Székely Nemzet, 1886 (4. évfolyam, 1-201. szám)

1886-10-10 / 157. szám

Október 10. SZÉKELY NEMZET. nyitotta meg számukra, hol autonómiájukat, elő­jogaikat könnyen becserélték a nagy hatalmi állásokért és magas jövedelmekért; míg a Ki­rályföldre utalt papság feltétlen ura maradt az itt lakozó népnek, melyet ma már kizárólagosan kezében tart. Középiskoláik tanárai theologusok, kiknek természetszerű és egyetlen czélja a gyengébben dotált tanári állást a jövedelmes papi hivatás­sal becserélni ; a községben a legvagyonosabb és rendesen legműveltebb ember a pap, ki az is­kola, a prädiger és a tanító fölött a felügyele­tet gyakorolja, az egyházától — mert viszonya teljesen rendezve van és jövedelmének főbb ré­sze, a dézma-kárpótlás kamatai, az egyház be­folyása alól ki van vonva — csaknem teljes mértékben független. Alulról állása megingathatatlan, de nem így van felülről — — — arra példát fölmu­tatni nem lehet, hogy a hívek egy felülről ked­velt papot valaha állásáról másképp, mint jobb egyházba el tudtak volna mozdítani; de az el­lenkezőre számtalan esetet lehet fölmutatni, hol egy kedvelt papnak állása tarthatatlanná vál­ván, egyházát oda hagyni volt kénytelen. A község és egyház vagyona elkülönítve igen sok helyt nem volt, vagy az elkülönítés fö­lött egy amabilis konfúzió uralkodott. A legjobb gazdák, a legbefolyásosabb egyének Kirchenvate­­reknek szemeltettek ki, és ugyan ezek a községi ügyek kezelésével lettek megbízva. Ha a luthe­ránus egyház érdeke a község érdekével össze­ütközésbe jött, az erő­ hatalmi többség mindig e részen állott. A szegény község és gazdag egy­ház theoriája igy lett megvalósítva. A pap a községbe, a község a megyébe vitte be s viszi be a hierarchia uralmát; a nép­iskolák a melegágyak, s a középiskolák a hi­degházak, hogy e növényzet soha ki ne pusz­tuljon. Mindaddig az ideig, mig az önfejlődésre szükséges erő meg volt bennök: kultúrájuk, iparuk földmivelésük emelkedett, sőt fajuk is legalább nem fogyatkozott; de fájdalom már rég, sok tekintetben századok óta, beállt náluk a stagnáczió. Építkezésük egy pár század óta megállott, igaz akkor oly magas niveaura emel­kedett, hogy a többi vidékét az országnak csaknem egy századdal vagy még többel előzte meg; de hasonlítsuk össze a mult században emelt épületeket a mostaniakkal, látni fogjuk, hogy sem czélszerűségi, sem takarékossági, sem egészségügyi szempontból nem haladtak semmit, pedig azt állítani mégis vakmerő volna, hogy már akkor elérték a zenithet. Földmivelési tekintetben már éppen hátra­mentek; tagosítás, legelő, erdő elkülönítés még jó­formán meg sem kezdődött a szász földön; gazdasági eszközeik pedig 30 év óta alig szen­vedtek változást; legtöbb községben a kettős forgás dívik; a puszta szőlők, elhagyott gyü­mölcsösök, kipusztított czihererdők, ősidőkből származó posványos legelők, vízfolyások által összeszakgatott hegyoldalak, eliszapolt patak­medrek minduntalan előfordulnak az általuk la­kott területeken, a­nélkül, hogy a javításra vagy pusztulás megakadályozására munka vagy gond fordíthatnék. Len-, kendertermelésük alig egynegyedére szállott le annak, a­mi ezelőtt félszázaddal volt. A ló- és marha­tenyésztés körülbelül a leggyen­gébb, a sertésnek a faja is a legselejtesebb a szász földön ; juhtenyésztéssel soha sem foglal­koztak, de ma sem bírnak vele. Takarékosságuk a legindikáltabb reformoknak ellent áll, és így a fösvénység jellegét ölte magára, mely a mező­­gazdaságnál a deterioraczióra és nem az amelio­­raczióra vezet. Egyetlen haladásuk a komlóter­melésben mutatkozik, melyre nagy gondot és munkát fordítanak. A szász földmive­­s, ha nem erős is, de ki­tartó, szorgalmas, munkás ; éjt-napot össze­tesz, fáradságot nem kímér, nő és gyermek folytono­san segédkezésére van a gazdának ; táplálkozásá­ban mérsékletes, sőt nagyobb részben zsugori.­­ A szeszes italoktól tartózkodó, ruházatát csaknem kizárólag maga állítja elő, és ebben a tisztesség s takarékosság között kellő mérté­ket tart. És igy élt e faj századokon át, megtartva tu­lajdonait és szokásait a nélkül, hogy akár szá­mában, akár vagyonában gyarapodott volna, mozdulatlanul mintha egy ezelőtt századokkal befalazott kriptából ma lépne ki. Szokásaihoz való ragaszkodása erősebb, mint értelme , a kik urai voltak és vezették, nem irányt kívántak neki adni, hanem tulajdonaiban, szokásaiban megtartva, a látkört rejtették el előle. A körülötte lakó székely, magyar és román lakosoknál, az előhaladás vagy visszamaradás számtalan jelenségei mutatkoztak, míg itt csak a mozdulatlanságról tett minden tanúságot. Ha­sonló és eltérő viszonyok és körülmények között e­gymptomának századokon át mutatkozó egyfor­masága okvetetlen arra kell, hogy vezesen min­denkit, hogy egy a prosperálásra, előmenetelre minden feltétellel és tulajdonnal bíró faj e meg­döbbentő óriási stagnácziójának oka vagy intéz­ményeiben, melyek szabad fejlődését, mint vas­­gyűrű gátolják, vagy szokásaiban, melyeknek meg­törésére erkölcsi bátorsága hiányzik, keresendő. És én azt hiszem, hogy ez utóbbiban található ma már meg csupán , mert intézményeik gátló akadályt az idő szerint nem képezhetnek. Ódon városaik körfalait legnagyobb részben lebontották , tornyos kapuik leomlottak, és mégis minden a régi bent és körülöttük. A megye szervezése folytán városaik saját kívánságukra beolvadtak a megyébe és ide nem a polgári elem lüktető erejét, pezsgő életét vitték be, ha­nem a feudális korszak exklusivitását, a már nem létező ezéhek privilégiumát, a czirkumspek­­tus bölcselkedés határozatlanságát, a régi nyárs­polgárság kicsinykedését és izgágaságát; a vi­déket uralják, de nem fejlesztik. Hiszen kezük­ben van egy óriási többség, azt mondják : náluk van az értelem, a megye kizárólag az övék, szidják a mi adminisztrác­iónkat, gúnyosan hány­ják szemünkre, hogy községi, megyei lakosaink előmenetelével nem gondolunk, anyagi érdekek előmozdítására figyelmet nem fordítunk ; és ha mindez igaz is volna, hát hol mutatnak ők föl ellenkező példát ? Hát megyei adminisztrácziójuk, mely feltétlenül kezükben van, a középszerűség niveaujára felemelkedett valahol? hát községi és városi ügyeik mindazon betegségek symptomáit, melyekkel minket szeretnek ostorozni, nem a legnagyobb mértékben mutatják-e fel ? a kor­­rupczió, a hanyagság, értetlenség ezer meg ezer esetei, ott, hol ők saját maguk maguknak urai, a magyar regime nyakába varrhatók-e? Talál­koztak-e valaha akadál­lyal a törvényhozás és kormány részéről, ha anyagi vagy kulturális érdekeik előmozdításáról volt szó ? Hát az al­kotmányos regime alatt ez érdekeik előmozdí­tására mind egységesen tettek-e egytizedrész annyit, mint ez az agyonátkozott kormány? Pe­dig ez érdekek előmozdítása első­sorban társa­dalmi kötelesség. Hát azok az iskolák, intézetek, miket az állam városaikban állíttatott fel, miért ellenkeznek kulturális érdekekkel ? azért, mert nem jók, vagy azért, mert meg lehet bennük tanulni magyarul is, s a zsenge gyermekek szí­vébe itt nem lehet a gyűlöletet a magyar nemzet és állam iránt belecsepegtetni ? 157. szám. A Csíki Székely Krónika. (Folyt.) Jegyzetek a XXV. fejezethez. 1- SÖ jegyzet. Kálnoki Nemet (Nemes) Katalin a Székely Krónika szerint a XIII. század közepe táján élt. Egy előző czikkben kimutattuk már, hogy a K­á­l­n­o­k­y, aztán a Nemes és Mikó családoknak a közös őse, Akadás fia Benczencz élt ezen időtájt; a Nemes és Mikó családok a század vége felé válnak el, amazt Benczencznek Domokos, ezt Mikó nevű fia alapitván.Még később — Benkő sze­rint Nagy Lajos korában — vált két ágra Domokos ivadéka, egyikből a Hídvégi Nemes, másikból a Kálnoki Nemes, vagy később csak K­á­l­­n­o­k­y család származván. Az utóbbi legrégibb em­lékét egy 1428-ki okmányban találjuk, melyben Kusalyi Jakch János és Mihály székely ispánok Kálnoki Nemes Demeternek és Lász­lónak, Máté fiának (Demetrius dictus Nemes et Ladiszlaus, filius Mathei similiter Nemes dicti de Kálnok) megengedik, hogy „hvasfokmezew“ nevű­ örökségüket eladhassák. Az ezen említett Deme­ter apja Benkő szerint Máté volt, ennek apja Kálnoki Nemes István, s ezé András, a család alapítója; Demeter fiának pedig A­n­­drást mondja, a ki 1459-ben a Sepsi és Miklós­­vár szék közti perben „Andreas de Kálnok“ néven, mint Sepsi szék egyik megbízottja szerepel. Az itt részletezett adatok eléggé feltüntetik, hogy mennyit hihetünk a Székely Krónika azon állításából, mely szerint a XIII. század közepén Bakne János egy Kálnoki Nemes Katalin (Chatharina Nö­mez de Kálnok) nevű nőt vett volna feleségül. Bizony koholmány ez is; az okmányok kérlelketlenül meg­hazudtolják a Székely Krónikának nevezett mult századbeli férezmunkát. 2- ik jegyzet: „Ez eres kapitány“-t az árpádkori emlékek nem ismernek. Ez a mult szá­zadbeli hamisitónak, de nem a régi okleveleknek a szava. 3-ik jegyzet. Losonczi Péter 1249 kö­rül élt a Székely Krónika szerint, vagyis a hires Losonczi család már a XIII. század közepén viselte e nevet Nézzük ismét, mit mondanak a hi­teles emlékek. Az oklevelekből azt tanuljuk, hogy a Losonczi (és Losonczi Bánffy) család első ismert őse az a Dénes nádor volt, a ki 1227 — 28 és 1231 — 35-ben a nádori méltóságot viselte. Ez a Dénes ná­dor még II. András királytól adományba kapja Losonczot, melyet Folkus ispán mint egyik résztvevő Gertrud királyné meggyilkolásában hűtlenség czimén elveszt. Fiai tehát írhatták volna magukat Losoncz­­ról, de nem írták; csak a XIV. században kezdik így nevezni magukat. Egy 1280-ki okmány fiait így nevezi: „Dyonisius et Nicolaus Comites filii Dyonisii quondam Palatini.“ Egy másik oklevélben II. Déne­­sen és Miklóson kívül June és Samud nevű fiait találjuk Dénes nádornak s ugyanitt II. Dénes „de Regen“-nek írja magát, (unokaöc­cse June fia pedig „June de Abad“-nak) s azt is megtudjuk, hogy a „Tomay“ nemzetségből való. Ez a II. Dénes szerezte az erdélyi javakat, III. András király 1298 előtt az akkor néptelen csicsói birtokot adván neki, s az adománylevélben így nevezvén: „Comes Dyonisius filius Dyonisii Palatini.“ Az ő fiai, kik a XIV. szá­zadban éltek : István, Dezső és Tamás volt, az első horvát bán, a második erdélyi vajda, Tamás pedig székely ispán. Mindezekből világosan kitetszik: 1. hogy 124­9 körül Dénes nádor családja még nem viselte a L­o­s­o­n­­c­z­i nevet, 2. fiai közt nem volt Péter neve­zetű, 3. Erdélyben Dénes nevű fia 1298 k­ö­­r­ü­l szerzett birtokot. Mesebeszéd tehát a Székely Krónika azon állítása, mintha 1249 körül egy Lo­sonczi Péter nevű magyar nemes házasodott volna a Székelyföldre. Hanem természetesen a mult század­ban a Losonczi és Bánffy család eredetére vonat­kozó adatok még nem voltak tisztázva; a krónika­­hamisítónak nem fordulhatott meg eszében, hogy el­jön majd az az idő, midőn minden egyes állítása részletes vizsgálat alá kerül, annál kevésbbé sejtette, hogy e vizsgálat végeredménye az leszen, hogy lép­­ten-nyomon kisül turpissága s fejére olvassák a hi­teles emlékekből, mily ügyetlenül hazudozott össze­vissza. (Folyt. köv.) M­A ORSZÁGGYŰLÉS. A SZÉKELY NEMZET TÁRCZÁJA. Az ördöngös professzor. — írta: Mikszáth Kálmán. — V. Fejezet. Miként folyt le Hatvani professzor nagy vacsorája, me­lyet az ő kis szobájában rendezett ? Ezalatt annyira híre ment a Hatvani cso­dás tudományának, hogy részint félelemből, ré­szint tiszteletből mindennemű becsülettel elhal­mozták Debreczenben. Nem volt az a lakodalom vagy keresztelő, ahol ne lett volna meghiva. Ott is rendesen az asztalfőn ült. De valamennyi uriház közt, talán monda­nom sem kell, legjobban érezte ő magát a fő­bi­­róéknál, kivált a mióta Fruzinka is olvadékony pillantásokat vetegetett rá. Együtt fecsegtek, él­­delegtek a gyönyörű gyermeklán­nyal órák hos­­­száig s ezek voltak Hatvaninak a legboldogabb perczei életéből. Maga a főbiró nem nagyon bánta az igy kifejlődött viszonyt, de a Fruzinka gonosz, mostoha anyja ellene volt s egyszer hangosan azt találta a száján kiejteni: „Ugyan mit akar veled ez a boszorkánymester ?“ A professzor meghallotta, minélfoga nagy méregbe jött: „No megállj, gondolta magában, majd meg­­keserülöd te még ezt!“ Egy farsangi ebéd után a főbíróéknál, mi­­­kor szétmenőben voltak a vendégek (sok nagy­­ralátó familia és előkelő persona) Hatvani meg­­l­­tta mindnyájokat másnapra vacsorára : — De mind eljöjjenek ám kegyetek, mert különben megharagszom. — No hiszen van is hova hivni bennünket! csóválgatták az emberek a fejüket. Abba az egyetlen füstös szobájába ! Köszönjük alásan az olyan vendégséget, mint aminő az lesz. Hanem azért menjünk uraim és asszonyaim, hadd lás­suk meg legalább a bolondos tréfát, így szapulták, mosták, de azért megjelen­tek egytől egyig, számszerint vagy nyolczvan. S amire keresztül mentek a pitvaron, ott ugyan sovány biztatás volt, a tűzhelyen játszadozó két macska, meg egy rossz fazék, melyben hamu főtt. Hatvani csodálkozni látszott, mikor a leg­korábban érkezett két vendég benyitott. — Teringettél most jut eszembe! Igaz leiz az. Én vacsorára hittam a urakat. Ejnye kutyalánczos ! No nem tesz semmit, ha már itt vannak, tessék kérem leülni. Szűk barátságtalan odú volt a professzor úr szobája, az első vendégek fitymálva méregették. — Mindjárt itt lesznek a többiek is — mondá Hatvani kézdörzsölgetve. — De váljon hova férnek el itt ? felelt fel itt gúnyos mosolygással az egyik vendég, gon­dolom a városi levéltárnok. — Majd csak elférnek — nyugtatta meg Hatvani szerény hangon. S amint jött csoport csoport után, egyre tágult a kicsiny szoba, úgy hogy utoljára olyan­nak látszott, hogy még Budán a királyi palota­terme sem különb. A háttérben fejedelmi pom­pával megrakott asztalok görnyedeztek, ami jó és öt világrészben megterem, mind rajtuk volt. Arany kanalak, sótartók, ezüst tányérok, kris­tály poharak. Mikor a bámuló vendégek letele­pedtek, ki tudja honnan, honnan nem, minden vendég háta mögött ott termett egy-egy czifra ruhás inas, a­ki felszolgálta. A főispánnál sincs ilyen nagy pazar fény ! A falak mellett köröskörül igazi élő fák nőttek, indáik fölkúsztak a gerendáig ; ott dinnye, amott körte, a túlsó oldalon zöld uborka és Ba­­raczk díszlett. A kinek kedve volt, szakíthatott magának. Valaki az egyik uborkához is nyúlt, hogy leszakítsa, de megjárta vele, a főbíróné (a szép Fruzinka mostoha­anyja) ijedten sikoltott fel: — Jaj az orrom .... az orrom ! Eres­szék el az orrom ! Lett bezzeg nevetés s a nagy sikolyra aztán el is eresztette az uborkát az illető, mert kü­lönben jaj lett volna a főbiróné orrának. Hanem egy baja mégis volt a vacsorának. Akárhogy nézelődtek a vendégek, mindent láttak de bort nem. Minélfogva a főbiró úr mindjárt az első pecsenyénél, a mikor pohárköszöntőt szokás mondani, felszólalt imigy magyarosan : — Szóljanék valamerre, emelném pohara­mat, de nem lehet, mert a magyar ember nem birja fölemelni poharát, ha üres. Már pedig üres. Kegyelmed pedig úgy látszik, kifelejtette a borocskát. Hatvani közbevágott: — Ugyan ne okoskodjanak kegyelmetek. Igyanak fris vizet, legjobb. A bölcs Seneka is azt mondja .... — Nem bánom én nagytiszteletü uram, mondjon Seneka a mit akar, de nekünk bor kell — kiáltott fel a főbiró — teremtsen ne­künk valahonnan. Hogy lehet ezt a finom va­csorát igy elcsúfítani ? "> Hatvani úgy tett, mint a­ki nagy zavarban van , hol a füle tövét vakarta, hol a feje búbját. — Ejnye ejnye ... Már most mi az ördö­göt csináljunk hát ? No valahogy mégis csak segíthetek talán a dolgon. Felhajtotta az asztalterítőt, fúrót vett elé­s egy lyukat fúrt az asztalába. — No ide azokat a poharakat! Bezzeg bámultak a vendégek, mert a legfi­nomabb tokaji aszú folyt az asztalából. — Huh, de fölséges ital! — dicsérgette a főbiró. — Nekem is van ebből a fajtából ott­hon egy hordóval. A professzor pajkosan mosolygott erre, mert hiszen épen a főbiró uram borát folyatta ide a Mágyika erejével. (Derék egy könyv volt ez a Mágyika !) Hanem ez az asztal sem volt tréfa dolog. Egy asztal, a­melyiknek a lábából bor csurog! Mennyivel tehetetlenebbek a mai boszorkánymes­terek, a­kik legfeljebb tánczoló asztalokat pro­dukálnak. A Hatvani asztala nem tánczolt, ha­nem tánczoltatott. Mert mi tűrés-tagadás, csak­hamar tánczba rúgott ki a jókedvű vendégsereg, maga a professzor uram is járta Fruzinkával, túlságosan ki volt pirulva az arcza mind a ket­tőnek. Az öreg asszonyok suttogtak valamit er­ről egy fügefa alatt. — Hej Fruzinka lelkem — igy kezdé Hat­vani a táncz hevében — ha maga valaha az én feleségem lehetne. Fruzinka sóhajtott s félénken rebegte: — Soha, soha! Merne-e az oltár elé állni ? Hajítsa el azt a pokoli könyvet előbb, tépje szét, dobja ki a szemétre és felejtse el, mi van benne, akkor a kegyelmedé leszek. Most már Hatvanin volt a sor sóhajtani: — Ne kívánja azt tőlem. — Nem tudok le­mondani a hatalmamról. — Az én kedvemért sem ? suttogta Fru­zinka édes csábító nézéssel. Hatvani nem felelt, csak a fejét horgasz­­totta le. Aztán dolga is van, mert a vendégek egyszerre haza kezdenek készülődni. Főbíróné asszonyom, ki még most is reszeli a vacsora előtti uborka-históriát, mogorván hozza a kris­­pint, hogy Fruzinkára adja. — Maradjunk még mamám egy kicsit — rimánkodik a lány. A vendégek azonban nagy mehetnékben vannak már, sehogy sem lehet őket visszatartani. — Igazán itt akar még maradni ? kérdé a professzor Fruzinkától. — Hogy ha akarnák! felelte a leány gyön­géden simulva a professzorhoz. Hatvani erre az asztalhoz lépett, rácsapott a közepére a bütykös nagy ujjával s uramfia. . Budapest, okt. 7. A képviselőház mai ülését az osztrák-ma­gyar bank szabadalmának meghosszabbításáról szóló törvényjavaslat tárgyalása vette igénybe. Hegedűs előadó szakszerű, beható, a kérdés egész lényegét megvilágító beszédben indokolta a ja­vaslatot, számszerű adatokkal is illustrálva a bank jelentőségét a hitelszervezetben, valamint az általa teljesített feladatokat. Helfy Ignácz a bankközösség ellenében, utalva az osztrák és magyar hiteligények más­más természetére, melyeket a mostani közös bank ki nem elégíthet, mert Ausztriában főleg a kereskedelemnek és iparnak, nálunk főleg a mezőgazdaságnak van szüksége a hitelre, az ön­álló magyar bank felállítása mellett szólal fel, ez irányban határozati javaslatot is adván be, egyszerre tódulni kezd be ajtón-ablakon a víz, a padlásról is úgy zuhog le, mintha öntenék. Az ár nőttön nő. A férfiak káromkodnak, a nők ijedeznek és sikoltoznak. — Én istenem ! mi lesz ebből ? Jaj, jaj ! Segítség! Van lárma, zavar, az ijedezők felugranak az asztalokra, a nők felfogják szoknyáikat, maga Fruzinka is halálra sápad, de Hatvani moso­lyogva nyugtatja meg: — Ne féljen semmit, nem lesz baj, a szok­­nyácskája nem lesz csatakos. Szemfényvesztés az egész és csak arra való, hogy még itt ma­radhassunk egy kicsit. Lássa, mire jó az a go­nosz könyv ? — De azért csak mégis dobja a tűzbe a Má­­gyikát — rimánkodik Fruzinka, két kis kezét összetéve szépen. — Mindnyájan elveszünk, megfulunk — ki­áltozta a főbíróné kétségbeesetten s valóban már térdén felül ért a viz, noha a székre állott. Hatvani belátta, hogy elég volt a tréfából ennyi, újra ráütött az asztalra s rögtön eltűnt a viz, olyan szárazzá változott a szoba, mint annak előtte volt. Lett bezzeg vidámság, hahota a rémület után, némelyek azonban megbotránkozván, duz­zogva mentek kifelé. Ott künn ezalatt olyan nagy hómacskák estek az égből, hogy a kisebb házak mellett az ablakig ért a hó. A­kiknek nem volt bagaria csizmájuk, azok sopánkodva hökkentek vissza a hazameneteltől. — Hej, de jó volna most egy-két szán, a­mely hazaszál­lítgasson bennünket. — Ha csak az kell — monda Hatvani — hazaszállítom én a kedves vendégeimet szívesen. Fogta a varázsbotját, két szánt rajzolt vele az udvaron a hóban s mind a kettőbe négy­­négy lovat. Hopp! Egyszerre megelevenedtek, pattogott a kocsis, prüszköltek a paripák nyug­talanul. — Tessék felülni kérem, tessék, tessék uraim, hölgyeim. A merészebbek fel is ültek némi huzódozás után s a két szán röpülve siklott tova a havon, a csengők a lovakon messziről szóltak . .. Reggelre aztán kiki otthon találta magát, szörnyen kiéhezve, elcsigázva, czudarul elkopta­tott ruhában. Nem vacsoráltak ezek tegnap semmit, de még kevésbbé utaztak szánon. Incselkedő gonosz szellemek a havon ülve vontatták őket hazafelé. (Vége köv.)

Next