Székely Nép, 1914 (32. évfolyam, 1-145. szám)
1914-01-03 / 1. szám
1. szám. Sepsiszentgyörgy. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ........... 16 korona. Fél évre.................. 8 korona. Negyed évre.......... 4 korona. Egy hóra ... ... 1 kor. 50 fil. Egyes szánt 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG : Csíki utca 17. szám. Szerkesztőségi telefonszám: 47. Megjelenik: kedden, csütörtökön és szombaton. XXXII. évfolyam. Szombat, 1914. január 3. Előfizetéseket és hirdetéseket :: a kiadóhivatal vesz fel. .. HIRDETMÉNYEK DÍJA: 1 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 20 fillér. Nyilttér sora 60 fillér KIADÓHIVATAL : Sepsiszentgyörgyön, Csiki utca 8. sz. Kiadóhivatali telefonszám: 23. TOLLHEGYEN. A munkapárt a múlt évben alig remélt fokára emelkedett a népszerűségnek a király és a nemzet bizalmának, az egész világ becsülésének. Mert a legsúlyosabb helyzetben is, az ellenfél támadásai közben is rendületlen hűséggel teljesítette kötelességeit, megvédte a parlamentarizmust, és jól megfontolt reformokkal gazdagította, fejlesztette a magyar közéletet. Megalkotta az új választási törvényt, a demokratikus elvnek és a nemzeti szempontnak igen szerencsés összhangjában. Az igazságügyi újítások hosszú sorát az általános polgári törvénykönyv törvényjavaslatával zárta be. Reformálta az esküdtszéki eljárást, tárgyalás alá vette az új sajtótörvényt. Megtette az első lépéseket a közigazgatás nagy reformja felé. Helyreállította a horvát alkotmányosságot. Megannyi korszakos alkotás ez, ha a kisebbeket nem is említjük. Főműve azonban a kormánynak és a többségnek az, hogy olyan állapotokat teremtett, amelyekben immár nincs akadálya a nemzet javáért, boldogulásáért két kézzel való munkálkodásnak. — Nem is csoda, ha ennyi siker, ennyi pozitív alkotás láttára elfogja az ellenzéket az irigység és aggódva gondol a jövőre, amely nem ígér neki semmit . A magyar ellenzék, ha egyébért nem is, de azért az egyért bizonyos, hogy vágyakozva és irigykedve nézett a Lajtán túlra, hogy az osztrák parlamentben kiütött az obstrukció. A nemzetiségek kisebb-nagyobb pártjai összefogtak, hogy mint valami vasgyűrűben összeroppantsák gróf Stürligh miniszterelnököt, akinek megbocsáthatatlan bűne, hogy a miniszterelnök. Ámde, a dicsőség nem tartott sokáig, legalább is nem tartott évekig, mint annak idején a magyar parlamentben. Stürligh elővette azt a varázsvesszőt, a Nothparagraph néven ismert 14. §-t s kimondta, hogy vagy lesz rend és munka, vagy pedig rólatok és nélkületek úgyis törvény lesz egy csomó javaslat. Erre az obstrukció viharmadarai gondolkozóba estek s belátták, hogy a miniszterelnöknek igaza van. És váratlanul beütött a rend és munka. Bár az obstrukció méregfoga ki van húzva nálunk, azért mégis kérdés, hogy eszélyességet, parlamentáris bölcsességet tanulni nem mehetne-e Bécsbe a magyar ellenzék ? A passzivitásuktól ráérnének s legalább meglátogathatnák Bécset, ahol oly szívesen forgolódnak. A fellengzős gusztus tehát megtörtént. A mult év alkonyán szervezkedett a vármegyei ellenzék. Tartott egy nagy gyűlést, végigélezett egy ízletes bankettet, hozott nagyhangú határozatokat s ezzel nyugodtan oszlott szét: a haza meg van mentve, minden rendben van. A pártértekezlet pedig miután kimondta megmásíthatatlan akaratát, szentül hiszi, hogy annak érvényesülni is kell. Mi nem keressük, ott volt-e minden megyebizottsági tag, aki a párthoz tartozik s előre levoksolt-e, csak azon ütődünk meg, hogy a 83-tól a 250 ig igen sok szavazat van, tehát a pártkeretben fogant, de a pártkereten felülemelkedő határozat lesz-e valósággá, vagyis országos győzelemmé ? Mert szép, üdvös és lélekemelő lehet egy szervezkedő gyűlés, megható lehet a fő- ügyvezető és alelnökségek, vezér-, fő- és a többi titkárságok s egyéb méltóságok lelkes kiosztása, de mit ér mindez, ha kevés a voks ? Már pedig az kétségtelen, hogy ez időszerűnt 83 szavazat a pozitiv eredményhez kevés, nagyon kevés. TÁRCA A boszn. Irta: Dóra. — Csak azért hívtam be Szigeti úr, hogy megmondjam önnek, nem reflektálhatok tovább az ön szolgálataira. Utóbbi időben olyan hanyagul végzi a teendőit, hogy ezt tovább nem tűrhetem. Tegnap pedig szó nélkül elmaradt az irodából. Ne higyje kérem, hogy kaligrafikus írása folytán nélkülözhetetlen. — Bocsánatot kérek főnök úr, de tegnap... — Kérem, ne fárassza magát, ugye tegnap beteg volt ? Elcsépelt kifogások ; látták önt jókedvű társasággal a kávéházban, kártyajátékkal igyekezett elűzni a betegségét. Ez felment engem a törvényesen megszabott felmondási határidő betartásától. Ön holnap kilép alkalmazottaim sorából. Szigeti nagyon le volt törve. Brutalitásnak minősítette apró kihágásainak e szigorú megtorlását. Leverten cammogott az íróasztalához és rágta a tollat. Belső izgalma lassacskán mértéktelen dühösséggé fajult, amelyet azonban ügyesen eltitkolt; jól tudta, hogy annak legcsekélyebb nyilvánulása rögtön kitessékelését eredményezné. Ez a hónap harmincadik napján történt, Szigeti szívét sötét bosszú tervei töltötték be. Hirtelenül előtte állott újból, akit a percben hidegvérrel legyilkolt volna, ha tudniillik az elvei nem irtóztak volna a gyilkolás gondolatától. El volt merülve sötét gondolataiba és a neszfogó szőnyeg elnyelte a főnök, a gazdag gyáros lépéseit. Amikor meglátta főnökét, a remény sugara loopódzott lelkébe. Bizonyára megbánta igazságtalan felmondását és visszavonja azt, néhány intő szó kíséretében. De hogyan is tételezhetett fel irgalmasságot ilyen elcsontosodott szivü tőkéstől ! A főnök egy kis csomag elegáns meghívót nyújtott át Szigetinek és egy teleírt papírlapot és száraz hangon rendelkezett: — Kérem, Szigeti úr, a papírlapon feljegyzett címeket írja a meghívókra és ha elvégezte, hozza be a szobámba. Miközben gyönyörűen megcímezte a meghívókat Szigeti, igy vélekedett: — Nyomorult kiaknázója a munkásaidnak, ugye ilyen célokra jó a Szigeti szép Írása !? ! Az előkelő ízlésű, elegáns meghívók egy művészi előadással egybekötött estélyre szóltak és a papírlapon a fővárosi társaság legelőkelőbb nevei szerepeltek. Szigeti még soha életében oly gyönyörűen nem irt. Ez volt hattyúdala, de talán visszanyerheti általa a kőszívű iparbáró elvesztett kegyét. A főnök közömbösen vette át a meghívókat, pillantásra sem méltatva Szigetit, aki leverten elsompolygott. Emlékül egy ilyen elegáns meghívót vitt el magával, gondosan a tárcájába tette. Amikor este a pénztáros kifizette neki járandóságának csekély maradékát, egyszeribe elfogta szomorú helyzetének keserűsége. Ezentúl már nem járhat gondtalanul ki-be e megszokott, eléggé tűrhető helyiségekben. — Mi lesz most velem ? — töprengett magában és a megélhetés gondja fenyegetően toppant eléje. Olyan levert volt, hogy kollegája és legjobb barátja Kondor, résztvevő hangon kérdezte, mi a baja. Szigeti elkeseredetten mondotta el a rajta ejtett sérelmet. — Oh, ha megboszulhatnám magam ! — fejezte be izgatott hangon. — Nehéz ügy — mondta Kondor -- nagyon magasan fölötted áll az öreg. Oda te nem férkőzhetsz ! Gyönyörű tavaszi este volt és kisétáltak a ligetbe. A látványos bódék, a körhinta közelébe értek. A sok céllövő sátor, körhinta, mozi, panoráma között szerényen meghúzódva állt egy szegényes bódé, amelynek tulajdonosa hiába igyekezett a járókelők kíváncsiságát a világ legszebb, legerősebb és legnehezebb hölgyének a megtekintésére felkelteni. Közben egy hosszú pálcával mutatott a vászonra festett, atlétakosztümös óriás nő képmására. — Adjunk ennek a szegény ördögnek egy pár vasat — mondta Szigeti, — aztán ki tudja, szerencsét is hozhat, a jótevés néha kamatozik is. Ott álltak csakhamar az olcsó abnormitás előtt, aki orvosi látlelet szerint kétszáznegyvenhat kiló súlyú, ezt a kiéhezett külsejű impresszárió mondta el nekik. Kondor nevetve mondta Szigetinek: — Micsoda ellentét volna ez a bájos nő a főnökünk hosszú, sovány, csontos felesége mellett ! Ezeket egymás mellé kellene állítani, az volna a sláger ! Szigeti hirtelenül megmarkolta a karját. — Pompás ötlet, elsőrangú ötlet ! Ezután hosszú, titokzatos sugdosás következett a bódéban lévő négy személy között. A meglehetősen elbutult óriás hölgy erősen megerőltette apró agyvelőjét, hogy belevesse a reáparancsolt teendőket, az impresszárió arca sugárzott a boldogságtól, amikor Szigeti egy ötkoronás pénzdarabot nyomott a kezébe foglalónak, a két fiatalember csillogó szemmel tárgyalta a tervbe vett vállalkozás sikerét. A főnök úr művészi ízléssel berendezett gyönyörű lakásának fényesen kivilágított termeiben előkelő vendégsereg gyűlt össze. Az estély pompásnak ígérkezett, a vendégek igen jól érezték magukat. A lukullusi vacsora, a kifogástalan italok általános megelégedést eredményeztek. Egy szép szőke hölgy éppen egy olasz dal éneklésébe kezdett, amikor a habból beszűrődő zaj félbeszakította a válogatotton előkelő társaságnak áhitatos figyelmét és a közönséges kíváncsiság arra késztette őket, hogy a teremajtó felé forduljanak, a mely ugyan e pillanatban kivágódott és rajta berepült egy inas. Kesergő hangon jelentette: — Jablonszky grófnő Őméltósága. Utána méltóságteljesen lépkedett egy otromba, zöld-fehér-sárga arabs burnuszba takart alak, a mely behatóbb megtekintés után nőnek bizonyult és a mikor a burnuszt levetette, az óriás hölgynek igéző idomait láttatta, kezeiben vassulyokkal, teljesen úgy neki vetkőzve, mint képmása, a látványos bódé vásznán. A meglepetés, a rémület és a titkolt káröröm moraja futott végig az előkelő társaság soraiban, amikor egy pamlag felé tartott a jövevény és méltóságteljesen ereszkedett le rája. A házigazda nem tudta, hogy távolítsa el, botrány nélkül a félelmetes jövevényt. A ház asszonya a rémülettől kitágult szemekkel bámult hívatlan vendégére, hosszú sovány alakja valósággal megmerevedett, nem tudott szólni. A férje dühösen rontott az inasra, hogyan merészkedett beereszteni egy ilyen lehetetlen nőszemélyt. — Bocsánatot kérek, nagyságos úr — felelte suttogva az inas — annak a nőnek meghívója volt, kérem ... tessék, ezzel átnyújtotta a meghívót, a melynek katigrafikusan megirt címzése Szigetinek kezeirását mutatta. — Azért még sem akartam beengedni, mielőtt nagyságos urat meg nem kértem, de tetszett látni kérem, hogyan bánt el velem, szörnyű ereje van ! — Menjen oda hozzá és mondja meg neki, hogy távozzék innen feltűnés nélkül és nyújtsa át neki ezt a tíz koronás aranyat. Az inas lassú léptekkel indult a veszélyes útra. Az óriás hölgy az inas közeledését félreértette. Azt hitte, hogy művészetének bemutatására akarja felszólítani. Amikor az inas távozásra szólította fel, visszautasító kézmozdulata olyan volt, mint a Nehéz gondok. Egy gondolatra van szüksége a nemzetnek, amelyet évtizedek óta oly könnyelműen dobott el magától, tudniillik, hogy sorsa semmiben jobbra nem fordul, ha önmaga nem munkálkodik annak javításán. Ha azt mondják, majd megváltozik a mai súlyos anyagi helyzet : ne higyjük a biztatást, nem változik meg semmi, ha önmagunk nem tesszük meg az arra szükséges lépéseket. Tétlenség és várakozás soha sem vitte még egy nemzet ügyét előre. Csak az önbizalom, a munka és a megfeszített akaraterő. Ugyan mire is bízza a nemzet magát másra ? Talán a vaksorsra, vagy valami felettünk álló erőre ? Hiszen minden földi erő, amely sorsunkra befolyást gyakorol, csak ellenünk és érdekeink ellen működik. Észszerű-e tehát a nemzetnek másban bízni és sorsának javulását mástól várni, mint önmagától ? Lehet-e jobb barátja és jobb akarója a nemzetnek, mint önmaga. Az „európai helyzet“ majd megjavul, mondják s akkor a mi gazdasági nyomorúságunk is jobbra fordul. Hiszen kérem, körülöttünk gazdag, hatalmas nemzetek laknak. Ott, ha a kamatláb fölébb vagy lejebb megy, a pénz egy kissé megszűkül, vagy az ipari vállalkozás más irányokat vesz, a gazdasági termelés egy vagy más ágában a nemzeti gazdaságnak megnehezedik, ez csak természetes fluktuálása a közgazdasági életnek. Itt virágzóbb, ott kevésbbé, de a nemzeti vagyonosság nagy mérve, a nemzeti termelés óriási gazdagsága nem szenved változást. Hatalmas, tőkegazdag, pénzt kölcsönző nemzetek azok. Nálunk a gazdasági fluktuálás csak olyan, mint a nyári nap hőfoka : lejebb is megy, följebb is, de a melegség termékenyítő ősereje nem szűnik meg az alacsonyabb foknál sem Megharmatozza az a föld kalászos tévéit, behatol az ipar műhelyeibe, a gyárak zakatoló gépei közé, a kereskedelem virágzó üzleteibe és életet teremt mindenfelé. De nálunk a tél fagyasztó dermedtsége uralkodik. Szegénység, meddőség, terméketlenség látható mindenfelé. Ezen a földön most egy mindenéből kifosztott, kizsarolt nép él, amely csak más nemzetek fölösleg-hulladékaiból táplálkozik. Szomorú, hogy milyen lesve várjuk, hogy más nemzetek pénzbősége emelkedjen, hogy „teljen nekünk is“. Fagyoskodunk és éhezünk, mert megvonták tőlünk a kölcsönt. Kopogtatunk tehát ajtajukon, hogy nyújtsanak még valami hitelt, mert munka nélkül csavogó ezreinknek kenyeret nem bírunk adni. Igen, mi nem a magunk emberségéből élünk, hanem más tőkegazdag nemzetek munkájának félretett fölöslegéből, akiknek ezáltal kamatot fizető szerencsétlen jobbágyai lettünk. Várjuk-e hát, míg sorsunk önmagától jobbra fordul ? Míg a bölcsek tanácsa szerint az „európai helyzet“ javul és újabb kölcsönökhöz juthatunk ? Dobjuk el tehát ezt a gondolatot és szilárdítsuk meg a nemzet önbizalmát. Az elmúlt év sanyarúsága termékenyítse meg az újnak méhét, hogy semmi se szülessék meg benne, csak egy: a nemzetnek akaratereje. Ebből kiindulva, orvoslásra talál nálunk minden baj, mert a nemzet által minden seb behegyeszthető, de a nemzet ellenére semmi. És ami más nemzetek örök kincse, legyen tulajdonává a bekövetkezendő időben a magyar nemzetnek is: a nemzeti erők egysége. Kifelé, idegen érdekekkel szemben, mint szétbonthatatlan hatalom álljon együtt az egész nemzet. Tegyük félre társadalmi súrlódásainkat, kicsinyes érdekellentéteinket és a nemzet a maga egészében vívja meg a reánk váró nehéz küzdelmet a nemzet jogainak védelmében. Ennek a nemzeti erőnek kell megnyilatkozni nálunk is. Ennek kell a mai széthúzás helyett áthatni egész társadalmunkat, hogy elvégre a boldogság és megelégedés korszaka következzék be erre a sokat szenvedett népre és országra. A politikai uj év. A miniszterelnök beszéde. — Saját tudósítónk távirati jelentése. — Azi a nagyszabású beszéd, a melyet gróf Tisza István miniszterelnök az uj évi Üdvözlőbeszédre válaszul elmondott, — élénken foglalkoztatja nemcsak a politikai közéletet, hanem a sajtót is. Természetesen, kiki a temperamentuma és pártállása szerint kommentálja ezt az igazán klasszikus kormányelnöki beszédet. Az egyik felfogás szerint harcias, a másik szerint békés programmot jelentett be a kormányelnök, holott az objektív tény az, hogy gróf Tisza István teljesen azon az állásponton maradt, amelyet a parlamenti rend érdekében felvett küzdelem folyamán állandóan vallott. A miniszterelnök, mint eddig, úgy ezután is hajlandó minden békére, amely a küzdelem nagy eredményét és a siker lényegét nem érinti. Ha azonban az ellenzék eddigi magatartását nem változtatja meg, úgy a miniszterel-