Székely Nép, 1915 (33. évfolyam, 1-144. szám)

1915-01-05 / 1. szám

XXXIII. évfolyam Kedd, 1915. január 5. 1. szám. Sepsiszentgyörgy. Előfizetéseket és hirdetéseket :: a kiadóhivatal vesz fel. .. HIRDETMÉNYEK DÍJA: 1 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 20 fillér. Nyilttér sora 60 Silér KIADÓHIVATAL : Sepsiszentgyörgyön Csiki­ utca 8. sf ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre .......... 16 korona. Fél évre.................. 8 korona. Negyed évre .......... 4 korona. Egy hóra _ 1­1 kor. 50 fii Egyes szám 10 fillér. SZERKESZTŐSÉG: Csiki­ utca 8. szám. Szerkesztőségi telefonszám: 47. Megjelenik: kedden, csütörtökön és szombaton. Kiadóhivatali telefonszám: 23. Az új esztendő. Tizenhárom esztendeje annak, hogy a karácsony és újév hangulatát zavaróan befolyásolja a politika. Az évenként megújuló parlamenti obstrukciót vala­melyes treuga-féle rendszerint enyhí­tette ugyan karácsony és újév felé, de elég gyakran a néhány napos közeledés sem volt őszinte megnyilatkozása a testvérharcban elvadult telkeknek. És sok helyen talán még a szimbó­­likus karácsonyfa sem emlékeztette az embereket az Ige megtestesülésének, a Megváltó születésnapjának magasztos jelentőségére. Az utolsó két esztendő karácsonyát azonkívül még a külpolitikai események is hátrányosan befolyásolták. A Balkán-háború okozta feszültség és az a bizonytalanság, mely a nagy nehezen létrehozott békét követte, nyo­masztólag hatott hazánk gazdasági és pénzügyi életére s békéba szorítva a kereskedelmet, ipart és vállalkozást, a most előttünk lezajló világhistóriai ese­ményeknek is már előre vetette az ár­nyékát. Az 1914. évi szent karácsonyt pedig olyan viszonyok közt ünnepelte nemze­tünk, a­melyekhez hasonlókat a Meg­váltó születése óta nem jegyzett fel a história s a milyen volt a karácsonyunk, olyan gondteli az új esztendőnk is. Három világrész legműveltebb népei­nek 15 milliónyi hadai állig fölfegyver­kezve, a modern haditechnika leggyil­­kosabb eszközeivel fölszerelve vívnak már hónapok óta élet-halál harcot egy­más ellen. Hangozhatott-e hát ajkainkról a más­kori, megszokott értelemben a „boldog ujesztendőt!“ kívánság? Bizony, nem. Szomorú, véres ujesztendő ez, a leg­­szomorubb ujesztendők egyike tán, a­mit az emberiség valaha megért s a­mint búcsút mondtunk az öreg Szilvesz­ter háborús borzalmak szántotta redős arcának, rendületlen hittel és bizoda­­lommal nézünk az új, 1915-iki, döntést hozandó, fegyvereink győzelmét igérő világtörténelmi nagy ujesztendő felé, a­mely annyi köny és vér árán, de kell, hogy igazi boldog, dicsőséges, szent ujesztendeje legyen létfentartá­­sáért viaskodó nemzetünknek. Ez lesz a mi igazi év ujhodásunk ... a szebb kor, mely után buzgó imádság epedez százezrek nyakán ! TÁRCA Tréfálnak a sebesültek. Irta: Ádám Éva. Csak úgy termelik a lapok ezeket a ka­tonatörténeteket. Melyik vidám, melyik szo­morú, de jellemző mind. Az egyénre, a tö­megre, a viszonyokra, az időkre. Kár lenne veszendőbe hagyni csak egyet is. Valamikor nagy értékük lesz, mikor szívfájdalom nélkül, az idők távolán nézhetjük az epizódokat. Sokat nézem ezeket a katona arcokat. Olyan kifejezés van mindeniken, a­mely eddig nem volt rajta. Valami merevség, olykor bambaság, révedezés a szemekben. Azok a szemek látták már maguk mellett a halált s valahogy ez a furcsa tekintet mintha ráfény­­képeződött volna a szemekre. Lehet, hogy csak én látom így- Érdekel a katona a töme­gében, az exaitációban, érdekel mint egyén a maga külön átélt lelkiérzéseivel. Sajnálom, hogy több időt nem áldozhat­tam nekik ! Szívvel-lélekkel tenném. 8. városban, egyik kórházban csoportba verődnek a sebesültek. Német, olasz, román, lengyel, magyar. Bajtársak mind, emberek mind. Hazagondol valahány, szülőre, komára, szomszédra, testvérre, feleségre, gyermekre. Panaszkodik az egyik. Jó volna egy pár krajcár. Mindenki kap, csak ő nem. Nap nap után várja a postát. Talán nincs is tényleg olyan nagy szüksége arra a pénzre, — de hát Istenem, olyan jó volna kapni valamit a pos­tán. Pénzt, azt duplán jó volna. Vár, vár és a nagy várakozás szinte ko­mikus. A furcsa nézésű, fáradt bajtársak már viccelődnek is. Hol komolyra, hol tréfára veszik a siót, hogy hát meg sem járja, hogy a szegény vi­­ha-vert pajtásnak semmiféle atyafia se küld pént. Busul a magyar! Bátorság, elszántság, erő és vasakarat, a rendíthetetlen bizalom és bizonyára min­denkit magával ragadó nemzeti érzés szól hozzánk Tisza István gróf újévi beszédéből. Rokonszenvesebben és melegebb elismeréssel nem lehet beszélni politikai ellenfelekről, mint a­hogy a miniszterelnök méltatja az ellenzéki pártok hazafias magatartását. Világosabban, igazságosabban s pártatlanabb ítélettel nem lehet megállapítani a háború okait, valamint a magunk s ellenségeink öthónapos had­viselésének eredményeit, mint a­hogy ezt csodásan tömör foglalatban és mégis kimerítő módon Tisza gróf teszi. Biztatóbban és megnyugtatóbban nem le­het megvilágítani német szövetségesünkhöz való viszonyunkat, mint a milyen megvilá­gítást az újévi beszédben kapunk. Csupa őszinteség az egész beszéd és minden részé­ben fényes megnyilatkozása Tisza István gróf magas kvalitásainak, melyek őt ma már nem­csak hazája és a kettős Monarchia népeinek tiszteletében, de az egész világ szemében a jelenkor legnagyobb államférfiai sorába emelik. Rendkívül érdekes a kormányelnök be­szédének az a része, melyben levonta az ed­digi háború tanulságait. Mindenekelőtt is be­bizonyult ellenségeink nagy ámulatára, hogy az az állítólagos gyenge, szertehulló Monarchia életerős, egységes és áldozatkész. Nagy csaló­dása volt az agitált ellenségeinknek, de szo­kott őszinteségével rámutatott arra is, hogy bennünket is ért csalódás. Ellenségeink már ott a kórházi ágyon üldögélnek a német fiúk. Valahonnan Tirolból. Nem is igen tudnak értekezni a székelylyel, de tudja Isten, mégis jól megértik egymás örömét, baját. Főleg a jajszót s a tréfát. Annak nemzetközi nyelve van. — Na, végre! — teremről-teremre fut a székely s magasan lobogtatja a pénzes utal­ványt. Igen, ott van az utalvány az asztalon, az ágya mellett. Tiz egész koronát küld neki a régi gazdája, kiről olyan sokat mesélt már igy esténként a kórházban. Tudja Isten, ezek az urak mindent tudnak ! Biztosan benne volt az újságban, hogy a régi, hű szolga itt és itt fekszik a kórházban. No, de azért mégse hitte volna! Hívja ezt is, azt is, főleg a jó német komákat invitálja egy baráti pohárra, úgy is olyan pénz ez, a­mit nem remélt. Itt minden van a kórházban, finom étel, szivar, így úgy az sincs mire elkölteni ezt a tíz koronát. A németek mosolyognak erre arra, ők a Good Templer tagjai, ők itt is hívek marad­nak az eszméhez. Végül is az egyik barna képű román le­gény elfogadja a meghívást. Kimenőt kérnek az irodán. Meg is kapják, boldogan mennek a postára. A bajtársak összenéznek, csak úgy fojtogatja a nevetés őket. Várják a hatást, hogy a tréfa-utalvánnyal hogy fogják őket kitessékelni ! Egy-kettő utána is leselkedik a dolognak s szemük-szájuk tátva marad a meglepetéstől. Annak rendje-módja szerint ki­fizették az utalványt. Ezer a dolog a postán, a forgalom tízszeres. Eszébe sem jut, ideje sincs a kifizetőnek, hogy minden betűt megvizsgál­jon. Nézi az összeget s fizet! A leselkedő legények hazasomfordálnak s jelentik a dolgot az értelmi szerzőknek. Csitt, csendesen, a tréfa visszafelé sült el. Meg ne tudja a furfangos székely legény. Lenne mit hallania a német sógornak. Jön az este. Vacsoráznak, elpihennek a sebesültek. A két mulatós komának se hite. Az újévi beszéd. Tisza István nyilatkozatai­ kezdetben nagyobb erővel léptek fel, mint azt gondoltuk, de ez is csak azt mutatja, hogy ők már rég lestek a háború alkalmára. A hallgatóságnak lelkes tapsai közt utalt Tisza a gyönyörű megnyilatkozásra, mely minden magyar ember lelkét büszkeséggel tölti el. Végül megállapította, hogy északon a harc biztató jelenségek mellett folyik, egy­előre azonban még döntés nélkül hullámzik. Hű maradt a miniszterelnök az ő egyenes, szókimondó természetéhez, a­mikor egyáltalá­ban nem igyekezett elsiklani a bennünket Szerbiában ért kudarc fölött. — Fáj az én lel­kemnek — úgymond — hogy az a hősiesen küzdő hadsereg hónapok munkájának dicsősé­gét elveszítette csak azért, mert emberfölöttit kívántak tőle. Ez az egyetlen, a­mi a történ­tekben joggal okoz keserűséget, mert a katonai csorbát rövid időn belül helyrehoz­hatjuk. A kormányelnök végső megállapítása az volt, hogy katonáink impozánsan teljesítik kö­telességüket és ha a társadalom ugyanezt cselekszi, akkor bennünket baj nem érhet. Nagy jelentőségű volt a beszédnek az a része, a­melyben a miniszterelnök a német szövetségesünkhöz való viszonyukra tért ki. Ezt a viszonyt úgy állapította meg, hogy köz­tünk és a németek között teljes katonai és politikai harmónia áll fenn. Ezt a kormány­elnök közvetlenül tapasztalta a német főhadi­szálláson tett látogatása alkalmával, melyről érdekes közléseket tett. Kijelentete, hogy ezt az utat nem valamely felmerült kellemetlen incidens, sem pedig valamely konkrét kérdés tette szükségessé. Végig beszélték a háború­nak ás a háború utáni időnek kérdéseit és kiderült, hogy úgy a momentán, mint a ké­sőbbi kérdések megoldása tekintetében a két szövetséges között teljes a harmónia. Ezek a kijelentések mély benyomást tet­tek a hallgatóságra és bizonyára ,egész Euró­pában nem fogják eltéveszteni hatásukat. Volt a kormányelnök beszédének egy passzusa, a­mely éljenzésre ragadta a hallga­tóságot és fogja ragadni az egész országot, mert Tisza itt ismét egyszer, mint már oly gyakran, az egész nemzet lelkéből beszélt Rámutatott arra, hogy ha voltak eddig a Mo­narchia másik államában elszigetelt törekvé­se helye. No, ebből baj lesz. Majd elintézik holnap ezek a vöröskeresztes-nagyságok, vagy az úi nagy úr. Erősen szól a telefon úgy este 10 óra felé. A postahivatal beszél. Valami hamis utal­ványról, a­mit ma egy katonának tévedésből kifizettek. A ,nénet megindul szobáról-szobára. A­ki kapta a tíz koronát , a társa még nem jöttek haza. Ott mulatnak valamelyik kiskorcs­mában, már otthon érzik magukat, mint vala­mikor a saját falujuk korcsmájában. Az alkohol is megteszi a maga hatását. Nincs már, a­ki kötelességre gondoljon. Hiába, a­ki civil életében szereti a korcsmát, az katona korában is csak oda vonzódik. Ott benn a kórházban mozgolódás van. A két becsületes, jámbor német elképpedve néz erre-arra. — Mi ? Mi az ? Hamis utalvány ? Hami­sítvány ? ! Dehogy! Ez tréfa ! — és arcuk lángbaborul, hogy valaki is meggyanúsíthatja őket, a becsületes, korrekt németeket. Hiszen ők fel sem tételezték, hogy már a fiú nem ismeri a tréfát, annál jobban elképpedtek, hogy a posta se vette észre, csak most az esti zárlatnál. Nem, nem, a németek nem hibásak, azok nem akarták megcsalni a postát. — Igen ám, de hol van a 10 korona ? Azt a postának azonnal vissza kell fizetnie valakinek. De hát hol van már az a pénz! ? Lassan, cihelődve, ez is, az is megmoz­dul az ágyában. A rongyos, véres katonazse­bekben, szürkés, furcsa zsebkendőkben keresni kezdenek s halkan, jószántából, önként min­denki leteszi a maga pénzecskéjét. Erre kötelezi a bajtársi érzés. Alig-alig telik ki a nagy közadakozásból az a tíz korona. Aztán befelé fordulnak, aludni próbálnak a révedező, furcsa szemek. A két német a becsületet emlegeti s mivel már az is rendben van, elnyomja az álom, sek, melyek Magyarországnak az eddigiekb­­efektetett közjogi önállóságát szívesen vissz csinálták volna, úgy ezeknek most már örökt­el kell némulniok. Megmutattuk — mondott a miniszterelnök emelt hangon , hogy mi­lyen erőt képvisel a függetlenségét visszanyer magyar nemzet, ellenben a Monarchiában igazán közveszélyes örült volna az, a­ki ezen a struktúrán a mi hátrányunkra akarna vált­­­oztatni. . A végén a kormányelnök kifejezést adott annak a reménynek, hogy még ebben az év­ben élvezhetjük a béke áldásait, egy olyan bé­kéét, mely jobb és hatalmasabb helyzetbe hozza a nemzetet. Tisza István újesztendei beszéde egy nagy szellemnek hatalmas megnyilatkozása volt, mely alkalmas arra, hogy az egész nemzet lelkében az önbizalmat megerősítse és a tett­erőt fokozza. Felhívás a magyar társadalomhoz! A reánk, Monarchiánkra és hű német szö­vetségesünkre erőszakolt titáni harcban eddig­­elé csupán egy nemzet sietett igaz ügyünk támogatására. Egyedül a török császárság volt az, a­mely híven évtizedes kipróbált barátsá­gához, részt kért magának a küzdelemből s fegyvert fogott oldalunkon a közös ellenség el­len. A török nép igy megosztja velünk Európa nyugalmáért és szabadságáért vívott tusánk veszélyeit és fáradalmait. Törökország bajtár­sunk, s mi vele egyek, testvérek vagyunk a nagy háború minden dicsőséges erőfeszítésé­ben. Hisz egy célért és egy ellenség ellen har­colunk egy lélekkel; a mi győzelmünk az ő győzelmük, az ő dicsőségük és szenvedésük a miénk s kiontott vérük is testvérien a mi­enkkel egyesül a nagy küzdelem e hősi nap­jaiban. Becsület, tisztelet és szeretet az igaz ügyért helytálló vitéz török nemzetnek ! Ám e rokonszenv és bajtársi együttérzés részünk­ről ne csak szavakban nyilvánuljon, a velük való egység tettekkel domborodjék ki a háború minden vonatkozásaiban. A sebesült török bajtársaink gondozására alakult Vörös Félhold­ Egyesület testvéri szó­zattal fordult hozzánk, magyarokhoz. Nemes ... A hajnali vonat pedig egy román és egy magyar vitézt viszen Brassó felé, a ka­szárnya-fogságba . . . Beszélgetés. „ . . . S mondd anyám, mi lesz, ha múlik S lecsendesül a durva harci zaj ? Az idő Vagy már örökké sírva imádkozunk S minden szavunkban benne lesz a jaj ?“ »Nem, kicsi fiam !... Mondják: van egy Isten, Büszke fajunknak hatalmas őre. Mindig ő védett, ha felénk nyúlt orvul, Gálád népeknek vérszennyes tőre. Most is ő van velünk, küzdő véreinkkel, Igaz diadalra ő viszi ügyünket. Ah, édes kis fiam, lesz akkor egy ország, Mely könnyek s virágok özönével tüntet. Riadó iljennel várjuk a hősöket, Lobogós, virágos katonavonatot, Harci nóták szálló, gyújtó danájában, Szorongó lélekkel figyelünk egy hangot. S kik egymásra lelnek együtt ujjonganak, Kicsi fiam talán majd meg sem is látják, Hogy köztük szomorú alakok állongnak, A kik a vonatot mindhiába várják. Halovány asszonyok ... szótlan kis gyermekek ... Könnyűjük zápora örömzajban is hull . . . Hej, ott messze, messze, vérpárás mezőkön, Fakeresztes halmok nagy sora domborul. Elmerengve állnak . . . Nem hallják az „éljen“-t, Ajkukra a szellő bucsucsókokat hoz . . .“ „Jaj, anyám, vájjon mi ezek között leszünk ? ...Nem tudom... kis fiam borulj le s imádkozz!...* Landtné Ady Mariska.

Next