Székely Nemzet, 1905 (23. évfolyam, 1-194. szám)
1905-01-02 / 1. szám
Január 2. SZÉKKELY NEMZET. 1. szám nélkül nincs élet. Élet nélkül czélok, feladatok ki nem tüzhetők, munka nem folyhat s a megváltók kezéből élettelenül hull alá a képzelt jóakarat, hazafiság , minden . . . Szerdán utolsó ülése volt ez évben a Háznak. Lezajlott a vihar újra. Most székeket nem törtek össze ugyan, de összetörték utolsó reménységünket. A legkisebb gazda is csinál valamelyes költségvetés-félét életviszonyaihoz. A magyar képviselőház ezt megtagadta a nemzettől. Ex-lexbe megyünk. És megyünk hát elszántan a harczra. Utolsóig ki kell tartanunk és kitartunk, mivelhogy úgy kívánja ezt a haza becsülete. És győzünk. Mert győzni kell az igazságnak. És vége van. Ilyenkor a viszálykodó lusta cselédeket elbocsájtják és újakat, jobbakat fogadnak. De tovább tűrnek, nem Torma Károly és az Erdélyi Múzeum-Egylet. Irta: Téglás Gábor, Sepsiszentgyörgy, január 2. A Dáczia epigraphiájára oly idő előtt elhallgatott és Aurmában 1893. februárius 28-án váratlanul elhalálozott Torma Károly irodalmi és tudományos tevékenysége annyira össze volt forrva az Erdélyi Múzeum keletkezésével, és történetével, hogy igazán kérdésbe tehetnők: váljon a Muzeum-Egylet gyors megalakulása nélkül kezdetét veheti-e Torma Károly nagysikerű régészeti munkássága? s megfordítva a Torma Károly önzetlen lelkes fáradozása nélkül kialakulhat vala-e oly hirtelenséggel s akkora gazdagsággal az Erdélyi Múzeum római régiség osztálya. Mert igaz ugyan, hogy Torma Károlyt az atyjától Józseftől nyert irányítás már sok tekintetben ponedestinálták a régészet művelésére, de az Erdélyi Múzeum eszméjével együtt lobban lángra agyában az örökösön izzó lelkesedés, mely őt már kisebb jelentőségű közdolgokban is oly előnyösen jellemző. Íme alig merül fel a Múzeum lehetőségének eszméje, már Tormát az elsők között találjuk, aki a Dósa Dániel szerkesztésében megindult Kolozsvár Erdélyi Múzeum-Egyesületi rovatában gróf Mikó Imre által közzétett lelkes felhívásra csicsókereszturi magányából; az Erdélyi Muzeum 1856. május 8 iki számában olvashatólag Vass József piarista tanár utján összes eddigi fáradozásainak eredményét magában foglaló könyv, érem, régiség és ásványtárát siet, a muzeum javára áldozni. És az őt annyira jellemző cselekvési türelmetlenségében alig várhatja a tervezet megvalósulását s bizonyára azt képzelvén, hogy ez által másokat is cselekvésre buzdít és az adományok halmozódása siettetni fogja a múzeum megnyitását is, adományának egyelőre legalább a lyczeum könyvtárában való elhelyezését sürgeti Vass Józseftől, a ki áradozó szavakban siet hálájáról biztositni a jeles hazafit, kinek „fényes nyomdokain seregenkint siet a magyar hazafiság meghozni áldozatát a nemzeti műveltség szent ügyének és ön az uj áldozó phalanxának, mint vezér élén áll.“ Torma Károlyt talán akkor még alig is sejtett hivatásának átérzése, vagy Vass József buzdító sorai alig pár hét múlva már az irodalom szolgálatára vezetik s az Erdélyi Muzeum május 29-iki számában megjelent „Adatok Erdély történelméhez“ czimmel megindítja azon rövid oklevél közléseit, melyeket részben még atyja József, a szintén buzgó hisztorikus kezdett vala gyűjtögetni s melyeket utóbb a Századokban, a Történelmi Tárban még akkor is folytatott, mikor kedvencz stúdiumának intézőivel meghasonolva, már Rómában fogyasztó az önkénytes száműzetés keserű kenyerét Ezzel a czikksorozattal nyílik meg tehát az a nagysikerű irodalmi munkásság, melylyel Dáczia helyrajza és hadi történelme s főleg epigráfiája terén utólérhetetlenül kimagaslik összes hazai íróink közül s a külföldi szakirók állandó becsülésére teljes mértékben rászolgált. Ha a muzeum érdekében akkor megindult országos mozgalom sodra ilyeténképpen őt is magával nem ragadja, ki tudja nem szeretkezik-e tovább is, mint atyja tanuló szobája rejtekébe históriai és archaeologiai stúdiumaival s aligha kezd az ilosvai tábor ásatásába, melyből nagyarányú régészeti kutatásainak hosszú sorozata megindult. Mert az Erdélyi Múzeumnak 1859. novemberi megnyitása előtt jóval, már 1858-ban sikerült gróf Mikó Imre buzdításaival Tormát az ásatások megindítására bátoritni, habár ez akkoriban még ilyen kiváló kezdeményező aegise alatt is annyira kihitta a szomszédos birtokosság féltékenysége, hogy egyik nagynevű, de már elhalt szomszédja nem éppen udvarias hangon képes vala levélben kérdőre vonni: hogyan merészkedett híve a tudta nélkül gróf Mikóval (sic !) ásatásba fogni ? S a szó legkomolyabb értelmében bejelentette törvényes igényét a felmerülő kövekre és kincsekre nézve. Csakis gróf Mikó Imre diplomácziájával sikerült ezeket a magokba oly nevetséges pretencziókat határok közé szoritni s úgy haladhatott Torma a munkálatokkal annyira, hogy 1860. február 25-én az E. ító E. első tudományos ülését már „Románk nyom: Erdély északi részében“ czímű értekezésével nyithatták meg. Nem hiába valónak elragadtatva a Muzeum-Egylet intézői a bő birodalmi apparátusával, szokatlanul magas színvonalú tudományos fejtegetéseivel annyira meglepő értekezéstől, mert azzal Torma valaha a szakférfiak praeopagusába küzdötte fel magát s akkor hírnevet szerzett már első szereplésével nemcsak a múzeumnak, melyet mindenki elsőrangú tudományos intézetként kezdett a m. tud. akadémia mellett emlegetni, hogy a m. tud. akadémia is már a következő évben tagjai közé választá Tormát, aki Mommzen Tivadar Corpus Iuscripczionum Latinorum dácziai hotelénél évről-évre jelentékenyebb és mérvadóbb szerepre emelkedvén a világ leghíresebb epigraphusaként foglalhatott helyet 1877-ben a kolozsvári, majd 1879-ben a budapesti tud.-egyetemen. Azokra a szerencsés felfedezésekre, melyekkel Torma Károly halhatatlanná tévé magát s melyekkel örök dicsőséget szerzett az Erdélyi Múzeumnak is, tehát elsősorban legfőképpen a Muzeum-Egylet létrejöttének köszönhetjük, mert Torma genije se igen jut túl szülőmegyéje határain s a napi politika útvesztőiben lobog el az a belső tűiz, mely Tormának pihenőt soha sem engedett s őt idegrontó izgalmaival emésztő gondok martalékává téve. Az erdélyrészi pénzintézetek.*) Irta: Ald. Bodor Antal. I. A pénzintézetek oly helyen is elsőrangú gazdasági tényezők, hol a fejlett gazdasági viszonyok között a termelő megfelelő saját tőkével rendelkezik s idegen tőkék igénybevételére csak kivételesen van reáutalva. Annál fontosabb szerep jut ez intézetekre tőkeszegény hazánkban, hol századokon keresztül mesterségesen megbénított gazdasági életünk, az utóbbi évtizedekben elért rohamos fejlődése dacára is csak abban a kezdetleges stádiumban van, hogy egész termelési osztályok állandó jellegű tőkehiányának pótlását elsőrendű feladatának kell tekintenie. A hosszú elnyomatás után az utóbbi évtizedekben bekövetkezett nagy nemzeti újjászületés közgazdasági téren is gyökeres változásokat idézett elő s az előbbi kezdetleges, mondhatni terménygazdaságból minden átmenet nélkül modern hitelgazdaságot teremtett. Az átalakulás okozta megrázkódtatás, a szabadságharc nagy veszteségei, az egymást követő rossz termések s a növekvő gazdasági- és életigények amúgy is szegény termelő osztályainkat idegen tőkék nagymérvű igénybe vételére kényszerítették. E hiteligények kielégítésére az ezidőben alakult pénzintézetek vállalkoztak s zilált gazdasági és politikai viszonyaink között sok tekintetben kétségtelenül hasznos tevékenységet fejtettek ki. A fővárosban és vidéken egymásután keletkező takarékpénztárak s az ezektől inkább csak elnevezésben különböző bankok az alapítók részvénytőkéi, a takarékbetétek s a visszleszámítolás utján külföldről nyert tőkék segélyével legalább az égetőbb hitelszükségleteket, fedezni tudták s bár a kor üzérkedő irányzata s az idegen pénzek után általuk is fizetett magas kamatok kölcsöneiket felette drágává tették, ám igy is missziót teljesítettek s mig egyfelől ideig-óráig megakadályozták az ingatlanok idegen kézre jutását s egyes iparágak megsemmisülését, másfelől magas betétkamataikkal fokozták a tőkegyűjtés iránti kedvet. A rendkívüli idők nagyobb jövedelmei s az értékek gyors emelkedése pedig lehetővé tették a magas kamatterhek elviselését. Az ezóta letelt évtizedek azonban gazdasági életünkben lényeges változásokat idéztek elő: a kezdetben feltűnően tartózkodó külföldi tőke egyre nagyobb bizalommal fordult felénk s az idők folytán tetemesen szaporodó hazai tőkékkel együtt oly pénzbőséget teremtett, hogy annak hatása gazdasági téren szemmel láthatóan nyilánult. A fokozódó kínálat csökkentette a tőke jövedelmezőségét, ezzel szemben emelte az ingatlanok értékét, a kamatviszonyok pedig oly kedvezően alakultak, hogy budapesi pénzpiacunkon időnkint az elsőrangú világpiacok kamatlába dominált. És a gazdasági viszonyok lényeges javulása daczára a nagyobb budapesti s egyes vidéki intézetektől eltekintve, melyek a kor színvonalán álló modern intézményekké fejlődtek, pénzintézeteink túlnyomó többsége, főképp a típusnak tekinthető vidéki takarékpénztárak és népbankok a lefolyt idő alatt semmi fejlődést sem mutatnak. Amikor az olcsó tőkével dolgozó külföldi mezőgazdasági és ipari termelés a versenyképességhez a hitel olcsóvá tételét teszi szükségessé s mikor a népszaporodás folytán értékben rohamosan növekvő ingatlanok hozadéka tetemesen csök*) Fölolvastatott a Magyar Közgazdasági Társaság deczember 7-iki Ülésénként: ez intézetek aránytalan többsége a modern kor uralkodó közgazdasági irányeszméit meg nem értve, még mindig a régi elvekkel, eszközökkel és kamatokkal dolgozik, sőt eredeti hivatásával homlokegyenest ellenkezve, működésével a termelésre bénitólag hat s helytelen pénzügyi politikájával üzletfeleit akaratlanul is az eladósodásba és erkölcsi romlásba hajtja. Működésüknek káros következményei azonban sehol sem annyira szembeötlők, mint az erdélyi részekben, hol a közgazdasági viszonyok még legkevésbbé konszolidálódtak s hol a föld termőereje s a lakosság munkaképessége fizikai okokból is csekélyebb lévén, a harmadik tényezőnek, az olcsó tőkének fokozott mértékben kellene a termelés előmozdítása végett funkcióját teljesítenie. Ez értekezés éppen a Magyarországtól gazdasági és társadalmi téren lényegesen elütő erdélyi részek hitelviszonyainak ismertetését s ennek keretén belül pénzintézeteinek méltatását tűzte feladatául. Adatokkal igyekszik előtárni a helyzetet és azt a romboló hatást, közgazdasági és szocziális téren majdnem kivétel nélkül gyakorolnak s kimutatni, hogy a jelenlegi takarékpénztári rendszer a nemzetiségi törekvések egyik legerősebb fegyverévé vált. Hogy nem szórványos jelenségekkel, hanem egy egész Erdélyre kiterjedő gazdasági válsággal állunk szemközt, az egyre sűrűbben ismétlődő bukások s a szemmel alig látható, de annál veszedelmesebb gazdasági sorvadás szomorú jelenségei bizonyítják s egyúttal az államnak és társadalomnak egyaránt súlyos kötelességévé teszik a válságos helyzet okainak kiderítését s radikális eszközökkel való elhárítását. E feladatok teljesítését azonban tetemesen megnehezíti a pontos hitelstatisztika hiánya, mely pedig hivatva volna egyénenként és vidékenként kimutatni, hogy a különböző társadalmi osztályok és termelési csoportok vagyonukhoz mérten mily arányban és mily természetű adósságokkal vannak megterhelve. Hogy a hitelstatisztika mindezideig hiányzik, szolgáljanak az illetékes tényezők mentségéül ama csaknem leküzdhetlen nehézségek, melyek e munka pontos összeállítását megnehezítik. Remélhető, hogy a statisztikai hivatal az egyre sűrűbben ismétlődő közóhajnak az akadályok daczára is eleget fog tenni, ám addig sem lehet tétlenül szemlélni azt a pusztítást, melyet a zilált hitelviszonyok az erdélyi részekben véghez visznek, nem lehet közönynyel nézni azt az egyre progresszívebb gazdasági és politikai akciót, melyet a nemzetiségi pénzintézetek, igen sokszor a magyar pénz segélyével, a magyar állami egység rovására kifejtenek Hogy a jelenségek alapokai s a megoldási módok helyesen megállapíthatók legyenek, megbízható számadatokra van szükség, s míg az országos hitelstatisztika elkészül, szolgáljon a vizsgálódások és következtetések alapjául Erdélynek alább adandó hitelstatisztikája, mely a lehető pontossággal s legtöbbször eredeti adatgyűjtés alapján állíttatott egybe. A) Az erdélyi takarékpénztárak és bankok üzleti jelentése szerint ez intézetek öszszes jelzálogos-, váltó- és egyéb kölcsönei az 1902. évi 273.595.000 koronával szemben 1903-ban 289.393 900 koronát tettek. Ez öszszeg részletezésével nemzetiségi jelleg szerinti megoszlásával, kamatviszonyaival alább behatóan foglalkozunk, általában ez intézetek méltatása fogja ez értekezés főtárgyát képezni. B) A szövetkezeteket két csoportra osztva az országos központ kötelékébe tartozó intézetek 1903. év végén fennállott kölcsönei 8.500.000 koronára tehetők. Ugyan a központ évi jelentése az egyes fiókintézetek kölcsöneinek összegét külön nem tünteti fel, csupán törzs- és takarékbetétjeiket; de mert országos átlagban e fiókok annyi hitelt élveztek a központtól, amennyit törzs- és takarékbetétek tettek, ez alapon 4.248.030 korona törzs- és takarékbetétnek megfelelően ca. 8.500.000 korona összes tőkével rendelkezhettek s enynyire tehető kölcsöneik összege is. C) A központ kötelékébe nem tartozó szövetkezetek üzleti jelentései, főként a túlnyomó többségüket tevő szász intézetek zárkózottsága folytán csak hiányosan állanak rendelkezésünkre s igy csak hozzávetőleg számíthatni ezek kölcsöneire 40 millió koronát. Az 1894. évi pénzintézeti statisztika e czimen 32.000.000 koronát mutatott ki s ebből levonva a központ kötelékébe lépett intézetek kölcsöneit s hozzáadva a kilencz évnek megfelelő emelkedést, a fenti számítás igazolva lesz. D) A budapesti nagyobb intézetek közül 1903. év végén: 1. a Magyar Jelzáloghitelbanknak .................................. 15,549.000 kor. 2. a Magyar Földhitelintézetnek .................................. 9,759.400 „ a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének....__ 1,617,150 „ 4. az Osztrák-Magyar banknak 1902 ben — ............. 9,150,657 „ jelzálog kölcsöne volt az erdélyi részekben elhelyezve. Aránytalanul kisebb mérvben ugyan, néhány más fővárosi és külföldi intézet is nyújtott kölcsönöket, igy a Belvárosi takarékpénztár, Magyarorsz. központi takarékpénztár, Magyar Agrár és Járadékbank, a bécsi intézet— Akkor jó van — mondotta az öreg Lepény kiegyenesítve derekát. Még az este összeszedett hat embert, kiket vasvillával, kaszával és ásóval fölfegyverzett. Elmentek a rablókat keresni. Nem éreztek semmi félelmet, aggodalmat, vagy ahhoz hasonlót. — Hiszen — magyarázta az öreg Lepény — tótok. Hajnalban meg is találták őket a megyesi csárda előtt. Éppen szekérre akartak ülni. Ebből semmi sem lett. Az öreg Lepény és társai rájuk rontottak. A harcz rövid és heves volt. A megtámadott bunyikok nem tudták megérteni, hogy a csabaiak honnan veszik egyszerre a hősiességnek azt a csodás mértékét, amelylyel hátukat, fejüket véresre verik ? Nos, a zsiványok az első összetűzés után gyáván, nyomorultan megfutottak. Valószínű, hogy meg sem állottak a nógrádi hegyek aljáig. Az öreg Lepény pedig nyugodtan lépkedett haza embereivel. Mintha csak valami mezei munkáról tértek volna meg. Egyik sem csinált virtust belőle, hogy a rablókat elkergették. Hiszen csak tótok. — Ha mi azt előbb tudtuk volna ! — mondotta az öreg Lepény fejcsóválva. A rend és nyugalom helyreállt. Akinek pénze volt, az ismét zavartalanul örülhetett neki. Egy-két hónap múlva el is felejtették az egészet. Azaz nem egészen . .. Történt ugyanis, hogy egy szép vasárnapon. Kitka Mátyás, kinek Fényesen volt a tanyája, bejött ötödmagával a városba istentiszteletre. Elvégezvén az ájtatosságot, visszamentek a fényesi tanyára. Lassan, nyugodtan haladtak, beszélvén az örök témáról, az idők járásáról. Még magasan állott a nyári nap, mikor a Kőrös mellett elhúzódó füzesből három gyanús alakot látnak kilépni. Mindegyik kezében duplapuska volt. Nem lehet kétség kilétük iránt. Kitka megállította a társait, kik közt Kohoskának az apja is volt. — Nézzétek — mondotta — megint itt vannak ezek a zsiványok. — Az ám! — Nohát — folytatta az öreg Kitka — most nincs kegyelem, agyonütjük őket tertek ! Azzal, úgy, ahogy voltak, fegyvertelenül megtámadták az állig fölfegyverzett zsiványokat. Azaz volt fegyverük, a rézkapcsos, vaskos bibliák. Azzal ütöttek, sújtottak. Mindegyik egy bibliai Sámson erejét érezte karjában. A harcz kemény volt. A megrohant zsiványok veszettül védelmezték magukat. De hasztalan. A bibliáknak rezes hegye úgy kopogott a fejeken, mintha menykövek sújtottak volna le. Az egyik zsiványt agyonverték, a másik kettő véres fővel megadta magát. Kitka bevitte őket Csabára s átadta a csendbiztosnak. A halottat is, a sebesülteket is. A csendbiztos hivatalos mogorvasága enyhült egy kissé. — Jól tettétek, — mondotta, — ámbár reggelre magam is behoztam volna őket. Mikor a csendbiztos vallatni kezdte az elfogott zsiványokat, Kitka nagyot nézett. Kisült, hogy nem tótok, hanem magyarok Biharból. Mikor késő este hazafelé bandukolt társaival, szótalan, magába merült volt. Azon a helyen, ahol a hőstettet elkövette, megállóit s odaszólt Bokszkának: — Te, Maco, jó ám, hogy nem tudtuk, hogy magyarok. — Bizony jó — hagyták helyben a többiek. Nem is lóháton, ahogy tisztességes betyárokhoz illik, hanem kocsin jártak. Másban is eltértek a betyárhagyománytól. Nem loptak lovat, tehenet, nem hajtottak el juhokat, sertéseket, csak a pénzt szedték el az emberektől. Készpénzt, valutát. A készpénzt senki sem szereti odaadni. Legkevésbbé az olyan szorgalmas, takarékos nép, mint amilyen a csabai. Már hetekig, hónapokig tartott ez a garázdálkodó Az emberek rettegve lépték át a város határát, mert az átkozott rablók éjjel-nappal talpon voltak. Evidencziában tartottak minden embert, s akinél egy kis pénzmag föltételezhető volt.