Székely Nemzet, 1902 (20. évfolyam, 1-196. szám)

1902-02-08 / 21. szám

Február 8. s­z. íg í< ic í, v rv­ic >i Z­IC T. 21. szám. okoznak maguknak. Tanítsuk meg arra, hogy a jellem egyik legszebb vonása az önuralom Vi­lágosítsuk fel arról, hogy mily nagy hasznát veszik annak az élet későbbi folyamán, mikor nem gyámolítják őket a szülők, hanem szigorúan és kérlelhetetlenül ítél a világ. Tapasztalni fog­juk, hogy érdekkel és figyelemmel hallgatják tanításainkat s még hónapok múltával is meg­látszik annak hatása. Jogosan csak akkor vehetjük igénybe a büntetést, ha jósággal már semmire sem megyünk, de ne men­jünk túlságba igény­be vételével. Mert ha a gyermek szereti és tiszteli szüleit, elég büntetés neki az a tudat, hogy megszomorította, vagy nem elégítette ki szüleit. Ő lesz legszigorúbb bírája önmagának. Soha se büntessünk a múltért és óvakodjunk, hogy a gyermeket idegen személy jelenlétében büntessük meg, mert ez állandó tövis marad lelkében s elkeseredést és makacsságot okoz. A büntetésnek czélja nem a hatalmaskodás, nem a boszu, hanem a javítás. Ü­­gyünk alkalmazásánál következete­sek s válogassuk meg nemeit. Ha a gyermek illetlenkedik, a legközelebbi látogatás vagy ki­rándulás alkalmával maradjon otthon, mert nem tanácsos idegenek közé vinni illetlen gyer­meket. Ha nyúlánk, vonjuk el étkezését, mert a­ki magáról tud gondoskodni, fölösleges, hogy szülei gondoskodjanak róla. Ha makacskodik, többnyire eszére tér, csak engedjük érvényesülni abszurd akaratát. Nem akar felöltözni? Jó. Maradjon öltözetlenül egész nap! Pár perez másra kérni fogja ruháit. Általában véve taná esős bizonyos hibákért a hibával kapcsolatos, megfe­lelő büntetés alkalmazni, hogy a gyermek már előre tudja, ha hibát követ el, mi lesz a büntetése. Törekedjünk leh­etőlen­ arra, hogy a büntetés tartamát határozza meg a gyermek m­aga. Pl. addig maradsz szögletben, m­ig ki nem nyilvánítod, hogy ismét jó leszel. Nem kapsz addig enni, m­íg el nem készíted feladatodat. Ami teljesítjük addig kívánságodat, m­ig nekünk is jó magaviseleteddel örömet nem szerzel. Ter­mészetesen minden egyes esetet felsorolni nehéz, mert az találékonyságunktól függ. Nincs nagyobb hiba, mint folyton fenyege­tőzni a büntetéssel s aztán nem alkalmazni. El lehet ugyan halasztani a gyermek azon ígére­tére, hogy megjavul, de rossz magaviselet esetén a büntetés aztán teljes bizonyossággal következ­zék be. Ez. az u­n. feltételes büntetés elhagyás kitűnő eszköz a gyermek megjavításában. Meg­erősíti elhatározását, hogy ismét jó legyen. A gyermekkel szemben is érvényesüljön a közmon­dás igazsága: „Ajány hidat a futóellenségnek !“ Teljes elitélést érdemel a veréssel való bün­tetés, m­e­rt a verés mértékét megállapítani nem lehet. Vannak gyermekek, kiket felh­oltra lehet verni s meg sem érünk vele ezút. És a kiknél javulást okoz, váljon a fájdalomból követke­zett-e hz b­e? Lídia. A verés nem egyéb, mint bizonyítéka a nevelő durva lelkü­letének. Jele annak, hogy az erkölcsi fölényt elveszítette s tekintélye látszóla­gos fentartására physikai erőszakhoz kénytelen folyamodni. A verés c­ak teljesen romlott gyer­mekeknél van helyén s iskolákban, mint a fe­gyelem fentartásának egyik eszköze. És még ez esetekben is kérdéses váljon kevésbé barbár módon nem értünk volna-e czélt. Gyermekeink nevelésénél küzdjük le tehát a pillanatnyi szeszélyt, a részrehajló vagy túl szi­­gorú érzelmeket. Gondoljuk meg, hogy gyerme­keink állanak szivünkhöz legközelebb, vessünk számot azzal, hogy a neveléssel sok függ a koczkán s ennélfogva esetleges helytelen eljárá­sunkkal mily nagy kárt okozhatunk. Mielőtt nevelnők gyermekeinket, neveljük önmagunkat s mielőtt magunkhoz emelnők őket, szálljunk le hozzájuk ! A „Székely Nemzeti Múzeum“ egy éve. — Jelentés az 1901. évi állapotáról. — Irta: Dr. László Ferencz. II. Sepsi-Szent-György. február 8. Szintén a természetrajzi osztály gyara­pítása czéljából kértük az orsz. főfel­ügyelőséget, hogy abból a rovar­gyűjte­ményből, mely a vidéki múzeumok szá­mára eszközölt gyűjtésekből és a Magyar Nemzeti Múzeum kettős példányaiból a vidéki gyűjtemények közt kiosztatik, múzeumunk is részesedjék. Az orsz. fő­felügyelőség 388—1901. sz. leiratában értesített, hogy a tavaszszal végzendő szétosztás alkalmával, kérésünk figye­lembe fog vétetni. Képzőművészeti osztályunk gyara­pítása czéljából folyamodtunk a vallás- és közoktatásügyi m. kir. miniszter úr­hoz, hogy a vidéki múzeumok közt való kiosztásra vásárolt képzőművészeti alko­tásokban múzeumunk is részesü­tesék. A vásárolt képek és szobrok kiosztása mint a lapokból értesültünk, már meg­történt, de kérésünk ez alkalommal — úgy látszik —nem teljesittetett. Mindezeken kívül igazgató-választ­­mányunk egyesekhez és testületekhez is több esetben intézett felhívást, vagy tudakozó levelet, melyeknek a leg­többször meg is volt a kellő ered­ménye. Az 1900 évi párisi nemzetközi ki­állításra küldött tárgyak az év elején visszaérkeztek s a kiállítás magyar osztá­lyának kormánybiztossága 18527—1901 sz. iratában a részvételért, a nemzeti­ügy érdekében tanúsított készséges támogatásért és áldozatért múzeumunk igazgatóságának hazafiai hálás köszö­netet mond. Az újon alakult igazgató-választmány nevében és megbízásából ifj. Gödri Ferencz elnök, Pévay Pál és dr. László Ferencz igazgató-választmányi tagok októ­ber 10-én tiszteletüket tették Imecs­­falván özv. Cserei Jánosné sz. Zathureczky Emília úrnő őméltóságánál s kifejezve azon elévülhetetlen érdemeket, melye­ket Öméltósága a Székely Nemzeti Múzeum megalapításával szerzett, az igazgató­választmány soha el nem múló háláját tolmácsolták. Az alapítónő a megemlé­kezést köszönettel fogadta és biztosí­totta a küldöttséget, hogy a Székely Nemzeti Múzeum el­haladása érdekében tőle kitelhető minden erejével továbbra is közre fog munkálni. A múzeum végleges otthonául szol­gáló Múzeum-csarnok építésének ügye a lefolyt évben nagy lépéssel haladt előre. Háromszék vármegye törvényható­sági bizottságának előterjesztése alapján a vármegyei tanalap tulajdonát képező telekből megfelelő területnek az épület czéljaira való átengedését mind az igaz­ságügyi, mind pedig a vallás- és köz­­oktatásügyi m. kir. miniszter ur enge­délyezte. Forsa József v. b. t. t. főispán és fel­ügyelő bizottsági elnök ur lelkes buzgó­­sága és tevékeny munkája megterem­tette azt az alapot is, melyből a Székely Nemzeti Múzeum állandó csarnoka fel fog épülni. Az ő lelkes akcziójának eredménye, hogy közadakozás és más társadalmi mozgalom útján a székely­nép filléreiből több mint 28,000 korona gyűlt össze erre a czélra Háromszék­­vármegye pénztári hivatalának kimuta­tása szerint 1901. év utolsó napján az építési alap vagyoni állása a következő: Az épület tervrajzának elkészítése most van folyamatban. Ha a munkálat elkészül és az országos főfelügyelőség is felülvizsgálta, hozzá lehet fogni az építéshez. Ilyképen aztán a Székely Nemzeti Múzeum legégetőbb szükség­lete is kielégítést fog nyerni. Mostani helyiségeiben a gyűjteményeknek nem szakszerű, hanem csak akármilyen el­helyezése is, sok esetben teljes hihetet­­lenség. Az idén éreztük valójában, hogy a folyton szaporodó gyűjtemény befoga­dására egymástól távolfekvő két helyi­ségünk mennyire szűk. A Székely Nem­zeti Múzeum fontos kulturális feladatát a maga teljes egészében csak akkor fogja betölteni tudni, ha új otthonába átköltözhetik. Igazgató-választmányunk foglalkozott még azzal a kérdéssel is, hogy még 1881-ben szerkesztett alapszabályaink a változott viszonyoknak megfelelő át­alakítást nyerjenek. Minthogy ezt az átalakítást csak körültekintő munkával lehet végezni, a társmúzeumokhoz, alap­szabályuk és ügyrendjük megküldése c­éljából, felhívást intéztünk. A felhívás­nak meg is volt az eredménye. — E kér­déssel kapcsolatban lesz alkalmunk azzal a másik fontos kérdéssel is foglalkoz­nunk, melyről már több ízben volt szó, hogy a mostani szervezetünk érintetlen meghagyása mellett egy szervezendő múzeum-egyesület keretében a társa­dalom nagyobb részének aktív mun­káját és érdeklődését mindenképen lehessen felkelteni. Ha megemlítjük még, hogy múzeum­őrök a gyűjtemények gyarapodásáról, rendezéséről és szakszerű lajstromozásá­ról és múzeumunk másnemű viszonyai­ról a választmánynak esetről-esetre be­számoltak, hogy a folyó ügyek elintézést nyertek, a Múzeum múlt évi állapota általános leírásának végére is értünk. ORSZÁGGYŰLÉS, Budapest, február 6. A H­á/. mai budget vi­táját Rabár Endre nyitotta meg, formában ás tartalomban is ma­gas szili­valón álló beszéddel. Új és érdekes témával gyarapította a vita anyagát A rutén kérdésről és a magyar liturgia ügyéről tett figyelemreméltó mil­liókat, a­melyek mai első felszólalásának sikerét biztosították. Alaposan ismeri a kérdéseket, a­melyekkel foglalkozott ; objektív modora, disztingvált hangja a legjobb hatást keltették. A függetlenségi Rátkay László után, a­ki ma is, mint egyébkor, képek­kel tarkítva, a poétára valló színezéssel adta elő a függe­tlen­ségi oldalról már oly sokszor hallotta­kat, általános figyelem közepett Hódossy Imre mondott beszédet. A sz­abadelvű­ párt illuszt­ris tagja a nemzetiségi kérdéssel foglalkozott, tör­téneti alapon, erős és találó kritikával. A nemzeti­ségi törvényre támaszkodva, arra hivatkozva igazolta be, hogy Weszelovszky képviselő teljesen hamis alapon­­ mozgott, a­mikor a 68: 4. t. sz., a nemzetiségi törvény alattján követelte a tót nyelvnek használatát a felvidéki iskolákban, bíróságoknál, hivatalokban és a törvényhatósá­­goknál. Ezek a posztulátumok merő ellentétben állanak a törvénynyel s coikis a nemzetiségi tör­vény revíziójával, megváltoztatásával volnának végrehajthatók. Kimutatta ezután Hódossy, hogy mi rejlik Veszelovszkynak azon követelése mö­gött, a melyben a virilizmus eltörlését hang­súlyozta. Ott, a felvidéken tót intelligenczia nincs, mert az egész értelmiség magyar. Ezt a magyar értelmiséget akarja ő kizárni a törvényhatósá­gok bizottságaiból, hogy helyét a tót köznéppel, az agitátorokkal töltse be. Prepozíczióját éppen ezért határoz­o­tan és kereken visszautasítjuk. Merő tévedés Veszelovszkynak az az állí­tása, hogy Amerikában az a kivándorolt tót nem­zetiségi szempontból jobb sorban van, mint itthon, szülőhazájában. Sokkal nagyobb a szabadságuk még nyelvi tekintetben is idehaza, mint a távol Amerikában. — Az a köznép a felvidékem jámbor és szor­galmas. Egy nyers anyag, a melyből az lesz, a mivé formálják. Az agitátorok kivetették reájuk *** mi. ....... A „SZÉKELY NEMZET“ TÁRCZÁJA, Álarczos bál. A kis járásbiróné nagyon unatkozott Fel­­esztendő előtt helyezték át az urát ebbe az istenverte fészekbe, a­hol alig akadt más mű­élvezet, minthogy évente egyszer megjelent 12 tagú társulatával Hingó Traján s plakátokon kérte a nagyérdemű és hazafias közönséget, hogy járjon a színházba s ne hagyja Őt és jobb sorsra érdemes társulatát éhen veszni. Szóval a kis Kondorné unta magát s egy szép napon ki is tört belőle a panasz: — Te Gyuszi, ha nem történik valami, hál... hát... megőszülök. Kondor Gábor nagyot nevetett és megcsókolta feleségét. — Hát mi történjék, édes? — Valami, a­mi mulattat, szórakoztat, a­mi kissé kisodor ennek a végtelenül csendes élet­nek egyhangúságából. Kondor jó férj volt, nagyon szerette a feleségét, s midőn az asszonyka mind gyakrab­ban keseregte el panaszát a gyilkos unalomról, az ifjú járásbíró végre komoly fontolóra vette, miképen szórakoztassa kis feleségét. Kétnapi töprengés után felkiáltott: — Megtaláltam! Nellika! Álarczos bált rendezünk. Mikor közölte a kis feleségével a tervet, az kaczagva borult a nyakába. — Már nem is unatkozom Álarczos bál tizenh­at esztendő óta nem volt Feketehegyváralján , mikor a rendezőség mely­nek élén a járásbíró állt, kibocsátotta a meg­hívókat, lázas izgatottság szállta meg az intelli­­genczia hölgytagjait. Kondor Gábor, hogy még inkább biztosítsa a mulatság sikerét, meghívta a fővárosból néhány barátját is. Ravasz leveleket küldött nekik, Írván : . . . Feleségem­ távollétében rendezem ezt a kedélyes mulatságot. Jertek el hát okvetlen amúgy legényesen fogunk mulatni . . . Ezeket a sorokat a kis menyec­ke sugal­mazta , a férj belement a csiklandós tréfába. Diktum, faktum, eljött a nagy nap s este kilencz órakor spanyol grandok, mór lovagok, velenczei dámák, czigány leány­ok és fekete domi­nók s­ü­rög tele forogtak a nagy vendéglő nagyter­mében. Urak és hölgyek becsület szavukra fo­gadták, hogy egymás jelmezét el nem árulják, senki sem tudta, kit rejtett az álarc­­, a miből hamarosan a legpompásabb tréfák keletkeztek.) A férjek szerelmet valottak a feleségeikn­k, ab­ban a hitben, hogy a vallomásukat valami bá­jos leányzó hallgatja meg A legnagyobb feltű­nést a bálon hat álarczos férfi keltett, a­kiknek külseje senkire rá nem illett a kisváros férfiai közül. Vajjon kik lehetnek? Mi elárulhatjuk, hogy ez a hat rejtélyes álarczos Kondor fővárosi barátai voltak, a­kik barátjuk sürgető s érdekes meghívására lerán­­dultak, hogy részt vegyenek a pikánsnak ígér­kező mulatságon. Eljött Forray Ákos a minisz­teri fogalmazó, Tihamér Elek, a hírneves nő­gyógyász, Pongrác­, Lajos, a bankpénztáros, Küllő Nusi, a gépészmérnök, Bokros Manó, a bőr­espekuláns és Farkas Iván, a földbirtokos. Mind a hatan agglegénynek induló szilaj tré­fákra hajlandó harminczasak. Heten valónak kebelbarátok Kondor Gáborral, a­ki elsőnek lett hirtelen a pajtásokhoz, mikor feleségül vette az édes arc­­ú Balonyay Nellikét. A barátok abban a hitben jöttek, hogy a Kondor felesége nincs az álarczos bálon s ők majd amúgy legényesen fog­ják ünnepelni a viszontlátást a régi c­­imborával Nagyot nézett Forray Ákos, a miniszteri fogalmazó, mikor egy telt idomú szőke udvar­­hölgy a vállára tette a kezét s a fülébe sugta: — Mit mond majd a méltóságos asszony, ha­­ megtudja, hogy magács­ka e vidékre szököt' mulatni? A fáma azt rebesgette ugyanis, hogy a méltóságos asszonyt, a­ki a miniszteri titká­r­­­ princ­­ipálisának felesége volt, gyöngéd érzelmek fűzik Forray Ákoshoz. Forray, a spanyol grand i fülig elvörösödött az álarcz alatt. — Honnan tudja maga ezeket, kis kotnye­les? kérdezte ámulva. — Van egy talizámon, itt a szivem fölött, felelte az udvarhölgy, az megmond nekem min­dent, a­mit tudni akarok. Aztán lova rebbent és Pongrácz, a bankpénz­­tárost szólította meg: — Vigyázzon, a bankpénztár gyakran hűtle­nebb mint az asszonyok. A pénztárosok nem az asz­­sonyokat szokták megszöktetni, hanem a pénztárt. Pongrácz, elbámult. — Kedves hölgy, nem tudom, honnan is­mer, de bizonyos hogy inkább m­agácskát szök­tetném meg, mint a kaszát. Az udvarhölgy most a nőgyógyász elé libbent. — Doktor úr, itt nincs talaja az ön nőgyógyá­szati sikerének. Nálunk egészséges minden asszony. — Ördögadta, honnan tudja ez az én mes­terségemet ? Az udvarhölgy titko/atosan intett s tova­­rebbent s csupa intimitást kérdezett vagy mon­dott a többi pesti vendégeknek is Ezek bü­ledez­­tek ? Ki lehet az a szőke démon, a ki mind­nyájukat ismeri, s a­kit ők éppenséggel nem is­mernek. Mind a hatan körülrajongták az isme­retlen mindentudót, a ki kedélyesen és szelle­mesen kac­érkodott velük. Udvaroltak neki s ostromolták, árulja el inkognitóját. — Majd éjfél után, felelte a pajkos udvar­­hölgy Legjobban Tihamér lángolt, a nőgyóg­ász, a­ki kísérőül szegődött az udvarhölgy­nek s mi­hamar a legvakmerőbb szerelmi vallomásokkal ostromolta. Közben ivott is a jó fiú s ilyetén­­rom­án csevegőt: — Ha lány vagy, elveszlek, ha asszony, meghalok érted. A kis szőke pedig édesen kaczagott. Se leány nem vagyok, sem asszony. — Hát ki? — Szerető. Már tudnillik, szeret valakit. ” Kis azzal elszaladt. Tihamér pedig okoskodni kezdett. — Ha szerető, ak­kor csakis a kondor sze­retője lehet. Csak ő ismertethette meg vele a mi kilétünket. Hát szeretője van a járásbíró ur­nak? Két évvel a házasság után? Ebben a kis fészekben ? No, ez igazán érdekes. Éjfélt ütött az óra, s a hat idegen körül­fogta a pajkos és mindent tudó udvarhölgyet. No most, le az álarc­c­­al ! Tovább nem­ vá­runk. Látni akarjuk őt, aki mindent tud. Tihamér már karon is fogta a rejtélyes hölgyet, m­íg a merész Forray az álarczot akarta leoldani az arczáról, mikor egy spanyol grand lépett közbe. Uraim, a hölgy inkognitóját nem szabad megsérteni. De éjfél már elmúlt! Hangzott a válasz. Ez igaz. Menjünk tehát egy különszobába, nehogy a nagy és általános leleplezés itt a nagy nyilvánosság előtt történjék. Da csak azzal a kikötéssel uraim, ha én csak akkor veszem le álarczomat, amikor nekem jól esik. Önnek tehát jogai vannak e hölgyhöz? kér­dezte Tihamér doktor. A garan­d némán meghajolt ! Kondor, Kondor, mit szól majd a feleséged ? szólt szemrehányó hangon a nőgyógyász. Ne személyeskedjünk utak, harsogta a spa­nyol grandnak öltözött nőgyógyász, menjünk in­kább a szeparáb­a. A különszobába érve, az udvarhölgy lerán­totta álarczát. Bájos, kékszemü, mosolygó, piros arc­u nőcske volt. — Kondor NMIike. Sokat ittak, nagyon jó kedvük volt.

Next