Székely Nemzet, 1896 (14. évfolyam, 1-195. szám)

1896-02-14 / 24. szám

XIV. évfolyam. Sepsi-Szentgyörgy, péntek, 1896. február 14. 24. szám. Szerkesztőség?! iroda: Sepsi Szemgyörgy. Alsó-sétatér 535. szám, hovy a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. ’S SZÉKELY NEMZET Előfizetési ár* : helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve : Egész évre . . 10 frt — kr. Félévre . . 5 frt — kr. Negyedévre . . 2 frt 50 kr. I lirdntniWn^Bli ilijM : 4 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdijért külön 80 kr. g^t ..au Kiadóhivatal: hová az előfizetési pénzek és hirdetések N­yílt tér sora 15 kr. A hirdetmények s nyílt terek díja előre fizetendő. POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. Megjelenik hetenként négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken és szombton, bérmentesen küldendők. Reklamácziók a lap kézbe­sítését illetőleg a megfelelő postahivatalhoz intézendők. Pénzküldeményeknél czélszerűbben postautal­ványok használhatók. m&r--------------------------^5'* ELŐFIZETÉSI FELHÍVÁS „SZÉKELY NEMZET“ cíímtt politikai és társadalmi lapra. A „Székely Nemzet" megjelenik hetenkint négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken és szomba­ton reggel egy nagy íven, szükség esetén melléklettel Előfizetési ára : egész évre ... 10 frt félévre . . 5 frt negyedévre . . 2 frt 50 kr. Az előfizetéseket legczélszerűbb postai utalvá­nyokkal kü­ldeni. Mutatványszám kívánatra ingyen. Gyermőknek is előfizetés után tisztelet­ példánynyal szolgálunk. Kérjük az előfizetéseket minél előbb megtenni, mivel felesleges példányokat nem nyomattathatunk . JÓKAI-NYOMDA-KÉSZVtOlY-TARSOLYA, mint a „Székely Nemzet“ kiadótulajdonosa. Parlamenti bizottság. — febr. 14. Az Isten békéjétől a parlamenti vizs­gáló bizottság kiküldésének követeléséig gróf Apponyinak csak egy lépés. Meg is tette ezt az ugrást a sötétbe s ezzel az ellenzéken a megbotránykozásnak oly vi­harát keltette fel, amely a botránykeresés bélyegét hordja magán. Az ellenzék keresi a botrányt magáért a botrányért és Apponyi segít neki meg­találni. A vad jelenetek, a sértő közbeszólások, melyeket a képviselőházban ma megkoc­­­káztattak, a legvilágosabban bizonyítják, hogy a nyugodt tárgyilagos tanácskozás lehetőségét a függetlenségi párt elvesztette, hogy azt hiszi, valami falusi malom védő teteje alatt, vagy valami kurta korcsma borgőzzel tele söntésében van, mert tisztes­séges vendéglőben ilyen expektorácziókat soha sem lehetne megtűrni. Pedig semmi ok sem volt a csikós erényekkel való csillogásra, káromkodásra és kurjongásra. Hajánál fogva rántották elő­ az alkalmat és egy semmirevaló emo­­cziót szereztek maguknak, hogy a saját jellemtisztaságuka , Istenhez való hasonla­tosságukat a többség sértegetése és gúnyo­­lása által bebizonyítsák. Hatvan tagból álló parlamenti bizott­ság lett kikü­ldve a parlament részéről, te­kintet nélkül a pártok számarányára, hogy a millenniumi ünnepélyek rendezése körül a kormányt támogassa. Ez a bizottság rendelkezik, tanácsot ad és ellenőrzi a kormányt mindama vállalkozások közül, a­melyek ez ünnepélyes alkalomhoz szük­ségesek. Ennek a bizottságnak a határozata a kormány felhatalmazása egy diadalkapu felállítására, emlékszobrok felállítására és egy szépművészeti múzeum alapítására. Úgy a bizottság eljárása, mint ama kész kiadások tárgyában, melyeket ez a bizott­ság kezdeményezett s jóváhagyott, a kor­mánynak utólag törvényjavaslatot kell be­nyújtania, hogy a képviselőház budgetjoga megóvassék. Ezt a törvényjavaslatot az 1896. év folyamán kell beterjeszteni és be is lesz terjesztve. A bizottságot azért választották, hogy a kormánynak ne kelljen minden egyes szükségesnek mutatkozó kiadásnál egy-egy uj törvényjavaslatot benyújtani s ezzel el lehessen kerülni a hosszadalmas, rendsze­res tárgyalásokat a különböző bizottsá­gokban és a plénumban. A kormány a kiállítási bizottságtól kapott utasítások értelmében járt el, folyó­sította a szépművészeti múzeum alapítására szolgáló összegeket és az összes művek megvételével az országos képtár igazgató­ját bízta meg. Ez visszaélt a beléje helyezett biza­lommal. Megengedjük, hogy Pulszky Ká­roly sikkasztott, a­nélkül, hogy ezt bebi­­zonyítottnak lenne szabad tartani. A kor­mány megbízottja, Pulszky Károly most tébolydás megfigyelés alatt áll. Ez az em­ber vagy őrült, vagy nem. Ha őrült, akkor a világnak egyetlen bizottsága, még a magyar parlamenti vizs­gálóbizottság sem fogja agyvelejéről a sötét fátyolt eltávolítani; ha pedig nem őrült, akkor egy parlamenti bizottság szin­tén nem képes ezt a zavaros ügyet rendbe hozni, engesztelést vagy bűnhödést dik­tálni. Az ügy az illetékes büntető bíróság kezeiben van és ez a körülmény kell, hogy kielégítse az ellenzéket, mert egyes egye­dül ez a fórum képes és elég hatalmas az egész homályt felderíteni és az összeku­szált szálakat rendbe hozni, illő és méltó elégtételt nyújtani. Meg vagyunk győződve, hogy ha a kormánynak az lett volna a szándéka, hogy ezt az ügyet parlamenti bizottság elé vigye, legelőször az ellenzék kiáltott volna az il­letékes bíró után, mert hisz a kormánypárt e bizottságban is biztosította volna magá­­nak a többséget és az odiózus ügy elnyo­mására dolgozhatott volna. A franczia panamabizottság egy mel­lékkormány hatalmára kapott fel és terro­rizált minden kormányt; ezt az öntudatos magyar kormány soha tűrni nem fogja. Az olasz panaminobizottság ellenben az egész ügyet elnyomta s eltussolta. Ezt a magyar parlament nem tűrheti s nem kell tűrnie. A kormány tehát a fenyítőtörvényszék elé vitte az ügyet, amely képes és hiva­tott vizsgálni, tisztába hozni és büntetni. Ez volt a kabinet kötelessége és báró Bánffy ez ügynek korrekt és kifogástalan felfogásával, mint politikus annyira Apponyi fölé emelkedett, hogy a kétely vagy gya­núsítás legcsekélyebb árnyéka sem érheti.­­ A kiegyezés. A „Fremdenblatt“ szintén meg­­c­áfolja azt a hírt, mintha a kiegyezési tárgyalások megakadtak volna és egyszersmind jelenti, hogy a tárgyalásokat mindkét részről írásbelileg folytatják.­­ Uj indemnyti. A szabadelvű párt körében az uj indemnyti törvényjavaslat benyújtását a hét elejére biztosan várják. Mire megvénülünk. — A „Nemzet“ czikke. — Budapest, febr. 11. Valóban kár megöregedni. A molesta se­­nectus nemcsak annak kellemetlen, a­kit épen utólér, bárha azt alázza meg a legkegyetlenebb közvetlenséggel, hanem magának a közéletet el­lenőrző nyilvánosságnak is, melyet kényszeri­ olyan dísztelen senilis fogyatkozásokra is ügyet vetni, melyek előtt a jó ízlés s a humánus ér­zület legszívesebben szemet huny. Azon hyéna-kórusból, mely manap egy bol­dogtalan élő halottnak morális és szellemi hul­lája körül üvölt, ma egy uj, a többinél bántóbb, élesebb, és gonoszabb szólam tört ki. Fontosságot nem tulajdonítunk neki, mert a felelőtlen, szubjektív elkeseredés kinos feljaj­­dulásán túl semmi más tartalma, politikai kiha­tása nincs. Látjuk, és nem tagadjuk, kinos megütkö­zéssel látjuk, hogy S­z­a­p­á­r­y Gyula grófon ijesztő szigorral betelt az esési sebesség tör­vénye. Azon a lejtőn, melyre az egyházpolitikai küzdelmek válságos perezében lépett, nincs meg­állás. Szapáry Gyula gróf nyilván elfeledte, de mi emlékeztetjük rá, hogy legnagyobb politikai előmenetelének indokát az a korrektség ké­pezte, melyet két ízben történt mellőztetése al­kalmával tanúsított. Valóban csak az ítélőképességnek szenilis megfogyatkozása késztethette ezen legkiválóbb, egyedül kiváló államférfiat kvalitásának oly sú­lyos, öngyilkosságszerű megsértésére, a­mire ma vállalkozott. Ismerek embert, a­kinek társadalmi pres­­tizse kizárólag kifogástalan fehérneműin alapul. Ezt a formális érzéki észlényt képes volna tönkre tenni egy piszkos gallér. Őszintén szólva nem telik örömünk abban a groteszk párviadalban, mikor egy hatalmas gőzmozdony eltipor egy, a sínek közé tévedt birkát. Ha van a tehetetlenségnek is energiája, ez a perverzus ösztön nyilatkozott ma meg a S­z­a­­páry Gyula gróf visszataszító föllépésében. Nem csupán a renegát fanatikus gyűlölete elhagyott istenei iránt, hanem az a vak ádázát is tüzelte, melyet a meddő középszerűség táplál a teremtő lángész ellen. így érezhet az utczai sarokkő az obeliszk­­kel szemben, melynek magasztos fenségét felérni nem, csak alacsony méreggel irigyelni képes. Tehát Szapáry Gyula gróf, a megtestesült „helytelenség“ — helytelenít magánál r megmér­­hetetlenül különb államférfiakat. Kaczagni kellene fölötte, de egyszersmind nem volna annyira elszomorító. Hát idáig sülyedt a magyar közszellem ? Hát sem a ledér árulás, sem a czillikus botrány­­koztatás nem kelti föl a szunnyadó, vagy megbé­nult erkölcsi érzület zivataros tiltakozását? Micsoda egy Horatius Codes ez, a­ki nagy­szerű prosopopeiával beleugrik egy szemét gö­dörbe. A magyar decadence-nak ettől az ínséges jelenetétől jól esik aggódó szemünket arra a ha­talmas, győzelmes ifjú Titánra fordítanunk, a­ki bús haragjában egymásra dobálta Peliont és Os­­sát, de végezetül mégis lehozta nemzete számára a prométheuszi lángot. Ne becsméreljük a magyar nevet önmagunk s a most reánk figyelő műveit világ előtt, van­nak még óriások. Erős, biztos kezének egyetlen legyintése ré­mülten szétugrasztotta Appelles csizmadiáinak rö­­videszü­ezédét, mely csak most kebele­zte be atyamesternek Szapáry Gyula grófot s mely a maga silány szatócsmértékébe próbált beszoron­­gatni egy nagy közművelődési ideát. Mintha a ragyogó tavaszi nap sugárzott volna át a botrányok szennyes felhőjén, az aj­kakon megelevenedett az oda fagyott kaczaj, az elszorult szívekből elementáris erővel kitört a bi­zalom, a lelkesedés. Ezt a páratlan mozzanatot legszebb parla­menti diadalai közé sorozhatja Wekerle Sándor. Eddigelé a magyar közélet az ő kimagasló vezéralakjait a köztisztesség immunitásával övezte. Senkinek sem jutott eszébe valamely törvé­nyes fóruma elé adott visszaélés ötletéből a gyanú mérges hálóját szőni az ország kormányzó állam­­férfiainak becsülete körül. Hitvány munkára vállalkoztak a parlament s a sajtó hirhedett moralistái, mikor most ezt az eddig ismeretlen divatot akarják a millennium tiszteletére lábra kaparni. A szabadelvű kormányrendszer visszaható erejű diffamálására irányzott ártó törekvés meg­hiúsításában döntő fontosságú a Wekerle mai beszéde, fenomenális sikere. Elve sejthető volt, a Szapáry-féle kifakadás ma nyilvánvalóvá tette, hogy tulajdonképen mel­lékes a jelenlegi kormány bemártása, az akczió a nagy reform-kabinet utólagos becsület­fosztá­­sában kulminál. Ezt a bandita-döfést parírozta ki ma a nagy viador , a­kori é­s tueljesleg úgy ráütött a Államvasutak. — febr. 14. Midőn az 1895. év elején a nagy ter­mészetes akadályok folytán az áruforgalom a magyar államvasutakon hirtelen meg­csappant, az összes ellenzéki árnyalatok skolasztikusai rögtön kéznél voltak azzal a superprudens nyilatkozattal, hogy ez a forgalomcsökkenés állandó természetű és kolosszális reakc­iót jelent közgazdasági téren. A gabonaforgalom apadását tartós ag­rárválságnak kiáltották ki, megjósolták az államvasutak tönkjét, vagy legalább is tekintélyes veszteségét. Az áruforgalom apadásáért legelőször a rendszert, azután a magyar államvasutak igazgatóságát, vé­gül még a kormányt is felelőssé tették, melynek a leghihetetlenebb vádakat hányták a szemére az ellenzéki hajhászok. Azt az ellenvetést, hogy itt vis maior forog fenn, soha figyelembe nem vették, természetes akadályokat, hózivatarokat és elhavazásokat soha sem akartak elhinni a jóakaró forgalmi politikusok és nemzet­gazdák, onnan az ellenzékről. Abban a helyzetben vagyunk, hogy már ma közölhetjük az 1896. január havi hivatalos statisztikai forgalmi adatokat, melyek összehasonlítva az 1895. január havi forgalommal, óriási és meggyőző kü­lönbségeket bizonyítanak. A magyar ál­lamvasutak 1895. januárban összesen 143,977 kocsirakományt szállítottak. 1896- ban a megfelelő időszakban 157,669 kocsirakományra rúgott a teherforgalom, a folyó évi többlet tehát 13,692 kocsirako­mányt tesz egy hónap alatt. Gabonát 4,445, szenet 1,320, fát 4,321, darabárut 2850 és különféle áruczikkel 1,674 kocsival szállí­tottak többet, mint 1895. jan. havában. A forgalom ez örvendetes emelkedését csak részben lehet a természetes fejlődés­nek tulajdonítani; legnagyobb részt nem jelent ez az emelkedés mást, mint a nor­mális forgalom elérését, amely tartós és biztos, amelynek az ellenzék kritizálása és tépelődése semmit sem árthat. Fokozott jelentőséget nyernek a sta­tisztikai adatok, ha tekintetbe vesszük, hogy a szerb határ elzárása és Németor­szág felé az állatkiviteli tilalom, valamint belföldön az erősen korlátolt állatforgalom folytán az élő állatok szállítása a magyar államvasutakon az egy január hónapban 1,528 vagonnal apadt a megelőző év meg­­felelő időszakával szemben és hogy a ma­gyar czukorgyárak hirhedt kartelje folytán 2792 vagonnal kevesebb czukorrépát szál­lítottak, mint 1895. januáriusban. Ha ez a két termelési ág normális ma­gaslaton maradt volna, akkor a magyar államvasutak forgalmi többlete még hatal­masabb bizonyító elejű lett volna, de megint csak vis major az, a­mi az első hónap fényes eredményét bizonyos mérték­ben csorbítja. Reméljük, nem akarják majd a czukorkartell, sertésvész, száj- és körömfájás miatt is a kormányt és az ál­lamvasutak igazgatóságát felelőssé tenni, támadója körmére, hogy az menten elejtette ki­csorbult, rossz vaskóját. A szabadelvű párt pedig okulhat ebből a ta­nulságos példából, hogy mindenek fölött óvakod­jék az egyénnel, emberi szervezettel közös meg­­vénhedés besurranó tolvajától. Mindaddig, míg tettereje ép, munkássága c­éltudatos, bizton daczolhat mindazon nyílt és rejtett megtámadtatásokkal, melyek a molesta genectussal járó ellentállási képesség-lazulásban keresik és lelik veszedelmességük legfőbb okát, támaszát.

Next