Székely Nép, 1930 (48. évfolyam, 1-102. szám)
1930-01-02 / 1. szám
1. szám. Sft. Gheorghte— Sepsiszentgyörgy. XLVIII. évfolyam. Szerda, 1930. január 1. Liciftaelé* árak 1 Kőév évre 240 Lei Félévre------120 Lei Negyed évre 120 Lei FíiV kára — 20 Lei Egyes szám 3 Leu. Szerkesztőség: Fratei Averescu No. 4. Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatal vesz fel. Kiadóhivatal Sepsiszentgyörgyön _ Plata Averescu No. 4. Szerkesztőségi telefon száma: 8. XX«iXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX^XXXXXXX Megjelenik hetenként kétszer. Csütörtökön és vasárnap. A Magyar Párt új esztendeje. Itt az év vége. Ilyenkor úgy szokás, hogy számot vet mindenki az eltelt esztendő eredményeivel, eredménytelenségével , ezekből az adatokból próbál tanulságot szerezni az új esztendőre. Ha az egyes ember számára is fontos ez a számvetés, mennyivel fontosabb ez egy nagy tábort magábanfoglaló szervezetnek a részére. Már tiz esztendeje elmúlt, hogy a kisebbségi sorsot hordozó magyarság minden esztendőben uj reménységekkel, uj munkakedvvel indult neki az uj esztendőnek s ezekből a reménységekből és az óriási munkából sokkal tsibb maradt, a „követel“ oldalon, mint amennyit a „tartozás“-rovat feltüntet. A mi tartozás-rovatunk teljes egészében kimeríttetet. Nem tartozunk mi az államnak sem erkölcsiekben, sem anyagiakban semmivel; mi kötelezettségeinket pontosan és példát adható lelkiismeretességgel teljesítettük. Annál több van azonban a„követel“ oldalon, a megígért egyenlőséget, teljes jogú állampolgári mivoltunkat eddig egyik kormány sem váltotta be. Százszor és ezerszer hangoztatott kisebbségi jogaink még mindig csak írott papírrongyon vannak meg. Hiányzik az az intézményes megvalósítás, amely szükséges ahhoz, hogy ebben az országban az őslakó magyarok is otthon érezzék magukat. Mennyi elpazarolt energia, mennyi munka volt szükséges ahhoz, hogy aránylag jelentéktelen közügyeket elintézhessünk ! A nagy, fontos kérdések elintézéséhez még az a Maniu-kormány sem mert hozzányúlni, amely pedig joggal hivatkozhatik arra, hogy ő képviseli a román igazi közvéleményt. Ez azt is bizonyítja, hogy a félrevezetett román közvélemény még mindig nem látja tisztán a kisebbségi kérdés mai teljes jelentőségét és nagyon félreismeri Románia érdekét. Félreismeri Románia érdekét azért, mert ez ország legmunkásabb, legmegbízhatóbb elemét képezik az erdélyi kisebbségek, melyek történelmi fejlődésüknél és államalkotó képességeikkel az egész állami épület olyan fontos részét képezik, hogyha máról-holnapra kivonnák az állam struktúrájából, az egész épület összeomlana. Ha pedig ezt az értékes elemet megelégedetté és boldogá teszik, ennek csak maga az állam látja hasznát elsősorban. Hogy kívánhatják a kisebbségektől, — sőt a többségiektől is — a helyzetbe való végleges belenyugvást, ha megelőzőleg nem adatik meg részükre ennek lehetősége: a nyugodt, megelégedett, jogbiztonságos élet. Ez emberileg és lélektanilag lehetetlen. Tehát a legnagyobb bizonyossággal lehet állítani, hogy mihelyt a kisebbségek teljes jogaik birtokában létüket biztosítva látják, abban a pillanatban megszűnnek az elégedetlenségi szimptómák. Persze ennek belátásához józan és elfogultságmentes emberekre van szükség, akiknek száma évről-évre növekedik, de a román sajtó is elfogultan önző emberek uszításai miatt szólni sem mernek. Hiszen bármily kis jogot is kapjon a magyarság, ezt az ellenpárt hazaárulásnak bélyegzi. (Lásd a nyugdíjtörvényt). A Magyar Párt kezdettől fogva azért harcolt, hogy a többségi népet ezeknek igazságáról meggyőzze. A tíz esztendős kisebbségi harcnak kétségtelenül megvan az eredménye. A fontosabb eredmény a belső : a magyarságot sikerült egészében a Magyar Pártba megszervezni és meggyőzni arról, hogy jogainkat csak egyenes és nyílt küzdelemmel egyetlen párt kebelén belül érhetjük el. A külső eredmény is na- Tárca. Sepsiszentgyörgytől Chicagóig. Irta: Kásás Ernő. — 14-ik közlemény. — Hogy mennyire becsülik az országok ezt a típust, a következő eset jut eszembe: Egy magyar bevándorló, amerikai állampolgárrá való fölvételét kérte és mikor elkészülve az állampolgári vizsgára, azt sikeresen letette, az eskütételre került a sor. Azonban a mi magyarunk szeme könnybe lábbadt és nem tudott szóhoz jutni... Elmaradt az eskü. Másodszor ugyanaz ismétlődött, a biró pedig újra haladékot adott. Harmadszor aztán nekifohászkodott az öreg, de mikor újra elfogta a szivét valami, sírva jelentette ki, hogy ne haragudjanak rá, lemond az amerikai állampolgárságról, de az esküt nem képes letenni. És a bíró könynyezve felelte : „Aki annyira szereti szülőhazáját, az csak büszkeségére vállhat ennek az országnak is, szavai csak becsületességre, nyíltszívűségre vallanak, eskü nélkül is megadom az állampolgári papírját.“ A templom-jubileum következő szónoka egy angol püspök volt, aki páratlan egyszerűséggel mondott angol nyelvű beszédet, hogy a nyelvben járatlanabbak is megértsék közvetlen szeretetének hangját. Utána egy ottszületett, Philadelphiában végzett fiatal magyar pap szónokolt, aki botrányosan rosszul tudott magyarul, amellett a beszédének nívótlansága is hasonló volt. Már befejeződtek a szónoklatok, mikor hirtelen fölállt a padjában egy „okvetlen szerepelni akaró” hivő és mint borosasztalnál szokás, toasztot rögtönzött ekképpen . Miután mindenki megfeledkezett itt arról, hogy a vendégpüspök idejövetelét megköszönje, igy én vagyok kénytelen az Ő fáradságát és gyönyörű beszédjét megköszönjem. Majd néhány szót angolul is szólott a meglepett ,ünnepelt“-hez. Nagynehezen sikerült visszarángatni helyére. Ilyen mozgalmas és színes jubileum után a délutáni órákban összegyűltek egy magyar ember tánctermében (Szabó Hall), ahol a vendégszereplő színészek, műkedvelők, politikusok tartják előadásaikat, összejövetelüket. Hát bizony az minden volt, csak ünnepély nem. Olyan pokoli lárma volt a tágas teremben, hogy alig lehetett hallani a kezdődő műsort, ami csak az amerikai és utána a magyar Himnusz éneklésénél csillapult. Ez alkalomra kijött a chikágói magyar konzul is, akinek beszédje előtt egyik — nyilván dühös honfitárs — torkaszkadtából a következőt ordította le a nagyérdemű nemhallgatóságra: „Értsék meg emberek ... nem vagyunk állatok, ne ordítsanak, viseljék úgy magukat, hogy lehessen hallani, stb.* Pedig nagyon szép beszédek hangzottak el, aminek alapján több mint 1000 dollár adományhoz jutott az egy ház. Hiába a fegyelmezetlenség súlyos jelei szembetűnően mutatkoztak,mihelyt „mindenki* eljöhetett fizetés nélkül is. A gyerekek össze-vissza szaladgáltak a teremben, kiabálva tépték, rángatták, boxolták egymást, ami még fokozta aztán egynéhány bolsevista ízléstelen közbekiabálásának zaját. Nálunk az ilyent botránynak nevezik, itt azonban a leghiggadtabban folytak a szónoklatok. Már sokan türelmetlenkedtek és levonultak a pincehelyiségbe, amit bizonyára köszenet elraktározni építettek, azonban jelen esetben javában folyt az ivás. Természetesen rögtön közrefogtak és „megtrittoltak.“ Ez abból áll, hogy 4—5 ismerős egy csoportban megáll az itókát rejtő asztal mellett, a trittoló (traktálónak lehetne mondani) pedig fizet mindenkinek egy-egy pohárral vagy kupicával. A következő pohár fizetését a másik veszi át, aki előre fizeti az esedékes pohár bornak csúfolt savanyú valamit. így aztán nem tart soká, míg „becsudálkoznak“ a mi embereink, hogy aztán keserű nótára fakadjanak. így érnek véget az ünnepségek utolsó akkordjai. * # * Gyorsan röpülnek a hetek, hónapok, lassan a művészi élettel is megismerkedem. Egy ajánlólevél alapján egy német orvos kalauzolásával különös egyesület összejövetelére megyünk. Neve: Schlarafia-Chicagoana. Minden világvárosban vannak fiókjai, aminek száma felül van a 150-en. A tagjai pedig a világ bármely pontján jöjjenek is össze, ott is barátok ismeretlenül is, társadalmi, foglalkozásbeli különbség nélkül. Chicagóban mintegy 80 tagja van, akik valamennyien egyetemvégzett német és németbarát férfiak. A cél pedig kellemesen, külső világ hétköznapjaitól mentesen, szellemesen elszórakozni, eltréfálni. Soká kanyarog ismerősöm