Székely Nép, 1921 (39. évfolyam, 1-104. szám)
1921-01-01 / 1. szám
1. szám, SZÉKELY NÉP 1921. január 1. Teljesen hamis színben tüntetik fel az eseményeket azok, akik azt akarják a világgal elhitetni, hogy Magyarországon zavarok vannak. Az ország lábbadozása idején kerülni kellett az erőszakos, hirtelen eszközöket. Az volt az egyedüli helyes eljárás, amely napról napra, lépésről-lépésre, de teljes határorozottsággal és céltudatos következetességgel haladt előre a konszolidáció útján. Teleki miniszterelnök ezután megkért, hogy tolmácsoljuk Erdély magyarsága előtt az alábbi nyilatkozatát, hangsúlyozva, hogy azt nem, mint kormányelnök, hanem mint erdélyi származású magyar ember teszi: — Nektek megmarad, bárhol legyetek is, a magyar kultúra ereje. Ezt a kultúrát a békeszerződés, de azon túlmenőleg is a legelemibb emberi jogok biztosítják számotokra. Mi pedig még a mai megtépázott állapotunkban is mindent megteszünk, a mi módunkban áll és meg fogunk tenni szavunknak mindenkori legteljesebb súlyával, a világ közvéleménye és intézői előtt, hogy megtarthassátok magyarságtokat, kultúrátokat és évszázados otthonotokat, amelytől senkinek sem szabad elszakadnia és számkivetésbe mennie. Mindenütt maradhat az ember jó magyar, ha számol is a változott körülményekkel. Végzetes hiba és a nemzetnek még súlyosabb gazdasági válságát, sőt megrázkódtatását jelentené, ha az egész magyarság összezsúfolódnék arra a kis területra, amelyen ma magyar maradt az államhatalom. Mert itt többen már nem találhatnak megélhetést és így sokkal messzebb kellene elszakadniok otthonuktól és hazájuktól is, távol más világrészekbe, mint, amennyire most az új államhatárok elszakítanak bennünket egymástól. Szeretnénk, ha Teleki Pál szavai minél szélesebb visszhangra találnának Erdély és a csatolt részek magyarsága között. Mi is számtalanszor hangoztattuk már, hogy minden magyar embernek kötelessége helyén maradni. Csak úgy tarthatjuk meg és fejleszthetjük az erdélyi magyar kultúrát, ha mindenki megmarad otthonában és két keze munkájával, arcának verejtékével tart meg minden talpalattnyi magyar földet és örökíti át szájról-szájra a magyar szót. (*) Mit művelnek a „magyar“ képviselők a jofflán parlamentben ? Az igazat megvallva, azt hittük, hogy az a pár magyar képviselő, akik még a saját kerületükben is ismeretlenek és teljesen népszerűtlenek — a román parlamentben semmit sem csinálnak. A romániai magyarság nem követelődző velük szemben és nem is vár semmit tőlük. Mandátumukat nem a magyar néptől kapták, tehát legokosabban teszik, ha semmit sem tesznek, legfőleg felveszik a fizetésüket és csendesen kérődznek. De ezeknek az embereknek ambíciójuk van s a román kormány fizetésére rá akarnak szolgálni. Ezt is a román képviselőház hivatalos értesítőjéből állapítottuk meg, ahol egy szomoru lista örökíti meg azoknak a képviselőknek a nevét, akik az erdélyi hadizóna, ostromállapot és cenzura fentartása mellett adták le a szavazatukat. Ha a román parlament román képviselői között akadnak, akik elvakult soviniszta érzelmektől áthatva állást foglalnak az ostromállapot és cenzura mellett, meg tudjuk érteni, de azt, hogy a magyar képviselők ilyen szegénységi bizonyítványt állítsanak ki magukról — nem tudtuk feltételezni. A parlamenti értesítő pedig nem hazudik és abból közöljük az alábbi gyászmagyarok névsorát: Fekete András, Szabó Gábor, Petheő Mózes, dr. Vajai István, Wagner Jakab. Az erdélyi magyarság ezeknek az uraknak nem adott megbízást és nem is várja, hogy a parlamentben az érdekeit védje, azt majd a politikai aktivitásba való lépés után elvégzik majd a magyar nép igazi képviselői, de az általános emberi civilizáció érdekében meg kellett rögzítenünk a kormány által kinevezett „magyar“ képviselők ezt az egyetlen és eléggé meg nem bélyegezhető aktusát, ami a legjellemzőbb dokumentuma annak a politikának, a minek az igazi magyarság körében nincs talaja s amit a kormány is, mint szükséges rosszat teljes undorral kezel. (Újság) TÁRCA A tegnap és a ma leánya* — Irta: Künlelus. — A brassói szociális iskola már oly sok jeles előadást hallott, hogy szinte szerénytelenségnek tűnik részemről, hogy itt előadásra vállalkoztam. De mertem, ezt tenni azért, mert előadásomat nem annyira a már e téren oly képzett hölgyeknek, hanem a velem hason gondolkozású és érzésű leányoknak szántam, mert úgy éreztem, hogy nekünk leányoknak, akik annyi illúzióval léptünk ki az iskola padjai közül, s álmainkból oly keveset láttunk megvalósítva, szükségünk van arra, hogy megtanuljunk úgy nézni a világba, hogy ne folyton árnyképeket lássunk ott, ahol napfényt várunk. De ehhez, hogy ez nekünk sikerüljön, meg kell ismernünk hibáinkat, le kell számolnunk a múlttal, meg kell értsük a jelent és át kell érezzük a jövő feladatait. Mielőtt azonban külön rólunk leányokról, a mi gondolatvilágunkról beszélnék, nézzük csak először azt a társadalmat, amelybe mi leányok bele vagyunk helyezve, nézzük általában a jelenkor emberét, milyen érzés hatja át, mi bántja őt? Ha a Mai és következő számainkban közöljük Kennle Húsnak a brassói szociális iskola kurzusán tartott előadását. jelenkor emberét nézem, valami bús, szomorú szemrehányást olvasok ki tekintetéből, mely azt fejezi ki: „Miért éppen én? miért nem más? Miért kellett most e korban szülessek és miért már múlta múlt?" Valami keserű kérdőrevonást árul el a tekintete, valami néma megvetést a jelennel szemben. Minthogy ha azt kérdezné, amit Turgenyev e négy sorban fejez ki: Egykor vidám évek, Ah ti boldog napok Tavasz hulláimként Hová surrantatok? Ez az a boldog napok visszatéríteni akarása, amely ezer szemből felénk néz. Ah ti boldog napok, miért vagytok csak a múlté ! És összeszorul a jelenkor emberének a szive erre a gondolatra és képzelete oda vándorol, ahol derűt lát. Nem néz maga köré és nem kutatja a jelen eshetőségeit, hanem elindul a múltba keresni. Rég múlt idők elevenednek meg lelkében és a szemrehányások csak kínzóbbá, csak fájóbbá válnak. És előkerülnek a múltból kis semmiségek, lényegtelen apróságok az elmúlt időktől megaranyozva s a képek mind szépek, sehol semmi disszonancia, csak harmonia és béke. Fájdalom, keserűség, békétlenség, ború ? létezett volna akkor is? Nem, a jelenkor emberének képzeletében ilyen kép nincs megörökítve. Itt megfordítottja történik annak, ami a fényképészetnél. A fényképek egy bizonyos időn túl ábrázoljanak bármily szépséget, divatját múlják, uszályos ruhák,malomkerék nagyságú kalapok, vagy összefűzött derekak nevetségessé lesznek. De a képzelet fényképésze úgy örökíti meg a képeket, hogy az évek nem rontanak rajta, sőt simítják, szépítik folyton ; jelentőséggel ruházzák fel a semmiséget, derűvel a borút, fénynyel az árnyat. Nem lehet tehát csodálkozni, hogy a küzködő, fázó lélek csak a múlt után ered. Mártírnak látja és sajnálja önmagát, önmagánál azonban mégis van valaki, akit jobban sajnál és ezek mi leányok vagyunk. „Szegény fiatalság“, — mondja — nekik még annyi sem jutott, mint nekünk; mi legalább élveztünk is valamit az életből, legalább fiatalságunk gondtalan volt, de a szegény legszebb éveit e borzasztóság gondjai között éli le és nem ismerheti meg a fiatal kor ábrándos, rózsaszín párázatos, báltermes, meleg derűjét. És mi leányok ezen szánakozó tekintetek között magunk is kezdjük érezni, hogy sajnálatra méltók vagyunk. Hogy velünk a sors keményen bánt el, hogy elrabolt tőlünk valamit. Hogy nekünk igen is okunk van a panaszra. És éppen ezért mindenhez valami konok daccal kezdünk, hozzászokunk ahhoz, hogy mindent kénjünk, kedvünk szerint tegyünk, hiszen úgy látjuk, hogy még így is távol estünk attól, ami lehetett volna, ha nem ebbe a tűrhetetlen világba születünk bele. Úgy érezzük, hogy nekünk minden szabad, hogy kárpótolhassuk némileg is magunkat. És szeretünk az öregek mellé szegődni és szárnyra bocsátani képzeletünket mi is a múlt felé. Mindig csak a múlt felé, mely lassan teljesen leszorítja a jelent, úgy, hogy csak keserűséggel tekintünk a jelen mozzanatai felé. S végül mi is azt érezzük, hogy a jelenben nincsenek eshetőségek számunkra, mert a jelenben nincs magaslat, se hegy, se völgy, csak a szürke, lapos egyhangúság s azért jobb ha várunk, várunk ! Ehgy nem szolgálva a jelent, összedugott kézzel várjuk a múlt megelevenedését a jövőtől. Nem mondom én azt, hogy nem kemény időket kellett megélnünk, de, hogy megbocsáthatatlan s pótolhatatlan energia és időpazarlás az, hogy délibábok tündérképeit kergetjük, az is bizonyos. Legyen bennünk több jelenbe látás, hiszen ezer szépség, erő, nagyszerűség nyúlik még e rideg világba is felénk, ami tartalmat adhat életünknek, nem szabad tehát azt elszalasztanunk annál kevésbbé, hogy a mai kor leánya nagyobb feladatot kapott, mint bármely kor leánya. De lássuk csak először a múlt leányának a szerepét. (Folytatása következik.) — Felhívunk minden háromszéki embert, hogy saját érdekében fizessen elő a „Székely Nép“- re, a háromszékmegyei székely közvélemény igaz és önzetlen szószólójára. Lapunk január 1-vel harminckilencedik évfolyamába lép s e nehéz időkben is áldozatot és költséget nem kímérve, igyekszik a közönség igényeit kielégíteni s harmincnyolcéves múltjához híven megvédelmezni a székelység igazságos érdekeit. Lapunk előfizetési ára egész évre mindössze 80 Lei. Előfizetni lehet lapunk kiadóhivatala útján egy postautalványon is.