Székely Nemzet, 1893 (11. évfolyam, 1-193. szám)

1893-04-08 / 51. szám

XI. évfolyam. Szerkesztőségi iroda:­kSepsi-Szentgyörgyör) Alsó-sétatér 535. szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Jókai-tiFomn­a-részvény-társulat, hová pi­iléiiiitu­l pétink­ét hirdttén­k bérmentesen küldendők.­ért--------------------­Sepsi-Szentgyörgy, szombat, 1893. április 8. 51. szám. SZÉKELY POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer : hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton. Előb­b­.d­ősi ár : helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre . 10 írt — kr. Félévre . 6 frt — kr. Negyedévre . 2 irt 50 kr. Hirdetmények dija­ : 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 30 kr. Csikmegye részére: szerkesztőség­i kiadóhivatal Csik-Szeredában T. Nagy Imre társ­­szerkesztő lakásán (kedd-utcza, saját ház) hová Csikmegyéből a lap szellemi részét illető közlemények, vala­mint előfizetési pénzek és hirde­tések bérmentesen küldendők. Udvarhelymegye részére: társszerkesztő Szombatfalva (u. p. Sz.-Udvar­hely) hová Udvarhelymegyéből a lapot érdeklő közrem, küldendők. 're)2 Nyílttal- sora 15 kr. A hird­etmények s nyiltterek dija előre fizetendő. -------------------­Szent-Királlyi Árpád ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS „SZÉKELY NEMZET“ czimű­ politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet“ megjelenik h­etenkint négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken és szomba­ton reggel egy nagy ivén, szükség esetén melléklettel. F.lfrfizetési ára : egész évre ... 10 frt félévre .... 5 frt negyedévre . 2 frt 50 fr. Az előfizetéseket legczálszerű­bb postai utalvá­nyokkal küldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyűjtőknek 5 előfizetés után tiszteletpéldány­nyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb megtenni, mivel felesleges példányokat nem n­yomattathatunk. A JÓKAI-NYOMDA-RÉSZVÉNY-TÁRSULAT, mint a „Székely N**vismtM kiadótulajdonosa. Néptanítók. — ápr. 8. Panaszhangok emelkedtek ismét a törvény­hozók előtt és ezek a panaszhangok a társa­dalomnak azon osztálya részéről emelkednek, a melynek egy egészséges társadalom legtöb­bet köszönhet s a mely legfontosabb elhiva­­tása daczára is legkevesebb figyelemben része­sül mind e mai napig. A néptanítókról történik említés ismét. Gyűlést tartott a néptanítók országos bi­zottsága s abban állapodott meg, hogy a ta­nítói fizetés rendezése alkalmával kérvénynyel járul a törvényhozás elé s a fizetési minimu­mot 600 írtban kéri megállapittatni. S hogy kérésüknek némi sikere legyen, fölkeresték a tanítók a különböző politikai pártokat, azok vezéregyéneit, arra híván őket fel, hogy ré­szesítsék annak idejében megfelelő támogatás­ban mozgalmukat. Az ellenzéki pártok, talán Ugron Gábor kivételével rögtön meg is ígértek minden szé­pet és jót és szokás szerint tele marokkal szórták az áldást a kérvényezők felé, Ígérvén a néptanítóknak szentül, hogy „meglesz, igen is meglesz, okvetetlenül meglesz a 600 frt minimális fizetés, mert az ellenzéki pártok és lapok keresztül fogják azt vinni.“ És csak igen kevés helyen beszéltek a tanítókhoz őszintén, hogy tudniillik nincs ma a föld kerekségén társadalmi osztálynak méltá­­nyosabb és igazabb kérése, mint a tanítóké a 600 frtos minimum tárgyában, de fájdalom, az állam pénzügyi helyzete még hosszas idő­kig ellene fog állani a tanítók fizetése ilyetén kívánatos rendezésének. Belátja azt a tanügyi kormány, hogy a néptanítók fizetése a mai állapotok szerint minden bírálaton alul áll s hogy a népoktatásügy sikerességének biz­tosítása czéljából minél előbb rendezni kell ezt a kérdést is. De bármily igazságos­nak és méltányosnak tartsa is a kormány a kérést és bármennyire sürgősnek és elodáz­­hatatlannak is ítélje a kérdést, egyetlen tollvonással még­sem tudja a néptanítók jogos és méltányos kívánságát teljesíteni. Ha valahol ugrás nem lehetséges, éppen a néptanítók fizetésének rendezése az, a­mely a fokozatos javulás proc­esszusán kénytelen átmenni. Hiszen épen most, talán ebből az alkalomból köztik a lapok azt a megc­áfol­­hatatlan statisztikai kimutatást, hogy ha a néptanítók fizetése átlag 600 frtban állapít­tatnék meg, az az ország költségvetésében a kultuszminiszter budgetjét négy-öt mil­lióval emelné évenként. Lehet-e még csak gondolnunk is arra, hogy ez a kívánság az állam jelenlegi pénzügyi viszonyai között tel­­jesíttessék. Hanem azért az ellenzék matadorai a néptanítók küldöttségének egész határozott­sággal megígérték, hogy meglesz és Horváth Gyula mély államférfias belátással biztosította a tanítókat, hogy legyenek csak nyugodtak, bízzák csak a dolgot rá : ő a sajtóban és a parlamentben keresztül viszi meg most, hogy a néptanítók kívánsága teljesülni fog. Ezek a könnyelmű, semmiskedő beszédek okozzák aztán, hogy a könnyen ingadozó közvélemény félrevezetve oly tényezőkben keresi méltányos óhajtásainak és igaz ambí­­c­ióinak megtagadását, a­melyek épen nem lehetnek okai annak, hogy a társadalomnak még mindig vannak ki nem elégített elemei. A­mint hogy az adott esetben maga a köz­­oktatásügyi kormány sokkal komolyabban foglalkozik a néptanítók anyagi helyzetének reparálásán, mint a­hogy azt talán maguk az érdekelt tanítók is hinnék. De ha a leg­komolyabb törekvésnek és a legnemesebb szándéknak is ellene szegül az ország pén­­­­ügy­i állapota és a közoktatásügyi tárczának a többi tárczákhoz való arányos illeszkedése, bizonyára üres beszédnél és könnyelmű ígér­getésnél alig több azon ellenzéki biztatás, hogy meglesz az, csak bízzák rájuk a dol­gok intézését. Mi haszna csürés-csavarás. Nem lesz meg mostanában a néptanítók jogos kívánsága, hogy fizetésül 600 főt minimális összegben megállapíttassék. Négy-öt millió forint több kiadás az állam költségvetésében nem olyan csekély összeg, hogy azt az országgyűlés be­hunyt szemmel megszavazhatná. Mert ha csupán állami és községi taní­tókról volna szó, még lehetne kilátásunk rá. De ott van egy nagy massza felekezeti ta­nító, a­kiknek a fizetésük a 300 írtra való kiegészítésre várakozik. S habár az állam nagy áldozatokat hoz is, mikor a legnagyobb részben nemzetiségi felekeze­­t­e­k tanítói részére állapítja meg a 300 frtos minimumot és bár méltánytalanul szen­vednek az állami és községi tanítók­amazok kedvéért rövidséget, az államnak épen ma­gyar állami érdekekből meg kell hoznia ezt az áldozatot s az állami és községi tanítók­nak eme magasabb szempontokra való tekin­tetből vissza kell vonulniok a hazafias türelem korlátai közé mindaddig, míg jogos igényeik kielégítése arányban fog állani az államháztartás más természetű igényeivel. Mindenesetre óhajtandó volna egy kis kü­lönbség megállapítása tanító és tanító között. A felekezeti iskolák tanítói részére a 300 főt minimális összeg megállapítása mellett, az ál­lami és községi tanítók évi fizetésének leg­­kissebb összege 400 írttal volna felveendő. Az állam a felekezeti iskolák fölött úgy is csak közvetett hatáskörrel rendelkezik : ez a megkülönböztetés sem állami, sem feleke­zeti érdekeket nem sértene és a községek és állam által fentartott iskolák tanítóira nézve méltányos és igazságos megállapodásnak mu­tatkoznék. (im):­ ­ A király Budapesten. A Neues Wiener Tagblatt a következőket írja: A magyar sajtó néhány nap óta a legbehatób­­ban fejtegeti azt a viszonyt, melynél kényesebb al­kotmányos államban egyáltalán nem képzelhető: a népnek és a koronának egymáshoz való viszonyát. A magyar kormány e diskusszióktól, noha a kormány­­párti lapok hasábjain is folyik, teljesen távol áll. A kormánynak egyáltalán semmi oka sincs, hogy e kérdéssel foglalkozzék, mert az uralkodó már leg­közelebb Budapestre megy, hol a szokott mó­don fog egy ideig tartózkodni. Ama hírekre való tekintettel, melyek erre vonatkozólag legutóbb világgá keltek, Budapesten előkészületeket tesznek, hogy a királyt ezúttal a szokottnál is ünnepélyesebben és szívélyesebben fogadják. Nemzeti aspiráczió és a véderő. Budapest, ápr. 6. A magyar nemzetnek három század óta két irányban fejlődtek ki törekvései. Szabad intéz­mények által igyekezett belső erőit kibontani s mindent elkövetett arra, hogy államiságát meg­védelmezze. A liberalizmus és a közjogi önálló­ság volt tehát az a két sarkpont, mely körül a magyar politika Mohács óta forgott. A közjogi önállósággal kapcsolatban sok al­kalommal kitűnt, hogy a nemzet a közös feje­delem által kezdetben önhatalmilag, később a Corpus Jurista igtatott törvények alapján tartott császári királyi hadsereg mellett, de ennek alá­rendelten külön véderőre is szert akart tenni. Mert ez a cs. k. hadsereg valóban idegen volt, igen gyakran idegen szoldateszkát képezett. A nemzeti aspirácziók megvalósítására min­dig a külháború képezte az alkalmat. A monar­chia két nagy háborújának idején — a múlt század közepén és a jelen század elején — a magyar törvényhozás meg is szavazott, rendkí­vüli véderő czímén, magyar ezredeket, a­me­lyek azonban csakhamar elvesztették spec­iális nemzeti jellegüket, mert beolvadtak a cs. k. hadseregbe. A nemzeti aspirácziók ettől kezdve arra szorítkoztak, hogy e beolvadt ezredekben a tisztikar magyar legyen. De mint külön, ön­álló magyar hadsereg nem szerepeltek azok még a nemzet törekvéseiben sem, habár ez ezredeket az 1802-diki törvény exercitus hungaricusnak nevezte. Honvédségről pedig, mint teljesen nem­zeti, habár a közös hadsereg támogatására hi­vatott haderőről 1848-ig, illetőleg 1867-ig szó sem volt. A­míg tehát a magyar államiság, szabadság és szabadelvűség tekintetében a magyar nemzet aspirácziói mindig élénkek voltak, soha sem szüneteltek s állandó mozgató erejét képezték a magyar politikának , addig a véderőre vonatkozó nemzeti törekvéseink meglehetősen szűk körben mozogtak. Most az ellenkező történik. Egyének és pár­tok, a­kik azt hirdetik, hogy a nemzeti aspirá­­cziókat képviselik, könnyen szakítanak a nemzet liberális törekvéseivel, ellenben folyton bolygat­ják a véderő kérdéseit. A közös hadsereg ketté­választásáról s az önálló magyar hadseregről nem is szólva, mely nem volna létesíthető az 1867. évi XII. t.-czikk, sőt Magyarország jelen közjogi helyzetének megváltoztatása nélkül, egy sereg jelszó van forgalomban, mely különösen két irányban igyekszik mozgatni a közvéleményt. Részint abban az irányban, hogy a nemzet aspirácziói az 1867-diki kiegyezés által, különö­sen a véderő tekintetében nem teljesedtek. Ré­szint arról panaszkodva, hogy az 1867-iki alap­ról visszafejlődés történt. Vagyis, hogy Magyar­­ország és a monarchia védereje tekintetében a kiegyezés óta nemzeti törekvéseinkkel szemben hátralépés ment végbe. Semmi sem annyira igazságtalan, mint ez a panasz, illetőleg vád. De beszéljenek a tények. A hadsereg és honvédség kérdésében a múl­tat és jelent valahára tisztán kell látnunk. Nem szabad az utóbbit úgy feltüntetnünk, mint a nemzet jogainak feladását a régi állapothoz ké­pest. És egy sereg­történeti adat megc­áfolja azt a felfogást, illetőleg párttaktikát, hogy az 1867- diki kiegyezésnek s nagy alkotójának, Deáknak a hadseregre és honvédségre vonatkozó gondolata újabban csorbát szenvedett. Egészen bizonyos, hogy Magyarországnak a mohácsi vész óta külön hadserege, eltekintve a nemesi felkeléstől és banderiális rendszertől, soha sem volt; ellenben már az 1715: VIII. t.-cz. megteremtette nem is a közös, hanem, mint már mondjuk, a cs. k. hadsereget ! Még 1848-ban sem volt külön hadseregünk; a had­sereg magyar ezredei a közös kapcsolatba tar­toztak, s nem is honvédelmi, hanem a felség személye mellé rendelt miniszter intézkedett­­ fe­lettük. Dicső honvédségünk csak mint rendkí­vüli véderő jött létre a­ ,közös hadsereg mellett. A kiegyezést előkészítő 67-es és 15-ös fő- és albizottság kebelében eleintén fel sem merült (később Ivánka vetette fel) a külön hadsereg eszméje. Deák nemcsak a hadsereget, hanem, az egész hadügyet közösnek indítványozta. A „magyar hadsereg“ szó, melyre annyiszor hivatkoznak, Deák első fogalmazványában elő sem fordult. Ghyczyvel szemben kijelentette, hogy magyar hadsereg Mohács óta nem volt, hanem léteztek cs. k. hadseregnek magyar ez­redei. Sőt midőn a hadsereg egységének szük­ségességét hangsúlyozta, s Ivánka közbe szólt, hogy az nem szükséges, így kiáltott fel: „Ezt mondjuk ki és átok lesz rajtunk!“ A „magyar hadsereg“ kifejezés csak­ mint az 1802-ik törvény szavainak ismétlése került az 1867. XII. tezikkbe, de akkép, hogy az 1866. május 7-dik­i illésben Deák azt még visszautasí­totta, s csak másnap egyezett bele annak fel­vételébe, mint a mely nem jelenti a külön ma­gyar hadsereget, hanem csakis a magyar ezre­deket. A magyar hadsereg kifejezésének közjogi értelme tekintetében Andrássy Gyula gróf külön felterjesztést is tett a királyhoz, s pedig oly ér­telemben, hogy az nem jelenti a hadsereg külön választását, hanem csakis a magyar h­adcsa­­patokat. E kifejezésnek azt az értelmet tehát nem lehet tulajdonítani, mintha Deák és a nemzet a külön magyar hadsereg hátsó gondolatát akar­ták volna bevinni a kiegyezési törvénybe. A hadsereg és a­ hadügy, mint teljesen kö­zös intézmény lebegett a 67-iki államférfiak szeme előtt. Csakhogy kezdetben még a közösség esz­méje sem érvényesült a hadseregben ; maga a közös véderő­szirke is csak újabban nyert a dualizmusnak megfelelő rendezést. De nyert s igy épen nem lehet mondani, hogy a közös had­sereg tekintetében visszafejlődés történt. És hogy a honvédséget Deák kezdetben mi­kép tervezte, a következő adatok megvilágítják. Eleintén szó sem volt a honvédségről, hanem pusztán arról, hogy a honvédelmi miniszter tár­­cza nélkül foglaljon helyet a kabinetben. A puszta c­ímet maguk a konzervatívok is fenn akarták tartani, hogy a kabinet legalább névleg teljes legyen. A kiegyezési tárgyalások végső idején azon­ban a tárcza nélküli honvédelmi miniszter kine­vezése is már-már elbukott. 1867. február elején még nagyon kérdéses volt, vájjon lesz-e magyar honvédelmi miniszter, sőt magyar minisztérium, mert Deák a kiegyezés sine qua nonjává tette a honvédelmi miniszter kinevezését. A újhonvéd had­sereg kivívása szinte csak az utolsó pillanatok­ban történt , így tehát könnyen megeshetik vala, hogy a kiegyezés létre­jő, honvédség nélkül. Ezt főleg a porosz Landwehr kabátba bur­kolva fogadták el a hadsereg teljes egységére féltékeny bécsi körök. És bizonyára sem Deák, sem Andrássy nem gondolták 1867 elején, hová fog fejlődni ez a porosz szisztéma miatt létesített katonai intéz­ményünk. Külön magyar hadsereg, amire senki sem szánta, nem lett belőle, igaz, nemzeti véderő azonban lett. És így sokkal több, mint amire 1848 előtt terjedtek a nemzet aspirácziói. Nem­zeti jellege kétségtelen úgy a vezénylésnél, mint a magyar kormány és az országgyűlés rendelke­zési jogánál fogva. Ehhez nem fér kétely és csak a vak nem látja. Hogy honvédségünk ép Fejérváry báró mi­nisztersége alatt, a harczképesség dolgában, hová fejlődött, erről nagy dolgokat beszélnek és írnak a hazai és külföldi katonai szakértők. Nemzeti sérelmeket ne konstruáljon tehát az ellenzék ott, a­hol ily sérelmek nem léteznek. A 67-diki kiegyezésen túlmenő aspirácziókat tág­í

Next