Székely Nemzet, 1883 (1. évfolyam, 1-198. szám)
1883-08-02 / 117. szám
Sepsi-Szentgyörgy, 1883. csütörtök, augusztus 2. 117. szám. X. évfolyam. (sllg. Szerkesztőségi iroda: Sepsi-Szentgyörgy, Csiki-utcza Matkeovics-féle láz, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Jókai-uzonilla-részvény-társulat SZÉKELY NEMZET POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer: vasárnap, kedden, csütörtökön és szombaton. tkfrd-Előfizetési ár helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve : Egész évre . 10 írt — kr. Félévre . . 5 írt — kr. Negyedévre . 2 írt 50 kr. Hirdetmények dija: 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 30 kr. Nyilttér sora 15 kr. A hirdetmények s nyiltterek I dija előre fizetendő, hová az eltüzelést pénzek és hirdetések bérmentesen küldendők. ■feiS------------------------------- ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS „SZÉKELY NEMZET“ czímű politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet“ megjelenik hetenként négyszer: kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap reggel egy nagy ivén, szükség esetén melléklettel. Klfjfizetési ára: egész évre 10 frt. félévre ... 5 frt. negyedévre . ti frt. 50 hr. Az előfizetéseket legczélszerűbb postai utalványokkal küldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyűjtőknek 5 előfizetés után tiszteletpéldánynyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb megtenni, mivel felesleges példányokat nem nyormattathatunk. A JÓKAI NYOMDA-KÉSZVÉNY-TÁRSULAT mint a „Székely Nemzet“ kiadótulajdonosa. A tiszaeszlári bünpör. — aug. 1. Alig pár nap választ el azon hosszúvá nyúlt végtárgyalás eredményétől, amely annyira felcsigázta a közönség érdeklődését, mint még egyetlen per sem az országban. A mai lapok egész terjedelmében közüik Eötvös védőbeszédét, melyet mi lapunk terjedelméről korlátozottan, csak rövid kivonatban nyújthatunk olvasóinknak. Eötvös beszéde vette igénybe a hétfői ülés legnagyobb részét. A beszéd kiterjeszkedett oly részletre, mely Solymosi Eszternek és a kifogott bullának általa vitatott azonosságával összefüggésben áll. Argumentácziójának egész hatalmát kifejtette Eötvös, hogy álláspontát igazolja és elfogadhatóvá tegye s e tekintetben beszéde kétségtelenül nagy szabású szónoki műt. A beszéd teljes hat órát vett igénybe s folyton ébren tartotta a figyelmet. Beszéde végén, miután melegen hangoztatta Kozma főügyésznek érdemeit, azon óhajtását fejezte ki, vajha e per befejezésével el lenne egyúttal temetve azon izgatottság és keserűség is, melyet e per felidézett. Utána Szeyffert szólalt fel, kijelentvén röviden, hogy a vádlottakat ártatlanoknak tartja és az ügyet ítélet alá kívánja terjeszteni. Holnap Szalay Károly fog beszélni, mire valószínűleg Eötvös felel. Ezzel a bűnper tárgyalása be lesz fejezve. Az ítélet valószínűleg pénteken hirdettetik ki. Eötvös beszédéből adjuk az alábbi tudósítást. Eötvös Károly beszéde. Eötvös beszédét az egész város nagy izgatottsággal várta. A terem zsúfolva volt és a hallgatóság közt a nők szokatlanul számosan voltak. A börtönőrök a terem elől puskatussal voltak kénytelenek visszaszorítani a jegy nélkül betolakodókat. A tanúk terme szintén megtelt. Midőn Eötvös felállt, élénk mozgás támadt. Az elnök csendet kért. Eötvös mindenek előtt elnézést kért azért, hogy beszéde igen részletes lesz. Igen körülményesen szándékozik szólni, úgymond, mert neki is az a célja, mi a bíróságnak, t. i. az ártatlanságot kideríteni, a homályosságot szétoszlatni. A magánvádló azon szemrehányására, hogy a védelem a terhelő tanukkal szemben tortúrát gyakorolt, szóló azt feleli, hogy ez a vád alakilag ép oly jogosulatlan, mint lényegileg, mert a kérdések közt, melyeket a védelem a tanukhoz intézett, egy sem birt a tortura, az insultus jellegével. Különös ez a szemrehányás a magánvádló részéről, ki egy egész hitfelekezetről oly ádáz érzelmekkel nyilatkozott. De, ha néhány kérdés torturás színezetű volt is, eltűrhető ez, ha meggondoljuk, hogy a vádlottak egész esztendőn át mennyit szenvedtek ártatlanul. Áttérve a rituális vádra, szóló kijelenti, hogy arról „in Thesi“ nem fog szólni. A rituális vádat egyszerűen, egy tanulatlan kor ostobaságának tartjuk, amely úgy, mint sok más ostobaság, átjött századunkba. Egy ily ostobaság gyógyítására nem biró kell, nem törvényszék, nem akasztófa, de népiskola, jó pap és egy kis skatika. Őt szülei Mózes öt könyvére taníttatták ; ezzel fejlesztik a vallást, a lelket, az istenben való hitet. Abban nincs vérvád; az ha dajkabeszéd, akkor mese, ha a nép beszéli, akkor babona; a tanulatlan embernél rosszlelkűség; a legtöbbször azonban a vérvád nem más, mint a tónak azon zavaros vize, melyben sokan szeretnek halászni. Nagyon csodálkozni lehet azon, hogy a magánvádló, okos politikai múltú férfiú létére, ilyen oktalan, ügyetlen vádat tárgyal. (Mozgás.) Hivatkozás történt itt régi perekre. Ez nálunk nem divat; ez Angolországban szokott történni. De ebben a tekintetben a mi gyakorlatunk helyesebb, mint az angoloké, mert egyik biró szava a másik biró szavára nem lehet auktoritás ; a sötét századok nem világíthatnak a mi századunk előtt. Mindazonáltal meghallgatnám, ha a magánvádló jóhiszeműleg bizonyított pörök emlékeit hozta volna fel, de a felhozottak közül csak kettőre kíván reflektálni. A bazini grófról szólt a magánvádló, pedig tudhatná, hogy a bazini gróf, aki nagyon el volt adósodva a mohácsi vész után, meg akart szabadulni zsidó hitelezőitől és felhozta ellenük a vérvádat. El is érte azt, hogy harmincz zsidót megégettek. A gróf azután Ausztriában is megpróbálta a vérvádat terjeszteni, ott azonban ő maga került a törvényszék kezébe. Ez tehát szerencsétlen példa volt. Felhozta a magánvádló a damascusi rituális port is. Ebben az esetben sem találták meg a holttestet; a vádlottak egyike kegyetlen tortúra után elmondta, hogy hol vannak a csontok helyei. E csontokat elküldték Párisba szigorú pecsét alatt. Ott Parisban kitűnt, hogy a csontok közt egyetlen embercsont sem volt, hanem csupa kutya- meg disznócsont. (Nevetés.) Így végződött a másik híres példa, amelyre a magánvádló hivatkozott. (Mozgás.) Szóló úgy nyilatkozik, hogy ilyen fajta vádat nem kellett volna komolyan tárgyalni. Miért nyugodott bele mégis abba, hogy a végtárgyalás megtartassák ? Nem a közvéleményre való tekintetből. Mert ő nem ismeri el, hogy a közvéleménynek joga, hatalma volna beleszólni az igazságszolgáltatásba. Nem egyezett volna bele abba, hogy a végtárgyalás megtartassák, ha csak arról lett volna szó, hogy a közvélemény lecsillapíttassék. A közvélemény eljöhet ezen korlátokig, de tovább nem. Az a bíró, aki enged a közvélemény hatásának, nem biró többé, de játékszer. A közvélemény megítélésénél tekintetbe kell venni, hogy egy ember, aki kiabál, sokkal nagyobb zajt üt, mint száz, aki hallgat, de azért ez a száz hallgató nagyobbat nyom a latban, mint az az egy kiabáló. H ha a nép elfogadta volna a kiabálók „közvélemény“-ét, akkor már régen rövid processust csinált volna. Ő hát nem is az u. n. közvéleményre volt tekintettel, de amikor védenczével értekezett, ezek így szóltak : „Én inkább szenvedek egy pár hónappal tovább, de látni akarom, mik hát azok a bizonyítékok.“ „Azt akarnám látni, miként áll szembe velem a fiam! “ monda nevezetesen Scharf József. Ez volt az ok, amiért szóló, jogi meggyőződése ellenére, beleegyezett a végtárgyalás megtartásába. Ebben a perben van tettes, de nincs tett. A tettnek nincs oka, mert hisz a vérvádat az elnök már kizárta a kérdések közül. Mi az oka annak, hogy mégis kénytelenek vagyunk e képtelen váddal foglalkozni. Az első oka Solymosi Eszternek rejtélyes véletlen által történt szerencsétlen eltűnése. Az nem volt bizonyos, hogy Eszter meghalt, hanem csak az, hogy eltűnt a vidékről. Így hittem magam, így hitték az eszlári zsidók is, amikor Sztropko vidékén, Nánáson keresték Solymosi Esztert, mikor onnét azok a kószahírek érkeztek. Hiszékenységük börtönbe vitte őket. A nánási leány elé való gyülekezés is minő commentárokkal találkozott azoknál, akik a vérvádat terjesztették ?! Most már szóló is hiszi, hogy Eszter életét vesztette. Azt azonban, hogy meggyilkolták volna, senki sem tudja bebizonyítani. És az a bizonyos közvélemény, élén Solymosinével, mégis a zsidókon kereste Esztert. Miért nem a herczegprímáson, a főispánon ? Azok nagyobb urak, könnyebben deríthették volna fel a valót. A vizsgálóbíró itt ügyefogyott volt, a rendőrség nyomorult, tehetetlennek mutatta magát. Nem bírtak semmit sem kideríteni. Ezért kellett a vádlottaknak tizennégy hónapig börtönben élniök, elszakítva családjaiktól. Most a magánvádló azt mondja, hogy a védők az okai annak, hogy nem volt semmi vizsgálat, semmi tanúság, semmi jel, ami nyomra vezetett volna. Ez fejtetőre állítása minden jogi eljárásnak, de noha a vádnak semmi alapja, szóló mégis foglalkozni fog vele. Amikor Tisza-Dadánál az ismeretes holttestet kifogták, mindenki az eltűnt Solymosi Eszterének tartotta a kifogott hullát, a rajta látható külső jelek és körülmények miatt. Csak a vizsgálóbíró nem bírta elhinni, aki ebből az egyszerű dologból egy szövevényes bűntényt combinált. Ő maga sem bírta eleinte elhinni sem azt, hogy annyi hivatalosan eljáró személy tévedhessen, sem pedig azt, hogy gonoszságból nem akarták a felismerést megengedni, s hogy azért, hogy a zsidók még tovább is üldöztessenek, eltagadták az esetleges felismerést. Azt is nehéz elképzelni, hogy a védelem miért volt elzárva a holttest azonosságánál, a bírói szemlénél való jelenlétről. Aztán így foktatja : „Majd később elmondom, hogy ez minő qualifikálhatatlan törvénysértés volt. Csak három csupa valótlansággal, csupa mulasztással teli irat állott rendelkezésemre. Mi védők kerestük azonban, hogy azon iratok mögött ugyan mi lehet az igazság ? Több tudós férfiúval együtt, akik között azok az annyiszor sértett, annyiszor gyalázott szakértők nem voltak, tanulmányoztuk ez iratokat. A vizsgálat közben tenger mulasztásnak, tenger hibának jutottam a nyomára és most már meg vagyok győződve, hogy a Tisza- Dadánál kifogott holttest nem lehet más, mint Solymosi Eszter. Annak kell lennie. Be lehet ezt tudományosan is bizonyítani és a felvett jegyzőkönyv is igazolja, hogy be van bizonyítva.“ Beszéde további folyamán utal arra, hogy Matejjel és Scharf Móriczczal, e két, nyilván betanított tanúval, lehet mindent állíttatni, de bebizonyítani azt, ami nem igaz, nem lehetséges. A temérdek mulasztás, a temérdek ellentmondás miatt kellett a holttestet felásott sírjából ismét elővenni. A vizsgálat, a bonczolás, az exhumálás mind fényesen igazolta azt a hypothesist, amivel ítéletet provocált önmaga ellen. Kijelenti, hogy nem szigorú a vizsgálók iránt s enyhítőleg kell betudnia, hogy e törvényszék tagjai olyan szenvedélyes hangú és modorú pressio alatt állottak, hogy igen könnyen tévedhettek. De figyelmeztet arra, hogy a vizsgálat alkalmával elhibázottakat helyrepótolni többé lehetetlen. A hullaszemléről a vádlottak védője kizáratott. A magánvádló, aki annyiszor hivatkozott arra, hogy mennyi térrel és mennyi segédeszközzel rendelkeztek a védők, talán nem is tudja, hogy a holttest felismerése végett foganatosított szemléhez odabocsátottak mindenkit, csak a vádlottak védőjét nem, pedig ennek ebbeli jogát a törvény biztosítja. A vizsgálóbíró tehát teljesen jogtalanul zárta el a védőt a megjelenéstől. Sőt tovább is ment. Még a vádlottaknak sem adta tudtul, hogy a dadai holttestet találták. Másik helyre pótolhatatlan mulasztás az, hogy nem fényképezték le a hullát, pedig a bíróság mindenütt használja a fényképezést ott, ahol ez az agnoscálásra szükséges. Mintha csak az lett volna a vizsgálat szándéka, hogy soha föl ne ismerjék a holttestet. Azután még azzal tetézték mulasztásukat, hogy hamis szemle-jegyzőkönyvet vettek fel az eljárásról. A jegyzőkönyv ugyanis sárga papiros sokat emleget, amiben a festék van, s azt mondja, hogy a hullának piros csikós öve van stb. „Az igaz, hogy később helyreigazították az orvos jóhiszemű — még egyszer mondom, hogy jóhiszemű, habár nem hiszem — tévedéseit. A hulla arczát szerveszélylyel torzították. Maga a torzító eltagadta azt itt a törvényszék előtt, de megírta előbb egy újságba. Egy újságba, amelyet úgy hívnak: „Függetlenség“ (Derültség.) Azt mondja, kitisztította az arczot, pedig nem úgy van: helyreigazította.“ Eötvös e szavaira a közönség soraiban mozgás támad. — Hogy a holttestet meztelenül tették ki a szemlélésre — folytatja tovább, — nem furfangból történt, mert ehez bizonyos ész kell. De az ily módon való kitétel mindenesetre oktalanság volt, oktalanság, melylyel nem a vizsgálóbírót vádolom, hanem az ott működött királyi ügyészt (Székely Ferenczet), akinek az ilyen eljárás után nincsen joga arra, hogy az ügyészség hivatalában tovább is helyet foglaljon. — Annak megítélése, hogy ott ülni kinek van joga, kinek nincs, nem tartozik a védő arra, — szakítja meg e szavaknál Eötvöst az elnök. — De véleményemet nyilvánítani jogkörömhöz tartozik — veti ellen Eötvös. — A sértés nincs jogában, válaszol az elnök, ez pedig nyílt sértést képez. Eötvös ezután bizonyítani kezdi, hogy mily hallatlan képtelenség volt a hullát mezítelenül, ily módon eltorzított arccal, felbomlásnak indult állapotban mutatni meg az ismerősöknek. Hiszen még az anyja is azt mondta első látás után : „Csak ruhában láthattam volna !“ De hát nem bocsátottak oda sem olyat, aki ismerhette, sem zsidót, még ha ismerte is. Pedig cl lett volna a természetes eljárás, hogy megmutassák azoknak, akik Solymosi Esztert elveszése előtt legutoljára látták. Még nagyobb és megbocsáthatatlanabb hiba volt az, hogy csak azokat bocsátották a holttest megszemléléséhez, akiket az öreg Solymosiné és Farkas Gábor bíró kijelöltek. Pedig, ha nem Solymosi Eszteré volt a hulla, hát akkor kié volt? Miért nem igyekeztek oda bocsátani mindenkit, aki jelentkezett. Hát ha lett volna olyan, aki meg tudja mondani, hogy kié volt a holttest ? Ez lett volna hivatalos kötelessége a vizsgálónak. De hát törődtek is vele? Hat tanú felismerni vélte a holttestben Solymosi Esztert. Három közülök elég határozottan egy speciális jel után. Erről azonban még csak jegyzőkönyvet sem vettek fel, hanem a vizsgálóbíró azt két sorban felírta és még csak alá sem íratta. Szóval, jegyzőkönyvet nem vett fel. Juhász Józsefet, aki azt mondta, hogy ép olyan magas, mint Eszter, csakugyan egyenlő nagyságúnak találták a hullával, de erről, jóllehet ez bírói aktus volt, a jegyzőkönyvben egyetlen egy szóval sincs említés téve. Nyolc tanú hit alatt állította, hogy a tehéntaposási jegyet a hulla lábán felismerte, a felismerési jegyzőkönyvben azonban erről egyetlen egy betű sem foglaltatik. „Ha meggondoljuk, hogy országszerte mily izgatás történt, hogy hetvenkét embert zártak be , akkor tekintve e mulasztás iszonyú következményeit, nehéz a vizsgálóbíró eljárását igaz nevén meg nem nevezni !“ Sohasem körözték hivatalosan, hogy Tisza- Dadánál holttestet fogtak ki, s sohasem igyekeztek az országban keresni, hogy hol tűnhetett el az, akié ez a hulla volt. E szavak élénk mozgást keltenek a közönség körében, mely különben sem csendes, mert a beszéd alatt több hölgy igyekezett még a terembe jutni, mi természetesen zajt okozott. Az elnök ekkor oda kiáltott a teremőrnek, hogy: — Ne bocsáss be többet, a terem már úgy is túl van tömve. Eötvös ezután azt kezdte fejtegetni, hogy minő természetű lelki állapot lehet az, amelyet a tiszaeszlári tanuk lelkiismeretnek neveznek. Az elnök a teremben uralkodó iszonyú forróság miatt az ülést ekkor egy negyedórára felfügesztette. A szünet után dulakodás támadt az ajtónál, mert mindig többen tolakodtak be; az elnök utasította az ajtónállót, hogy zárja be az ajtót. Eötvös ezután kifejtette, hogy mennyire alaptalan az első orvosok azon állítása, hogy a holttest felismerhető állapotban volt. Az arczot felismerhetlenül eltorzította a haj, a szemöldök hiánya, az orr belapulása és fölpeczkelése, a száj elferdülése, a duzzadtsága, amik mind lehetetlenné tették a felismerést. Bizonyossá teszi ez azt, hogy a felhám sok helyt hiányzott, hogy a rothadás miatt a foghús öszsze volt húzódva, ami a fogak rendességét változtatta meg; a duzzadás tovább megnagyobbította a testet és nevezetesen a nemi részeket. Ily körülmények között a fölismerés lehetetlen volt. Bizonyítja ezt Berki, aki önmaga sem ismerheti meg azon holttestet hetek múlva; így tehát a föl nem ismerő tanuk vallomása semmiképpen sem bír döntő értékkel és csakis a tudomány adataira lehet támaszkodni, mert ez objectív és minden adata összevág a tanúvallomásokkal. A közönség erre azt kérdi, hogy szabad-e a tudománynak egy anyára egy holttestet rátukmálnia, hogy: „Íme ez a te leányod.“ De ez a kérdés nem állhat meg a jogász előtt, mert bár az érzékenység húrjai érintettek, az anya mégis csak tanú. Egy anya teljes részvéttel találkozik mindenütt, frivol kézzel ennek érzelmeihez szóló nem nyúl, még ha ez az anya ott áll is egy vallásfelekezet ellenségei közt. De valamennyi tanú között ő a legelfogultabb, ő isten sugalmára hivatkozik, hogy bizonyítsa, miszerint a zsidók veszítették el a lányát, javasasszonyhoz ment ki tudni leánya sorsát. De, hogy lehetett várni azt, hogy ő felismerje a rothadó holttestben a leányt. És az anya minden érzelménél, minden fájdalmánál magasztosabb, szentebb az igazság, a törvény! A tudomány bizonyítékaival szemben nem jöhetnek tekintetbe az anya fájdalmai. A magánvádló szerint vérpénzt kínáltak az anyának, de felkérem őt, hogy vagy hallgasson az ilyen váddal, vagy jelentse túl azt, aki kínálta. *5Ká>--------------------------------