Székely Nemzet, 1899 (17. évfolyam, 1-194. szám)

1899-01-02 / 1. szám

XVII. évfolyam. Sepsi-Szent-György, hétfő, 1899. január 2.­1. szám.­­ * Kiadóhivatal: Jókai-nyomda-résig MEF-társulat POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZATI LAP. Magjelenik hetesként négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken és szóva­taton hová is­­k­intilt fintik is Urdaink bérmentesen küldendők. Reklamácziók a lap kézbe­sítését illetőleg a megfelelő postahivatalhoz intézendők. Pénzkü­ldeményeknél czélszerű­bben postautal­ványok használhatók. ■*25» ■*§28? Rh’tízezeti ár : helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve Egész évre . . 10 frt — kr. Félévre . . 6 frt -Negyedévre . . 2 frt 60 kr kr. Hirdetmények­ dija : 1 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 8 kr. Bélyegdijért külön 80 kr. Nyíl­ttér sora 16 kr. A hirdetmények s nyiltterek dija előre fizetendő. Sepsi- Szent-Gy­örgy­­ Sétatér-utcza 6. szám. 10. fő a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza.­ ­Szerkesztőségi iroda: Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. rci.oirizir.TKSi trrci.mvAS „SZÉKELY’ KEMZET“ C­imtt politikai Ar tâiHHiInlnii lapra. A „Székely Nemzet" megjelenik hetenkint négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken ›$‡* szomba­ton reggel egy nagy iven% aibtrigácr Kinti tptY.bl Ar« • egész évre 10 frt félévre 5 frt negyedévre 2 frt 50 kr At elfitifceté«wk«t lA0n«/llaisrrthh­onor«l du­lvá. «yokkal uHldtni. Mutatvá'iyst&n› blvanafr» irigyen GyHj»rtkn#ik 5 nlAHcpféo után MB«tp]“t|^MAnynyi •inluAlaud Kérjük »» 'IfíHtetéseket minAI elfíhh ntegten* i •t­v«i fnlMnlngpB példányokat nem oyonoattat^1■»n,,, . i JOKAl-RYOlPA-KiRSZVRHY TARSOLAT, mint a „Hiékely Nemzet“ ki«m1rt»nlajrt«nnw» Az uj esztendő. — jan. 2. Semmi jót nem vártunk az új eszten­dőtől. S nem is csalódtunk. A politikában legfeljebb ha az ideiglenes tartamú fegy­verszünet létrejöhet, több semmiesetre nem. Az ellenzéki pártok leszerelni nem akar­nak, habár a függetlenségi párt a tizen­­kettedik órában ki is jelentette, hogy ő a többség akaratának nem szegül ellene ? a törvényeket tiszteletben akarja tartani. Az úgynevezett nemzeti párt még ennyit sem mondott ki. (3 csak op­ponál. Derüre-borura opponál. Ha kell, ha nem , mindig csak opponál. Ez az­­ő nótája Egyebet nem tud. Most is az egész béke-kompromisszum komoly perc­eiben csak annyi mondani­valója van, hogy ő a törvényellenes kormányzásnak minden erejéből ellene szegül. Mintha bizony va­lakinek s pláne egy egész szabadelvű párt­nak egyéb czélja sem lenne, mint a tör­vénytelen állapotok előidézése. A Tisza-lextől való alapos félelem ej­tette gon­dolkozóba az egyesült obstrukc­iót. Csak nagy kár, hogy ilyen későre halasz­tották a gondolkozást. Mert a­mit eddig cselekedtek, az épenséggel arra vall, hogy azt ész nélkül, minden gondolkozás nél­kül követték el. Szeptember 6­­-a óta egyebet sem tesz az ellenzék, mint meg­gondolatlan osttobaságot. Az akkor még nagy névtelen, a nagy X, később Polo­ny­inak nevezett bősz uraság beledobott egy követ a kútba bolondul s négy hóna­pon keresztül száz meg száz okos ember sem tudta kihúzni azt onnan. Gondolta e Polónyi, hogy nemcsak a Jusztok és Kossuth Ferenczek, hanem Ap­­ponyiak, Horánszkyak, sőt Csáky Albinok és­ Szilágyi Dezsők is kombattálni fognak az e kézzel lábbal, csak nem fejjel működő szélmalom harczában. Polónyi — mint az udvari bolond, — megcsinálta a perpat­vart s most félreáll és sunyi pofával nézi a gabalyodást, belenevetvén a markába. Ennek a négy hónapi veszedelmes já­téknak azonban sok becses tanúsága van, a­melyek közt nem utolsó az sem, hogy a kiegyezés körül kihámozott tények igaz­sága egyenesen és megdönthetetlenül a B­á­n­ff­y miniszterelnök részére világlott ki , hogy Apponyi és Horánszky nemcsak a kormányt csapták be, hanem az ők fegy­vertársukat a szélsőbaloldalt is abba a helyzetbe hozták, a­hol a nemzeti párt jezsuita princzipiumai iránt meg kellett inognia a politikailag különben is erkölcs telen alapokon álló bizalomnak. Kitudódott, hogy a nemzeti vezér urak ezúttal is személyes politikát űztek. Kisült, hogy az úgynevezett hatalmi kérdés nem a szabadelvű pártban játszik döntő szere­pet, hanem épen ott, a­hol az önérdek nél­kül való hazafiság czégébü­l fityeg, — a nemzeti pártban tudniillik. Négy hónapon át folytatott makacs szah­arcz után valahára tisztán lát a nem­zet. S ez is eredmény. Mert az oppozíczió minden árnyalata Bánffy ellen esküdött össze. Mindenkinek csak a Bánffy feje kellett, tekintet nélkül a politikai kérdé­sek természetére. A szélső­baloldal nagyon fogadkozott eleintén, hogy ő nem űz sze­mélyes politikát. Neki csak önálló vámte­rület kell s ha ezt megkapja, miatta nyug­ton lehet a kormány. Enélkül azonban még a provizóriumot is megobstruálja. Kevés idővel rá azután az obstrukc­iós esti or­gánum kijelenti, hogy bármely miniszterel­nöknek kész ha nem is megszavazni, de legalább átereszteni az indemnityt, költ­ségvetést és provizóriumot, csak épen Bánffy­­nak nem. Nos, ha ez nem személyi politika, akkor Polónyi a legbölcsebb és legigazabb hazafi ezen a kerek világon. Az, hogy a többség akarata parlamen­táris után kifejezésre ne juthasson, olyan anarchikus állapot, a­minek párja nem akad még a népképviseletek történetében. Tehát csak nem gondolták komolyan az obstruáló vezér urak, hogy a parlamentá­­rizmusnak ezt a sarkalatos elvét föladja a szabadelvű párt Polónyi úrnak — szép szájáért. Ennek az elvnek biztosítása végett kellett a Tisza lexnek demonstrálnia a késő kor előtt­ való tanúbizonyság okáért, hogy a többség a mai politikai kérdésekre nézve megvan, de annak törvényhozási ér­vényre jutását a kissebbség fizikai úton megakadályozza. Ez a Tisza-lex és semmi egyéb. Maga a Tisza-féle törvényjavaslat azon­ban nem adatott be a Házhoz. S a kor­mánynak nincs is szándékában törvényte­len eszközökhöz nyúlni. Még ezt a legutolsó eszközt is csak azon esetben foganatosítná, ha az állami jogrend, az államháztartás menete különben megakadna. Egészen az obstruálókon áll, hogy ez be ne következ­zék. S mert a felelősség a bekövetkezhető állapotokért súlyosan terheli őket, egyál­talában nem lep meg bennünket, hogy a tizenkettedik órában kezdtek a pártok észre térni. Hogy minő lesz a kibontakozás, arról természetesen most még beszélni sem lehet. Egy dolog látszik azonban hova­tovább szomorúbb valóságban, hogy tudniillik „ez­zel“ a parlamenttel sokáig kormányozni már nem lehet. (im.) Kelt kéziratom alapján az 1898. évben járultak, az 1899 ik év tartamára is változatlanul fen­tartatik. Utasítom Önt, hogy ezt köztudomásra hozza. Kelt Bécsben, 1898. évi deczember hó 30 án. FERENCZ JÓZSEF, s. k. B. Bánffy, s. k. A Wiener Zeitung a miniszterelnökhöz intézett és deczember 30-án kelt császári kéziratot közöl, a mely elrendeli, hogy a monarkia két fe­lének a közös ügyek költségeihez való hozzájárulá­sának aránya az 1899. év tartamára változatlan maradjon.­­ Az adóvégrehajtások felfüggesztése. A m. kir. pénzügyminiszter körrendeletet intézett vala­mennyi pénzügy-igazgatóságnak és a fővárosi kir. adófelügyelőnek a következőkben: Utasítom a Czímet, hogy jelen rendeletem vételétől további intézkedésig a közadóknak, a közadók módjára beszerzendő kincstári követelé­seknek és egyéb tartozásoknak végrehajtás útján való behajtását egész álta­lánosságban szüntesse be. Ehhez képest rendelem, hogy sem a főszolgabiráknak sem azok segédeinek utielőlegeket ne utalványozzon, valamint az állami végrehajtókat további intézkedésemig behajtással ne foglalkoztassa. Budapest, 1898. decz. 29. Lukács, s k. : A kvóta marad, ő császári és apostoli királyi Felsége a következő legfelső kéziratot mél­­tóztatott kibocsátani: Kedves báró Bánffy! Minthogy a magyar korona országainak és a birodalmi tanácsban kép­viselt királyságok és országoknál? törvényes kép­viseletei között azon arányra nézve, melyben azok az 1899-ik évben a közös ügyek költségeihez rá­­járulni tartoznak, az 1867. évi XII. törvényczikk 19., 20. és 21. §§ a­ (1867. évi deczember hó 2- én kelt törvény 3. § a. Bir. törv. lap 146. szám) értelmében létesítendő egyezmény nem jött létre , a közös ügyek költségeihez való hozzájár­­­ulási arány kérdését az idézett törvény 21. § a (az idézett törvény 3. § a) alapján akképen dön­töm el, hogy az arány, melyben a magyar korona országai és a birodalmi tanácsban képviselt király­ságok és országok a közös ügyek költségeihez 1887. évi XXIII. törvényczikk (1887. évi május 21-én kelt törvény, Bir. törv. lap 47. szám) alapján az 1888-tól 1897-ik évig terjedő időköz­ben, valamint az 1897. évi deczember bő 20-án A nemzeti politika. Budapest, decz. 31. Középosztályunk regenerálása legelső köve­telménye nemzeti politikánknak. A jelen válság is bizonyság reá, hogy e követelménynek eleget kell tennünk, mihelyt a magyar politika és par­lament visszanyerik akc­ióképességüket. És­pe­dig nemcsak azért, a­mit minapi fejtegetésünk­­röl hoztunk. Nemcsak a társadalmi ellentétek el­hárítása, vagy enyhítése miatt. Nemcsak azért, mert az agrár­szoczializmusnak szüksége van le­­szerelőre úgy az állam, mint a nagybirtok irá­nyában. Már maga ez mutatja, hogy a középosztály, vagy helyesebben a földbirtokos gentry restaurá­lására irányzott törekvés nem az osztályharcz fölidézése, hanem ellenkezőleg, a jövőben kitör­hető osztályharczok megelőzése és elhárítása. A regeneráló munka indokát szerencsére most már az sem képezi, a mi nyilvánvaló volt századok folyamában s a miért Deák Ferencz a hatvanas években, a kiegyezés küszöbén kizárta az arisztokráczia legnagyobb részét a magyar politikából. Földbirtokos középosztályunk egész a legújabb korig nemzeti ellensúly volt az arisz­­tokrácziával szemben. Ez utóbbi ugyanis legna­gyobb részében nemzetietlen irányt váltott, ide­gen volt nyelvére és szokásaira fajunktól, min­dig az elnyomó hatalommal tartott nagy többsé­gében s csak igen kis töredék érzett és küzdött együtt nemzetével. Szerencsére, ismételjük, e fáj­dalmas motívum többé nem létezik a magyar politikában. Utoljára az álkonzervatívok félreszo­­rítása szükségesnek bizonyult, mert nem vehet­tek részt a kiegyezés révébe érkező nemzet ve­zetésében azok, a kik 48-iki átalakulásunkkal szemben ellenséges álláspontra helyezkedtek. Azok, a kik settenkedtek Windischgrä­z táborá­ban akkor is, a­midőn ezt a győzelmes magyar hadak verték. A kik a rémuralom korszakában csak siránkozni és könyörögni tudtak, de nem vettek részt Deák Ferencz passzivitási politiká­jában. Ellenkezőleg, részt vettek az elnyomó ha­talom kísérleteiben, a provizórium különböző formáiban, sőt a kiegyezési munkálatokat is úgy vezették, hogy Magyarország 1848-iki közjo­ga csorbát szenvedjen. Félre kellett szorulniok azok­nak, a­kik nem bíztak nemzetük erejében és jövőjében, s ekkor a tartomány színvonalára akarták lefokozni a magyar államiságot. Ily ellentétek — újra mondjuk — szeren­csére nem léteznek többé a nemzet és ariszto­­krácziája közt. Középosztályunk nemzeti ellensú­lyának mérve és szükségessége alábbszállt. Az arisztokrácziát Deák szelleme többé nem zárja ki a magyar nemzeti politikából, sőt méltó helye van annak ott, a­mit a vagyon, az értelmiség és születés joggal megad neki. Egészen más ellen­súlyról van és lesz jövőre szó. A magyar nemzeti politika súlypontja jö­vőre is csak a középosztályokon nyugodhatik biztosan és rendü­letlenül. Az arisztokrácziának a magyar politikában való részvétele mellett a középrétegek túlsúlya biztosítja az egyenletes s visszaesésektől ment szabad fejlődést. A feleke­zeti és osztályszellem ellenében csakis a nagy nemzeti középtömb védheti meg liberális hala­dásunkat. Az ansztokráczia tuluralma a dema­gógia túlkapásait idézné föl s igy az egyensúly csak a középosztály s név szerint a földbirtokos középosztály vezérszerepe mellett biztosítható. Maga parlamentarizmusunk csak akkor lesz tel­jesen mentes minden konvulziótól, ha a nemze­tiségi ellentétekről nem is szólva, a felekezeti és osztályérdekek ott tényezőkké nem lehetnek. Minden irányú elcsuszamlástól csak az védheti meg a magyar politikát, ha a demokratikus és arisztokratikus érdekeket, a nemzetik kapcsán a középosztály uralma kiegyenlíti. Mindennél azonban még sokkal erősebb indok van földbirtokos osztályunk regenerálására. Ezt az indokot a nemzetiségi kérdés adja meg. E kérdést számos más, hasznos eszköz mellett főleg a középosztály megerősödése s a földbirtokos középosztály regenerálása által lehet csak megoldani. A baj és abban van, hogy föld­­birtokos középosztályunk ép a nemzetiségi vidé­ken szenvedett legtöbbet. A dunántúli gentry szilárdan áll, egy részének elhanyatlását pótolta a másiknak erős fejlődése. A felvidéken a nem­zeti ügy csak azért nem szenvedett veszélyesebb károkat, mert a középbirtokosság aránylag eléggé épen maradt. De a felvidéken is szükség van a nemzeti társadalom középrétegeinek s különösen a földbirtokosságnak megerősítésére. Legnagyobb veszedelemben forog Erdély s pedig ép azért, mert a magyar földb­irtokosság, beleértve az arisztokráczia nagy részét is, fölöttébb meggyön­gült, sőt óriási arányokban tönkrement. A ve­szedelmet tetézi még, hogy a román akczió a magyar földbirtokosság helyére oláh földbirtoko­sokat, oláh gentry­t akar tenni. Ha semmi egyéb ok nem volna földbirtokos középosztályunk rege­nerálása mellett, mint pusztán ez, maga elégsé­ges volna, hogy gondolkodóba ejtse politikusain­kat pártkülönbség nélkül, a kormányt pedig ha­tározottan intse, hogy elérkezett a tettek ideje. Sajnos, hogy ez ok nem elszigetelten áll s még sajnosabb, hogy ez a komoly okok között szerepel, melyek a földbirtokos osztály regene­rálását a magyar nemzeti politika elodázhatlan követelményévé teszik. Habár a nemzetiségi vi­dékek magyar földbirtokossága nem is szenved vala többet, mint egyéb vidékeké, a gentry va­gyoni és számbeli összezsugorodása még ekkor is követelőleg lépne a magyar politika vezérei elé. Azon egész épület, melyet századok alapo­zása, rombolása és újraépítése létrehozott, alkot­mányunk egész szerkezete a középosztály társa­dalmi, gazdasági és politikai túlsúlyán nyugszik. Ez azon hatalmas pillérekből álló oszlopcsarnok, mely nyolcz századon át nemzeti életünket, ál­lami és társadalmi szerkezetünket tartotta. Ha e pilléreket kidőlni hagyjuk, roskataggá lesz az egész épület. Az uj alap csak a szélsőségekből jöhetne létre s ez alap a mellett, hogy ingatag, nemzeti értelemben is megbizhatlan volna. De vájjon lehetséges-e a közép­földbirtokos­­ságnak, bár részleges reaktiválása ? A magyar nemzeti politika bizonyára a legnehezebb feladat előtt áll, ez a feladat azonban nem lehetetlen.­­ A­hol a középföldbirtokosság nem volt százado­kon keresztül a nemzeti ügy letéteményese, vagy ennek szerepét más középrétegek vették át, vagy osztották meg, ott a gentry restaurálása sem nemzeti, sem állami szükségletet nem képezett.

Next