Székely Nemzet, 1891 (9. évfolyam, 1-201. szám)

1891-02-14 / 25. szám

Február 14. át Romániával összeköttetés eszközlendő s a­mennyiben ez lehetséges nem volna, Tusnádon át az összeköttetés Háromszék megyével biztosí­tandó. Egyúttal hangsúlyozta azt is, hogy Gyer­­gyó-Ujfalutól Ditróig szárnyvonal építendő; a két irány hosszát 122 kilométer kiterjedésben tervezvén, kiépítési költségeirül javaslatba hozta : 1. Postamegváltás czimén az államtól nye­rendő 250,000 frtot. 2. A megyétől az államuti vállalat terhére felveendő kölcsönt, 150,000 frtot 3. Szintén a megyétől a közmunkaváltság­­alap terhére 200,000 frtot. 4. Közhelyek ingyenes átadása és ingyenes anyagok értékében 50,000 frtot. 5. A zetelaka-gy.-ujfalvi közút kiépítési költ­ségének hordozását az akkori közmunka és köz­lekedési minisztérium biztosítván, annak értékét 50,000 frtot. 6. Állami segély 3 évre 300,000 frt. 7. A megye magánvagyonából adandó se­gély 100,000 frt. 8. A községek által nyújtandó segély 220,000 frt, összesen 1.320,000 frt. Erre törzsrészvények adatván, és a megfe­lelő elsőbbségi kötvények kibocsáttatván, kiépít­­hetőnek vélte a két irányú vasútvonalat. A 40-es bizottság ezen javaslatát 1886. évi augusztus 16-án a törvényhatósági közgyűlés be­hatóan tárgyalván, 162. ikvi szám alatti hatá­rozatával azon módosítás mellett fogadta el, hogy a­mennyiben az időközben azon javaslattal fellépett dr. Huszár Károly s társai terve, hogy Szászrégentől fel a Maros folyó mentén létesit­­tessék Csikmegyével összeköttetés, a kivitelre megérleltetik, kész Maros-Torda megye határától Ditrónál is összeköttetést létesíteni; addig azon­ban Ugrón Gábor és Dániel Gábor engedmé­nyesek ajánlata mellett marad, s részökre az előmunkálati költségeket utalványozza. E határozat közmunka és közlekedésügyi miniszter ur ő nungához felterjesztetett, hol nem csak buzdító elismerésben részesült a vármegye törekvése, hanem midőn hathatós támogatását ígérte miniszter ur ő nunga, egyszersmind 1887. január 7-én 50907. szám alatt kelt magas leira­tában mind az államúti vállalatot, mind pedig a közmunkaváltság alap terhére előirányzott ösz­­szegeket elvileg elfogadta, s ezenfelül kilátásba helyezte a vállalat nagyobb mérvű segélyezését. Ezen magas leirat alapján a további lépé­sek megtétetvén, vallás- és közoktatásügyi mi­niszter ur ő­smga 1888. február 6-án 1831. sz. a. kelt leiratában a megye magán vagyonából megajánlott 100,000 frt segélyezést jóváhagyta kevés formaságok betartásának fennhagyásával és a községek is megkérdeztetvén, képviselő­testületeik által oly kötelező nyilatkozatokat kül­döttek be, melyekben több mint 100.000 frt van biztosítva, s mely kötelező nyilatkozatok jelenleg jóváhagyás végett belügyminiszter úr ő­nmga előtt állanak. Ezalatt Ugron Gábor és Dániel Gábor en­gedményesek is a nyomjelzéseket foganatosíttat­ták s részükre felsőbb jóváhagyással 23,702 frt 2 kr fizettetett ki e munkálatokért, minthogy a miniszteri kiküldött a Hargitán átvonuló részt mélyebbre kívánta helyezni s e miatt a másod­szori munkával 8702 frt 2 kr több kiadás ke­letkezett. Ezután következett a közigazgatási bejáró, melynek eredménye volt, hogy az udvarhely me­gyei összeköttetés mellett egyelőre Csik-Szeredáig építtessék ki a vonat a marosnyiri állomástól egy Gyergyó-Szent-Miklósig terjedő szárnyvo­nallal. Alig hogy a kétszeri bejárás foganatosítta­tott, érkezett meg Háromszék vármegyének azon nem várt határozatai, melyben kijelenti, hogy a csíki csatlakozás érdekében nem állván, az ösz­szeköttetés iránt csak úgy nyújthatna biztosítást, ha a Szászrégentől feljövő körvasút folytatása lenne a háromszéki csatlakozás. Minthogy pedig a Szászrégentől tervezett körvasút kiépítése nagyobb költséggel jár, sem hogy annak lé­­tesíthetése a közelebbi évektől várható lett volna, s igy az összeköttetés egyik ponton is biztosítva nem lehetett, a törvényhatóság 1889. május 20-án tartott közgyűlésében 576. jkvi sz. alatt hozott határozattal az első székely vasút kiépítési kérdését abban hagyni határozta s utasította az alispánt, hogy a határozatról ke­reskedelemügyi miniszter ur ő hagának tegyen jelentést. E felterjesztésre 1889. julius 17-én 29733. sz. a. egy oly megnyugtató válasz érkezett ő nagyméltóságától, melyben a háromszéki csatla­kozás nem csak biztosíttatik, hanem azon esetre, ha Csikvármegyében a vasutak megépülnek, úgy fel, mint lefelé a további folytatás kilátásba he­lyeztetik, egyszersmind pedig elvárja ő m mga, hogy a megye közönsége a tervbe vett vasút ki­építését saját területén minél előbb biztositandja, mert ezzel ér el azon czélhoz, hogy idővel a há­romszéki összeköttetés is létesittessék. E megnyugtató leiratot a vármegye örven­detes tudomásul vevén, 1889. augusztus 27-én tartott ülésében 258. ikvi sz. a. kelt határozat­tal utasította az e tárgyban már régebb meg­bízott fő- és alispánt, hogy a megye területén terveit helyi érdekű vasút kiépítése iránt enged­ményesekkel a tárgyalás fonalát újabban felve­vőn, a kiépítés foganatosítása végett szükséges intézkedéseket tegyék meg, azaz most már a csatlakozásra való tekintet nélkül lássanak a munkálat megkezdésére szükséges összeg bizto­­sítása után, mire aztán meg is kezdettek első­sorban a községek által tett ajánlatok körüli alakiságok betartására irányult lépések s a meny­nyire azok czélhoz juttatók és kiegyenlíthetők voltak, az illetékes minisztériumokhoz irányzott felterjesztések. A lényegtelenebb mozzanatok kihagyásával ez a vázlatos képe az első székely vasút létesí­tésére irányult törekvésnek megyénkben s annak kiemelésével, hogy belügyminiszter úr ő­naga is elvileg melegen pártolta mindazon lépéseket, melyek azt a czélhoz segíteni hivatva voltak, ebből bizonyos 1. hogy a vármegye oly kötelező lépéseket tett és határozatokat hozott, melyeknek mellő­zése törvénysértés nélkül most már nem lehet­séges ; 2. az, hogy kereskedelemügyi miniszter úr ő­naga is ama határozatokat elvileg elfogad­ván, biztosítást nyújtott arra nézve, hogy az államúti vállalat és a közmunka-váltság-alap terhére előirányzott költségrészlet számításba vehető; 3. az, hogy mind belügyi, mind vallás és közoktatásügyi, s nevezetesen kereskedelemügyi miniszter urak minden ez ügyre vonatkozó leira­tokban annyi jóakaratot tanúsítottak s utóbbi oly mérvű állami segélyezést is helyezett kilá­tásba, hogy a vármegye megbocsáthatlan ballé­pést tenne, ha maga részéről is a kínálkozó al­kalmat fel nem használná. Minthogy pedig az 1890. évi I. t. sz. az utmunka leszolgálását az eddigitől teljesen eltérő alapra fektette, megszűnt annak is a lehetősége, hogy a vármegye az államuti vállalat terhére va­lamelyes kölcsönt vehessen fel, mert ebben idáig az volt a nyeresége 7—8 ezer forintokban, hogy az állami útra szállított fedanyagot közmunkán hordatta ki s az azért járó összeget más czélra fordíthatta , mig most az útadó behozatalával egyszersmind közmunkát is nem teljesittethet. Az erre szolgáló szerződést is csak a dekórum ked­véért tartja fenn, mert a létező csekély nyeresé­get is az utánjárás bizonyára nagyobb részben felemésztendő. És megszűnt lehetősége annak is, hogy a közmunkaváltság alap terhére nyerjen kölcsönt, mert a mellett, hogy az azt helyette­sítő útadó még a legszigorúbb takarékossággal összeállított szükségletet sem fedezi, a várme­gye elment a kirovásban a törvény által meg­engedett véghatárig, míg a közmunkaváltság fennállásakor módjában lett volna azt annyira fokozni, az önmegadóztatásnak oly mérvéig emelni, hogy az e czímen előirányzott összeg akadályta­lanul beszerezhető lett volna. Nincs más mód tehát a fennálló kölcsönös kötelezettségek teljesíthetésére nézve, mint a tör­vényhatósági utak építési, kezelési és fentartási kiadásairól és bevételeiről szerkesztett költség­­vetésbe egy oly összeget felvenni a valódi kiadá­sok Vl-ik rovata alá, mi lehetővé tegye a kiépí­téshez szükséges pénzösszeg beszerzését s ez a rendelkezésre álló források felhasználása mellett sem lehet kevesebb 29000 írtnál, számítva azt 50 évi időtartamra. Indokolttá teszi ezen intéz­kedést egyfelől azon körülmény, hogy e 79 [] mértföldnyi kiterjedésű megyének 324 kilométer hosszúságú megyei úthálózata van, melyek ha­­dászatilag annyira fontosak itt a keleti határ és az országnak, hogy nemcsak fentartásuk, hanem még lehető kiterjesztésük szükséges. E mellett van 170 kilométer oly vir­iuális útvonala, a­mely­nek fentartása és gondozása épen annyira érde­kében fekszik a megyének, mint a hadászati utaké,­­ minthogy egy hadjárat esetén a kettőt egymástól elválasztani nem is lehetne. És indo­kolttá teszi másfelől azon körülmény, hogy egy a megye szívén keresztül menő vasút e fontos állami érdeket kiszámíthatlan következményekkel volna hivatva szolgálni , minélfogva itt az állami állandó segélynyújtás a törvény intenc­iójának teljesen megfelel. Igen természetes, hogy az állami segély mérve az útadó összegétől fog függeni, mert a mennyiben az fokoztatik, vagy a kiadás mérve alább szállittatik, csak a hiányzó összeg fogna igénybe vétetni; azért két évről két évre a költ­ségelőirányzatok alkalmával mindig újabb számí­tások alapjául szolgálna s most ily összegben csakis az 1891 —1892. évi költségelőirányzatba lesz pótlólag felvéve Hogy egy Csík vármegyét átfutó, avagy csak érintő vasút kiépítése mennyire kívánatos nem­zetgazdasági okokból, legyen szabad némi tájé­kozásul felemlíteni, hogy a 79 □ mértföldnyi terület mivelés alatti része alig tesz többet 8 □ mértföldnél, a fennmaradó 70 □ mértföld terü­letből 50,000 hold olyan erdő, melynek terméke kereskedelmi uton ma is értékesíthető, a több­ rész sarjadzó erdő és erdős terület, nagyobbára erdei legelő, melyen él 10038 ló, 60771 darab szarvasmarha, 85765 juh, a nyári bérleteken kívül és 4524 kecske, nem számítva az ugar határon tengődő 12.000 drb sertést. Ez állatállomány fogyatéka igen kevés ki­vétellel csak a helyi forgalomé, mert a legkö­zelebbi vasút­állomásig való szállítás nagyobb utánjárással és költséggel történhetvén, a keres­letet lenyomja , míg egy a megyét érintő vasút annak bizonyára oly forgalmat biztosítana, a­mi pár év alatt magát az állatállományt is meg­­kétszerezné. E mellett ott van az előbb kimutatott rop­pant kiterjedésű erdőség, minek holdját átlag 70 tömör köbméterre becsülve, már ez magában képes egy vasútnak fényes jövedelmezőséget biz­tosítani emberöltőkre s most nevezetesen, midőn a faérték magassága nyugatra terelte e keres­kedelmi ágat. És ha ezekhez hozzá­vesszük a csaknem minden község határán felbuzogó savanyuviz ki­vitelt, a kiaknázhatlan márványtelepeket, a már is feltárt s még ezután feltárandó kőszénbányá­kat, a vasat, a rezet s a jól keresve biztosan feltalálható petróleumot, nem is említve a foly­ton rendelkezésre álló más kisebb kiviteli czik­­keket, a kihasználatlan kincseknek oly halmazát adhatjuk át a vasúti forgalomnak, hogy az el­vesztett nyereség tudata tapogatózásunkat nem büntetheti eléggé. A bizottság az alispán úr javaslatát indo­kolásával együtt elfogadván a 29000 főt a költ­ségvetés Vl-ik rovata alá „helyi érdekű vasutak létesítésére és támogatására“ czimen felvétetni s a törvényhatóságnak leendő előterjesztés végett a megye alispánjának kiadni határozta azon megjegyzéssel, hogy a közigazgatási bizottság maga is melegen ajánlja úgy a törvényhatóság, mint kereskedelmi miniszter ur ő­nugának el­fogadásra. Elfogadtatott továbbá az építészeti hivatal által a megyei törvényhatósági közutakra a je­len évre szükséges fedanyagokról szerkesztett kimutatás, mely szerint a tölgyesi és gyergyói járásban levő utak kavics szállítása 14,519 frt, a szépvizi és alcsiki járásban levő utak kavics szállítása 16,402 frt 50 kv költség­összeg ere­jéig lesz vállalat útján biztosítandó árlejtés útján. Csik-Szépviz község iskolaszékének kérelme folytán a kir. építészeti hivatal felkéretni hatá­­roztatott, hogy Szépviz községében építendő iskolaház tervezetét mielőbb elkészítse, Szépviz község pedig oda utasittassék, hogy a szükséges anyagok és pénzösszegekről akkép gondoskodjék, miszerint az iskolaház építése még a tavasz be­álltával megkezdethessék és lehetőleg a jövő őszig befejeztessék. — A SZÉKELY NEMZET TÁRCZÁJA, Böjtben. — A régi időkből. — — febr. 12. Én, tisztelt szerkesztő úr, ma már nem lé­tezem. Úgy tessék érteni, hogy nem számítok többé. A mamák rám bízzák a leányaikat, ha az ők árgus-szemök nem vigyázhat reájuk ; én ki­sérem el a fiatal asszonyokat estélyekre s fájda­lom, a férjek nemcsak lovagias kérdést nem csi­nálnak belőle, sőt nagyon őszinte arczc­al kö­szönik meg nekem a „szives fáradságot“, miköz­ben szorongatják a kezemet olyan barátságosan, hogy az orrom hegyétől a fülem kávájáig piru­lok érte. A fiatal leányok „titkokat“ bíznak rám s a szép asszonyok „tanácsomat“ kérik ki ké­nyes ügyekben. A dolgok ilyen állapota világo­san bizonyít a mellett, hogy immár nem vagyok többé „párti“ s hogy kezdek ennélfogva — nem létezni. Nehogy pedig tisztelt szerkesztő úr abban a csalódásban éljen, mintha most valami man­kón járó vén emberrel volna dolga, sietek kije­lenteni, hogy az ötven évet csak a napokban hagytam el, a fejem tetejét azonban egyetlen hajszál sem hagyta még oda, csak egy kicsit befújta a hó, vagy ha jobban tetszik, megütötte a hóharmat. Persze, ezelőtt tizenöt-húsz esztendővel más­ként állt a dolog egészen. Akkor teljes és töké­letes gavallért ismert volna ön bennem, a­kinek határozott sikerei voltak s egyáltalában azokhoz az emberekhez tartozott, a­kiket a férjek leg­alább is respektáltak. S ha már benne vagyok a magam jeles tu­lajdonságainak valóban nem követésre méltó hány­­torgatásában, hát egyúttal azt sem titkolom el ön előtt, hogy annak idejében a társadalomnak — hogy is mondjam — „nélkülözhetetlen vezér­tagja“ voltam. A „Világnemesítő“ czímű heten­ként egyszer megjelenő kitűnően szerkesztett lap Árokberken szóról-szóra úgy referált rólam, hogy az én érdemeim „halhatatlanok“. Tehát ebben az aranyos időben történt, hogy én a szentpéterváli jótékonyczélű férfiegy­letnek elnöke voltam.­­Egyébiránt, hogy semmit el ne hallgassak, azt is meg kell mondanom, hogy ugyanazon időben nemcsak az elnöki mél­tóság fénye ragyogott a homlokomon, de az el­nöki, titkári, első és másodjegyzői, sőt még a kihordói tisztek súlyos, de megtisztelő teendői is erőtlen vállamat nyomták.) Tehát méltóztassék odaképzelni magát a szi­­péterpáli jótékonyczélű férfiegyesület tanácsko­zásai közé, a­melyeket én vezettem az akkori sajtó egyértelmű véleménye szerint „kiváló tapin­tattal s nagy bölcsességgel“. Ez a férfiegyesület annyiban jótékony czélú volt, hogy jótékony czé­lokra soha egy garast sem adott s ha az ember tekintetbe veszi, hogy az úgynevezett „humánus“ czélok mennyire kiaknázzák a modern társadalom kasszáját, tehát a mi egyesületünktől igen he­lyes dolog volt, hogy „saját tárczájára“ dolgo­zott. Fordultak elő ugyan nagyobb szabású „társadalmi czélok“, a­mikért „áldozni“ honfiúi kötelességünk volt, de hát azokat úgy tudtuk mi támogatni, hogy a t. ez. közönség bennünk az „áldozatkész“ férfiegyletet látta csupán. Mi­kor tudniillik már okvetlenül „áldoznunk“ kel­lett, akkor rögtön mulatságot rendeztünk s a befolyó tiszta jövedelem ment a mi firmánk alatt jótékony czélra. Azt persze, a publikum nem vette észre, hogy azokat a jótékony forin­tokat nem mi adtuk, hanem rajtuk szedtük fel. Hja, „mundus vult decipi“, — mondja ön. Pedig nincs igaza. A mi közönségünk soha sem panaszkodott, lévén mi ellenállhatatlan ficzkók annak idejében. De hát akkor mi volt a c­­­é­l­j­a a mi jó­tékony férfiegyletünknek ? — kérdi ön egészen alapos okon. Azt is megmondom. A mi alapszabályaink­nak egyetlen paragrafusa volt: az, hogy m­u­­lassunk. Akármiféle czímen, mindegy , fődolog volt, hogy mulassunk. Csakhogy addig jár a korsó a kútra, míg nyaka szakad. A mi közönségünk végre belátta, hogy a sok mulatság sok pénzébe kerül, tehát sztrájkolni kezdett. Kihirdettük az estélyeinket, de csak úgy kongott a terem az ürességtől. Megpróbáltuk úgynevezett „jótékony“ firmákat adni a dolgainknak és fennen hangsúlyoztuk a helybeli „Világnemesítő“ czímű lapban, hogy a társadalomnak sebei vannak, a­melyek gyógyító balzsamot várnak ; hogy a haza áldozatot kér és segítségért könyörög ; hogy a kinek ereiben honfiúi vér buzog, annak sikra kell szállani s le kell tenni az áldozat filléreit a közügy szent oltárára: mind hasztalan, a publikum konok maradt és hajthatatlan. Az estélyeink üresek voltak. Most már a bukás szélén állottunk. A szent­péterpáli közönség titokzatosan mosolygott, mi­kor a jótékonyczélű férfiegyesület tagjait az ut­­czán lehorgasztott főkkel tanakodni látta. Ezút­tal úgy látszott, rajtunk fogott ki a publikum. A jótékonyczélű férfiegylet rendkívüli közgyűlést sürgetett, a­mely a dolgon segíteni lenne hivatva. Soha sem látott ön olyan izgalmat, a­milyen azon a közgyűlésen volt. A tűz, a láva, a vihar, a vizar és a forgószél ott gomolygott mind a gyűlésteremben. — Nem adjuk fel a pozícziónkat! Meg­halunk, vért iszunk, de mulatni akarunk ! Ingyen adjuk a mulatságot, de mulatunk tovább is! Egyszer a kavargó viharban föláll Muki, az én kenyeres társam. Bonvivá fiú, csupa szel­lem, csupa élet. És harangzúgáshoz hasonló hangja végigzeng a tomboló égiháborún : — Uraim, a mi estélyeink renomméját a társ nőegyletek húzták le, a­melyek 20, 30 krajezár potom árért mulattatják a publikumot. Indítványozom, húzzuk le a belépti díjak árát négy krajezár­ra , fogadom istenem, tele lesz a ház. Hogy is szokták önök írni ilyenkor ? Igaz, frenetikus tetszés-zaj és tapsvihar követte az in­dítványt. Én megdöbbentem : ilyen olcsóra még­sem vesztegethetjük a mulatságainkat és — öt krajczárt hoztam javaslatba. Sokan voltak mellettem és sokan ellene. Elannyira, hogy pártok alakultak: a négykraj­­czárosok pártja s az ötkrajczárosok pártja. Végre is szavazásra bocsátottam a kérdést s a négy­­krajczárosok győztek. Úgy hiszem, nem kell ön­nek magyaráznom, hogy alkotmányos érzületű ember létemre ismertem a parlamentáris formá­kat , mivel kissebbségben maradtam, tehát a konzekvencziát le kellett vonnom, az elnökségről leköszöntem. De az elv, az eszme nem bukott meg. Éve­kig szolgálta a szentpéterpáli jótékony férfiegye­­sület a közügyet s a négy krajczáros belépti dijak mellett a hétnek hat napján vígan mula­tott Szentpéterpál örege és ifja. Egyszer aztán kevésbé alkotmányos érzületü elnök jutott a tisz­tesség polczára, a­ki hasonló kritikus helyzetben nem bírván parlamentáris érzékkel, a gyűlés kimondotta a végleges feloszlást s azóta Szent­­péterpálon jótékony férfi-egyesület nincs többé. S itt be is végezhetném a krónikámat, ha a történeti hűség az erényeim közé nem tartoznék. A szentpéterváli jótékony férfiegyesület egyetlen paragrafusában implic­ite az is­tenfoglaltatott SZÉKELY NEMZET. 2­5.­"szám. BELFÖLD. — febr. 13. A konzuláris bíráskodás. A képviselőház igazságügyi bizottsága hamarosan letárgyalta a konzuli bíráskodást szabályozó törvényjavaslat­nak hátralevő szakaszait. Az egész javaslaton egyetlen egy módosítást tett a bizottság, azt is magának az igazságügyminiszternek javaslatára. Kivette tudniillik a Konstantinápolyban felál­lítandó konzuli főtörvényszék elnökét és bí­­ráit a közös külügyminiszternek fegyelmi ha­tósága alól. Igaz, hogy meglehetősen szűkkörű volt a hatóság a javaslat eredeti rendelkezései szerint is, a­mennyiben csakis a szolgálattól való felmentésre szorítkozott, annak kimondásá­val, hogy az illető elnök vagy bíró azonnal visz­­szanyeri hazai államhivatalban addig elfoglalt állását és rangját, de mégis némi kiterjesztését egy közös hatóság jogkörének foglalták maguk­ban a rendelkezések s a bírói függetlenség szempontjából is lehetett ellenök kifogást tenni. Az igazságügyminiszter módosítása, melyet az egész bizottság készséggel magáévá tett, meg­szüntette e kifogások alapját s szerencsésen eli­­minálta a javaslatból az egyetlen közösjog-ki­­terjesztést is. Az ellenzéki pártok most is csak egy szál mérsékelt ellenzéki „Probir-Mamzell“ által vol­tak képviselve a bizottság ülésén, a­ki szük­ségesnek találta kijelenteni, hogy elvtársai kö­zül az egyik elutazott, a másik nem fog meg­jelenni. A szélsőbal tüntetőleg és teljesen ingnorálta a bizottsági tárgyalást. Ez a párt a konzuláris bíráskodásnak javasolt szabályozásában az 1867: XII. t. sz. természetes folyományát látja s hogy egész exisztencziája az említettük törvénynyel való diametrális ellentétre van fektetve, a párt tagjai úgy vélekedtek, hogy hadd végezzék el az egész dolgot maguk között azok, a­kik a közös ügyek alapján állanak. A­mely eljárásban mindenesetre több a logika, mint a törvényja­vaslat bizottsági tárgyalásával szemben követett mérsékelt ellenzéki struczmadár-politikában.

Next