Székely Nemzet, 1893 (11. évfolyam, 1-193. szám)
1893-04-08 / 51. szám
XI. évfolyam. Szerkesztőségi iroda:kSepsi-Szentgyörgyör) Alsó-sétatér 535. szám, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kiadóhivatal: Jókai-tiFomna-részvény-társulat, hová piiléiiiitul pétinkét hirdtténk bérmentesen küldendők.ért--------------------Sepsi-Szentgyörgy, szombat, 1893. április 8. 51. szám. SZÉKELY POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer : hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton. Előbb.dősi ár : helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve. Egész évre . 10 írt — kr. Félévre . 6 frt — kr. Negyedévre . 2 irt 50 kr. Hirdetmények dija : 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 30 kr. Csikmegye részére: szerkesztőségi kiadóhivatal Csik-Szeredában T. Nagy Imre társszerkesztő lakásán (kedd-utcza, saját ház) hová Csikmegyéből a lap szellemi részét illető közlemények, valamint előfizetési pénzek és hirdetések bérmentesen küldendők. Udvarhelymegye részére: társszerkesztő Szombatfalva (u. p. Sz.-Udvarhely) hová Udvarhelymegyéből a lapot érdeklő közrem, küldendők. 're)2 Nyílttal- sora 15 kr. A hirdetmények s nyiltterek dija előre fizetendő. -------------------Szent-Királlyi Árpád ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS „SZÉKELY NEMZET“ czimű politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet“ megjelenik hetenkint négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton reggel egy nagy ivén, szükség esetén melléklettel. F.lfrfizetési ára : egész évre ... 10 frt félévre .... 5 frt negyedévre . 2 frt 50 fr. Az előfizetéseket legczálszerűbb postai utalványokkal küldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyűjtőknek 5 előfizetés után tiszteletpéldánynyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb megtenni, mivel felesleges példányokat nem nyomattathatunk. A JÓKAI-NYOMDA-RÉSZVÉNY-TÁRSULAT, mint a „Székely N**vismtM kiadótulajdonosa. Néptanítók. — ápr. 8. Panaszhangok emelkedtek ismét a törvényhozók előtt és ezek a panaszhangok a társadalomnak azon osztálya részéről emelkednek, a melynek egy egészséges társadalom legtöbbet köszönhet s a mely legfontosabb elhivatása daczára is legkevesebb figyelemben részesül mind e mai napig. A néptanítókról történik említés ismét. Gyűlést tartott a néptanítók országos bizottsága s abban állapodott meg, hogy a tanítói fizetés rendezése alkalmával kérvénynyel járul a törvényhozás elé s a fizetési minimumot 600 írtban kéri megállapittatni. S hogy kérésüknek némi sikere legyen, fölkeresték a tanítók a különböző politikai pártokat, azok vezéregyéneit, arra híván őket fel, hogy részesítsék annak idejében megfelelő támogatásban mozgalmukat. Az ellenzéki pártok, talán Ugron Gábor kivételével rögtön meg is ígértek minden szépet és jót és szokás szerint tele marokkal szórták az áldást a kérvényezők felé, Ígérvén a néptanítóknak szentül, hogy „meglesz, igen is meglesz, okvetetlenül meglesz a 600 frt minimális fizetés, mert az ellenzéki pártok és lapok keresztül fogják azt vinni.“ És csak igen kevés helyen beszéltek a tanítókhoz őszintén, hogy tudniillik nincs ma a föld kerekségén társadalmi osztálynak méltányosabb és igazabb kérése, mint a tanítóké a 600 frtos minimum tárgyában, de fájdalom, az állam pénzügyi helyzete még hosszas időkig ellene fog állani a tanítók fizetése ilyetén kívánatos rendezésének. Belátja azt a tanügyi kormány, hogy a néptanítók fizetése a mai állapotok szerint minden bírálaton alul áll s hogy a népoktatásügy sikerességének biztosítása czéljából minél előbb rendezni kell ezt a kérdést is. De bármily igazságosnak és méltányosnak tartsa is a kormány a kérést és bármennyire sürgősnek és elodázhatatlannak is ítélje a kérdést, egyetlen tollvonással mégsem tudja a néptanítók jogos és méltányos kívánságát teljesíteni. Ha valahol ugrás nem lehetséges, éppen a néptanítók fizetésének rendezése az, amely a fokozatos javulás processzusán kénytelen átmenni. Hiszen épen most, talán ebből az alkalomból köztik a lapok azt a megcáfolhatatlan statisztikai kimutatást, hogy ha a néptanítók fizetése átlag 600 frtban állapíttatnék meg, az az ország költségvetésében a kultuszminiszter budgetjét négy-öt millióval emelné évenként. Lehet-e még csak gondolnunk is arra, hogy ez a kívánság az állam jelenlegi pénzügyi viszonyai között teljesíttessék. Hanem azért az ellenzék matadorai a néptanítók küldöttségének egész határozottsággal megígérték, hogy meglesz és Horváth Gyula mély államférfias belátással biztosította a tanítókat, hogy legyenek csak nyugodtak, bízzák csak a dolgot rá : ő a sajtóban és a parlamentben keresztül viszi meg most, hogy a néptanítók kívánsága teljesülni fog. Ezek a könnyelmű, semmiskedő beszédek okozzák aztán, hogy a könnyen ingadozó közvélemény félrevezetve oly tényezőkben keresi méltányos óhajtásainak és igaz ambícióinak megtagadását, amelyek épen nem lehetnek okai annak, hogy a társadalomnak még mindig vannak ki nem elégített elemei. Amint hogy az adott esetben maga a közoktatásügyi kormány sokkal komolyabban foglalkozik a néptanítók anyagi helyzetének reparálásán, mint ahogy azt talán maguk az érdekelt tanítók is hinnék. De ha a legkomolyabb törekvésnek és a legnemesebb szándéknak is ellene szegül az ország pénügyi állapota és a közoktatásügyi tárczának a többi tárczákhoz való arányos illeszkedése, bizonyára üres beszédnél és könnyelmű ígérgetésnél alig több azon ellenzéki biztatás, hogy meglesz az, csak bízzák rájuk a dolgok intézését. Mi haszna csürés-csavarás. Nem lesz meg mostanában a néptanítók jogos kívánsága, hogy fizetésül 600 főt minimális összegben megállapíttassék. Négy-öt millió forint több kiadás az állam költségvetésében nem olyan csekély összeg, hogy azt az országgyűlés behunyt szemmel megszavazhatná. Mert ha csupán állami és községi tanítókról volna szó, még lehetne kilátásunk rá. De ott van egy nagy massza felekezeti tanító, akiknek a fizetésük a 300 írtra való kiegészítésre várakozik. S habár az állam nagy áldozatokat hoz is, mikor a legnagyobb részben nemzetiségi felekezetek tanítói részére állapítja meg a 300 frtos minimumot és bár méltánytalanul szenvednek az állami és községi tanítókamazok kedvéért rövidséget, az államnak épen magyar állami érdekekből meg kell hoznia ezt az áldozatot s az állami és községi tanítóknak eme magasabb szempontokra való tekintetből vissza kell vonulniok a hazafias türelem korlátai közé mindaddig, míg jogos igényeik kielégítése arányban fog állani az államháztartás más természetű igényeivel. Mindenesetre óhajtandó volna egy kis különbség megállapítása tanító és tanító között. A felekezeti iskolák tanítói részére a 300 főt minimális összeg megállapítása mellett, az állami és községi tanítók évi fizetésének legkissebb összege 400 írttal volna felveendő. Az állam a felekezeti iskolák fölött úgy is csak közvetett hatáskörrel rendelkezik : ez a megkülönböztetés sem állami, sem felekezeti érdekeket nem sértene és a községek és állam által fentartott iskolák tanítóira nézve méltányos és igazságos megállapodásnak mutatkoznék. (im): A király Budapesten. A Neues Wiener Tagblatt a következőket írja: A magyar sajtó néhány nap óta a legbehatóbban fejtegeti azt a viszonyt, melynél kényesebb alkotmányos államban egyáltalán nem képzelhető: a népnek és a koronának egymáshoz való viszonyát. A magyar kormány e diskusszióktól, noha a kormánypárti lapok hasábjain is folyik, teljesen távol áll. A kormánynak egyáltalán semmi oka sincs, hogy e kérdéssel foglalkozzék, mert az uralkodó már legközelebb Budapestre megy, hol a szokott módon fog egy ideig tartózkodni. Ama hírekre való tekintettel, melyek erre vonatkozólag legutóbb világgá keltek, Budapesten előkészületeket tesznek, hogy a királyt ezúttal a szokottnál is ünnepélyesebben és szívélyesebben fogadják. Nemzeti aspiráczió és a véderő. Budapest, ápr. 6. A magyar nemzetnek három század óta két irányban fejlődtek ki törekvései. Szabad intézmények által igyekezett belső erőit kibontani s mindent elkövetett arra, hogy államiságát megvédelmezze. A liberalizmus és a közjogi önállóság volt tehát az a két sarkpont, mely körül a magyar politika Mohács óta forgott. A közjogi önállósággal kapcsolatban sok alkalommal kitűnt, hogy a nemzet a közös fejedelem által kezdetben önhatalmilag, később a Corpus Jurista igtatott törvények alapján tartott császári királyi hadsereg mellett, de ennek alárendelten külön véderőre is szert akart tenni. Mert ez a cs. k. hadsereg valóban idegen volt, igen gyakran idegen szoldateszkát képezett. A nemzeti aspirácziók megvalósítására mindig a külháború képezte az alkalmat. A monarchia két nagy háborújának idején — a múlt század közepén és a jelen század elején — a magyar törvényhozás meg is szavazott, rendkívüli véderő czímén, magyar ezredeket, amelyek azonban csakhamar elvesztették speciális nemzeti jellegüket, mert beolvadtak a cs. k. hadseregbe. A nemzeti aspirácziók ettől kezdve arra szorítkoztak, hogy e beolvadt ezredekben a tisztikar magyar legyen. De mint külön, önálló magyar hadsereg nem szerepeltek azok még a nemzet törekvéseiben sem, habár ez ezredeket az 1802-diki törvény exercitus hungaricusnak nevezte. Honvédségről pedig, mint teljesen nemzeti, habár a közös hadsereg támogatására hivatott haderőről 1848-ig, illetőleg 1867-ig szó sem volt. Amíg tehát a magyar államiság, szabadság és szabadelvűség tekintetében a magyar nemzet aspirácziói mindig élénkek voltak, soha sem szüneteltek s állandó mozgató erejét képezték a magyar politikának , addig a véderőre vonatkozó nemzeti törekvéseink meglehetősen szűk körben mozogtak. Most az ellenkező történik. Egyének és pártok, akik azt hirdetik, hogy a nemzeti aspirácziókat képviselik, könnyen szakítanak a nemzet liberális törekvéseivel, ellenben folyton bolygatják a véderő kérdéseit. A közös hadsereg kettéválasztásáról s az önálló magyar hadseregről nem is szólva, mely nem volna létesíthető az 1867. évi XII. t.-czikk, sőt Magyarország jelen közjogi helyzetének megváltoztatása nélkül, egy sereg jelszó van forgalomban, mely különösen két irányban igyekszik mozgatni a közvéleményt. Részint abban az irányban, hogy a nemzet aspirácziói az 1867-diki kiegyezés által, különösen a véderő tekintetében nem teljesedtek. Részint arról panaszkodva, hogy az 1867-iki alapról visszafejlődés történt. Vagyis, hogy Magyarország és a monarchia védereje tekintetében a kiegyezés óta nemzeti törekvéseinkkel szemben hátralépés ment végbe. Semmi sem annyira igazságtalan, mint ez a panasz, illetőleg vád. De beszéljenek a tények. A hadsereg és honvédség kérdésében a múltat és jelent valahára tisztán kell látnunk. Nem szabad az utóbbit úgy feltüntetnünk, mint a nemzet jogainak feladását a régi állapothoz képest. És egy seregtörténeti adat megcáfolja azt a felfogást, illetőleg párttaktikát, hogy az 1867- diki kiegyezésnek s nagy alkotójának, Deáknak a hadseregre és honvédségre vonatkozó gondolata újabban csorbát szenvedett. Egészen bizonyos, hogy Magyarországnak a mohácsi vész óta külön hadserege, eltekintve a nemesi felkeléstől és banderiális rendszertől, soha sem volt; ellenben már az 1715: VIII. t.-cz. megteremtette nem is a közös, hanem, mint már mondjuk, a cs. k. hadsereget ! Még 1848-ban sem volt külön hadseregünk; a hadsereg magyar ezredei a közös kapcsolatba tartoztak, s nem is honvédelmi, hanem a felség személye mellé rendelt miniszter intézkedett felettük. Dicső honvédségünk csak mint rendkívüli véderő jött létre a ,közös hadsereg mellett. A kiegyezést előkészítő 67-es és 15-ös fő- és albizottság kebelében eleintén fel sem merült (később Ivánka vetette fel) a külön hadsereg eszméje. Deák nemcsak a hadsereget, hanem, az egész hadügyet közösnek indítványozta. A „magyar hadsereg“ szó, melyre annyiszor hivatkoznak, Deák első fogalmazványában elő sem fordult. Ghyczyvel szemben kijelentette, hogy magyar hadsereg Mohács óta nem volt, hanem léteztek cs. k. hadseregnek magyar ezredei. Sőt midőn a hadsereg egységének szükségességét hangsúlyozta, s Ivánka közbe szólt, hogy az nem szükséges, így kiáltott fel: „Ezt mondjuk ki és átok lesz rajtunk!“ A „magyar hadsereg“ kifejezés csak mint az 1802-ik törvény szavainak ismétlése került az 1867. XII. tezikkbe, de akkép, hogy az 1866. május 7-diki illésben Deák azt még visszautasította, s csak másnap egyezett bele annak felvételébe, mint a mely nem jelenti a külön magyar hadsereget, hanem csakis a magyar ezredeket. A magyar hadsereg kifejezésének közjogi értelme tekintetében Andrássy Gyula gróf külön felterjesztést is tett a királyhoz, s pedig oly értelemben, hogy az nem jelenti a hadsereg külön választását, hanem csakis a magyar hadcsapatokat. E kifejezésnek azt az értelmet tehát nem lehet tulajdonítani, mintha Deák és a nemzet a külön magyar hadsereg hátsó gondolatát akarták volna bevinni a kiegyezési törvénybe. A hadsereg és a hadügy, mint teljesen közös intézmény lebegett a 67-iki államférfiak szeme előtt. Csakhogy kezdetben még a közösség eszméje sem érvényesült a hadseregben ; maga a közös véderőszirke is csak újabban nyert a dualizmusnak megfelelő rendezést. De nyert s igy épen nem lehet mondani, hogy a közös hadsereg tekintetében visszafejlődés történt. És hogy a honvédséget Deák kezdetben mikép tervezte, a következő adatok megvilágítják. Eleintén szó sem volt a honvédségről, hanem pusztán arról, hogy a honvédelmi miniszter tárcza nélkül foglaljon helyet a kabinetben. A puszta címet maguk a konzervatívok is fenn akarták tartani, hogy a kabinet legalább névleg teljes legyen. A kiegyezési tárgyalások végső idején azonban a tárcza nélküli honvédelmi miniszter kinevezése is már-már elbukott. 1867. február elején még nagyon kérdéses volt, vájjon lesz-e magyar honvédelmi miniszter, sőt magyar minisztérium, mert Deák a kiegyezés sine qua nonjává tette a honvédelmi miniszter kinevezését. A újhonvéd hadsereg kivívása szinte csak az utolsó pillanatokban történt , így tehát könnyen megeshetik vala, hogy a kiegyezés létrejő, honvédség nélkül. Ezt főleg a porosz Landwehr kabátba burkolva fogadták el a hadsereg teljes egységére féltékeny bécsi körök. És bizonyára sem Deák, sem Andrássy nem gondolták 1867 elején, hová fog fejlődni ez a porosz szisztéma miatt létesített katonai intézményünk. Külön magyar hadsereg, amire senki sem szánta, nem lett belőle, igaz, nemzeti véderő azonban lett. És így sokkal több, mint amire 1848 előtt terjedtek a nemzet aspirácziói. Nemzeti jellege kétségtelen úgy a vezénylésnél, mint a magyar kormány és az országgyűlés rendelkezési jogánál fogva. Ehhez nem fér kétely és csak a vak nem látja. Hogy honvédségünk ép Fejérváry báró minisztersége alatt, a harczképesség dolgában, hová fejlődött, erről nagy dolgokat beszélnek és írnak a hazai és külföldi katonai szakértők. Nemzeti sérelmeket ne konstruáljon tehát az ellenzék ott, ahol ily sérelmek nem léteznek. A 67-diki kiegyezésen túlmenő aspirácziókat tágí