Székely Nemzet, 1899 (17. évfolyam, 1-194. szám)
1899-01-02 / 1. szám
XVII. évfolyam. Sepsi-Szent-György, hétfő, 1899. január 2.1. szám. * Kiadóhivatal: Jókai-nyomda-résig MEF-társulat POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. Magjelenik hetesként négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken és szóvataton hová iskintilt fintik is Urdaink bérmentesen küldendők. Reklamácziók a lap kézbesítését illetőleg a megfelelő postahivatalhoz intézendők. Pénzküldeményeknél czélszerűbben postautalványok használhatók. ■*25» ■*§28? Rh’tízezeti ár : helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve Egész évre . . 10 frt — kr. Félévre . . 6 frt -Negyedévre . . 2 frt 60 kr kr. Hirdetmények dija : 1 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 8 kr. Bélyegdijért külön 80 kr. Nyílttér sora 16 kr. A hirdetmények s nyiltterek dija előre fizetendő. Sepsi- Szent-György Sétatér-utcza 6. szám. 10. fő a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőségi iroda: Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. rci.oirizir.TKSi trrci.mvAS „SZÉKELY’ KEMZET“ Cimtt politikai Ar tâiHHiInlnii lapra. A „Székely Nemzet" megjelenik hetenkint négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken ›$‡* szombaton reggel egy nagy iven% aibtrigácr Kinti tptY.bl Ar« • egész évre 10 frt félévre 5 frt negyedévre 2 frt 50 kr At elfitifceté«wk«t lA0n«/llaisrrthhonor«l dulvá. «yokkal uHldtni. Mutatvá'iyst&n› blvanafr» irigyen GyHj»rtkn#ik 5 nlAHcpféo után MB«tp]“t|^MAnynyi •inluAlaud Kérjük »» 'IfíHtetéseket minAI elfíhh ntegten* i •tv«i fnlMnlngpB példányokat nem oyonoattat^1■»n,,, . i JOKAl-RYOlPA-KiRSZVRHY TARSOLAT, mint a „Hiékely Nemzet“ ki«m1rt»nlajrt«nnw» Az uj esztendő. — jan. 2. Semmi jót nem vártunk az új esztendőtől. S nem is csalódtunk. A politikában legfeljebb ha az ideiglenes tartamú fegyverszünet létrejöhet, több semmiesetre nem. Az ellenzéki pártok leszerelni nem akarnak, habár a függetlenségi párt a tizenkettedik órában ki is jelentette, hogy ő a többség akaratának nem szegül ellene ? a törvényeket tiszteletben akarja tartani. Az úgynevezett nemzeti párt még ennyit sem mondott ki. (3 csak opponál. Derüre-borura opponál. Ha kell, ha nem , mindig csak opponál. Ez aző nótája Egyebet nem tud. Most is az egész béke-kompromisszum komoly perceiben csak annyi mondanivalója van, hogy ő a törvényellenes kormányzásnak minden erejéből ellene szegül. Mintha bizony valakinek s pláne egy egész szabadelvű pártnak egyéb czélja sem lenne, mint a törvénytelen állapotok előidézése. A Tisza-lextől való alapos félelem ejtette gondolkozóba az egyesült obstrukciót. Csak nagy kár, hogy ilyen későre halasztották a gondolkozást. Mert amit eddig cselekedtek, az épenséggel arra vall, hogy azt ész nélkül, minden gondolkozás nélkül követték el. Szeptember 6-a óta egyebet sem tesz az ellenzék, mint meggondolatlan osttobaságot. Az akkor még nagy névtelen, a nagy X, később Polonyinak nevezett bősz uraság beledobott egy követ a kútba bolondul s négy hónapon keresztül száz meg száz okos ember sem tudta kihúzni azt onnan. Gondolta e Polónyi, hogy nemcsak a Jusztok és Kossuth Ferenczek, hanem Apponyiak, Horánszkyak, sőt Csáky Albinok és Szilágyi Dezsők is kombattálni fognak az e kézzel lábbal, csak nem fejjel működő szélmalom harczában. Polónyi — mint az udvari bolond, — megcsinálta a perpatvart s most félreáll és sunyi pofával nézi a gabalyodást, belenevetvén a markába. Ennek a négy hónapi veszedelmes játéknak azonban sok becses tanúsága van, amelyek közt nem utolsó az sem, hogy a kiegyezés körül kihámozott tények igazsága egyenesen és megdönthetetlenül a Bánffy miniszterelnök részére világlott ki , hogy Apponyi és Horánszky nemcsak a kormányt csapták be, hanem az ők fegyvertársukat a szélsőbaloldalt is abba a helyzetbe hozták, ahol a nemzeti párt jezsuita princzipiumai iránt meg kellett inognia a politikailag különben is erkölcs telen alapokon álló bizalomnak. Kitudódott, hogy a nemzeti vezér urak ezúttal is személyes politikát űztek. Kisült, hogy az úgynevezett hatalmi kérdés nem a szabadelvű pártban játszik döntő szerepet, hanem épen ott, ahol az önérdek nélkül való hazafiság czégébül fityeg, — a nemzeti pártban tudniillik. Négy hónapon át folytatott makacs szaharcz után valahára tisztán lát a nemzet. S ez is eredmény. Mert az oppozíczió minden árnyalata Bánffy ellen esküdött össze. Mindenkinek csak a Bánffy feje kellett, tekintet nélkül a politikai kérdések természetére. A szélsőbaloldal nagyon fogadkozott eleintén, hogy ő nem űz személyes politikát. Neki csak önálló vámterület kell s ha ezt megkapja, miatta nyugton lehet a kormány. Enélkül azonban még a provizóriumot is megobstruálja. Kevés idővel rá azután az obstrukciós esti orgánum kijelenti, hogy bármely miniszterelnöknek kész ha nem is megszavazni, de legalább átereszteni az indemnityt, költségvetést és provizóriumot, csak épen Bánffynak nem. Nos, ha ez nem személyi politika, akkor Polónyi a legbölcsebb és legigazabb hazafi ezen a kerek világon. Az, hogy a többség akarata parlamentáris után kifejezésre ne juthasson, olyan anarchikus állapot, aminek párja nem akad még a népképviseletek történetében. Tehát csak nem gondolták komolyan az obstruáló vezér urak, hogy a parlamentárizmusnak ezt a sarkalatos elvét föladja a szabadelvű párt Polónyi úrnak — szép szájáért. Ennek az elvnek biztosítása végett kellett a Tisza lexnek demonstrálnia a késő kor előtt való tanúbizonyság okáért, hogy a többség a mai politikai kérdésekre nézve megvan, de annak törvényhozási érvényre jutását a kissebbség fizikai úton megakadályozza. Ez a Tisza-lex és semmi egyéb. Maga a Tisza-féle törvényjavaslat azonban nem adatott be a Házhoz. S a kormánynak nincs is szándékában törvénytelen eszközökhöz nyúlni. Még ezt a legutolsó eszközt is csak azon esetben foganatosítná, ha az állami jogrend, az államháztartás menete különben megakadna. Egészen az obstruálókon áll, hogy ez be ne következzék. S mert a felelősség a bekövetkezhető állapotokért súlyosan terheli őket, egyáltalában nem lep meg bennünket, hogy a tizenkettedik órában kezdtek a pártok észre térni. Hogy minő lesz a kibontakozás, arról természetesen most még beszélni sem lehet. Egy dolog látszik azonban hovatovább szomorúbb valóságban, hogy tudniillik „ezzel“ a parlamenttel sokáig kormányozni már nem lehet. (im.) Kelt kéziratom alapján az 1898. évben járultak, az 1899 ik év tartamára is változatlanul fentartatik. Utasítom Önt, hogy ezt köztudomásra hozza. Kelt Bécsben, 1898. évi deczember hó 30 án. FERENCZ JÓZSEF, s. k. B. Bánffy, s. k. A Wiener Zeitung a miniszterelnökhöz intézett és deczember 30-án kelt császári kéziratot közöl, a mely elrendeli, hogy a monarkia két felének a közös ügyek költségeihez való hozzájárulásának aránya az 1899. év tartamára változatlan maradjon. Az adóvégrehajtások felfüggesztése. A m. kir. pénzügyminiszter körrendeletet intézett valamennyi pénzügy-igazgatóságnak és a fővárosi kir. adófelügyelőnek a következőkben: Utasítom a Czímet, hogy jelen rendeletem vételétől további intézkedésig a közadóknak, a közadók módjára beszerzendő kincstári követeléseknek és egyéb tartozásoknak végrehajtás útján való behajtását egész általánosságban szüntesse be. Ehhez képest rendelem, hogy sem a főszolgabiráknak sem azok segédeinek utielőlegeket ne utalványozzon, valamint az állami végrehajtókat további intézkedésemig behajtással ne foglalkoztassa. Budapest, 1898. decz. 29. Lukács, s k. : A kvóta marad, ő császári és apostoli királyi Felsége a következő legfelső kéziratot méltóztatott kibocsátani: Kedves báró Bánffy! Minthogy a magyar korona országainak és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országoknál? törvényes képviseletei között azon arányra nézve, melyben azok az 1899-ik évben a közös ügyek költségeihez rájárulni tartoznak, az 1867. évi XII. törvényczikk 19., 20. és 21. §§ a (1867. évi deczember hó 2- én kelt törvény 3. § a. Bir. törv. lap 146. szám) értelmében létesítendő egyezmény nem jött létre , a közös ügyek költségeihez való hozzájárulási arány kérdését az idézett törvény 21. § a (az idézett törvény 3. § a) alapján akképen döntöm el, hogy az arány, melyben a magyar korona országai és a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és országok a közös ügyek költségeihez 1887. évi XXIII. törvényczikk (1887. évi május 21-én kelt törvény, Bir. törv. lap 47. szám) alapján az 1888-tól 1897-ik évig terjedő időközben, valamint az 1897. évi deczember bő 20-án A nemzeti politika. Budapest, decz. 31. Középosztályunk regenerálása legelső követelménye nemzeti politikánknak. A jelen válság is bizonyság reá, hogy e követelménynek eleget kell tennünk, mihelyt a magyar politika és parlament visszanyerik akcióképességüket. Éspedig nemcsak azért, amit minapi fejtegetésünkröl hoztunk. Nemcsak a társadalmi ellentétek elhárítása, vagy enyhítése miatt. Nemcsak azért, mert az agrárszoczializmusnak szüksége van leszerelőre úgy az állam, mint a nagybirtok irányában. Már maga ez mutatja, hogy a középosztály, vagy helyesebben a földbirtokos gentry restaurálására irányzott törekvés nem az osztályharcz fölidézése, hanem ellenkezőleg, a jövőben kitörhető osztályharczok megelőzése és elhárítása. A regeneráló munka indokát szerencsére most már az sem képezi, a mi nyilvánvaló volt századok folyamában s a miért Deák Ferencz a hatvanas években, a kiegyezés küszöbén kizárta az arisztokráczia legnagyobb részét a magyar politikából. Földbirtokos középosztályunk egész a legújabb korig nemzeti ellensúly volt az arisztokrácziával szemben. Ez utóbbi ugyanis legnagyobb részében nemzetietlen irányt váltott, idegen volt nyelvére és szokásaira fajunktól, mindig az elnyomó hatalommal tartott nagy többségében s csak igen kis töredék érzett és küzdött együtt nemzetével. Szerencsére, ismételjük, e fájdalmas motívum többé nem létezik a magyar politikában. Utoljára az álkonzervatívok félreszorítása szükségesnek bizonyult, mert nem vehettek részt a kiegyezés révébe érkező nemzet vezetésében azok, a kik 48-iki átalakulásunkkal szemben ellenséges álláspontra helyezkedtek. Azok, a kik settenkedtek Windischgräz táborában akkor is, amidőn ezt a győzelmes magyar hadak verték. A kik a rémuralom korszakában csak siránkozni és könyörögni tudtak, de nem vettek részt Deák Ferencz passzivitási politikájában. Ellenkezőleg, részt vettek az elnyomó hatalom kísérleteiben, a provizórium különböző formáiban, sőt a kiegyezési munkálatokat is úgy vezették, hogy Magyarország 1848-iki közjoga csorbát szenvedjen. Félre kellett szorulniok azoknak, akik nem bíztak nemzetük erejében és jövőjében, s ekkor a tartomány színvonalára akarták lefokozni a magyar államiságot. Ily ellentétek — újra mondjuk — szerencsére nem léteznek többé a nemzet és arisztokrácziája közt. Középosztályunk nemzeti ellensúlyának mérve és szükségessége alábbszállt. Az arisztokrácziát Deák szelleme többé nem zárja ki a magyar nemzeti politikából, sőt méltó helye van annak ott, amit a vagyon, az értelmiség és születés joggal megad neki. Egészen más ellensúlyról van és lesz jövőre szó. A magyar nemzeti politika súlypontja jövőre is csak a középosztályokon nyugodhatik biztosan és rendületlenül. Az arisztokrácziának a magyar politikában való részvétele mellett a középrétegek túlsúlya biztosítja az egyenletes s visszaesésektől ment szabad fejlődést. A felekezeti és osztályszellem ellenében csakis a nagy nemzeti középtömb védheti meg liberális haladásunkat. Az ansztokráczia tuluralma a demagógia túlkapásait idézné föl s igy az egyensúly csak a középosztály s név szerint a földbirtokos középosztály vezérszerepe mellett biztosítható. Maga parlamentarizmusunk csak akkor lesz teljesen mentes minden konvulziótól, ha a nemzetiségi ellentétekről nem is szólva, a felekezeti és osztályérdekek ott tényezőkké nem lehetnek. Minden irányú elcsuszamlástól csak az védheti meg a magyar politikát, ha a demokratikus és arisztokratikus érdekeket, a nemzetik kapcsán a középosztály uralma kiegyenlíti. Mindennél azonban még sokkal erősebb indok van földbirtokos osztályunk regenerálására. Ezt az indokot a nemzetiségi kérdés adja meg. E kérdést számos más, hasznos eszköz mellett főleg a középosztály megerősödése s a földbirtokos középosztály regenerálása által lehet csak megoldani. A baj és abban van, hogy földbirtokos középosztályunk ép a nemzetiségi vidéken szenvedett legtöbbet. A dunántúli gentry szilárdan áll, egy részének elhanyatlását pótolta a másiknak erős fejlődése. A felvidéken a nemzeti ügy csak azért nem szenvedett veszélyesebb károkat, mert a középbirtokosság aránylag eléggé épen maradt. De a felvidéken is szükség van a nemzeti társadalom középrétegeinek s különösen a földbirtokosságnak megerősítésére. Legnagyobb veszedelemben forog Erdély s pedig ép azért, mert a magyar földbirtokosság, beleértve az arisztokráczia nagy részét is, fölöttébb meggyöngült, sőt óriási arányokban tönkrement. A veszedelmet tetézi még, hogy a román akczió a magyar földbirtokosság helyére oláh földbirtokosokat, oláh gentryt akar tenni. Ha semmi egyéb ok nem volna földbirtokos középosztályunk regenerálása mellett, mint pusztán ez, maga elégséges volna, hogy gondolkodóba ejtse politikusainkat pártkülönbség nélkül, a kormányt pedig határozottan intse, hogy elérkezett a tettek ideje. Sajnos, hogy ez ok nem elszigetelten áll s még sajnosabb, hogy ez a komoly okok között szerepel, melyek a földbirtokos osztály regenerálását a magyar nemzeti politika elodázhatlan követelményévé teszik. Habár a nemzetiségi vidékek magyar földbirtokossága nem is szenved vala többet, mint egyéb vidékeké, a gentry vagyoni és számbeli összezsugorodása még ekkor is követelőleg lépne a magyar politika vezérei elé. Azon egész épület, melyet századok alapozása, rombolása és újraépítése létrehozott, alkotmányunk egész szerkezete a középosztály társadalmi, gazdasági és politikai túlsúlyán nyugszik. Ez azon hatalmas pillérekből álló oszlopcsarnok, mely nyolcz századon át nemzeti életünket, állami és társadalmi szerkezetünket tartotta. Ha e pilléreket kidőlni hagyjuk, roskataggá lesz az egész épület. Az uj alap csak a szélsőségekből jöhetne létre s ez alap a mellett, hogy ingatag, nemzeti értelemben is megbizhatlan volna. De vájjon lehetséges-e a középföldbirtokosságnak, bár részleges reaktiválása ? A magyar nemzeti politika bizonyára a legnehezebb feladat előtt áll, ez a feladat azonban nem lehetetlen. Ahol a középföldbirtokosság nem volt századokon keresztül a nemzeti ügy letéteményese, vagy ennek szerepét más középrétegek vették át, vagy osztották meg, ott a gentry restaurálása sem nemzeti, sem állami szükségletet nem képezett.