Székely Nemzet, 1886 (4. évfolyam, 1-201. szám)
1886-10-10 / 157. szám
Október 10. SZÉKELY NEMZET. nyitotta meg számukra, hol autonómiájukat, előjogaikat könnyen becserélték a nagy hatalmi állásokért és magas jövedelmekért; míg a Királyföldre utalt papság feltétlen ura maradt az itt lakozó népnek, melyet ma már kizárólagosan kezében tart. Középiskoláik tanárai theologusok, kiknek természetszerű és egyetlen czélja a gyengébben dotált tanári állást a jövedelmes papi hivatással becserélni ; a községben a legvagyonosabb és rendesen legműveltebb ember a pap, ki az iskola, a prädiger és a tanító fölött a felügyeletet gyakorolja, az egyházától — mert viszonya teljesen rendezve van és jövedelmének főbb része, a dézma-kárpótlás kamatai, az egyház befolyása alól ki van vonva — csaknem teljes mértékben független. Alulról állása megingathatatlan, de nem így van felülről — — — arra példát fölmutatni nem lehet, hogy a hívek egy felülről kedvelt papot valaha állásáról másképp, mint jobb egyházba el tudtak volna mozdítani; de az ellenkezőre számtalan esetet lehet fölmutatni, hol egy kedvelt papnak állása tarthatatlanná válván, egyházát oda hagyni volt kénytelen. A község és egyház vagyona elkülönítve igen sok helyt nem volt, vagy az elkülönítés fölött egy amabilis konfúzió uralkodott. A legjobb gazdák, a legbefolyásosabb egyének Kirchenvatereknek szemeltettek ki, és ugyan ezek a községi ügyek kezelésével lettek megbízva. Ha a lutheránus egyház érdeke a község érdekével összeütközésbe jött, az erő hatalmi többség mindig e részen állott. A szegény község és gazdag egyház theoriája igy lett megvalósítva. A pap a községbe, a község a megyébe vitte be s viszi be a hierarchia uralmát; a népiskolák a melegágyak, s a középiskolák a hidegházak, hogy e növényzet soha ki ne pusztuljon. Mindaddig az ideig, mig az önfejlődésre szükséges erő meg volt bennök: kultúrájuk, iparuk földmivelésük emelkedett, sőt fajuk is legalább nem fogyatkozott; de fájdalom már rég, sok tekintetben századok óta, beállt náluk a stagnáczió. Építkezésük egy pár század óta megállott, igaz akkor oly magas niveaura emelkedett, hogy a többi vidékét az országnak csaknem egy századdal vagy még többel előzte meg; de hasonlítsuk össze a mult században emelt épületeket a mostaniakkal, látni fogjuk, hogy sem czélszerűségi, sem takarékossági, sem egészségügyi szempontból nem haladtak semmit, pedig azt állítani mégis vakmerő volna, hogy már akkor elérték a zenithet. Földmivelési tekintetben már éppen hátramentek; tagosítás, legelő, erdő elkülönítés még jóformán meg sem kezdődött a szász földön; gazdasági eszközeik pedig 30 év óta alig szenvedtek változást; legtöbb községben a kettős forgás dívik; a puszta szőlők, elhagyott gyümölcsösök, kipusztított czihererdők, ősidőkből származó posványos legelők, vízfolyások által összeszakgatott hegyoldalak, eliszapolt patakmedrek minduntalan előfordulnak az általuk lakott területeken, anélkül, hogy a javításra vagy pusztulás megakadályozására munka vagy gond fordíthatnék. Len-, kendertermelésük alig egynegyedére szállott le annak, ami ezelőtt félszázaddal volt. A ló- és marhatenyésztés körülbelül a leggyengébb, a sertésnek a faja is a legselejtesebb a szász földön ; juhtenyésztéssel soha sem foglalkoztak, de ma sem bírnak vele. Takarékosságuk a legindikáltabb reformoknak ellent áll, és így a fösvénység jellegét ölte magára, mely a mezőgazdaságnál a deterioraczióra és nem az amelioraczióra vezet. Egyetlen haladásuk a komlótermelésben mutatkozik, melyre nagy gondot és munkát fordítanak. A szász földmives, ha nem erős is, de kitartó, szorgalmas, munkás ; éjt-napot összetesz, fáradságot nem kímér, nő és gyermek folytonosan segédkezésére van a gazdának ; táplálkozásában mérsékletes, sőt nagyobb részben zsugori. A szeszes italoktól tartózkodó, ruházatát csaknem kizárólag maga állítja elő, és ebben a tisztesség s takarékosság között kellő mértéket tart. És igy élt e faj századokon át, megtartva tulajdonait és szokásait a nélkül, hogy akár számában, akár vagyonában gyarapodott volna, mozdulatlanul mintha egy ezelőtt századokkal befalazott kriptából ma lépne ki. Szokásaihoz való ragaszkodása erősebb, mint értelme , a kik urai voltak és vezették, nem irányt kívántak neki adni, hanem tulajdonaiban, szokásaiban megtartva, a látkört rejtették el előle. A körülötte lakó székely, magyar és román lakosoknál, az előhaladás vagy visszamaradás számtalan jelenségei mutatkoztak, míg itt csak a mozdulatlanságról tett minden tanúságot. Hasonló és eltérő viszonyok és körülmények között egymptomának századokon át mutatkozó egyformasága okvetetlen arra kell, hogy vezesen mindenkit, hogy egy a prosperálásra, előmenetelre minden feltétellel és tulajdonnal bíró faj e megdöbbentő óriási stagnácziójának oka vagy intézményeiben, melyek szabad fejlődését, mint vasgyűrű gátolják, vagy szokásaiban, melyeknek megtörésére erkölcsi bátorsága hiányzik, keresendő. És én azt hiszem, hogy ez utóbbiban található ma már meg csupán , mert intézményeik gátló akadályt az idő szerint nem képezhetnek. Ódon városaik körfalait legnagyobb részben lebontották , tornyos kapuik leomlottak, és mégis minden a régi bent és körülöttük. A megye szervezése folytán városaik saját kívánságukra beolvadtak a megyébe és ide nem a polgári elem lüktető erejét, pezsgő életét vitték be, hanem a feudális korszak exklusivitását, a már nem létező ezéhek privilégiumát, a czirkumspektus bölcselkedés határozatlanságát, a régi nyárspolgárság kicsinykedését és izgágaságát; a vidéket uralják, de nem fejlesztik. Hiszen kezükben van egy óriási többség, azt mondják : náluk van az értelem, a megye kizárólag az övék, szidják a mi adminisztrációnkat, gúnyosan hányják szemünkre, hogy községi, megyei lakosaink előmenetelével nem gondolunk, anyagi érdekek előmozdítására figyelmet nem fordítunk ; és ha mindez igaz is volna, hát hol mutatnak ők föl ellenkező példát ? Hát megyei adminisztrácziójuk, mely feltétlenül kezükben van, a középszerűség niveaujára felemelkedett valahol? hát községi és városi ügyeik mindazon betegségek symptomáit, melyekkel minket szeretnek ostorozni, nem a legnagyobb mértékben mutatják-e fel ? a korrupczió, a hanyagság, értetlenség ezer meg ezer esetei, ott, hol ők saját maguk maguknak urai, a magyar regime nyakába varrhatók-e? Találkoztak-e valaha akadállyal a törvényhozás és kormány részéről, ha anyagi vagy kulturális érdekeik előmozdításáról volt szó ? Hát az alkotmányos regime alatt ez érdekeik előmozdítására mind egységesen tettek-e egytizedrész annyit, mint ez az agyonátkozott kormány? Pedig ez érdekek előmozdítása elsősorban társadalmi kötelesség. Hát azok az iskolák, intézetek, miket az állam városaikban állíttatott fel, miért ellenkeznek kulturális érdekekkel ? azért, mert nem jók, vagy azért, mert meg lehet bennük tanulni magyarul is, s a zsenge gyermekek szívébe itt nem lehet a gyűlöletet a magyar nemzet és állam iránt belecsepegtetni ? 157. szám. A Csíki Székely Krónika. (Folyt.) Jegyzetek a XXV. fejezethez. 1- SÖ jegyzet. Kálnoki Nemet (Nemes) Katalin a Székely Krónika szerint a XIII. század közepe táján élt. Egy előző czikkben kimutattuk már, hogy a Kálnoky, aztán a Nemes és Mikó családoknak a közös őse, Akadás fia Benczencz élt ezen időtájt; a Nemes és Mikó családok a század vége felé válnak el, amazt Benczencznek Domokos, ezt Mikó nevű fia alapitván.Még később — Benkő szerint Nagy Lajos korában — vált két ágra Domokos ivadéka, egyikből a Hídvégi Nemes, másikból a Kálnoki Nemes, vagy később csak Kálnoky család származván. Az utóbbi legrégibb emlékét egy 1428-ki okmányban találjuk, melyben Kusalyi Jakch János és Mihály székely ispánok Kálnoki Nemes Demeternek és Lászlónak, Máté fiának (Demetrius dictus Nemes et Ladiszlaus, filius Mathei similiter Nemes dicti de Kálnok) megengedik, hogy „hvasfokmezew“ nevű örökségüket eladhassák. Az ezen említett Demeter apja Benkő szerint Máté volt, ennek apja Kálnoki Nemes István, s ezé András, a család alapítója; Demeter fiának pedig Andrást mondja, a ki 1459-ben a Sepsi és Miklósvár szék közti perben „Andreas de Kálnok“ néven, mint Sepsi szék egyik megbízottja szerepel. Az itt részletezett adatok eléggé feltüntetik, hogy mennyit hihetünk a Székely Krónika azon állításából, mely szerint a XIII. század közepén Bakne János egy Kálnoki Nemes Katalin (Chatharina Nömez de Kálnok) nevű nőt vett volna feleségül. Bizony koholmány ez is; az okmányok kérlelketlenül meghazudtolják a Székely Krónikának nevezett mult századbeli férezmunkát. 2- ik jegyzet: „Ez eres kapitány“-t az árpádkori emlékek nem ismernek. Ez a mult századbeli hamisitónak, de nem a régi okleveleknek a szava. 3-ik jegyzet. Losonczi Péter 1249 körül élt a Székely Krónika szerint, vagyis a hires Losonczi család már a XIII. század közepén viselte e nevet Nézzük ismét, mit mondanak a hiteles emlékek. Az oklevelekből azt tanuljuk, hogy a Losonczi (és Losonczi Bánffy) család első ismert őse az a Dénes nádor volt, a ki 1227 — 28 és 1231 — 35-ben a nádori méltóságot viselte. Ez a Dénes nádor még II. András királytól adományba kapja Losonczot, melyet Folkus ispán mint egyik résztvevő Gertrud királyné meggyilkolásában hűtlenség czimén elveszt. Fiai tehát írhatták volna magukat Losonczról, de nem írták; csak a XIV. században kezdik így nevezni magukat. Egy 1280-ki okmány fiait így nevezi: „Dyonisius et Nicolaus Comites filii Dyonisii quondam Palatini.“ Egy másik oklevélben II. Dénesen és Miklóson kívül June és Samud nevű fiait találjuk Dénes nádornak s ugyanitt II. Dénes „de Regen“-nek írja magát, (unokaöccse June fia pedig „June de Abad“-nak) s azt is megtudjuk, hogy a „Tomay“ nemzetségből való. Ez a II. Dénes szerezte az erdélyi javakat, III. András király 1298 előtt az akkor néptelen csicsói birtokot adván neki, s az adománylevélben így nevezvén: „Comes Dyonisius filius Dyonisii Palatini.“ Az ő fiai, kik a XIV. században éltek : István, Dezső és Tamás volt, az első horvát bán, a második erdélyi vajda, Tamás pedig székely ispán. Mindezekből világosan kitetszik: 1. hogy 1249 körül Dénes nádor családja még nem viselte a Losonczi nevet, 2. fiai közt nem volt Péter nevezetű, 3. Erdélyben Dénes nevű fia 1298 körül szerzett birtokot. Mesebeszéd tehát a Székely Krónika azon állítása, mintha 1249 körül egy Losonczi Péter nevű magyar nemes házasodott volna a Székelyföldre. Hanem természetesen a mult században a Losonczi és Bánffy család eredetére vonatkozó adatok még nem voltak tisztázva; a krónikahamisítónak nem fordulhatott meg eszében, hogy eljön majd az az idő, midőn minden egyes állítása részletes vizsgálat alá kerül, annál kevésbbé sejtette, hogy e vizsgálat végeredménye az leszen, hogy lépten-nyomon kisül turpissága s fejére olvassák a hiteles emlékekből, mily ügyetlenül hazudozott összevissza. (Folyt. köv.) MA ORSZÁGGYŰLÉS. A SZÉKELY NEMZET TÁRCZÁJA. Az ördöngös professzor. — írta: Mikszáth Kálmán. — V. Fejezet. Miként folyt le Hatvani professzor nagy vacsorája, melyet az ő kis szobájában rendezett ? Ezalatt annyira híre ment a Hatvani csodás tudományának, hogy részint félelemből, részint tiszteletből mindennemű becsülettel elhalmozták Debreczenben. Nem volt az a lakodalom vagy keresztelő, ahol ne lett volna meghiva. Ott is rendesen az asztalfőn ült. De valamennyi uriház közt, talán mondanom sem kell, legjobban érezte ő magát a főbiróéknál, kivált a mióta Fruzinka is olvadékony pillantásokat vetegetett rá. Együtt fecsegtek, éldelegtek a gyönyörű gyermeklánnyal órák hosszáig s ezek voltak Hatvaninak a legboldogabb perczei életéből. Maga a főbiró nem nagyon bánta az igy kifejlődött viszonyt, de a Fruzinka gonosz, mostoha anyja ellene volt s egyszer hangosan azt találta a száján kiejteni: „Ugyan mit akar veled ez a boszorkánymester ?“ A professzor meghallotta, minélfoga nagy méregbe jött: „No megállj, gondolta magában, majd megkeserülöd te még ezt!“ Egy farsangi ebéd után a főbíróéknál, mikor szétmenőben voltak a vendégek (sok nagyralátó familia és előkelő persona) Hatvani megltta mindnyájokat másnapra vacsorára : — De mind eljöjjenek ám kegyetek, mert különben megharagszom. — No hiszen van is hova hivni bennünket! csóválgatták az emberek a fejüket. Abba az egyetlen füstös szobájába ! Köszönjük alásan az olyan vendégséget, mint aminő az lesz. Hanem azért menjünk uraim és asszonyaim, hadd lássuk meg legalább a bolondos tréfát, így szapulták, mosták, de azért megjelentek egytől egyig, számszerint vagy nyolczvan. S amire keresztül mentek a pitvaron, ott ugyan sovány biztatás volt, a tűzhelyen játszadozó két macska, meg egy rossz fazék, melyben hamu főtt. Hatvani csodálkozni látszott, mikor a legkorábban érkezett két vendég benyitott. — Teringettél most jut eszembe! Igaz leiz az. Én vacsorára hittam a urakat. Ejnye kutyalánczos ! No nem tesz semmit, ha már itt vannak, tessék kérem leülni. Szűk barátságtalan odú volt a professzor úr szobája, az első vendégek fitymálva méregették. — Mindjárt itt lesznek a többiek is — mondá Hatvani kézdörzsölgetve. — De váljon hova férnek el itt ? felelt fel itt gúnyos mosolygással az egyik vendég, gondolom a városi levéltárnok. — Majd csak elférnek — nyugtatta meg Hatvani szerény hangon. S amint jött csoport csoport után, egyre tágult a kicsiny szoba, úgy hogy utoljára olyannak látszott, hogy még Budán a királyi palotaterme sem különb. A háttérben fejedelmi pompával megrakott asztalok görnyedeztek, ami jó és öt világrészben megterem, mind rajtuk volt. Arany kanalak, sótartók, ezüst tányérok, kristály poharak. Mikor a bámuló vendégek letelepedtek, ki tudja honnan, honnan nem, minden vendég háta mögött ott termett egy-egy czifra ruhás inas, aki felszolgálta. A főispánnál sincs ilyen nagy pazar fény ! A falak mellett köröskörül igazi élő fák nőttek, indáik fölkúsztak a gerendáig ; ott dinnye, amott körte, a túlsó oldalon zöld uborka és Baraczk díszlett. A kinek kedve volt, szakíthatott magának. Valaki az egyik uborkához is nyúlt, hogy leszakítsa, de megjárta vele, a főbíróné (a szép Fruzinka mostohaanyja) ijedten sikoltott fel: — Jaj az orrom .... az orrom ! Eresszék el az orrom ! Lett bezzeg nevetés s a nagy sikolyra aztán el is eresztette az uborkát az illető, mert különben jaj lett volna a főbiróné orrának. Hanem egy baja mégis volt a vacsorának. Akárhogy nézelődtek a vendégek, mindent láttak de bort nem. Minélfogva a főbiró úr mindjárt az első pecsenyénél, a mikor pohárköszöntőt szokás mondani, felszólalt imigy magyarosan : — Szóljanék valamerre, emelném poharamat, de nem lehet, mert a magyar ember nem birja fölemelni poharát, ha üres. Már pedig üres. Kegyelmed pedig úgy látszik, kifelejtette a borocskát. Hatvani közbevágott: — Ugyan ne okoskodjanak kegyelmetek. Igyanak fris vizet, legjobb. A bölcs Seneka is azt mondja .... — Nem bánom én nagytiszteletü uram, mondjon Seneka a mit akar, de nekünk bor kell — kiáltott fel a főbiró — teremtsen nekünk valahonnan. Hogy lehet ezt a finom vacsorát igy elcsúfítani ? "> Hatvani úgy tett, mint aki nagy zavarban van , hol a füle tövét vakarta, hol a feje búbját. — Ejnye ejnye ... Már most mi az ördögöt csináljunk hát ? No valahogy mégis csak segíthetek talán a dolgon. Felhajtotta az asztalterítőt, fúrót vett elés egy lyukat fúrt az asztalába. — No ide azokat a poharakat! Bezzeg bámultak a vendégek, mert a legfinomabb tokaji aszú folyt az asztalából. — Huh, de fölséges ital! — dicsérgette a főbiró. — Nekem is van ebből a fajtából otthon egy hordóval. A professzor pajkosan mosolygott erre, mert hiszen épen a főbiró uram borát folyatta ide a Mágyika erejével. (Derék egy könyv volt ez a Mágyika !) Hanem ez az asztal sem volt tréfa dolog. Egy asztal, amelyiknek a lábából bor csurog! Mennyivel tehetetlenebbek a mai boszorkánymesterek, akik legfeljebb tánczoló asztalokat produkálnak. A Hatvani asztala nem tánczolt, hanem tánczoltatott. Mert mi tűrés-tagadás, csakhamar tánczba rúgott ki a jókedvű vendégsereg, maga a professzor uram is járta Fruzinkával, túlságosan ki volt pirulva az arcza mind a kettőnek. Az öreg asszonyok suttogtak valamit erről egy fügefa alatt. — Hej Fruzinka lelkem — igy kezdé Hatvani a táncz hevében — ha maga valaha az én feleségem lehetne. Fruzinka sóhajtott s félénken rebegte: — Soha, soha! Merne-e az oltár elé állni ? Hajítsa el azt a pokoli könyvet előbb, tépje szét, dobja ki a szemétre és felejtse el, mi van benne, akkor a kegyelmedé leszek. Most már Hatvanin volt a sor sóhajtani: — Ne kívánja azt tőlem. — Nem tudok lemondani a hatalmamról. — Az én kedvemért sem ? suttogta Fruzinka édes csábító nézéssel. Hatvani nem felelt, csak a fejét horgasztotta le. Aztán dolga is van, mert a vendégek egyszerre haza kezdenek készülődni. Főbíróné asszonyom, ki még most is reszeli a vacsora előtti uborka-históriát, mogorván hozza a krispint, hogy Fruzinkára adja. — Maradjunk még mamám egy kicsit — rimánkodik a lány. A vendégek azonban nagy mehetnékben vannak már, sehogy sem lehet őket visszatartani. — Igazán itt akar még maradni ? kérdé a professzor Fruzinkától. — Hogy ha akarnák! felelte a leány gyöngéden simulva a professzorhoz. Hatvani erre az asztalhoz lépett, rácsapott a közepére a bütykös nagy ujjával s uramfia. . Budapest, okt. 7. A képviselőház mai ülését az osztrák-magyar bank szabadalmának meghosszabbításáról szóló törvényjavaslat tárgyalása vette igénybe. Hegedűs előadó szakszerű, beható, a kérdés egész lényegét megvilágító beszédben indokolta a javaslatot, számszerű adatokkal is illustrálva a bank jelentőségét a hitelszervezetben, valamint az általa teljesített feladatokat. Helfy Ignácz a bankközösség ellenében, utalva az osztrák és magyar hiteligények másmás természetére, melyeket a mostani közös bank ki nem elégíthet, mert Ausztriában főleg a kereskedelemnek és iparnak, nálunk főleg a mezőgazdaságnak van szüksége a hitelre, az önálló magyar bank felállítása mellett szólal fel, ez irányban határozati javaslatot is adván be, egyszerre tódulni kezd be ajtón-ablakon a víz, a padlásról is úgy zuhog le, mintha öntenék. Az ár nőttön nő. A férfiak káromkodnak, a nők ijedeznek és sikoltoznak. — Én istenem ! mi lesz ebből ? Jaj, jaj ! Segítség! Van lárma, zavar, az ijedezők felugranak az asztalokra, a nők felfogják szoknyáikat, maga Fruzinka is halálra sápad, de Hatvani mosolyogva nyugtatja meg: — Ne féljen semmit, nem lesz baj, a szoknyácskája nem lesz csatakos. Szemfényvesztés az egész és csak arra való, hogy még itt maradhassunk egy kicsit. Lássa, mire jó az a gonosz könyv ? — De azért csak mégis dobja a tűzbe a Mágyikát — rimánkodik Fruzinka, két kis kezét összetéve szépen. — Mindnyájan elveszünk, megfulunk — kiáltozta a főbíróné kétségbeesetten s valóban már térdén felül ért a viz, noha a székre állott. Hatvani belátta, hogy elég volt a tréfából ennyi, újra ráütött az asztalra s rögtön eltűnt a viz, olyan szárazzá változott a szoba, mint annak előtte volt. Lett bezzeg vidámság, hahota a rémület után, némelyek azonban megbotránkozván, duzzogva mentek kifelé. Ott künn ezalatt olyan nagy hómacskák estek az égből, hogy a kisebb házak mellett az ablakig ért a hó. Akiknek nem volt bagaria csizmájuk, azok sopánkodva hökkentek vissza a hazameneteltől. — Hej, de jó volna most egy-két szán, amely hazaszállítgasson bennünket. — Ha csak az kell — monda Hatvani — hazaszállítom én a kedves vendégeimet szívesen. Fogta a varázsbotját, két szánt rajzolt vele az udvaron a hóban s mind a kettőbe négynégy lovat. Hopp! Egyszerre megelevenedtek, pattogott a kocsis, prüszköltek a paripák nyugtalanul. — Tessék felülni kérem, tessék, tessék uraim, hölgyeim. A merészebbek fel is ültek némi huzódozás után s a két szán röpülve siklott tova a havon, a csengők a lovakon messziről szóltak . .. Reggelre aztán kiki otthon találta magát, szörnyen kiéhezve, elcsigázva, czudarul elkoptatott ruhában. Nem vacsoráltak ezek tegnap semmit, de még kevésbbé utaztak szánon. Incselkedő gonosz szellemek a havon ülve vontatták őket hazafelé. (Vége köv.)