Székely Nép, 1934 (52. évfolyam, 1-52. szám)

1934-07-01 / 26. szám

20. szárfi Sít. Gheorghe LM. évfolyam vasárnap, 1934. julius 1 Előfizetéseket és hirdetéseket e kiadóhivatal vesz fel. .. .. KIADÓHIVATAL: PIATA AVERESCU He. 4 ELŐFIZETÉB* évr* 150 Lei. negyed évre 40 Lei. Haza és állam. Nézd a kék bércek koszorúzta síkságot, hol hun őseid közel másfélezer esztendeje országot alapítottak és azt leszármazottaik annyi századokon át török, tatár, német dúlások ellen vérük hullásával oltalmazták, megtartották, hogy aztán szent örökség gyanánt reád hagyhassák. És ez a föld megérdemelte, hogy minden rögét verejtékkel, vérrel áztassák, mert zsíros barázdái gazdag aratással térítik vissza az éjt-napot eggyétevő szorgalmat. De a vulkánok alkotta hegyláncok is nem pusztán szemet-lelket gyönyörködtető, kies tájakat rejtegetnek, melyeknek élén itt is, ott is más és más gyógyító balzsamot hordozó, ásványvizes források fakadnak fel, hanem míg hátukon szinte kimerithetlen, daliás fenyveseket, dús lombkoronáju tölgyeseket zugat a szél, addig méhükben drága ércek, színes márványok, kőszén garmadák, vagy palackba zárt szellemek gyanánt, kiapadhatatlan földgáz-kutak alszanak és várják az ébredést. Avagy nézd, a hegyek alján mint sorakoznak a csöndes kisfaluk, melyeknek fehér tornyai mint fatörzshöz támasztott fejszenyelek világitnak feléd, fejszék, mikkel, ha szorul a kapca, akár az éltedre acsarkodó, veszett ordast ütheted agyon, akár eldőlni viheted őket, hogy szálfákat döntsél boronaházad, jövendőd építésére. A falvak körül pedig naplementén a hazatérő csordák, nyájak méla kolompja szól, a csordáké, a nyájaké, miknek minden kis bociját, báránykáját testvéreid éber gondja nevelte fel. És nézd, a munkás nap után az esti csillag fényén mint gyülekezik a tűzhely körül a ház népe kezdve a viharvert, barázdált arcú, őszbecsavarodott öregeken, le egészen a ragyogó, tiszta tekintetű, pirospozsgás, kis góbékig, hogy békességgel elfogyasszák becsülettel megszolgált estebédjüket. De a betakarodás után a hosszú tél kurta napjain tartós estéin a kis faluk szentjánosbogárzó apró házaiban a fáradt test pihenése alatt a lélek virágzik ki Itt születnek meg a székely ezermesterség fába faragott vagy ötletes kézimunkákba hímzett bizonyságai. És a csöndes munkát, hogy megédesítsék, ilyenkor születnek a meleg dalok, melyeken a szív méláz s elandalog. A téli szorgoskodás érlelte ki a népi lelkiséget megtestesítő, székely iparművészetet, zene- és népköltészetet. Mindez, amit a székely hegyorosptól a guzsalyos nótáig, Csaba királyfitól a falusi tűzhely mai parázslásáig röviden felvázoltunk, összevéve adja, amit mi a szívünk utolsó dobbanásáig haza gyanánt melengetünk. Ezzel szemben az állam — a tudomány meghatározása szerint — a társadalmi lét legtökéletesebb, leghatalmasabb fejleménye az a közösség, melyben meghatározott területen élő nép társas életre, a joguralom fenntartására, szellemi és anyagi jóléte megvalósítására jogerkölcsileg szervezkedett. Így fest az elmélet, de a gyakorlatban igazán nem os——————— Tárca. Diós palacsinta. írta Szöllösi Zsigmond. A vendéglősnő kieső halványképű, de kellemes vonású, telt asszony, akire a sötét ruha és a fekete fejkendő is hasztalan próbálta ráerőszakolni az öregséget, igen korlátolt számú személyzettel vezette az üzemet. Mindössze egy rettentően szeplősképű kis sürdőlány segédkezett neki a házban, az udvaron pedig egy hajlotthaju, hosszúkarú keszeg emberke, szemmel láthatólag félkegyelmű, locsolt, söpört, rakosgatta a fát és hordta a vizet, akkora kalappal a fején, hogy csak a konya, vékony bajusza lógott ki alóla. A főzés fontos és a kiszolgálás tapintatot igénylő munkáját az asszony maga végezte. A vacsora után természetesen illett érdeklődni az egyetlen vendégnél, hogy izlett-e a dióspalacsinta, amelyet rendelt és illett megkérdezni azt is, hogy Sövényes minek köszönheti a megtiszteltetés szerencséjét. De mikor a vendég azt felelte, hogy ilyen remek tésztát tizenkét évvel és három hónappal ezelőtt evett életében először és utoljára, mégpedig pontosan itt, ebben a vendéglőben és most is egyedül és kizárólag azért utazott ide, hogy ezt a gyönyörűséget megrepetálja, Micskeiné úgy megzavarodott, hogy belepirult. Nem tudta, bóknak vagy gúnynak vegye a tréfát, csak annyit érzett, hogy igazságnak nem szabad vennie. Kényszeredett mosollyal vonult vissza. De másnap reggel, mikor a pesti vendég még egy félórával a reggelije elköltése után is ott ült csendes püfékeléssel a filagóriában, se a vonat iránt nem érdeklődött, se mustraládát, se olyan aktatáskát nem vett elő, amilyennel a biztosító ügynökök veszik sorra a házakat, szekurálásra lelkesíteni, már a torkát verte a kíváncsiság. Gáborszki remekül érezte magát. Ezúttal egyedül és nagyszerűen aludt a vendégszobában. A vendéglő frissen meszelt hófehér falaival és a kedves, tiszta kis kert üdén fürdött a koranyári reggel aranyos levegőjében. Mi okosabbat tehet az ember, minthogy akár estig itt üldögél mozdulatlan? Az asszony azonban egy idő múlva nem állta tovább. Zavart mosollyal az arcán közeledett, pár lépéssel a filagória előtt megállt és miután egy párszor végigsimította a kötényét, végre kiszökött belőle a kérdés : — Hát csakugyan üdülni tetszett idefáradni hozzánk ? Erős hitetlenkedés érzett a hangjában. Gáborszki pedig mosolyogva, de bizonyos keménységgel felelt: — Nem én. Hiszen megmondtam, hogy miért jöttem. Olyan palacsintát akartam enni, amilyet csak maga tud csinálni a világon. És nem is megyek el addig, amíg el nem teltem vele. Márpedig erre hamarosan nincs kilátás. Egyben egy udvarias mozdulattal helyet kínált az assonynak az asztal mellett. Az asszony azonban nem ült le, csak a kezével támaszkodott a szék támlájára. Úgy belepirult a dicséretbe, mint egy fiatal menyecske, a büszke szégyenkezés lángja lobbant fel a szemében és igen halkan mondta: — Köszönöm szépen a bókot, de nem olyan nagy mesterség az, kérem. Tudja azt minden valamirevaló asszony, mert szégyen lenne, ha nem tudná, hacsak nem olyan dáma, akit okosabb dolgokra neveltek. Majd csinálok én valami mást is, amivel szintén meg tetszik lenni elégedve. Gáborszkinak fölragyogott a szeme és helyeslően bólogatott. — Végig fogjuk próbálni, ha százféle lesz is. Nem megyek el, amíg végig nem kóstoltam minden tudományát. Az asszony megint elmosolyodott, de aztán egyszerre lelakadt a feje, elborult az arca, csüggedt, kis mozdulatot tett a kezével és mint a sóhajtás, olyan csendesen mondta: — Arra már nem igen lesz idő. Gáborszki meglepődött, de tréfára igyekezett fordítani a dolgot. — Úgy gondolja, hogy húsz esztendő alatt se lennék kész vele? Az se baj. A halál nem sürgős, ha van mit ennie az embernek ! A tréfás szó nem vidította fel az asszonyt. — Nem arról van szó, kérem. De én már bucsúzkodóban vagyok itt. Azt se tudom, hány napot vagy hetet érek még ebben a községben, mert arra szántam, magamat, hogy átadok mindent. Gáborszki úgy meghökkent, hogy fölpattant a székről és a szivar majd kiesett a szájából. Egy ideig ebben az érthetetlen meghökkenésben némán nézett az asszonyra, azután szinte eszméletlenül buggyant ki a száján a kérdés: — Hát... olyan rosszul megy az üzlet? Az asszony ingatta a fejét. — Azt nem lehet mondani. Nem megy az se jobban, se roszszabbul, mint ahogy szokott. Csak .. . Kibuggyant a könny a szeméből és most már kínálás nélkül is leült. Gáborszki is viszszaereszkedett a helyére és riadt, sürgető tekintettel nézett rá. Kisvártatva megeredt az asszony szava és folydogált csendesen aszájából.