Székely Nemzet, 1891 (9. évfolyam, 1-201. szám)

1891-10-13 / 158. szám

IX. évfolyam. Sepsi-Szentgyörgy, kedd, 1891. október 13. 158. szám. Szerkesztőségi iroda : Sepsi-Szentgyörgyön • Alsó-sétatér 535. szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Jókai-nyomla-részvény-társulat, SZÉKELY NEMZET Megjelenik hetenként négyszer : vasárnap, kedden, csütörtökön és szombaton. Előb­b.i'ti'si ár : helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre . 10 frt — kr. Félévre . 5 frt — kr. _____ Negyedévre ■ 2 frt 50 kr._______________ Hirdetmények dijat : 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 30 kr. Csikmegye részére: szerkesztőség s kiadóhivatal Csik-Sz­eredában T. Incr­e társ­szerkesztő lakásán (kedd-utcza, saját ház) hová Csikmegyéből a lap szellem­­i részit illető közlemények, vala­­mint előfizetési pénzek és hirde­­tések bérmentesen küldendők. Udvar­hely me­gye részére : társszerkesztő Szent-Királlyi Árpád Szombatfalva (u. p. Sz.-Udvar­hely) hová Udvarhelymegyéből a­­ lapot érdeklő közrem, küldendők. is’v--------------------------­N­yiltt­ír sora 16 kr. A hirdetmények s nyiltterek dija előre fizetendő. -----------------------­hová az előhzetési pénzek és hirdetések bérmentesen küldendők. l@Tv-----:----------------------"T'c POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZ­ATI LAP. ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS „SZÉKELY NEMZET“ czimű politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet“ megjelenik hetenkint négyszer: kedden, csütörtökön, szombaton és vasárnap reggel egy nagy ivén, szükség esetén melléklettel. Előfizetési ára: egész évre. . .10 frt félévre .... 5 frt negyedévre . 2 frt 50 fr. Az előfizetéseket legczélszerűbb postai utalvá­nyokkal küldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyűjtőknek 6 előfizetés után tiszteletpéldánynyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb megtenni, mivel felesleges példányokat nem nyom­attathatunk. A JÓKAI-NYOMDA-RÉSZVÉNY-TÁRSULAT, mint a „Székely Nemzet“ kiadótulajdonosa. H­a­r c­s. Budapest, okt. 10. al. Az ellenzék tehát kiadott jelszavá­hoz hiven, megkezdte az országgyűlés utolsó ülésszakának megnyíltával az élethalál-har­­czot a Szapáry-korm­ány ellen s hogy a vá­lasztásokra előkészítse a maga számára a kedvező talajt, vádaskodással, ármánynyal az uralkodó többség ellen iparkodik hangolni a nemzetet. De a kormányt mindez nem zsenirozza, gr. Szapáry hideg fölényes nyu­galommal vezet tovább, utóbbi nyilatkozatá­val, melyben Apponyi vádjával szemben a kormány s többség további teendőit a ma­gyar nemzet­i állam konszolidácziója érdeké­ben kifejtő, oly magas piedesztálra emelkedett, a­hova föl nem érhetnek az ellenzéki újsá­gokban háborgó ellenzéki gyűlölet zavaros hullámai. A többség tömörülve sorakozik ve­zére körül s el van határozva megvédeni a parlamentarizmust, melyet az ellenzék mint elkeseredett vak Sámsom — nem oly erős ugyan mint az ó-testamentumi zsidó athléta, de vakságban hozzá hasonló — öngyilkos vak dühöngéssel a maga s a nemzet feje fölött romba akar dönteni. A jövő évi költségvetés, melyet a kor­mány előterjesztett, újabb bizonyság az or­szág pénzügyi viszonyainak gyökeres megja­­vulására nézve, defic­it nem lesz, sőt fölösleg, nem sok ugyan, de az idénre még kevesebb volt előirányozva s a tényleges eredmény mégis milliókra menő többlet volt. E költ­ségvetés bizonyítja, hogy nemcsak az ország biztonsága, de kulturális s anyagi előhaladása is gondos ápolót bír a kormányban, mely azonfelül nemcsak a közigazgatás megjavítá­sának jelszavát hangoztatja, de annak egyik biztosítékát már meg is szerezte a tisztvi­selők, a közélet ez eddigi páriás fizetésének a most előterjesztett budgetben már kifeje­zést is nyert emelésével (közbevetőleg legyen mondva : éppen az ellenzék által gúnyosan gőgös nagy urnák, a szegény embernek sorsa iránt állítólag érzéketlen grand s­eig­ne­u­r n­e­k kikiáltott Szapáry Gyu­la gróf az Magyarország eddigi miniszter­elnökei között, a­kinek megesik a szíve a mostoha viszonyokkal küzdő tisztviselők sorsán !) E most előterjesztett költségvetés alap­ján szépen s igazán lehetne képet rajzolni a nemzet jövőjéről: sorsa minden esélylyel szemben biztosítva van, anyagilag emelkedik, a közművelődés intézményei s eredményei által büszkén versenyez a nyugati előhala­dott nemzetekkel, igy gyűlnek össze lassan, de biztosan azon gránit-koczkák, melyekből egy szebb s boldogabb jövő a nemzet szá­mára uj, biztosabb s a független önállóság minden kellékeivel biró állam-várat építhet! Ezt mind szépen s a mi fő, igazán meg lehetne rajzolni az új költségvetés alapján. Az ellenzék újságaiban azonban minder­ről mit sem olvashatni. Persze nem akarnak lenni olyanok, mint a mesebeli Kolber szom­széd, a­ki maga alatt fűrészelte a fát s a vizbe potytyant; igy hát agyonhallgatni töreksze­nek az uj költségvetést. E helyett folyton az Apponyi által kiadott jelszónak, a nem­zeti politikának paripáját lovagolják s annak hátáról vádaskodnak. Hogy a kormány a nemzetet gyöngülni hagyja, de a horvátok­­kal, szászokkal békét köt (s várjon ha ezek nem lennének a magyar állameszme ellensé­gei többé, akkor mi gyengébbek leszünk-e vagy erősebbek ?) Mi nem akarunk vissza­vágni avval, mit épen most ír egy előkelő németországi lap, hogy a szélsőbal megkö­tötte volna a szövetséget a román nacziona­­listákkal, hogy ezek segélyével az ország­gyűlésen többségre jusson, Magyarországot Ausztriától elszakítsa s a románok jutal­mazására a magyar s román dualizmust felállítsa (ha e vad álomkép megvaló­sulhatna, meddig lenne még magyar Ma­gyarország?) Árulásnak, a budgetjog elkob­zásának nevezik e lapok a kormány által kért öt havi indemnitást, hogy a kormány, ha az előterjesztett költségvetés még ez évben törvénynyé nem lenne, az idei költségvetés alapján addig kormányozhasson. Pedig csak az ellenzéken áll, hogy a költségvetés még ez évben — hisz még több mint harmadfél hó van hátra — törvénynyé váljék. De hát úgy látszik most is folytatni akarja a kor­mány a parlament működésének agyonbeszé­­lés általi megakasztását, s ez esetre jó fegy­ver az indemnyit a kormány kezében: haza­küldheti az ellenzéki obstrukczió által telje­sen munkaképtelenné tett képviselőházat, hogy annak pártjai és tagjai felett a nemzet az új választásoknál könyörtelen ítéletet tartson. Majd meglássuk, hogy az ellenzék fékte­len dühe, mely most oly hangosan tombol az újságokban, higgadtságnak fog-e helyt adni a képviselői tárgyalások folyamán. A kor­mány minden­esetre jól teszi, ha fegyverke­zik a parlamentarizmus védelmére, mely küz­delemben a nemzetnek életbevágó érdekei vannak koczkán. Tán mégis meggondolja az ellenzék, hogy azokat ne koczkáztassa, mert e játék a nemzet ítélőszéke előtt menthető nem lesz s exisztencziájába kerülhet. ” Udvarhelyvármegye felirata a rosenthali merénylet alkalmából. Császári és apostoli királyi Felség Legkegyelm­esebb Urunk! A rosenthali me­rénylet megdöbbentő­ hire ide, a székely béretek közé is eljutott. S a paloták és kunyhók lakóinál egya­ránt oltárrá lett a szív, melyről a legszentebb hála­ima szállt fel a mindenható istenhez, hogy meg­­óvta e nemzet atyjának, a magyarok koronás kirá­lyának drága életét! . . . Nemzetünknek egyik legfőbb erénye, mit ősei­től örökölt, a király iránti hűség. Ezen érzelemtől áthatva álljuk körül mi is Szent István trónját, me­lyen a legnemesebb, a legigazságosabb és legdicsőbb király ül. Ám boruljon be a magyar ég s keljen zugó vihar : lelkünk mélyén nem alszik ki az oltár lángja, melyen a hazának és királynak áldozunk. A jelszó, mit zászlónk visel, most is a régi: „Életünket és vérünket királyunkért“ ! . . . „Fény nevére, áldás életére“ . . . Alattvalói hódolattal és törhetlen hűséggel ma­radván. Udvarhelyvármegye közönsége, Sz.-Udvarhelytt, 1891. évi mindszent havának 6-ik napján. Dániel Gábor, Dr. Török Albert, főispán, alispán. Kénesy Béla, főjegyző: Oroszország. — okt. 12. Míg az összes európai államok a béke fen­­tartására törekednek, addig két ország mindent elkövet, hogy a béke minél hamarább felbo­­moljék. Ritkán van alkalom kézzelfoghatóbban be­bizonyítani, hogy mily ellentétes czélok felé lehet haladni ugyanazon utakon, mint a jelenlegi európai helyzet. A szövetséges hatalmak, Anglia és Törökország s a kisebb államok valameny­­nyien versenyezve igyekeznek gyarapítani és fej­leszteni haderejüket, megtölteni kincstáraikat s hogy ezt tehessék, fejleszteni az ország közgaz­daságát, iparát, kereskedelmét — a béke fentart­­hatása érdekében , addig Oroszország ugyanezt teszi — a háború érdekében. Si vis pacem, para bellum. Megkísérti néha Oroszország is a békét tűzni ki jelszóul, de nem akad hívőkre. Czéljai sokkal világosabbak, ő maga is már többször hangoztatta leplezetlenül terveit, mintsem akadna még oly naiv ember, ki hitelt adhatna, ha a békét kezdi emlegetni. Egyik nagyobb orosz lap nemrégiben is­mét foglalkozott evvel a kérdéssel. Nem tagadja, hogy Oroszország háborút akar, csakhogy még nem érkezett el az ideje, mikor a siker remé­nyében szólaltathatná meg az ágyukat, léphetné át a szomszédok határait. Két nagy oka van ennek, — mondja az illető lap — egyik a mostani ínség, másik a hadsereg készületlensége. De, vélekedése szerint mind a kettő csak ideiglenes. Egy-két esztendő, mig ezek a nehézségek legyőzetnek s akkor meg­­gyujtják a barez fáklyáját. Vérbe, lángba fog borulni egész Európa. Az 1895-ik esztendőt tűzi ki végső határpontnak, mikor mindez bekövet­kezik. Természetesen, ha addig sikerül elhárítani a jelenlegi akadályokat. Nem érdektelen az orosz hírlap ezen nyi­latkozata. Két dolgot tanulhatnánk meg belőle, ha már eddig is nem tudnak, vagy ha tudtuk, tudásunkban megerősít. Egyik, hogy Oroszország ellen mindig résen kell állanunk; a másik, hogy Oroszország benső bajokkal küzd. Lényeges reánk nézve, hogy ezen benső bajok legyőzésében bízik. A hit és a remény mindenesetre szép do­log, méltányoljuk még oly elkeseredett ellensé­günkben is, mint Oroszország, de mi nem igen hisszük, hogy a kitűzött idő alatt sikerüljön az orvoslás. Oly régi bajok ezek, melyeknek legalább is évtizedekre van szükségük. Európa keleti felén két ország van, mely még nem bontakozott ki a középkorból, mely még őrzi annak minden nyomorúságát, mikor szembeszállani készül a nyugati nemzetekkel. Egyikben, Törökországban már foly az átalaku­lás, a másikban, Oroszországban még csak a kezdet jelenségei nyilvánulnak. Hogy miféle küz­delmekkel jár egy ilyen átmeneti korszak, azt megtanulhatjuk a történelemből; minden ország történelmének lapjai vérrel vannak áztatva, a­hol ez az átmenet van leírva. Láthatjuk Török­ország történelméből. Ennek az átmenetnek nem egy-két évre van szüksége ; sokkal többre, biz­tosan kiszámítani nem lehet, mert közben jöhet­nek olyan tényezők felszínre, melyeknek létezé­séről a legbeavatottabb szemlélő­nek sincs tudo­mása , melyek a fejlődést megakadályozzák, hátravetik több esztendőre. Nyugati Európának századokra volt szük­sége, hogy ez a proc­esszus megtörténjék. Orosz­ország nem kivételes kegyencze a sorsnak, hogy nála egy-két év alatt történhessék meg, a­mint hirdetik. Ez alatt az idő alatt Európa nyugton le­het, hogy Oroszország győzelmes háborút nem fog kezdeni. Nyugati Európának az az előnye, mely ma meg van, meg fog lenni még nagyon sok ideig. El fog enyészni egykor, bizonyosan. Mert eljő az idő, mikor egész földrészünkön egyenlőség lesz minden tekintetben, de ez az idő még messze van. S mire az bekövetkezik, kérdés, hogy Oroszország az lesz-e, a­mi most: Európa fenyegető réme. Ha a művelődés azon fokára bír emelkedni, melyen egyenlő­ lesz a többivel, ott is érvényesülni kell azon hatásnak, mely érvényesül minden művelt népnél: a há­ború, az ok nélküli vérontás iránti ellenszenvnek. De addig még sok idő van; ismételjük, jöhetnek közbe oly körülmények, melyekre biz­tosan nem lehet számítani. Legkönnyebben meg­történhetik, hogy Oroszország megkezdi a hábo­rút, még mielőtt átalakulását befejezhetné, meg­kezdi a győzelem biztos reménye nélkül, a vak­sorsra bízva sorsának intézését. Az éhező, el­­nyomorgatott tömegek kezébe fegyvert ad, reá mutat a nyugati gazdag országokra : ilyen men­jetek, foglaljátok el! Ott kaptok mindent, a­mit kívántok ! S egy percz alatt a vad csordák özöne lepi el a határokat, hogy elpusztítson mindent, hova lábát teheti. A düh, a kétségbeesés ragad­tatja ilyen lépésre Oroszor­szágot. Ez nem áll példátlanul. S ha ez a roham készületlenül találna, ha határainkon akadálytalanul nyomulna keresztül a vad tömeg, elpusztítva városainkat, falvainkat, legyilkolva polgártársainkat, kedveseinket, kit át­koznánk, kit okoznánk a sok szerencsétlenségért ? Zúgolódunk, méltatlankodunk, mikor újabb meg újabb szükségletekkel áll elő a hadser­eg. Nehéz szívvel adjuk oda a milliókat, mikor tanügyünkre, iparunkra, kereskedelmünkre csak­­ezereket tu­dunk fordítani. De mégis oda adjuk, mert tud­juk, hogy szükséges. Egy vészterhes felhő lebeg láthatárunk fe­lett ; ismerjük a szél irányát, a természet tör­vényeit, melyek szerint lehetetlen, hogy az a vi­har felettünk dühöngje ki magát. És mégis min­dent megteszünk biztonságunk érdekében, mert jöhet valami véletlen közbe. Ilyen vészterhes felhő Oroszország. Az ap­róbb áldozatok árán biztosítva vagyunk, hogy a vészt el fogjuk kerülni, s ha majd ki is tör a nagy háború, akár a várt időben, akár várat­lanul , készen állunk. Hogy a leszámolás ideje egykor el fog jöni, még minden jelenség azt bizonyítja. A román lapok. — okt. 12. A nagyszebeni „Tribuna“ „Romániai hangok rólunk“ czíme alatt egy hosszabb vezérczikkben azt írja, hogy egy román állam­­férfiú azon véleményét fejezte ki, hogy a romá­nok terjeszszék fel sérelmeiket ő felségénél egy emlékirat alakjában, mert a helyzet soha sem volt opportunusabb a mostaninál. Azt ajánlja a románoknak, hogy tartsanak értekezleteket és követeljék a nemzetiségi párt bizottságától, hogy az emlékirat a legrövidebb idő alatt felterjesz­tessék. Ugyan­ily szellemben agitál a bukaresti „Naţiunea“ Bratianu D, a szabadelvű párt elnö­kének közlönye. E lap azt mondja, hogy Babescu ügyben eddig tartózkodó állást foglalt el, most azonban, midőn ezen politikus közös ügyet csi­nált Román Mironnal, kötelességének tekinti, hogy a románokat figyelmeztesse, hogy résen le­gyenek és ne hagyják magukat elámuttatni, ha­nem terjeszszék fel emlékiratukat a trónhoz an­nál is inkább, mert a magyarok mindent meg­tesznek arra nézve, hogy ez megakadályoztassék. A bukaresti „Romanulu“ is kardoskodik az emlékirat felterjesztése érdekében és indokolásá­ban felhozza azt, hogy a magyar kormány je­lenleg a két ellenzék részéről erős támadások­nak lesz kitéve, tehát belpolitikai szempontból véve igen időszerűnek tartja a felterjesztést, a külpolitikai helyzet azonban még kedvezőbb az erélyes fellépésre, mert a hármas szövetség fél­hivatalos közlönyei is pártfogásuk alá vették a román kérdést és valószínűnek tartja, hogy az események kényszeríteni fogják ő felségét arra, hogy a románok érdekében interveniáljon. Azután így fejezi be czikkét: „Nem tudjuk eléggé lelkükre kötni azoknak, a­kik oda­át politikai szerepet játszanak, hogy ne hagyják magukat elámíttatni a magyar kor.

Next