Székely Nemzet, 1888 (5. évfolyam, 1-200. szám)

1888-06-03 / 86. szám

VI. évfolyam. Sepsi-Szentgyörgy, vasárnap, 1888. junius 3. 86. szám. KiKai-Szerkesztőségi iroda: Sepsi-Szentg­yörgyön: Olt-utcza, 326. sz. a. hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Jókai-nyomda-részTész-társulat hová ! SZÉKELY NEMZET POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZ­ATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer: vasárnap, kedden, csütörtökön és szombaton. Előfizetési ár: helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre . 10 frt — kr. Félévre . 6 frt — kr. Negyedévre . 2 frt 60 kr. Hirdetmények dija: 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 30 kr. ------------------------Sish Csikmegye részére: * szerkesztőség s kiadóhivatal Gsik-Szeredában T. Naffy Irax-e társ­szerkesztő lakásán (kedd-utcza, saját ház) hová t£5 1 9-Nyilttér sora 15 kr. A hirdetmények s nyíltterek díja előre fizetendő, az előfizetési pénzek és hirdetések­­ bérmentesen küldendők. A Csik megyéből a lap szellemi részét illető közlemények, valamint előfizetési pénzek és hirdetések bérmentesen küldendők. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS „SZÉKELY NEMZET“ czímű politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet“ megjelenik hetenkint négyszer: kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap reggel egy nagy ivén, szükség esetén melléklettel. Előfizetési ára: egész évre. . . 10 frt félévre .... 5 frt negyedévre 2 frt 50 fr. Az előfizetéseket legczélszerűbb postai utal­ványokkal küldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyűjtőknek 5 előfizetés után tiszteletpéldány­­nyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb meg­tenni, mivel felesleges példányokat nem nyomat­­tathatunk. A JÓKAI-NYOMDA-RÉSZVÉNY-TÁRSULAT, mint a „Székely Nemzet kiadótulajdonosa. Az ellenzék esze!.. — junius 2. Hálákat adhatunk Tisza Kálmánnak, hogy Szervácz, Pongrácz, Bonifácz és Urbán után hirtelen megrekkent hőségben egy kis lég­mozgást idézett elő, s az ellenzéki szélmal­mok vitorláit kavarodásba hozván, őrölni va­lót adott nekik. Már kezdtek megrozsdásodni és csak úgy nyikorogtak az erőlködéstől, hogy megmaradhassanak ellenzéknek. A „Budapesti Hírlap“ ugyan kezdett volna egy kis „skan­dált“, de a tisztelt kollegák nehogy reklámot csináljanak a már különben is eldudvásodott üzér lapnak, olyan praktikus hazafiságot ta­núsítottak vele szemben, amily praktikus lármát akart ő csinálni az előfizetőséggel szemben. De hát a tisztelt ellenzéki sajtó tapasztalván, hogy a Budapesti Hírlap min­den ily hazafias alkalomkor el­őrápe-kápé­­­zik magának egypár száz előfizetőt a többi­től, hát a többi hírt az ő hazafias érzelmé­nek annyira parancsolni, hogy a „Budapesti Hírlap“ trencséni rekdámczikkét meg se látta. Annyival inkább kárpótolni igyekszik magát a Tisza nyilatkozatával a franczia kiállítás érdemében. A mondók vagyunk, hogy ha ezt a nyi­latkozatot Bismarck teszi, a magyar ellenzéki sajtó legalább is oly horderőt tulajdonit neki, mint egy forszírozott háborúnak s leteszi el­ismerésének zálogát a nagy államférfin asz­talára, ki ime, a fegyveres békével le akar számolni, s nem dédelgeti többé az e mód­dal le nem fegyverezhető ellenséget, hanem sorompóba hívja. Míg ellenben Tiszának neki mennek mint a sárkányok, vagy­is inkább mint a harcsák, s oly nagy szájakat tátanak, hogy a nagy magyar államférfi (mert nem­csak a német lehet az) kénytelen magát el­nevezni. A „S­z é­­­g a lelkűség gyalázata“, írta az „Egyetértés“. Hát az legalább frá­zis, míg ellenben a „Pesti Napló“ hirtelené­­ben nem tudott különb czimet találni, mint: „Tisza és Francziaország.“ Igaz, hogy finészből teszi, mint ahogy mindent finészből tesz, de a magyar olvasó­közönség elrémítése nem sikerült. „Tisza és Franczia­ország!“ Más szavakkal: „Tudjátok meg, hogy Tisza ellenünk lázította Francziaorszá­­got, azt a dicsőt!“ Hm, hm . . Még csak tegnapelőtt írták ilyennek meg olyannak, a­mely nemzet boszából és hiú­ságból kész támogatni az egyedüli zsarnok uralmat Európában. Amely nemzet ha nem volna, nem merne Európa alkotmányos álla­maival ujjat húzni az orosz önkény; a­mely nemzet, egy szabadságért élőhaló kis nép eltiprására eszközül adja magát az orosznak. Amely nemzet annyiba veszi a magyar ér­dekeket, mint egy fületlen gombot, s amely nemzet íróit azért hoztuk le Párisból külön vonaton, hogy a­mig itt voltak, folyton be voltak rúgva. Budapestet annak nézték ami­nek mi Soroksárt, s a muzeum előcsarnoká­ban egyik berúgott dicsőség földhöz vágta a kalapját, hogy: „Éljen a magyar“, aztán hazament és azt irta rólunk, hogy „bugá­sok“ vagyunk, a magyar hölgyek pedig könnyűvérű ledérek. Hát mi most már a „Szolgalelküség gya­lázata“, ennek a nemzetnek, mely lenéz, fel­vesz, sem, legnagyobb ellenségünkkel szövetke­­zik és elpusztításunkra bármely pillanatban kész­­ hordani az uszályát, vagy nyíltan, férfiasan szembe szállni vele s tudtára adni: „ Te, a­ki legnagyobb ellenségünk­nek vagy szövetségese, ne várd csarnokodba a magyart.“ Mert azt jelentették a Tisza Kálmán szavai, mely­ről hogy tudott-e, nem tudott-e előlegesen Berlin, az tökéletesen mindegy, de hogy Bécs tudott, az bizonyosra vehető. Hát azt követelné a magyar ellenzék az­­ ő kormányától, hogy Francziaországnak, a­mely a mi érdekeinket számba sem veszi, hizelegjünk ? Tolakodva kapaszkodjunk a sze­kérre, mely nem akar felvenni ? Hogy nyílt ellenségünknek talpát nyaljuk és meghu­nyászkodjunk fegyveres keze előtt ? Hogy a kétkulacsost játszszuk, Németországgal szö­vetkezzünk, a francziával kéjelegjünk ? Nem oda Buda uraim ! Hanem igen is, szembe vele ! Ellenségünk az nekünk, olyan igaz, mint a­hogy élünk. Ellenségünk mint Németországnak, mint Angliának, s ha ez a két állam férfias nyíltsággal kimondja a „non possumus“-t, mi alakoskodjunk ? Tet­szik önöknek az a szerep, a­mit most egy olasz töredék az olasz nemzet és olasz ér­dekkel szemben játszik ? Ne legyen annyira tapintatlan a magyar ellenzék, hogy mikor Tisza, a haza ellensé­geivel szemben férfias méltósággal lép fel, hát puszta ellenzéki mokánykodásból, meg­alázkodást követeljen, és azt hirdesse nagy gyáván, hogy: „Jézus Mária! Mi lesz most a világból. Az oroszbarát francziát, ellensé­günk szövetségesét megsértettük ! Pedig hát le kellene előtte térdepelni, hogy ne haza­­ragudjék reánk, ne fogja pártját az orosz mumusnak, mert ime láthatja, mily jó gyer­mekek vagyunk, ha bár arczul ver is, de elalázatoskodunk hozzá. A magyar nemzet nem akarja hinni, hogy a franczia jobban szereti a muszkát és hogy a muszkának dobja pré­dául, hát eljött kérni a jó bácsit, legyen hozzá izgalommal! . . . És ha még lenne! Ha ezzel a gyerme­kes megalázkodással el lehetne az orosztól té­ríteni ! Dicsőségünkre úgy sem válnék ugyan, de lenne benne politika , de mikor e meg­­hunyászkodás nem lenne más mint otromba­ság, egy ellenséges nemzet szekerének a to­lása ? Bizony-bizony furcsa ész kellene hozzá, hogy dicsőségének emelésére szolgáljunk ép­pen abban a pillanatban, melyben gyilkot akar mártani a szívünkbe. És hogy a Tisza nyilatkozata Franczia­­országban még feltűnést is okozott! Ki hitte volna! ! ? Erre Tisza bizonynyal nem számí­tott és hogy me­glehet most ijedve ? És még kérdőre is vonják érte a külügyminisztert! Borzasztó egy gondolatlan ember ez a Tisza Kálmán ! Na már annyi igaz, tisztelt ellenzéki kollegák, hogy aki Tisza Kálmánról olyasmit tud feltenni, hogy amit mondott, azt nem öntudatosan, sőt c­élzatosan mondta, annak nem kérünk az eszéből. Mit érdemelne egy olyan kormányelnök, ki a mai viszonyok közt azt tanácsolná: Csak menjetek! Igaz, hogy háború előtt ál­lunk ; igaz, hogy a francziák ellenségeink sorai közt foglalnak helyet ; igaz hogy Fran­­cziaországban a háború fejetlenséget idézhet elő, s a­mint felgyújtották a Louvert, épen úgy kirabolják a kiállítást, de azért csak menjetek. Menjetek édes híveim, ártatlan bá­rányok, vigyétek oda kincseiteket, akár hoz­zátok vissza, akár nem, akár fizetnek érte, akár nem. Ott lehettek az áldomásirásnál, na de se baj : több is veszett Mohácsnál!“ Hát az a miniszterelnök, a­ki úgy be­szélne, megérdemelné, hogy az „Egyetér­tésbe“ „A szolgalelkűség gyalázata“ czímű czikk írására legyen kárhoztatva. (hf)­­ A szeszadó és a képviselőház munka­rendje. Bár a szeszadó-törvényjavaslat fölötti általá­nos vita hosszabb időt vesz igénybe, mint kezdet­ben előre látható volt, mégis parlamenti körökben — mint a „Bud. Corr.“ értesül — általános az a vélemény, hogy az egész előterjesztés legkésőbb ked­dig, junius 5-ikéig letárgyalható lesz, úgy hogy e napon az 1887—92-ik országgyűlés első ülésszaka bezárható és a második ülésszak szerdán, junius 6-dikán megnyitható lesz. A képviselőház tisz­tikarának újjáalakítása — csak az elnök nem vá­­lasztatik újra,­­ valamint a különböző bizottságok és a delegáczió tagjainak megválasztása, a­mint ez már egyszer történt, három ülésben lesz keresztül­vihető. A képviselőház a delegácziós ülésszak alatt is folytatni fogja tanácskozásait, mert különösen a szesz-kontingens felosztására vonatkozó törvényjavas­lat, valamint a belügyminiszter jelentése a k­ir. ope­rát illetőleg, mielőbbi elintézést igényelnek. — A szeszadó feletti általános vitában szónokokul Lázár Jenő gr. és Horánszky Nándor képviselők vannak még feljegyezve. — A miniszterelnök a Magyaror­szág számára az egyes termelők között kontingen­tált szesz felosztásának ügyében egybehívott enquete első ülését vasárnapra, június 10-re tűzte ki. I­r. Neumann Annin beszéde. — Mondotta a képviselőház máj. 26-iki ülésében. — (Folyt.) Számításomban nem hoztam levonásba a főzés, sütés, világításra termelt szeszt azon ok­ból, mert mindenesetre ezen, most adómentesí­­tendő szeszmennyiséggel a termelés az eddiginél nagyobb lesz. Te hát! Én az itt előadott számításoknál 30°/0-nyi fogyasztás-csökkenést vettem tekintetbe, és azt hiszem, hogy ez is csak az első években fog beállani. Az 1887-iki hasonló konstrukczió­­val bíró német törvény indokai szintén 15°/0 fogyasztási­ csökkenést vesznek számításba és ha­bár ott is minden közvetítés nélkül még maga­sabb adótétel alkalmaztatott, mint nálunk, Wolff a Schanz-féle Finanz­ Archivban nem rég meg­jelent egyik dolgozatában szintén azt állítja, hogy a fogyasztási csökkenés nem lesz nagyobb 15°/0-nál. Több oldalról ugyan a magasabb fo­gyasztási csökkenést helyezik kilátásba és ezt azzal indokolják, hogy a minden közvetítés nél­kül az eddiginél hatszor magasabbra emelt adóra példa nincs, hogy továbbá Magyarország bortermelő ország és hogy a szeszfogyasztó kö­zönség a nép szegényebb rétegéből kerül ki, te­hát az adót elviselni képes nem lesz. Ezen el­lenvetések c­áfolatot találnak más országok példájában. Francziaország, melyet bizonyára a bortermelő országok közé sorozni lehet, 1830 óta szeszadóját 4-szer oly magasra emelte, mint azelőtt volt, még pedig egy ízben magasabbra, mint a mi törvényjavaslatunk emelni kívánja, — t. i. 1871. évben 90 frankról 150 frankra — mégis a szeszfogyasztás nem hogy csökkent volna, hanem az előbbi fogyasztásnak három­szorosára emelkedett. Angolországban a 19 font 2 shillinget hektoliterenként kitevő rendkívül magas adótétel, melyhez még a magas enge­délyezési illetékek is járulnak, nem igen bírta a fogyasztást befolyásolni; csupán a mértékletességi egyleteknek sokoldalú propagandája hatott a 70-es évek közepén némileg nyomasztólag a fo­gyasztásra. Olaszországban még 1876-ban az adótétel hektoliterenként 30 lira volt, ma 150 lira, mihez még 1870 óta 12 lira fogyasztási adó is járul. Mindamellett a fogyasztás, mely még 1876-ban 119,936 volt, 1884. és 1885-ben 341,316 hírre emelkedett. És Németországban is 50, illetve 70 márkával emelték a múlt év­ben a szeszadót, a­nélkül, hogy valami nagy­mérvű fogyasztás-csökkenés eddig észleltetett volna, és ha egyéb tekintetben eddig ele még nem felelt meg a német törvény azon várakozá­soknak, melyeket hozzá fűztek, ez mindenesetre nem vonatkozik a kincstári bevételekre és abban leli indokát, hogy az adótörvény életbelépésekor oly nagy szeszkészletek találtattak elő, melyek az adótörvénynek helyes funkc­ionálását majd­nem két évre lehetetlenítik, a­mire különben a t. ház kegyes egedelmével azon analógiánál fogva, mely a jelen javaslat és a német törvény közt létezik, még vissza fogok térni. A fogyasztási adók története kétségtelen tanúságot tesz arról, hogy a fogyasztási adók magassága nem bírta hosszabb ideig és állan­dóan a fogyasztást irritálni és a fogyasztót más élelmi vagy élvezeti czikk fogyasztására terelni. Tagadhatlan, te­hát, hogy a magasabb adó­tételek a nép szegényebb rétegeit sújtani fogják és tagadhatlan az is, hogy az ország bizonyos vidékein, bizonyos időszakokban és bizonyos fog­lalkozás mellett a szesz inkább élelmezési, sem mint élvezeti czikk. A gyakorlatban azonban, úgy hiszem, ezen teher nem fog annyira a sze­gényebb sorsú népre nehezedni, mint az első látszatra hinnék. Ugyanis nem az egész adótétel lesz egyál­talán a fogyasztóra áthárítható. A tapasztalat bizonyítja, hogy úgy a konkurrenc­ia folytán, mint egyéb más körülményeknél fogva az adó­nak egy része a termelő és fogyasztó közti köz­vetítők kezében marad. E mellett felejteni nem szabad, hogy a regálejog megváltása, a szesznek valamivel alacsonyabb fokban leendő kimérése, a szeszkimérésből eddig húzott magas jövedelmek­ről bizonyos mérvben leendő lemondás mind­megannyi tényező lesz, mely a magas adót el­viselhetővé teszi, a­mihez járul még egyrészről az, hogy a szeszfogyasztás után fizetendő adó egy része egyáltalában nem fogja a munkást sújtani, hanem különösen a mezőgazdaságnál a munkaadót, másrészről pedig épen a magas szeszadó és a mezőgazdasági szeszfőzdéknek sza­porodása lehet emelten arra nézve, hogy legsze­gényebb vidékeink népe munkát találhasson és a munkabérek emelkedjenek ! Te hát! Mindezekből kitűnik, hogy a fo­gyasztás oly mérvű csökkenésétől félni nem le­het, hogy az a kincstár részéről remélt bevételi többletet meghazudtolni képes volna, sőt erős meggyőződésem, hogy ezen annyira magasnak odaállított adótételeket nemsokára ismét emelni fogjuk és hogy még távolról sincs kimerítve a szeszadó hozadéki képessége. Más kérdés azonban az, vajjon azon ked­vezmények, melyeket a mi gazdasági szeszfőz­dénkkel egy időben az osztrákoknak nyújtunk, nem fogna-e a magyar állam pénzügyi érdekei­nek sérelmével járni. E tekintetben az eddigi tapasztalatok után bizonyos aggályokat elnyomni nem bírok. A gaz­dasági szeszfőzdéinknek eddig nyújtott előnyök azért nem bírtak üdvös hatást gyakorolni, mert ezen kedvezmények a sokkal jobban kifejlődött, olcsóbban dolgozó osztrák szeszgyáraknak, kü­lönösen — mint már említem — a gácsorszá­­giaknak oly előnyöket nyújtottak, melyek ezen ausztriai főzdekat­egóriákat fölénybe hozták a mieinkkel szemben. A vámközösségnél fogva csak a kontingen­­tálás képes ezen bajokon segíteni, csak az ké­pes gazdasági gyárainkat az ausztriaiaktól füg­getleníteni és azért én szívesebben láttam volna, ha azon kedvezmények, melyek a gazdasági gyá­raknak nyuttatnak, a kontingentálás keretén be­lül mozognak, a bonifikálás pedig a­mint ezt az eredeti javaslat czélba vette, csak aequivalens ma­radt volna a gazdasági és nagy ipari gyáraknak egyenletes megadóztatása tekintetében. A javas­latba hozott magasabb bonifikáczió azonban bár­mily előnyös legyen is a gazdasági szeszgyá­rakra, máris előtérbe tolja azon kérdést, vájjon nem lesznek-e képesek a gácsországi szeszfőzdék a nagyobb adótétel mellett termelt szeszt még mindig haszon mellett Magyarországra bevinni, miáltal a törvényjavaslat két legfontosabb czél­­zata, t. i. kincstári jövedelem emelése és a ma­gyar szeszipar érdekének megóvása koc­káz­­tatva volna. Bármennyire térjenek is el azon számítások, melyek az Ausztriában burgonyából termelt szesz előállításának árára nézve tétettek, kétségtelen az, hogy Ausztriában körülbelül 100 millió hek­toliter burgonya termeltetik évenként, nálunk alig 30 millió és hogy ezen burgonyának ára majdnem 5°­0-al kisebb mint a miénk és néhány százalékkal keményítő-dúsabb a miénknél. Nem lehetetlen tehát, hogy ilyen bonifikáczió mellett még a nagyobb adótétellel megadóztatott szeszt is, egybevetve a kontingentált m­ennyiségnél el­érendő nagyobb nyereséggel, előnyösen be fogják

Next