Székely Nemzet, 1888 (5. évfolyam, 1-200. szám)
1888-06-03 / 86. szám
VI. évfolyam. Sepsi-Szentgyörgy, vasárnap, 1888. junius 3. 86. szám. KiKai-Szerkesztőségi iroda: Sepsi-Szentgyörgyön: Olt-utcza, 326. sz. a. hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Jókai-nyomda-részTész-társulat hová ! SZÉKELY NEMZET POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer: vasárnap, kedden, csütörtökön és szombaton. Előfizetési ár: helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre . 10 frt — kr. Félévre . 6 frt — kr. Negyedévre . 2 frt 60 kr. Hirdetmények dija: 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 30 kr. ------------------------Sish Csikmegye részére: * szerkesztőség s kiadóhivatal Gsik-Szeredában T. Naffy Irax-e társszerkesztő lakásán (kedd-utcza, saját ház) hová t£5 1 9-Nyilttér sora 15 kr. A hirdetmények s nyíltterek díja előre fizetendő, az előfizetési pénzek és hirdetések bérmentesen küldendők. A Csik megyéből a lap szellemi részét illető közlemények, valamint előfizetési pénzek és hirdetések bérmentesen küldendők. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS „SZÉKELY NEMZET“ czímű politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet“ megjelenik hetenkint négyszer: kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap reggel egy nagy ivén, szükség esetén melléklettel. Előfizetési ára: egész évre. . . 10 frt félévre .... 5 frt negyedévre 2 frt 50 fr. Az előfizetéseket legczélszerűbb postai utalványokkal küldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyűjtőknek 5 előfizetés után tiszteletpéldánynyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb megtenni, mivel felesleges példányokat nem nyomattathatunk. A JÓKAI-NYOMDA-RÉSZVÉNY-TÁRSULAT, mint a „Székely Nemzet kiadótulajdonosa. Az ellenzék esze!.. — junius 2. Hálákat adhatunk Tisza Kálmánnak, hogy Szervácz, Pongrácz, Bonifácz és Urbán után hirtelen megrekkent hőségben egy kis légmozgást idézett elő, s az ellenzéki szélmalmok vitorláit kavarodásba hozván, őrölni valót adott nekik. Már kezdtek megrozsdásodni és csak úgy nyikorogtak az erőlködéstől, hogy megmaradhassanak ellenzéknek. A „Budapesti Hírlap“ ugyan kezdett volna egy kis „skandált“, de a tisztelt kollegák nehogy reklámot csináljanak a már különben is eldudvásodott üzér lapnak, olyan praktikus hazafiságot tanúsítottak vele szemben, amily praktikus lármát akart ő csinálni az előfizetőséggel szemben. De hát a tisztelt ellenzéki sajtó tapasztalván, hogy a Budapesti Hírlap minden ily hazafias alkalomkor előrápe-kápézik magának egypár száz előfizetőt a többitől, hát a többi hírt az ő hazafias érzelmének annyira parancsolni, hogy a „Budapesti Hírlap“ trencséni rekdámczikkét meg se látta. Annyival inkább kárpótolni igyekszik magát a Tisza nyilatkozatával a franczia kiállítás érdemében. A mondók vagyunk, hogy ha ezt a nyilatkozatot Bismarck teszi, a magyar ellenzéki sajtó legalább is oly horderőt tulajdonit neki, mint egy forszírozott háborúnak s leteszi elismerésének zálogát a nagy államférfin asztalára, ki ime, a fegyveres békével le akar számolni, s nem dédelgeti többé az e móddal le nem fegyverezhető ellenséget, hanem sorompóba hívja. Míg ellenben Tiszának neki mennek mint a sárkányok, vagyis inkább mint a harcsák, s oly nagy szájakat tátanak, hogy a nagy magyar államférfi (mert nemcsak a német lehet az) kénytelen magát elnevezni. A „Sz ég a lelkűség gyalázata“, írta az „Egyetértés“. Hát az legalább frázis, míg ellenben a „Pesti Napló“ hirtelenében nem tudott különb czimet találni, mint: „Tisza és Francziaország.“ Igaz, hogy finészből teszi, mint ahogy mindent finészből tesz, de a magyar olvasóközönség elrémítése nem sikerült. „Tisza és Francziaország!“ Más szavakkal: „Tudjátok meg, hogy Tisza ellenünk lázította Francziaországot, azt a dicsőt!“ Hm, hm . . Még csak tegnapelőtt írták ilyennek meg olyannak, amely nemzet boszából és hiúságból kész támogatni az egyedüli zsarnok uralmat Európában. Amely nemzet ha nem volna, nem merne Európa alkotmányos államaival ujjat húzni az orosz önkény; amely nemzet, egy szabadságért élőhaló kis nép eltiprására eszközül adja magát az orosznak. Amely nemzet annyiba veszi a magyar érdekeket, mint egy fületlen gombot, s amely nemzet íróit azért hoztuk le Párisból külön vonaton, hogy amig itt voltak, folyton be voltak rúgva. Budapestet annak nézték aminek mi Soroksárt, s a muzeum előcsarnokában egyik berúgott dicsőség földhöz vágta a kalapját, hogy: „Éljen a magyar“, aztán hazament és azt irta rólunk, hogy „bugások“ vagyunk, a magyar hölgyek pedig könnyűvérű ledérek. Hát mi most már a „Szolgalelküség gyalázata“, ennek a nemzetnek, mely lenéz, felvesz, sem, legnagyobb ellenségünkkel szövetkezik és elpusztításunkra bármely pillanatban kész hordani az uszályát, vagy nyíltan, férfiasan szembe szállni vele s tudtára adni: „ Te, aki legnagyobb ellenségünknek vagy szövetségese, ne várd csarnokodba a magyart.“ Mert azt jelentették a Tisza Kálmán szavai, melyről hogy tudott-e, nem tudott-e előlegesen Berlin, az tökéletesen mindegy, de hogy Bécs tudott, az bizonyosra vehető. Hát azt követelné a magyar ellenzék az ő kormányától, hogy Francziaországnak, amely a mi érdekeinket számba sem veszi, hizelegjünk ? Tolakodva kapaszkodjunk a szekérre, mely nem akar felvenni ? Hogy nyílt ellenségünknek talpát nyaljuk és meghunyászkodjunk fegyveres keze előtt ? Hogy a kétkulacsost játszszuk, Németországgal szövetkezzünk, a francziával kéjelegjünk ? Nem oda Buda uraim ! Hanem igen is, szembe vele ! Ellenségünk az nekünk, olyan igaz, mint ahogy élünk. Ellenségünk mint Németországnak, mint Angliának, s ha ez a két állam férfias nyíltsággal kimondja a „non possumus“-t, mi alakoskodjunk ? Tetszik önöknek az a szerep, amit most egy olasz töredék az olasz nemzet és olasz érdekkel szemben játszik ? Ne legyen annyira tapintatlan a magyar ellenzék, hogy mikor Tisza, a haza ellenségeivel szemben férfias méltósággal lép fel, hát puszta ellenzéki mokánykodásból, megalázkodást követeljen, és azt hirdesse nagy gyáván, hogy: „Jézus Mária! Mi lesz most a világból. Az oroszbarát francziát, ellenségünk szövetségesét megsértettük ! Pedig hát le kellene előtte térdepelni, hogy ne hazaragudjék reánk, ne fogja pártját az orosz mumusnak, mert ime láthatja, mily jó gyermekek vagyunk, ha bár arczul ver is, de elalázatoskodunk hozzá. A magyar nemzet nem akarja hinni, hogy a franczia jobban szereti a muszkát és hogy a muszkának dobja prédául, hát eljött kérni a jó bácsit, legyen hozzá izgalommal! . . . És ha még lenne! Ha ezzel a gyermekes megalázkodással el lehetne az orosztól téríteni ! Dicsőségünkre úgy sem válnék ugyan, de lenne benne politika , de mikor e meghunyászkodás nem lenne más mint otrombaság, egy ellenséges nemzet szekerének a tolása ? Bizony-bizony furcsa ész kellene hozzá, hogy dicsőségének emelésére szolgáljunk éppen abban a pillanatban, melyben gyilkot akar mártani a szívünkbe. És hogy a Tisza nyilatkozata Francziaországban még feltűnést is okozott! Ki hitte volna! ! ? Erre Tisza bizonynyal nem számított és hogy meglehet most ijedve ? És még kérdőre is vonják érte a külügyminisztert! Borzasztó egy gondolatlan ember ez a Tisza Kálmán ! Na már annyi igaz, tisztelt ellenzéki kollegák, hogy aki Tisza Kálmánról olyasmit tud feltenni, hogy amit mondott, azt nem öntudatosan, sőt célzatosan mondta, annak nem kérünk az eszéből. Mit érdemelne egy olyan kormányelnök, ki a mai viszonyok közt azt tanácsolná: Csak menjetek! Igaz, hogy háború előtt állunk ; igaz, hogy a francziák ellenségeink sorai közt foglalnak helyet ; igaz hogy Francziaországban a háború fejetlenséget idézhet elő, s amint felgyújtották a Louvert, épen úgy kirabolják a kiállítást, de azért csak menjetek. Menjetek édes híveim, ártatlan bárányok, vigyétek oda kincseiteket, akár hozzátok vissza, akár nem, akár fizetnek érte, akár nem. Ott lehettek az áldomásirásnál, na de se baj : több is veszett Mohácsnál!“ Hát az a miniszterelnök, aki úgy beszélne, megérdemelné, hogy az „Egyetértésbe“ „A szolgalelkűség gyalázata“ czímű czikk írására legyen kárhoztatva. (hf) A szeszadó és a képviselőház munkarendje. Bár a szeszadó-törvényjavaslat fölötti általános vita hosszabb időt vesz igénybe, mint kezdetben előre látható volt, mégis parlamenti körökben — mint a „Bud. Corr.“ értesül — általános az a vélemény, hogy az egész előterjesztés legkésőbb keddig, junius 5-ikéig letárgyalható lesz, úgy hogy e napon az 1887—92-ik országgyűlés első ülésszaka bezárható és a második ülésszak szerdán, junius 6-dikán megnyitható lesz. A képviselőház tisztikarának újjáalakítása — csak az elnök nem választatik újra, valamint a különböző bizottságok és a delegáczió tagjainak megválasztása, amint ez már egyszer történt, három ülésben lesz keresztülvihető. A képviselőház a delegácziós ülésszak alatt is folytatni fogja tanácskozásait, mert különösen a szesz-kontingens felosztására vonatkozó törvényjavaslat, valamint a belügyminiszter jelentése a kir. operát illetőleg, mielőbbi elintézést igényelnek. — A szeszadó feletti általános vitában szónokokul Lázár Jenő gr. és Horánszky Nándor képviselők vannak még feljegyezve. — A miniszterelnök a Magyarország számára az egyes termelők között kontingentált szesz felosztásának ügyében egybehívott enquete első ülését vasárnapra, június 10-re tűzte ki. Ir. Neumann Annin beszéde. — Mondotta a képviselőház máj. 26-iki ülésében. — (Folyt.) Számításomban nem hoztam levonásba a főzés, sütés, világításra termelt szeszt azon okból, mert mindenesetre ezen, most adómentesítendő szeszmennyiséggel a termelés az eddiginél nagyobb lesz. Te hát! Én az itt előadott számításoknál 30°/0-nyi fogyasztás-csökkenést vettem tekintetbe, és azt hiszem, hogy ez is csak az első években fog beállani. Az 1887-iki hasonló konstrukczióval bíró német törvény indokai szintén 15°/0 fogyasztási csökkenést vesznek számításba és habár ott is minden közvetítés nélkül még magasabb adótétel alkalmaztatott, mint nálunk, Wolff a Schanz-féle Finanz Archivban nem rég megjelent egyik dolgozatában szintén azt állítja, hogy a fogyasztási csökkenés nem lesz nagyobb 15°/0-nál. Több oldalról ugyan a magasabb fogyasztási csökkenést helyezik kilátásba és ezt azzal indokolják, hogy a minden közvetítés nélkül az eddiginél hatszor magasabbra emelt adóra példa nincs, hogy továbbá Magyarország bortermelő ország és hogy a szeszfogyasztó közönség a nép szegényebb rétegéből kerül ki, tehát az adót elviselni képes nem lesz. Ezen ellenvetések cáfolatot találnak más országok példájában. Francziaország, melyet bizonyára a bortermelő országok közé sorozni lehet, 1830 óta szeszadóját 4-szer oly magasra emelte, mint azelőtt volt, még pedig egy ízben magasabbra, mint a mi törvényjavaslatunk emelni kívánja, — t. i. 1871. évben 90 frankról 150 frankra — mégis a szeszfogyasztás nem hogy csökkent volna, hanem az előbbi fogyasztásnak háromszorosára emelkedett. Angolországban a 19 font 2 shillinget hektoliterenként kitevő rendkívül magas adótétel, melyhez még a magas engedélyezési illetékek is járulnak, nem igen bírta a fogyasztást befolyásolni; csupán a mértékletességi egyleteknek sokoldalú propagandája hatott a 70-es évek közepén némileg nyomasztólag a fogyasztásra. Olaszországban még 1876-ban az adótétel hektoliterenként 30 lira volt, ma 150 lira, mihez még 1870 óta 12 lira fogyasztási adó is járul. Mindamellett a fogyasztás, mely még 1876-ban 119,936 volt, 1884. és 1885-ben 341,316 hírre emelkedett. És Németországban is 50, illetve 70 márkával emelték a múlt évben a szeszadót, anélkül, hogy valami nagymérvű fogyasztás-csökkenés eddig észleltetett volna, és ha egyéb tekintetben eddig ele még nem felelt meg a német törvény azon várakozásoknak, melyeket hozzá fűztek, ez mindenesetre nem vonatkozik a kincstári bevételekre és abban leli indokát, hogy az adótörvény életbelépésekor oly nagy szeszkészletek találtattak elő, melyek az adótörvénynek helyes funkcionálását majdnem két évre lehetetlenítik, amire különben a t. ház kegyes egedelmével azon analógiánál fogva, mely a jelen javaslat és a német törvény közt létezik, még vissza fogok térni. A fogyasztási adók története kétségtelen tanúságot tesz arról, hogy a fogyasztási adók magassága nem bírta hosszabb ideig és állandóan a fogyasztást irritálni és a fogyasztót más élelmi vagy élvezeti czikk fogyasztására terelni. Tagadhatlan, tehát, hogy a magasabb adótételek a nép szegényebb rétegeit sújtani fogják és tagadhatlan az is, hogy az ország bizonyos vidékein, bizonyos időszakokban és bizonyos foglalkozás mellett a szesz inkább élelmezési, sem mint élvezeti czikk. A gyakorlatban azonban, úgy hiszem, ezen teher nem fog annyira a szegényebb sorsú népre nehezedni, mint az első látszatra hinnék. Ugyanis nem az egész adótétel lesz egyáltalán a fogyasztóra áthárítható. A tapasztalat bizonyítja, hogy úgy a konkurrencia folytán, mint egyéb más körülményeknél fogva az adónak egy része a termelő és fogyasztó közti közvetítők kezében marad. E mellett felejteni nem szabad, hogy a regálejog megváltása, a szesznek valamivel alacsonyabb fokban leendő kimérése, a szeszkimérésből eddig húzott magas jövedelmekről bizonyos mérvben leendő lemondás mindmegannyi tényező lesz, mely a magas adót elviselhetővé teszi, amihez járul még egyrészről az, hogy a szeszfogyasztás után fizetendő adó egy része egyáltalában nem fogja a munkást sújtani, hanem különösen a mezőgazdaságnál a munkaadót, másrészről pedig épen a magas szeszadó és a mezőgazdasági szeszfőzdéknek szaporodása lehet emelten arra nézve, hogy legszegényebb vidékeink népe munkát találhasson és a munkabérek emelkedjenek ! Te hát! Mindezekből kitűnik, hogy a fogyasztás oly mérvű csökkenésétől félni nem lehet, hogy az a kincstár részéről remélt bevételi többletet meghazudtolni képes volna, sőt erős meggyőződésem, hogy ezen annyira magasnak odaállított adótételeket nemsokára ismét emelni fogjuk és hogy még távolról sincs kimerítve a szeszadó hozadéki képessége. Más kérdés azonban az, vajjon azon kedvezmények, melyeket a mi gazdasági szeszfőzdénkkel egy időben az osztrákoknak nyújtunk, nem fogna-e a magyar állam pénzügyi érdekeinek sérelmével járni. E tekintetben az eddigi tapasztalatok után bizonyos aggályokat elnyomni nem bírok. A gazdasági szeszfőzdéinknek eddig nyújtott előnyök azért nem bírtak üdvös hatást gyakorolni, mert ezen kedvezmények a sokkal jobban kifejlődött, olcsóbban dolgozó osztrák szeszgyáraknak, különösen — mint már említem — a gácsországiaknak oly előnyöket nyújtottak, melyek ezen ausztriai főzdekategóriákat fölénybe hozták a mieinkkel szemben. A vámközösségnél fogva csak a kontingentálás képes ezen bajokon segíteni, csak az képes gazdasági gyárainkat az ausztriaiaktól függetleníteni és azért én szívesebben láttam volna, ha azon kedvezmények, melyek a gazdasági gyáraknak nyuttatnak, a kontingentálás keretén belül mozognak, a bonifikálás pedig amint ezt az eredeti javaslat czélba vette, csak aequivalens maradt volna a gazdasági és nagy ipari gyáraknak egyenletes megadóztatása tekintetében. A javaslatba hozott magasabb bonifikáczió azonban bármily előnyös legyen is a gazdasági szeszgyárakra, máris előtérbe tolja azon kérdést, vájjon nem lesznek-e képesek a gácsországi szeszfőzdék a nagyobb adótétel mellett termelt szeszt még mindig haszon mellett Magyarországra bevinni, miáltal a törvényjavaslat két legfontosabb czélzata, t. i. kincstári jövedelem emelése és a magyar szeszipar érdekének megóvása kockáztatva volna. Bármennyire térjenek is el azon számítások, melyek az Ausztriában burgonyából termelt szesz előállításának árára nézve tétettek, kétségtelen az, hogy Ausztriában körülbelül 100 millió hektoliter burgonya termeltetik évenként, nálunk alig 30 millió és hogy ezen burgonyának ára majdnem 5°0-al kisebb mint a miénk és néhány százalékkal keményítő-dúsabb a miénknél. Nem lehetetlen tehát, hogy ilyen bonifikáczió mellett még a nagyobb adótétellel megadóztatott szeszt is, egybevetve a kontingentált mennyiségnél elérendő nagyobb nyereséggel, előnyösen be fogják