Székely Nemzet, 1905 (23. évfolyam, 1-194. szám)

1905-01-02 / 1. szám

XXIII. évfolyam. Sepsiszentgyörgy, hétfő, 1905. január 2.­1. szám. Sepsi-Szent-György, Sétatér-utcza 6. szám, hová ■ lap szellemi részét illető közlemények küldendők. tülőfizeténi rtr. Helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve . Egész évre . . 20 korona. Félévre . . 10 korona. Negyedévre : 5 korona. Hhirdetmények dija : 4 hasábos petitsorért, vagy annak helyéért 12 fillér. Kiadóhivatal: lófii-nyomda-részvény-tizsaia, hová a­tlóásttési fiatik it hul­tunk bérmentesen küldendők. Nyíl­ttér sora 80 fillér. hirdetmények s nyiltterek dija előre fizetendő. Szerkesztőségi iroda: Kéziratok nem adatnak vissza. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. SZÉKELY NEMZET POLITIKAI, TÁRSADALMI ÉS KÖZGAZDÁSZ­ATI LAP: Megjelenik hetenként négyszer: hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton. m ■ ■ ■■ -es Reklamácziók a lap kézbe­sítését illetőleg a megfelelő postahivatalhoz intézendők. Pénzküldeményeknél czélszerűbben postautal­ványok használhatók. 1 ............................ I­I Az uj esztendő küszöbén. — január 2. Elkövetkezett a leszámolás ideje. Üssük fel a könyvet, melynek czim­­táblájára sok szép reménynyel irtuk reá ezelőtt egy esztendővel: 1904. Lapoz­zuk végig s elmélkedjünk. Hasznos az ilyen foglalkozás, mert tanulunk belőle. Tarka könyv ez, minden lapja más szinű. Az egyikről örömet olvasunk le, a másikról szomorúságot; itt biztató remény, ott a bizonytalantól való csüg­­gedés; ennek a láttára kiderül az arczunk, annak a láttára beborul. Immár túl va­gyunk azon is, a­mi jó volt, azon is, a­mi rossz volt. A jónak emléke fel­­újul bennünk, és örvendünk neki; a rossznak az emléke eszünkbe juttatja, hogy nem minden kívánságunk teljese­dik, s megkönnyebbülten sóhajtunk fel: „ Csakhogy elmúlt !“ És minden embernek van egy-egy ilyen tarka könyve, örömmel és bánattal teljes könyve ; ezek a könyvek mind különböznek egymástól, éppen úgy, mint az emberek. Ámde minden könyv­ben legékesebben szólók, a panaszos lapok, ezek mellett az örömnek és megelégedésnek a krónikája bátortalan, félénk, hallgatag. Kérdezd meg a szomszédtól: meg van-e elégedve ? Azt fogja felelni: „Nyomorúság az egész élet“. Az el­múlt esztendőnek a krónikája szakasz­tott olyan, mint a többi esztendőké: nyomorúságról szólanak a beszédes pa­nasznak a hangján. Ha pedig száz esz­tendővel ezelőtt íródott az a krónika, az is tele van panaszszal, mert az em­berek minden időben hajlottak az elé­gedetlenségre, jobban hajlottak, mint a megelégedésre. Ez baj volt akkor is, baj ma is. Arról tesz tanúságot, hogy bennünk emberekben több a kívánság, mint a­mennyi a megelégedéshez szükséges. A kívánság olyan, mint az árnyék, minél nagyobb a fény,­­ annál nagyobb az ár­nyéka annak a fénynek. Ha körülnézel kis családodban s látod, hogy mindenki egészséges, hogy meg van a mindennapi kenyered, munka­bíró kezed tétlenül nem hever, tisztes ruhát öltesz magadra, hogy az Úr színe elé járulj : ne panaszkodjál, ember, ha­nem fogd össze a két kezedet, s adj hálát a te jó Istenednek, a­ki gyümöl­csözővé tette fáradozásodat. Ha pedig látnod kell, hogy csalá­dod valamelyik tagja nehéz kórral küzdve senyved, ajkadra panaszszót várjon nem veszel-e hiába? Tanulj tűrni a szenvedővel, s fordulj ahhoz, a­kitől jön a csapás és áldás, a vigasz­talás és megkönnyebbülés. Csak az nem talál e földön vigasz­talást, a­ki a mások szenvedése iránt érzéketlen. A mások szerencséje ne tanítson téged arra, hogy sorsi­d el­len zúgolódjál; a mások szerencsétlen­sége ne tanítson téged arra, hogy ma­gadat jobbnak tartsd másoknál. Mert valahány ember van ezen a világon, mind arra teremtetett, hogy ki­vegye részét a jóból is, a rosszból is. Az ember sorsát pedig egy hatalmas kéz intézi, melyet a káromló szó hiába ostromol. Vegyük észre az életnek apró-cseprő örömeit, a mire sokan ügyet sem vetnek Lám, a koldus megköszön minden darab kenyeret, minden krajczárkát, s tovább járja az életnek útját, mert Isten irgal­massága odarendeli melléje az adakozót. Az épkézláb ember miért nem köszöni más a költők okszerű fejlesztésére. Nagyon jó búza terem, itt a legutolsó csabai napszámos is jobb kenyeret eszik, mint például Norvé­giában a költőfejedelem. A­hol nincs kenyér nyomor, ott szunnyad az isteni szikra. Mikor egyszer a nővérem egy hatalmas kenyeret küldött nekem, a leányaim nem tud­tak eleget enni belőle. Minden falat után csodálkozva néztek reám s kérdezték: „Papa, hogy tudtál te Csabáról eljönni?“ Ezen magam is sokat gondolkoztam, de ez nem tartozik ide. Ismétlem, a mult század negyvenes évei­ben történt. A jó csabai nép izgalmas napokat élt. Egy vakmerő rablóbanda tartotta rette­gésben. Közvetetlenül Csaba alatt tanyázott s az orosházi országúton garázdálkodott. Öten­­hatan voltak, bár némelyek esküdtek, hogy harmincznál is többet láttak. A csabaiak kezdték ismerni ezt az álla­potot. Deputáczió ment a csendbiztoshoz. A deputáczió vezetője, az öreg Zelenyánszky tiszteletteljesen felkérte a csendbiztos urat, hogy ne sajnálná valami módon a tűrhetetlen állapoton segíteni. — Már nem is merünk a tanyára menni, — koc­káztatta meg alázatosan. A csendbiztos keményen rárivalt a depu­­táczióra, hogy ne avatkozzék a hatóság dol­gába. A hatóság nagyon jól tudja, hogy mit kell ilyen esetben tenni. Nem kér senkitől tanácsot. Menjenek Isten hírével s ha még valaki ilyen panaszszal alkalmatlankodik, hát azt lehúzatja és huszonötöt veret reá. Ne tessék ezen csodálkozni. A hatóság mindig ilyen volt. Nem szereti, ha dolgaiba meg Istennek azt, hogy van ereje a munkához? A munkának gyümölcsét miért nem tekinti éppen olyan ajándék­nak, mintha Istentől jött volna? Hiszen egy lehelettől függ az ő ereje, az ő munkássága; esendő féreg az ember, akár bársonynyal kibélelt hintóban jár, akár mezítláb. Így gondolom én, igy érezem, s ha egy-egy megelégedett embert látok, meg­telik örömmel a szívem, s azt gondolom magamban, hogy a tarka könyvnek lapjai nem fognak mind zokszóval meg­telni, örömről is szólanak. Emeljük fel szivünket az uj év kü­szöbén az Úrhoz ; némitsuk el a panaszt, mely meddő és haszontalan: ültesse el az a hatalmas égi kéz szivünknek kert­jében a reménységnek, a bizalomnak, a szeretetnek, a hitnek, legfőképpen pedig az alázatosságnak, a háladatosságnak a magvát. Ha ezek lesznek a mi szívünk­ben kikelendők, bizony mondom a pa­naszszó nem fog megsokasodni! És kér­jük az Urat, hogy áldja meg a mi törekvéseinket, melyek becsületesek és tiszták; fordítsa el tőlünk a vigasztalan csapásokat, s hahogy mégis meglátogat­nak, adjon nekünk erőt azoknak le­küzdésére. Az uj könyvben pedig, melyre reá irtuk: 1905., írjuk oda hittel, szeretettel és bizalommal: „Isten nevében kez­dem el.“ Gaál Mózes: TÁRCZA. Rézkapcsos bibliák. Irta: Zöldi Márton. Az, a ki nekem ezt a történetet elbeszélte, nem azért tette, hogy a csabai nép lelkét magyarázza. Ő maga is csabai volt. Az apám­nál szolgált, mint béres. De a mellett filozófus lélek volt a pozitív iskolából. Ezt abból sej­tem, hogy a hol és a mint teheté, kerülte a munkát, lehetőleg messzire. Talán három íz­ben szolgált nálunk. Mikor megunta a mezei munkát, a megye szolgálatába lépett. Perze­­kutor lett. Sokszor láttam dolmányban, rájt­­kiczliben sétálni a csabai piaczon. Lomhán, megfontoltan lépkedett. Ilyenkor irigyeltem a betyárokat. Milyen kényelmes életük lehet, ha a perzekutorok olyan lusta tempóban lépked­nek, mint Rohszka Mihály. Mert úgy hívták a derék embert, a­ki nekem az alábbi történetet elbeszélte. Szegény, már rég künn pihen a lutheránus temető akáczai alatt. De én máig is szeretettel gondolok reá. Hogy mikor történt az az eset, melyet Rodszka elbeszélt, arra, nézve kevés tájékoz­tató adattal szolgált. Ő is az apjától hallotta kisgyerek korában. Ezt egybevetve életkorá­val, úgy sejtem, hogy a múlt század negyvenes éveiben zajlott le a viharos esemény. Ha a csabai nép között költők születné­nek, bizonyára dalba foglalták volna ezt a romantikus történetet. De a csabai anyák sokkal okosabbak, semhogy költőket szüljenek. Inkább hatökrös gazdákat. A talaj sem alkat-beleártják magukat. Az ilyesmi csökkenti a hatóság tekintélyét. Pedig a tekintélyre szük­sége van a hatóságnak. Nemcsak magáért, hanem a közrend érdekében is. Ha nem volna hatósági tekintély, csinálni kell mestersé­gesen. A deputáczió mégis leverten távozott. Éppen aznap hallatszott, hogy Riesz Dávidot rabolták ki az orosházi országúton. Húsz ezüst tallért szedtek el tőle. Ezt mindenki borzasztónak találta, csak Riesz Dávid nem. Oka volt rá, hogy könnyen vegye a kalandot. Azelőtt egy esztendővel egy czigány lócsiszár becsapta a gyulai vásá­ron. Hamis ezüst tallérokkal fizetett. Mikor Riesz Dávid megtudta, hogy hamis pénz van nála, nagyon nyugtalan lett. Mit tegyen? El­dobja? Ehhez nem volt elég ereje, elég hő­siessége, elég szive. Hiába, a pénzt, a készpénzt, még ha hamis is, sajnálja az ember az abla­kon kidobni. Mikor azonban kirabolták s el­szedték tőle a veszedelmes érezneműt, meg­könnyebbülten sóhajtott fel: — Hála Istenek! Legalább nem csuknak be hamis pénz terjesztése miatt. Az állapot nem javult. A rablók makacsul kitartottak Csaba környékén. Hallatszott ugyan, hogy néha elkalandoztak Szarvas, Orosháza és Tótkomlós alá, de a központi telep Csaba maradt. Végre egy inczidens lényegesen változta­tott az áldatlan állapoton. Az inczidenst Valas­­tyán Dorka, egy szépségéről híres menyecske hozta létre. A nevezett hölgynek mindennap, mikor az éj leszállt, valami sürgős, halaszthatatlan teen­dője akadt egy bodzási tanyán. Hogy micsoda, azt nem tudom Az ilyen dolgot nem jó a történeti félhomályból elővonszolni. Az azonban kétségtelen, hogy Valastyán Dorka egyik éjjeli sétája alkalmával találkozott a rablókkal. Ő maga dicsekedett el vele. Ez a Valastyán Dorka, úgy látszik, nyílt, egyenes karakter volt. Egy szóval sem tagadta, hogy a rablók a találkozás alkalmával megölelték, megcsipkedték és megcsókolgatták. Ezt külön­ben mindenki természetesnek találta. A rablók végre is nem trappista barátok, viszont Valas­tyán Dorka szemrevaló, kívánatos menyecske volt. A mellett liberális. De az emberek kíváncsisága nem ismer határokat. Mikor a szép menyecske kalandjá­nak híre kelt, a szomszédok mindenféle kér­désekkel ostromolták. Részleteket kértek tőle. Az öreg Lepény főleg azt tudakolta, hogy mit beszéltek a zsiványok ? — Mindenfélét, — válaszolta Valastyán Dorka mélyen elpirulva. Az öreg Lepény tovább firtatta: — De hogy értetted a szavukat, mikor te nem is tudsz magyarul? Valastyán Dorka nagy szemeket meresz­tett, aztán bájos egyszerűséggel folytatta: — De hiszen tótul beszéltek! — Tótul? — Persze. Mind tótok. Mondták. Nógrád­­ból valók. Csak tudom. Az öreg Lepény még egyszer föltette a kérdést. Hangja ünnepiesen csengett: — Ide vigyázz, Dorka. Igazán felelj. Csakugyan tótok azok a zsiványok? — Ha mondom ... Megtagadták . . . Sepsiszentgyörgy, január 2. (— z—y.) Megtagadták az indemnitást a kormánytól. Ennek a kormánynak semmit sem adunk — ordították és azzal ismét az ex-lex nyomorúságaiba döntötték szegény hazánkat a nagy hazafiak.* Mintha csak a kormánynak volna szüksége a törvényes állapot biztosítá­sára s nem a hazának, s mintha az ellenzéki frakcziónak kábult tagjai nem volnának honfiak. A­kiknek minden eszközt meg kellene ragadni a baj el­kerülése czéljából, úgy döntötték sír­jába a törvényes állapotot. A kormány évek óta bukások árán is tűri ezt az állapotot, de mikor mér­legre veszi, hogy mennyi miatta az anyagi és erkölcsi kár és látja, hogy a dühtől elvakult töredék nem is annyira elvek mellett, mint a változó viszonyok közt, érdekei biztosítására sánczolja el magát, végre is elszántan kell neki­fognia az ostromnak, hogy bármelyik győzzön, egyszer már vége legyen ennek a szerencsétlen harcznak, a magyar nemzet fojtogatásának. És hiszi, hogy a­kik a nemzet bi­zalma folytán ültek a Házban a törvény­hozó szent kötelességével, de visszaéltek a bizalommal és kötelességgel, kifutnak a sánczokból s vagy megadják magukat, vagy elpusztulnak. Mert ha a tartós szárazság, minő­nek jelezték a „bérenczek“ politikájá­val betöltött korszakot, ártott ennek az országnak, nem kevesebbet árt a tar­tós eső, a minőnek ez áldatlan politikai hecrczek miatt, a „honfiak“ buzgóságá­­ból részesei vagyunk. Egyik esetben sincs áldás. Áldás toffl­etet,Stta tüdőbetegségeknél, légzőszerek hurutos bajainál, úgymint: idült bronchitis, szamárhurut és különösen lábbadozóknál influenza után ajánltatik. .............. Emeli az étvágyat és a testsúlyt, eltávolítja a köhögést és a köpetet, s megszünteti az éjjeli izzadást. — Kellemes szaga és jó íze miatt a gyermekek is szeretik. A gyógyszertárakban üvegenkint é.— kor.-ért kapható. — --------- Figyeljünk, hogy minden üveg alanti ezéggel légijén ellátva­. F. HOFFMANN-LA ROCHE & Co vegyészeti gyár BASEL (Svájcz.)

Next