappal tovább, de látni akarom, mik hát azok a bizonyítékok.“ „Azt akarnám látni, miként áll szembe velem a fiam! “ monda nevezetesen Scharf József. Ez volt az ok, a­miért szóló, jogi meggyő­ződése ellenére, beleegyezett a végtárgyalás meg­tartásába. Ebben a perben van tettes, de nincs tett. A tettnek nincs oka, mert hisz a vérvádat az elnök már kizárta a kérdések közül. Mi az oka annak, hogy mégis kénytelenek vagyunk e kép­telen váddal foglalkozni. Az első oka Solymosi Eszternek rejtélyes véletlen által történt szerencsétlen eltűnése. Az nem volt bizonyos, hogy Eszter meghalt, hanem csak az, hogy eltűnt a vidékről. Így hittem ma­gam, így hitték az eszlári zsidók is, a­mikor Sztropko vidékén, Nánáson keresték Solymosi Esztert, mikor onnét azok a kószahírek érkez­tek. Hiszékenységük börtönbe vitte őket. A ná­­nási leány elé való gyülekezés is minő commen­­tárokkal találkozott azoknál, a­kik a vérvádat terjesztették ?! Most már szóló is hiszi, hogy Eszter éle­tét vesztette. Azt azonban, hogy meggyilkolták volna, senki sem tudja bebizonyítani. És az a bizonyos közvélemény, élén Solym­osinével, mégis a zsidókon kereste Esztert. Miért nem a h­er­­czegprímáson, a főispánon ? Azok nagyobb urak, könnyebben deríthették volna fel a valót. A vizsgálóbíró itt ügyefogyott volt, a rend­őrség nyomorult, tehetetlennek mutatta magát. Nem bírtak semmit sem kideríteni. Ezért kellett a vádlottaknak tizennégy hónapig börtönben él­­niök, elszakítva családjaiktól. Most a magánvádló azt mondja, hogy a védők az okai annak, hogy nem volt semmi vizsgálat, semmi tanúság, semmi jel, a­mi nyomra vezetett volna. Ez fejtetőre állítása minden jogi eljárásnak, de noha a vádnak semmi alapja, szóló mégis foglalkozni fog vele. A­mikor Tisza-Dadánál az ismeretes holt­testet kifogták, mindenki az eltűnt Solymosi Eszterének tartotta a kifogott hullát, a rajta látható külső jelek és körülmények miatt. Csak a vizsgálóbíró nem bírta elhinni, a­ki ebből az egyszerű dologból egy szövevényes bűntényt com­binál­t. Ő maga sem bírta eleinte elhinni sem azt, hogy annyi hivatalosan eljáró személy tévedhes­sen, sem pedig azt, hogy gonoszságból nem akarták a felismerést megengedni, s hogy azért, hogy a zsidók még tovább is üldöztessenek, el­tagadták az esetleges felismerést. Azt is nehéz elképzelni, hogy a védelem miért volt elzárva a holttest azonosságánál, a bírói szemlénél való jelenlétről. Aztán így fok­tatja : „Majd később elmondom, hogy ez minő qualifikálhatatlan törvénysértés volt. Csak három csupa valótlansággal, csupa mulasztással teli irat állott rendelkezésemre. Mi védők kerestük azonban, hogy azon iratok mögött ugyan mi lehet az igazság ? Több tudós férfiúval együtt, a­kik között azok az annyiszor sértett, annyiszor gyalázott szakértők nem voltak, tanulmányoztuk ez iratokat. A vizsgálat közben tenger mulasz­tásnak, tenger hibának jutottam a nyomára és most már meg vagyok győződve, hogy a Tisza- Dadánál kifogott holttest nem lehet más, mint Solymosi Eszter. Annak kell lennie. Be lehet ezt tudományosan is bizonyítani és a felvett jegyzőkönyv is igazolja, hogy be van bizonyítva.“ Beszéde további folyamán utal arra, hogy Matej­jel és Scharf Móriczczal, e két, nyilván betanított tanúval, lehet mindent állíttatni, de bebizonyítani azt, a­mi nem igaz, nem lehet­séges. A temérdek mulasztás, a temérdek ellent­mondás miatt kellett a holttestet felásott sírjá­ból ismét elővenni. A vizsgálat, a bonczolás, az exhumálás mind fényesen igazolta azt a h­ypo­­th­esist, a­mivel ítéletet provocált önmaga ellen. Kijelenti, hogy nem szigorú a vizsgálók iránt s enyh­ítőleg kell betudnia, hogy e törvényszék tagjai olyan szenvedélyes hangú és modorú pressio alatt állottak, hogy igen könnyen tévedhettek. De figyelmeztet arra, hogy a vizsgálat alkalmá­val elhibázottakat helyrepótolni többé lehetetlen. A hullaszemléről a vádlottak védője kizá­ratott. A magánvádló, a­ki annyiszor hivatkozott arra, hogy mennyi térrel és mennyi segédeszközzel rendelkeztek a védők, talán nem is tudja, hogy a holttest felismerése végett foganatosított szem­léhez odabocsátottak mindenkit, csak a vádlot­tak védőjét nem, pedig ennek ebbeli jogát a tör­vény biztosítja. A vizsgáló­bíró tehát teljesen jogtalanul zárta el a védőt a megjelenéstől. Sőt tovább is ment. Még a vádlottaknak sem adta tudtul, hogy a dadai holttestet találták. Másik helyre pótolh­atatlan mulasztás az, hogy nem fény­képezték le a hullát, pedig a bíróság mindenütt használja a fényképezést ott, a­hol ez az ag­­noscálásra szükséges. Mintha csak az lett volna a vizsgálat szándéka, hogy soha föl ne ismerjék a holttestet. Azután még azzal tetézték mulasztásukat, hogy hamis szemle-jegyzőkönyvet vettek fel az eljárásról. A jegyzőkönyv ugyanis sárga papiros sokat emleget, a­miben a festék van, s azt mond­ja, hogy a hullának piros csikós öve van stb. „Az igaz, hogy később helyreigazították az orvos jóhiszemű — még egyszer mondom, hogy jóhiszemű, habár nem hiszem — tévedéseit. A hulla arczát szerveszélylyel torzították. Maga a torzító eltagadta azt itt a törvényszék előtt, de megírta előbb egy újságba. Egy újságba, a­me­lyet úgy hívnak: „Függetlenség“ (Derültség.) Azt mondja, kitisztította az arczot, pedig nem úgy van: helyreigazította.“ Eötvös e szavaira a közönség soraiban mozgás támad. — Hogy a holttestet meztelenül tették ki a szemlélésre — folytatja tovább, — nem fur­­fangból történt, mert eh­ez bizonyos ész kell. De az ily módon való kitétel mindenesetre oktalan­ság volt, oktalanság, melylyel nem a vizsgáló­­bírót vádolom, hanem az ott működött királyi ügyészt (Székely Ferenczet), a­kinek az ilyen eljárás után nincsen joga arra, hogy az ügyész­ség hivatalában tovább is helyet foglaljon. — Annak megítélése, hogy ott ülni kinek van joga, kinek nincs, nem tartozik a védő arra, — szakítja meg e szavaknál Eötvöst az elnök. — De véleményemet nyilvánítani jogköröm­höz tartozik — veti ellen Eötvös. — A sértés nincs jogában, válaszol az elnök, ez pedig nyílt sértést képez. Eötvös ezután bizonyítani kezdi, hogy mily hallatlan képtelenség volt a hullát mezítelenül, ily módon eltorzított arc­c­al, felbomlásnak in­dult állapotban mutatni meg az ismerősöknek. Hiszen még az anyja is azt mondta első látás után : „Csak ruhában láthattam volna !“ De hát nem bocsátottak oda sem olyat, a­ki ismerhette, sem zsidót, még ha ismerte is. Pedig cl­ lett volna a természetes eljárás, hogy megmutassák azoknak, a­kik Solymosi Esztert elveszése előtt legutoljára látták. Még nagyobb és megbocsáthatatlanabb hiba volt az, hogy csak azokat bocsátották a holttest megszemléléséhez, a­kiket az öreg Solymosiné és Farkas Gábor bíró kijelöltek. Pedig, ha nem Solymosi Eszteré volt a hulla, hát akkor kié volt? Miért nem igyekeztek oda bocsátani min­denkit, a­ki jelentkezett. Hát ha lett volna olyan, a­ki meg tudja mondani, hogy kié volt a holttest ? Ez lett volna hivatalos kötelessége a vizs­gálónak. De hát törődtek is vele? Hat tanú felismerni vélte a holttestben Solymosi Esztert. Három közülök elég határo­zottan egy spec­iális jel után. Erről azonban még csak jegyzőkönyvet sem vettek fel, hanem a vizsgálóbíró azt két sorban felírta és még csak alá sem íratta. Szóval, jegyzőkönyvet nem vett fel. Juhász Józsefet, a­ki azt mondta, hogy ép olyan magas, mint Eszter, csakugyan egyenlő nagyságúnak találták a hullával, de erről, jól­lehet ez bírói aktus volt, a jegyzőkönyvben egyetlen egy szóval sincs említés téve. Nyolc­ tanú hit alatt állította, hogy a tehén­­taposási jegyet a hulla lábán felismerte, a fel­ismerési jegyzőkönyvben azonban erről egyetlen egy betű sem foglaltatik. „Ha meggondoljuk, hogy országszerte mily izgatás történt, hogy hetvenkét embert zártak be , akkor tekintve e mulasztás iszonyú követ­kezményeit, nehéz a vizsgálóbíró eljárását igaz nevén meg nem nevezni !“ Sohasem körözték hivatalosan, hogy Tisza- Dadánál holttestet fogtak ki, s sohasem igyekez­tek az országban keresni, hogy hol tűnhetett el az, a­kié ez a hulla volt. E szavak élénk mozgást keltenek a közön­ség körében, mely különben sem csendes, mert a beszéd alatt több hölgy igyekezett még a te­rembe jutni, mi természetesen zajt okozott. Az elnök ekkor oda kiáltott a teremőrnek, hogy: — Ne bocsáss be többet, a terem már úgy is túl van tömve. Eötvös ezután azt kezdte fejtegetni, hogy minő természetű lelki állapot lehet az, a­melyet a tisza­eszlári tanuk lelkiismeretnek neveznek. Az elnök a teremben uralkodó iszonyú for­róság miatt az ülést ekkor egy negyedórára fel­­fügesztette. A szünet után dulakodás támadt az ajtó­nál, mert mindig többen tolakodtak be; az el­nök utasította az ajtónállót, hogy zárja be az ajtót. Eötvös ezután kifejtette, hogy mennyire alap­talan az első orvosok azon állítása, hogy a holt­test felismerhető állapotban volt. Az arczot felismerhetlenül eltorzította a haj, a szemöldök hiánya, az orr belapulása és föl­­peczkelése, a száj elferdülése, a duzzadtsága, a­mik mind lehetetlenné tették a felismerést. Bi­zonyossá teszi ez azt, hogy a felhám sok helyt hiányzott, hogy a rothadás miatt a foghús ösz­­sze volt húzódva, a­mi a fogak rendességét vál­toztatta meg; a duzzadás tovább megnagyobbí­totta a testet és nevezetesen a nemi részeket. Ily körülmények között a fölismerés lehe­tetlen volt. Bizonyítja ezt Berki, a­ki önmaga sem ismerheti meg azon holttestet hetek múlva; így tehát a föl nem ismerő tanuk vallomása semmiképpen sem bír döntő értékkel és csak­is a tudomány adataira lehet támaszkodni, mert ez objectív és minden adata összevág a tanúval­lomásokkal. A közönség erre azt kérdi, hogy szabad-e a tudománynak egy anyára egy holttestet rátuk­málnia, hogy: „Íme ez a te leányod.“ De ez a kérdés nem állhat meg a jogász előtt, mert bár az érzékenység húrjai érintettek, az anya mégis csak tanú. Egy anya teljes rész­véttel találkozik mindenütt, frivol kézzel ennek érzelmeihez szóló nem nyúl, még ha ez az anya ott áll is egy vallásfelekezet ellenségei közt. De valamennyi tanú között ő a legelfogultabb, ő isten sugalmára hivatkozik, hogy bizonyítsa, mi­szerint a zsidók veszítették el a lányát, javas­­asszonyhoz ment ki tudni leánya sorsát. De, hogy lehetett várni azt, hogy ő felismerje a rothadó holttestben a leányt. És az anya minden érzelménél, minden fáj­dalmánál magasztosabb, szentebb az igazság, a törvény! A tudomány bizonyítékaival szemben nem jöhetnek tekintetbe az anya fájdalmai. A magánvádló szerint vérpénzt kínáltak az anyának, de felkérem őt, hogy vagy hallgasson az ilyen váddal, vagy jelentse túl azt, a­ki kínálta. *5Ká>--------------------------------­

Next