Székely Nép, 1935 (53. évfolyam, 1-51. szám)
1935-01-06 / 1. szám
vasárnap, 1935. január 6. szám. Sít. Osteorghe. Lili. évfolyam.I SZÉKELY 1«fly«d évre 40 Lei. Egyes szám 3 Lei . Sz erkesszfiség: PIAŢA AVERESCU No. 4. 1 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre 150 Lei. Félévre 75 Megjelenik hetenkint egyszer: | VASÁRNAP ! Előfizetéseket és hirdetéseket a kiadóhivatal vesz fel................. KIADÓHIVATAL: PIATA AVERESCU No. 4 0 ] évre. A székelység, melynek részére a párizsi egyezmény kulturális autonómiát biztosított, immár az imperiumváltozás tizenhetedik új évébe lép. Az a bánásmód, melyben kulturális téren a mindenkori kormányok által részesült, semmiféleképen sem vág egybe azzal az elvvel, amit kulturális autonómiának lehet nevezni. Sőt! A kulturzóna létesítésével és az állami iskolák építtetésének erőszakolásával épen ellen kezdje történik annak, amit várhattunk volna a mindenkori kormányzattól. Kettőzött sérelem az a további tény, hogy a székelyföldi iskolákat teletömték magyarul nem tudó tanítókkal, akik dupla fizetéssel a gyerekeinket se magyarul, se románul, se írni, se olvasni nem tudják megtanulni. Ne is beszéljünk az egyéb elemi ismeretek elsajátításának lehetetlenségéről. Az a szimpla tényállás, amit senki le se tagadhat. A kulturzóna létesítése a Székelyföldön és a határszéli magyarok lakta vidékeken azt a bevallott célt szolgálja, hogy az elmagyarosodott és elszékelyesedett románságot visszavigyék anyanyelvükhöz. Ez a célkitűzés segédeszközöket nyer a névelemzés sokszor erőszakos módszerein felül abban is, hogy vallási térítések is történnek, olyanoknál is megkísérelvén ezt, akik több évtizedes, sőt évszázados múlttal bíró családjukban mindig azt a vallást követték, melytől most eltéríteni szándékoznak a kulturzónás terület hatalmi exponensei, nem mulasztván el esetenként a közigazgatási szelíd és „más“ nyomás minden lehető eszközeit sem felhasználni. Legutóbb már a felekezeti magyar tannyelvű oktatás tanerői és a még elvétve megmaradt állami magyar tanítók ellen indult ostrom és a nyelvvizsgák révén oly nagy pusztítása következett be a tanerők számának, akik magyar nyelven voltak és — pillanatnyilag — meg vannak hivatva gyermekeinket tanítani, hogy kétségessé vált minden lehetőség, hogy velünk született faji kultúránkat abban a terjedelemben tudjuk fenntartani, melyben jogunk van nemcsak emberileg, hanem a békeszerződések szellemében is, nem is beszélve a székelység részére biztosított azon további jogról, melyet a szászokkal együtt a kulturális autonómia nevével fejezhetünk ki és amely azt jelentené valójában, hogy az állam pénzén, de saját kulturális szervezetünk útján folytassuk úgy az elemi, mint a közép és felső iskolákban anyanyelvünkön az oktatást és az iskolákon túli mindeneket magában foglaló kulturális tevékenységet az államhatalom legfőbb ellenőrzési joga és az állam törvényeinek tiszteletben tartása mellett. Egész természetesen arról is gondoskodva, hogy az iskolákban oly mértékben tanítassék az állam nyelve, hogy azt minden tanuló elsajátítlhassa legalább is a középiskolák négy alsó osztályainak elvégzése kapcsán, de már esetleg az elemi oktatás hat osztályának elvégzésével is, ha arra egyáltalán van képessége. Nem késhetik már sem-milyen illetékes faktor részéről annak belátása, hogy a székely kulturális autonómia megvalósítása további halasztást nem tűrhet se az egyházak, se az államhatalom részéről. Mindennek azonban a megvalósításához erő és összetartás, nemkülönben kölcsönös megértés is kell. Amíg külpolitikai események ürügye alatt egyfelől nem merjük előhozni e jogos kívánságunk pontos tervezetét, másfelől a többségi nép politikai vezetői is a politikai atmoszféra kedvezőtlen voltát hangsúlyozva, hessegetik el ily irányú politikai akarásunkat, addig csak a mostani elnyomottságunk érzetével eltelve és elmerülés előtt állva a terhes iskolafentirtó költségek miatt anyagilag ia, csak a Tárca. Pénz és szerelem írta Russel Bertrand. Midőn a romantikus világnézet még a lobogó lelkesedés korát élte, nagyon gyakran volt vitatárgya, hogy pénzért, vagy szerelemből tanácsos-e házasodni? Az ifjú nép, amelyiknek elvégre bőrére megy a dolog, akkoriban rendszerint a szerelmi házasság mellett tört polcát, de szüleik általában többre becsülték a pénzházasságot. E kor regényei a fogós kérdést többnyire azzal juttaták szerencsés végre, hogy a hősnőről, aki látszólag szegény volt, mint a templom egere, az utolsó lapon kiderült, hogy valójában gazdag örökség vár reá. A való élet azonban az olyan fiatal urakat, akik ilyen meglepetésről ábrándoztak, csaknem kivétel nélkül tápon hagyta. Óvatos szülők azt szokták ugyan hangoztatni, hogy szeretnék, ha lányaik szerelemből mennének férjhez, de azért gondosan ügyeltek arra, hogy azok csak vagyonos ifjakkal kössenek ismeretséget. Ez a módszer néha nagyon gyümölcsözőnek bizonyult, így például nagyon sikeresen alkalmazta azt édesanyám apja, ki valamennyi romantikus hajlamú leányát nagyon jól adta férjhez. Manapság, mikor a lélektannak olyan nagy szerepe van, a dolog nem olyan egyszerű, mint nyolcvan évvel ezelőtt. Ma már tudjuk, hogy a pénz csakugyan lehet ébresztője, vagy legalább is egyik ébresztője az igazi szerelemnek. A történelem erre számos példát mutat. Disraeli Benjamin, a későbbi Beaconsfield lord, ifjú korában nagyon szegény, de rendkívül becsvágyó és nagyratörő is volt. Feleségül vett egy gazdag özvegyasszonyt, aki jóval idősebb volt, mint ő és akit általában kissé együgyűnek tartottak. E nőnek köszönhette, hogy pályája fölfelé ivett. A cinikus közvélemény ugyan azt hirdette, hogy Disraeli jobban szerette a pénzt, mint a gazdáját, de ez valótlan volt, mert egész házas életükben odaadó hűséggel és gyöngédséggel ragaszkodott feleségéhez. Nem hiszem, hogy, ha megismerkedésük idején az özvegy szegény lett volna, úgy is beleszeret, de a hála, mit iránta érzett, csakhamar őszinte érzelemmé mélyült benne. Nem is ritka eset, hogy a szerelmet és ragaszkodást az kelti életre, hogy a nő férjét életcélja megvalósulására segíti. Az olyan férfiak, kikben jókora nagyravágyóé a fő mozgatóerő, többnyire olyan asszonyokba szoktak beleszeretni, akik képesek pályájukon magasabbra segíteni őket és csak a nagyon sekély 63 felületes pszichológia ítéli nem valódinak az ilyen szerelmet csak azért, mert az ösztönösen az önhaszonban gyökerezik. Még disrnelinél is jellemzőbb példa erre a Mohamedé, ki, tudvalevőleg tevehajcsár volt egy vagyonos özvegynél, kibe beleszeretett és végül feleségül vett. Az asszony pénze segítette aztán keresztül őt prófétai vállalata első sovány esztendein. Ezenfelül Mohamed nem is az az ember volt, aki beérte volna, hogy szive hajlamával csak egyetlen nőt tiszteljen meg, de azért — a többnejűség határai között — felesége és jóltevője iránt változatlanul igaz hajlandósággal viseltetett. Olyan példákat hoztam fel, melyeknél a férj szegény, az asszony pedig gazdag volt, de a férfiak kormányozta, mai világban ennek fordítottja még sokkal gyakoribb eset. Ha egy nagyon gazdag ember nagyon szegény leány kezét kéri meg, a nő — kivált ha társasági nagyravágyóé berzenkedik benne — valósínűleg olyan bálafélét érez kérője iránt, amelyik könnyen melegül szerelemmé, feltéve, hogy férje nem nagyon ellenszenvesnek], mindenesetre azonban a gazdag házasulandónak személyileg nem szükség oly vonzónak lennie, mint aminő a garasnélkül családalapításra készülőben feltétlenül nélkülözhetetlen. „Akinek van, annak még adatika, vagyis gazdagsággal sokszor nemcsak szmleges, hanem valódi szerelem is vásárolható. Ez igazságtalan és rémítően csúnya dolog, de — sajnos — mégis igaz. Mindezáltal bátran állítható, hogy bár a pénz kétségtelenül lényeges tényező a házas életben, azért önmagában a boldogságot még nem biztosíthatja. Hányszor fordul elő például, hogy a vagyonos házasfél — legyen nő vagy férfi — olyan igényeket visz magával a fészekbe, melyek egészen fölemésztik pénze hozadékát úgy, hogy belőle a jövő építésre semmi sem marad. Vagy az sem ritka dolog, hogy a gazdag házasfél anyagi erejét egészségének rozoga volta miatt egészen az orvosok és a patika emésztik fel. Szóval a pénz a házasságban is jó kazánfűtő, de csak akkor, ha van gép, amit emeljen vagy elhaladását segítse.