Székely Nemzet, 1884 (2. évfolyam, 1-199. szám)

1884-02-23 / 30. szám

Február 23. ez az állítás nyilvánítl­atása elég szembetünőleg megc­áfolja az ellenzéket. Azt mondják, könnyű Bratianonak, mert van neki egy R­o­s­e­tt­i Koszta Sándor nevű barátja, a­ki 40 év óta oly végzetszerűleg vezeti Románia sorsát és Bratia­­not. Tehát Bratianot Rosetti vezetné! Tagadha­tatlan, hogy e két szabadelvű román férfiú 40 év óta elválhatatlan hű barátok, elvtársak. Mintha két testben egy lélek lakoznék. Még maga Bra­­t­i­a­n­o is azt hiszi. A­ki figyelemmel olvasta azt a szép két beszédet, melyeket Rosetti és Bratiano a parlamentben tartottak, mi­dőn a parlament megszavazta, hogy Rosettinek házat épít, közel van ama feltevéshez, hogy itt két olyan román államférfiúval van dolga, kikben egy szív, egy lélek lakozik. Azonban ha életpá­­lyájukra csak futólag visszatekintünk, láthatjuk azonnal, hogy Rosetti inkább elméleti, Bratiano pedig gyakorlati politikus. Még nem volt eset reá, hogy Rosetti valamelyik miniszteri tárczát képes lett volna csak félévig is sikerrel vezetni. Mi­helyt a gyeplőt kezeibe adták, azonnal rohant a minisztérium szekere hegyen-völgyön és ki kel­lett ragadni kezeiből a gyeplőt. Ezért van, hogy tárczát nem adnak most kezeibe. Ezért van, hogy gyönyörű elméleteit megdicséri maga Bra­tiano is, de csak annyit fogad el belőlük, a­mennyit ki is vihet. Hanem azért Rosetti a sza­badelvű román pártnak megbecsülhetetlen tagja s Bratianotól elképzelhetetlen. Ha egyiknek a nevét kimondjuk, a másiké önkénytelenül aj­kainkra röppen. Bratiano a mellett, hogy európai miveltségű államférfiú, egyúttal gyakorlati poli­tikus. Mikor Európa cserbe hagyta, elment I. Sándor czárhoz és vele megalkudva, átvezette a Dunán a román sereget. Besszarábia elvételéért nem mondott le. A Duna-kérdés, Gradisteanu híres koasztja nem gátolták meg abban, hogy az orosznak hátat fordítson és a középeurópai hatalmakhoz csatlakozzék. „Békét hoztam nek­tek“ — mondá mult nyáron Tirgovisten az őt üdvözlőknek s ez a szó olyan varázserő­vel hatott, hogy Bratiano népszerűbb lett, mint valaha volt. Az ilyen kényes viszonyok között Rosetti egy hétig se tudott volna miniszter lenni, míg Bratianot a válságok még jobban megerősí­tették. Még­is elválhatatlan két elvbarát R­o­­setti és Bratiano s egyik a másikat ki­egészíti. Nekünk egyik sem őszinte barátunk, de Bratiano tud érdektársunk lenni, mint ma lát­hatjuk. Rosetti teljes életében dacoromán volt és úgy is hal meg, s ha reá bíznák, ma kész volna Mihály vajda szerepét elját­szani s talán a székelyeket is fegyverre szó­lítaná azon ürügy alatt, hogy ezek tulajdonké­pen nem is magyarok, hanem római utódok. Na, erről a Rosettirő­l, a­kitől a román hazafi­­ságot eltagadni nem lehet, a­ki a románság legtúlzóbb álmát, a királyság megalapítását is megérte, mint munkájának gyümölcsét, mit mond most a román ellenzék ? Azt, hogy ő maga gyújtotta magára a házat, hogy égjen össze és hogy házat építtessen a nemzettel magának. Ilyen goromba gyanúsítás egy a sír szélén álló 67 éves patriótával szemben csak a Dimbovicza partjain teremhet. A politikai szenvedély va­kokká teszi az ellenzéket itt is, odahaza is. N­e tekintsünk be már pár pillanatra az országházba is, hol épen a sertésekről folyik a vitatkozás. Örökös panasz azért a vámszerző­désért, így meg úgy kellene azon jövőre segí­teni, máskép vége Romániának. Porumbaru Manó képviselő Szörén­y-T­o­r­n­y­á­n — Turnu- Severinu — állandó vásárt és sertéshizlalót ajánl felállittatni szemben a kőbányaival, laza­­rettel és tarifával, melyek miatt a romániai sertéskereskedés aláhanyatlott — s’a mic­sorat ferte mult. — Azt a hizlalót pedig maga a kormány állítsa fel minél előbb s ne bizza magánvállalkozókra, mert az nem helyi, hanem országos érdek s mikor erről van a szó, akkor pénznek is kell lenni. B­i­b­i­c­e­s­c­u képviselő hasonlólag a ser­ SZÉKELY NEMZET. téskereskedés ügyében interpellál. 1862-ben, mi­dőn még nem volt vasút, de még országutak sem voltak, 10 milliót jövedelmezett az Ausztria- Magyarországba való baromkivitel. Ma, 20 év után sem több, holott a közlekedési viszonyok sokat javultak. Ennek — szerinte — legfőbb oka az a sok bosszantás — sk­anelor, — m­el­­­lyel baromkivitelünk Ausztria-Magyarországban találkozik. A sertéshizlaló felállítása, főleg ha magánosok tennék, még kedvezőtlenebb ered­ményt mutatna fel. Cőmpineano miniszter a szabadkeres­kedés barátja s igy a kormány hizlalót nem állitana Szörény-Tornyán, de magánosok szövet­kezését szívesen látja. Seren­dache képviselő kéri a kormány támogatását a hizlaló felállítására nézve. Ez egyenesen a kormány feladata. Bratiano miniszterelnök: Sertéskeres­kedésünk nem azért hanyatlott, mintha oda­át bosszantásnak lennénk kitéve, hanem azért, mert Magyarországon a sertésfaj igen megnemesítte­­tett — rasa porcilor in Ungaria s’a imbunata, titu forte mult. — Jó volna, úgymond, ha nem csupán a politikával foglalkoznánk, hanem ész­szerűbben is gazdálkodnánk és ne várnánk min­dent a kormánytól, a­mely egyébiránt szívesen fogja támogatni egyesek vállalatát. Küzdjünk mindnyájan egy ilyen vállalat létesítéséért. Ezzel a vitatkozást befejezték. Annyi tény, hogy az eszme ki van dobva s hogy Kőbányának vetélytársat fognak Szörény- Tornyán előbb-utóbb állítani, hanem addig még sok víz fog lefolyni a Dunán. 30. szám. BELFÖLD. — febr. 22. A képviselőház szerdai ülése. A képviselőház szerdai ülése — mint már táviratilag jeleztük — egy nagy meglepetéssel vette kezdetét. Ugyanis a járásbíróságok szapo­rításáról szóló törvényjavaslat került harmad­szori felolvasás alá s midőn az elnök kérdé, elfogadja-e a ház a javaslatot, zajos „nem!“ kiáltások hangzottak fel. A szavazatokat meg kellett számlálni s kitűnt, hogy a javaslat m­el­le­tt szavazott 48, ellene 80 képviselő (túl­nyomóan ellenzéki). Mialatt a szavazatok meg­­számláltattak, a ház elnökéhez több képviselő aláírásával ellátott azon kérés intéztetett, hogy a szóban levő javaslat fölötti szavazás halasztassék holnapra. Midőn elnök a szavazás eredményének kihirdetése előtt ezt a háznak bejelentő, nagy zaj és ellenmondás támadt az ellenzéki padokon, hangoztatva, hogy szavazás közben ilyen indítványt tenni nem lehet. Elnök nem is szerezhetett ennek érvényt, mert kitűnt, hogy hamarosan csak 19 képviselő kérte az elhalasztást, 20 helyett, mint a házszabályok követelik.­­ Az ellenzék zajos örömrivalgá­­sokba tört ki, midőn elnök a szavazás ered­ményét kihirdető, mely szerint a javaslat el­bukott. Az érdekelt képviselők, Polónyi, Ap­­ponyi gróf és Sárközy rohantak a táviró hiva­talba, megsürgönyözni kerületeikbe a történte­ket, melyek folytán oly izgatottá lett a ház, hogy elnök felfüggesztő az ülést, mig „a kedé­lyek lecsillapodnak.“ Az ülés újra megnyittatván, a főrendiház üzeneteként felolvastatott a kir. leirat, melyben br. Vay Miklós főrendiházi alelnöknek nevezte­tett ki. Éljenzéssel fogadtatik. Ezután némely megyék határainak kiigazí­tásáról szóló javaslat került tárgyalás alá. El­nök tudatta a házzal, hogy e javaslat tárgya­lása alatt a főrendiházban elfoglalt belügymi­nisztert Prónay államtitkár és Barkassy mint fogalmazó helyettesítik. Tibád előadó tárgyilagos beszédben mél­tatta a javaslatot; Mocsáry Lajos a javaslatot visszautasítni kívánta; Onossy Mátyás nem a bizottság, hanem a kormány által szövegezett eredeti javaslatot kívánja tárgyaltatni. Prónay József államtitkár a ház osztatlan figyelme közt és többszöri helyeslésektől kísérve fejte ki az indokokat és szempontokat, melyek a kormányt e javaslatnál vezették.­­ Erre a javaslat nagy többséggel elfogadtatott a részletes tárgyalás alapjául.­­ A részletes tárgyalás a történt nagyszámú felszólalások folytán csak igen ke­véssé haladt előre. Még az 1. §. sem fogadta­tott el egészen, csupán annak néhány pontja. Prónay belügyi államtitkár a részletes tárgyalás folyamán is többször szólalt fel, mindannyiszor figyelmet keltve és védve a javaslat szövegét a felhozott ellenészrevételekkel szemben. Délután 1 órakor a tárgyalás félbeszakítta­­tott és Kemény miniszter felelt Herman Ottó interpellácziójára. A miniszter válasza Herman felszólalása után és dac­ára tudomásul vétetett. Végül Hódossy az igazságügyi, Széll György a közlekedésügyi miniszterhez intézett egy renge­teg hosszú interpellácziót, mire az ülés vé­get ért. A főrendiház szerdai ülése. A főrendiház szerdai ülésén folytatta és befejezte a költségve­tés általános tárgyalását. A főrendek közül töb­ben nyilatkoztak, így szólt gróf Apponyi György, báró Andreánszky, gr. Gyürky Ábrahám, gr. Keglevich István és báró Lipthay Béla. A fel­szólalók legnagyobb részben gróf Zichy Nándor fejtegetéseihez fűzték beszédüket s hangoztatták, hogy a budget megszavazását nem tekintik bi­zalmi szavazatnak. A kormány — melynek nevében gróf Sza­­páry Gyula s végül Tisza Kálmán nyilatkozott — a bizalmi kérdés tekintetében arra szorítko­zott, hogy a pénzügyminiszter utalt arra, hogy a kormány bírván az alkotmányos factorok bi­zalmát, mely minden alkalommal nyilatkozott iránta, ezután is teljesíteni fogja feladatát; a miniszterelnök pedig arra utalt, hogy bármily helyesen is teszik azok, a­kik nem bíznak a kormányban, hogy azért a budget megszavazá­sától nem tartózkodnak, jól tették volna mégis, ha másrészt indítványt adtak volna be, mely a bizalmatlanságnak nyílt kifejezést ad, hogy így annak sorsa mindenkit tájékoztasson az iránt, kik azok, a­kik bíznak, kik azok, a­kik nem bíznak a kormányban. A pénzügyminiszter felszólalása igen sike­rült c­áfolata volt annak, a­mi az ellenzéki tá­madásokban tényleg foglaltatott. Gróf Szapáry bő adatokkal mutatta ki, hogy mennyire téved­nek azok, kik a jelen pénzügyi helyzetet két­­ségbeejtőnek tüntetik föl; utalt a beállt jelenté­keny javulásra, mely az államhitel fokozódásá­ban is nyilvánult; helyr­eigazítá azokat az állí­tásokat, mintha az egyenes adók megnagyobbo­dott jövedelme kizárólag adóemelés lenne, mert abban igen jelentékeny természetes emelkedés van; reá­mutatott azokra, a­miket a kormány a közgazdasági helyzet javítására tett; tagadta, mintha az a kép, melyet a magyar birtokos osz­tály vagyonából való „kisajátításáról“ festeni szeretnek, a valóságnak megfelelne; s reá­muta­tott arra, hogy az utóbbi évek alatt az állam­javakból eszközölt értékesítések azt tanúsítják, hogy az eladásra kerülő birtoktesteket a szintén nem alacsonyra szabott becsárnál jóval maga­sabb árban, magyar mezőgazdák, községek és földbirtokosok veszik meg. A pénzügyminiszter fejtegetései igen jó hatást keltettek az egész házban. A korm­ányelnök nyilatkozataiból kiemeljük azt, hogy Tisza késznek nyilatkozott a főrendi­ház reformjáról elkészült javaslatának benyújtá­sára, ha a főrendek úgy vannak meggyőződve, hogy e műnek megvalósítására a mostani pilla­nat kedvező. A budget általánosságban való el­fogadása után megkezdetett a részletes tárgyalás. A brassói Gazet’a Transilvaniei 14-ik szá­mában a német „Schulverein“ működéséből kö­vetkezteti azt, hogy Németországban egyre ter­jed az ellenszenv a magyar nemzet ellen és azt mondja, hogy Németországgal való barátságos viszonyunk gyenge alapokon nyugszik. Ugyan­ezen lapban egy zsinati képviselő a közoktatási miniszternek intenczióit kutatva, azt állítja, hogy a­mit Eötvös alkotott, azt tönkre fogja tenni Trefort miniszter, a­kinek legnagyobb szálka a szemében nem egyéb, mint az egyházi autonó­mia. Diamandi Manóié­ur, a czikk szerzője azt indítványozza, hogy" a gör. kel. román egyház és nép forduljon panaszával egyenesen a felsé­ges trón elé, mert ez a románok egyedüli tá­masza ; hogy ha ő felége kellőleg informálva lesz a románok szenvedéseiről, akkor nemcsak valószínűleg, de bizonyosan be fog következni a románoknak a magyarokkal való kibékülése. KÜLFÖLD. — febr. 22. Szudán. A lakosság Gordon tábornokot, kr f. hó 19-én Khartumba érkezett, leírhatatlan lelkesedéssel fogadta. A tábornok az adóhátra­lékokat egész a mult év végéig elengedte és el­rendelte, hogy 1884. elejétől kezdve csak felé­­nyi adó fizetendő. A rabszolgakereske­dés megengedtetett s a máhdi Khordo­­fan szultánjává nyilváníttatott. Khartum lakos­ságát a közel békére való kilátás nagyon meg­nyugtatta s a kivándorlás ennek következtében megszűnt. Gordon basa kiáltványa tehát proklamálja Szudán függetlenségét, újból megengedi a rab­szolgakereskedést, a m­áhdit elismeri K­ordofán Szultánjául, s Khartumban arab kormány taná­csot szervezett. Ezek az intézkedések Londonban rendkívüli felháborodást keltenek, főképen a rabszolgakereskedés megengedé­sét majdnem hihetetlennek tartják. TANÜGY: A háromszéki tanítótestület elnökségéhez az Eötvös-alap gyűjtő bizottsága a következő átiratot intézte: Az Eötvös-alap gyűjtő központi bizottsága f. év január 16-ikán tartott gyűlésében értesül­vén arról, hogy a tekintetes elnökség vezetése alatt álló tantestület hangversenye tiszta jöve­delmét 40 irtot a magyarországi tanítók Eöt­­vös-alapja számára beküldeni kegyeskedett, el­­határozá, hogy ezen átvett kegyes adományért a magyarországi néptanítók nevében köszöne­tet mond. Fogadja a tekintetes Elnökség, valamint mindazon lelkes pártfogók, kik e nagyszerű adományhoz hozzájárultak, e hálás köszönetét szívesen, legyen nemes tettüknek méltó ju­talma azon tudat, hogy a midőn intézetünket támogatták, a nemzet szerény napszámosaira hatottak buzdítólag s a szenvedők terhét eny­hítve, egyúttal a népnevelés ügyét is előmoz­dították. Intézetünket továbbra is kegyes jó­indula­tokba ajánlván, a mindenható Isten áldását kérve egyesületük működésére, maradtunk Budapesten, 1884. kitűnő tisztelettel Őzlet­­tanón, s. k. Péterfi Sándor, s. k. pénztárnok, elnök. Luttenberger Ágost, s. k. titkár. VIDÉKI LEVELEZÉS. — A községi restauráczió. Árkos, febr. 20. Községünkben a tisztujitás folyó hó 19-án tkts. Tompa Miklós s. járási szolgabiró ur tapintatos vezetése alatt példás rendben a következőleg folyt le : Először délelőtt 8—11 óráig a kilépett képvi­selők helyébe történt meg titkos szavazás útján a választás; megválasztottak: Barabás Sándor 187, ifj. Nagy József 157, Barabás Ferencz 143 és Szabó György 87 szavazattal rendes tagoknak. Pót­tagok lettek: ifj. Lőrincz Antal 147, Veress Pál 94, Kis Lajos 63 és Veress György 37 szava­zattal. A SZÉKELY NEMZET TÁRCZÁJA. Fővárosi farsang’. — Idény-tárcza. — (Vége.) Budapest, febr. 18. A Monaszteriyt sürgetni szalasztott Menczi szobaleányt, a­ki a nagy sietségben kapott annyi egér­utat, hogy elszaladjon a szálló portásáig megtudni a „legújabb hirt“, a mint a hango­san társalgó uraktól meghallja a kapu alatt az 5 pezsgős fogadást, lóhalálban fut haza s lihegve ront a hölgyek öltözőjébe, hol Malvin k. a. ő méltóságáék izgatottan várják a ruhát. — Méltóságos asszony, méltóságos kisas­­­szony! Jaj minő bál lesz — a ruha is mindjárt itt lesz — kétszáz tánczosné — mindjárt hozza az inas — kétezer forint — az urak mondták — 10 üveg pezsgő — jaj de szép bál lesz. Kilencz felé jár az idő. A fényes jelvé­nyekkel dekorált frakkos gárda elito-falánksza végig állja a finom szőnyeggel borított vigadó lépcsőzet két oldalát. Izgatottan figyelik a kocsi robogást. Ép fél tízre. Berobog az első kocsi s kiröppen belőle az elő — fecske. Félénk kis jószág. A­mint prezi lábacskája remegve lép az első lépcsőfokra s a puha be­lépő alól félve nyújtja karját az udvarias ren­dezőnek, azonnal elárulja, hogy „ujoncz“. Ked­vesen, de kimérten fogadja a sorfal köszöntését (otthon bizonyosan tükör előtt tanulta) s csak a felső fordulónál szólal meg ajka bátrabban, midőn Andor barátunk siet üdvözletére, (bizo­nyosan — távoli rokon) s komoly udvarias­sággal kéri — ha még szabad volna! — a második négyest. (Fogadni mernék, hogy két hónappal előbb már neki ígérték volt.) A kocsirobogás mind sűrűbb lesz. Tíz óra felé már szakadatlanul hal­szik fel az előfolyosó fakocskáiról a kerekek zöreje. A kedves arczok, csevegő ajkak, fényes toilettek, gondos mamák, gyöngéd papák s kész­ szolgáló fiatal urak egész tömege torlódik össze a lépcső­fordulónál, hol a díszes hölgy-tánczrendeket osztják széjjel, ked­ves emlékül, a figyelmes rendezők. Hirtelen valami ütem­szerű jeladás fut vé­gig a tömegen. Az elnök, kezében óriás virág­csokorral jelen meg a lépcsőn. A teremben összegyűlt — már díszes — közönség kíváncsian tekint a bejárat felé. „Pali bácsi“-ék rázendítik a Rákóczi indulót. Megérkezett a lédy-patronesse. A rendezőség tisztelettel kíséri fel a place-don­­neure-ig. A Rákóczyt nyomba követi az első csárdás, megkezdődik a bál. A kezdő csárdás gyorsuló ütemei hamar lázas forrongásba hozzák a hevülő ifjúságot s mikor az első keringő introdukcziójának hatalmas akkordjai reszkettetik meg a vigadó sárga már­­ványzatú falait, hogy a következő pillanatban egy lágy andant hódító melancholiájával ragad­ják tova a lebegő párokat: a fényes terem a figyelmes szemlélő szemei előtt, egy gyönyörű kaleidoskop tarka tömegévé bomlik össze. Igazán viruló, ragyogó ifjúság! Könnyű jó kedv, mely az életnek még csak mézét élvező; röpke ifjúság, mely sietve száll a mával s a jövőre még csak gondolni sem akar; üde kedély, mely hiszékenyen áltat s himport keres csak, fényt és csillogást; megelégedés, élv és gyönyör sugárzik annyi ifjú arczról s bódulva engedi magát ragadtatni az illatos, mámoritó, csalogató zajban, nem féltve mit sem abból, mit oly hamar (s néha talán szívesen) elveszít: röpke ifjúságát, szívének féltve rejtett titkos érzelmeit, lelkének tiszta, igaz nyugodalmát. A mire az utolsó csárdás elérkezik: hány nyugodt szív békéje lesz felzavarva; hány ko­moly fej egyensúlya megbontva; mennyi titkos sóhaj, édes óhaj, remegő kézszorítás, igéző te­kintet, jelentős pillantás, gyöngéd ölelés, halk suttogás, vidám enyelgés félt, remegett, óhajtott és esdett talánya lesz megfejtve, hogy kinek-ki­­nek ragyogó menyországot avagy égető poklot, mesebeli tündérpalotát avagy borzalmas vesztő­helyet adjon — szent Carneval a megmond­hatója ! Bódulva állok meg a zajgó tömegben s sze­meim ittasulva lankadnak el a fényes parkett sima tükrén tova lebegő kedves alakokon. Ön­­kénytelen ragad az áradat s pár pillanat múlva én is ott találom magamat, hol a tolongás kö­zepette a frakkok áttörhetetlen körbástyája zárja útját fürkésző szemeimnek. Bocsássanak meg hölgyeim kedves tulajdonuk udvariatlan bitorlá­sáért, de a — kíváncsiság hamis ördögét ez egyszer el nem űzhetem. — Ah! bizonyára méltó pálma, melyért en­­­nyien versenyeznek — gondolom — s „patent“ rugóiba vetett erős bizalommal török klakkom­­mal utat magamnak. Nem csalódtam. — Ki volt?! .... — Ha a divat folyton nyitó szelleme nem törölte volna a „bál királynő“-i diszes titulust, könnyű lenne felelnem. De igy, hogy gyanúba ne jöjjek, nagy feladat. Különben mért is szól­jak é­n, hiszen elárulja önmaga. Kérem fi­gyelje csak, mint száll ajkról ajkra a halk sut­togás: — Ab­ a szép Teréz!­­Lám, nem én mondom. Dij­on, többen, sokan, mind a kik itt vannak — Junoi alak — Corredgioi arcz — Murilloi ajkak............ Látom mint száll el ajkai mellett a kedves kétkedés egy kis tagadó felhőcskéje. — Bocsá­nat, nem neheztelhet, részrehajlatlan bíróhoz bátorkodom utasítani, az részükre dönt . Kérem nézzen a tükörbe.......... Végre mégis sikerült magamat áttörnöm az élő falon, ott állok. — Sok szellemes tárczáját olvastam a Szé­kely Nemzetben — fordulnak hozzám e túl hí­zelgő bókkal a legkedvesebb ajkak. (Higgje el szerkesztő ur, ezóta igazán büszke lettem be­cses lapja barátságára.) Zavartan állok meg s pirulva köszönöm meg e kitüntető kegyet. S most nincs bátorságom elárulni legbájosabb ol­vasónőmet, de szerkesztő urnak megsúgok en­­­nyit: — Minden fővárosi lap báli névsorában legelső helyen a legkedvesebb név áll. Ez már nem bók, ez való igaz. Padi Árpád,

Next