Székely Tanügy, 1902 (3. évfolyam, 1-19. szám)
1902-01-01 / 1. szám
-Gik oldal, helyes irányú tanítói közszellem teremtése — megkövetelnek! Megjegyezhetnék nyomban, hogy az iskola beléletének intenzív fejlesztése nem függött egészen a tanító testületek színén felmerült és vitatott értekezések értékétől, azt inkább más mellék, a tanítók és tanítótestületek hatáskörén kívül eső körülmények befolyásolták. Nem hajtották végre a népoktatási törvényt: mulasztás, iskolahiány, felszereletlenség, felekezeti és nemzetiségi érdekek stb. előtolulása befolyásolják ma is. A nemzeti népnevelésnek virágzóvá tétele sem egészen azért szenvedett hajótörést, mert a tanítótestületek nem fejtettek, hanem inkább azért, mert nem fejthettek ki intenzív munkásságot, sőt a tanítói kar művelődési színvonalának kívánatos emelése is ezen akadt meg. Hiba volt ugyanis és az marad — úgy látszik — továbbra is, hogy a hazai tanítótestületek nem egyesíthették magukban a hazai tanítóság egyetemét. Külön egyesülhettek a felekezetiség czime alatt, külön egyesültek a községi és állami jelleg szerint. Lettek úgynevezett megyei (hivatalos) tanító testületek, melyeknek kötelezett tagjai az áll. és községi iskolák tanítói. De ezekből később külön érdekeik védelmére kiváltak a polg. isk. tanítói és az állami eltanítók. Már azelőtt is külön voltak s csak jó szántukból csatlakoztak néhányan a református, katholikus iskolák tanítói. Külön egyesülhettek, külön is maradtak: a görög katholikus, görög keleti, lutheránus iskolák — egyben nemzetiségi — tanítói. Mi természetesebb, minthogy ily széttagoltságban, az iskolafenntartók és anyagi okok által, a tanítótestületeket alkotó tanítók elé gördített akadályok, a tanítótestületek intenzív működésének rovására estek s az iskola belélete, a nemzeti népnevelés, a tanítói kar művelődési színvonalának emelésével szemben éppen annyi kifogást tehetünk, mint tesz maga a miniszter. Éppen ezért komoly hangok emeltették, hogy a miniszter, Magyarország m. királyi vallás- és közoktatási minisztere, most, mikor az iskolák és tanítók államosítása vagy legalább állami támogatása mind sűrűbben napirenden van, szigorú intézkedést tegyen, hogy minden tanító elsősorban a megyei (hivatalos) tanítótestület kötelékébe tartozzék és ezt mindjárt kezdje meg bár az államsegélyes felekezeti tanítók berendelésével. Persze nem történt meg. A tanítók és tanítóegyletek tehát dolgoznak ezután is, mint eddig, a maguk szétforgácsolt erejének gyengeségével, nem ritkán egymás ellen, sőt — fájdalom — sokszor a nemzeti népnevelés ellen. Mert — s ezt jegyezzük meg jól, a nemzetiségek és felekezetek hazájából bizony leggyorsabban a hazafiságot száműzik s az a leggyengébb, mert legutáltabb ember, ki ennek útját készitgeti — a tanító. Ezt mindennapi tapasztalatok alapján állítjuk. Igaza van a miniszternek mikor, talán a vázolt viszonyokat ismerve és az egyedül hagyott, bármily képzett és lelkes tanító sikertelen küzdelmét látva, azt mondja: nagy fontosságot tulajdonítok a tanító egyleteknek, amelyeket úgy kívánok tekinteni, mint a magyarországi népoktatásügyi közvélemény szószólóit és kifejezőit, ahol az eszmék és irányzások, legfontosabb nevelési és didaktikai elvek kijegeződéséhez szükséges tényezők együttműködnek!" És mi hozzátesszük: hol a magyarnemzeti nevelés alapjaival a nemzeti öntudat, faj és hazaszeretet szentségének hirdetésével a jövendő Magyarországot erősítgetik, hol a testület tömörült erejével az egyednek védelmet, biztosítékot, az ügynek diadalt szereznek, hol erősítik, nevelik a gyengét, harczba viszik az erősebbet. De ehez nem elég a miniszter részéről annyi, hogy felszólítja a megyei tanító egyleteket, hogy „saját autonóm hatáskörükben, alapszabályaiknak esetleg szükséges módosításával tegyék meg a kellő intézkedéseket arra nézve, hogy a tanítóegyesületi élet e fennebb körvonalazott czélokat biztosítsa!” Nem elég. Oda legelső sorban a magyar tanítóság tömöritése kívántatik. Valameddig Magyarországon a felekezetiség örve alatt nemzetiségi agitácziók folynak; az állami, magyar ref. és kath. tanítók külön válva mamaradnak, mig alkalom és idő lesz az egymásközti különbség bármily kis látszatának ápolására, addig a miniszter szavai szépen hangzó szavak maradnak — eredmény nélkül. A reformot tehát ott kell kezdeni, hogy a hazai tanítóság kivétel nélkül egyesüljön a megyei tanítótestületek kötelékében és ezen tanítótestületek által képviseleti alapon szervezett Országos Bizottságban — a hazai tanítóság parlamentjében. De, ha tovább vizsgáljuk a miniszer úr intézkedéseit, a továbbiakban sem érthetünk vele egyet. A miniszter ugyanis azt ajánlja, hogy a tanító egyesületek munkálkodásának súlypontja a járáskörökbe helyeztessék át, amelyek évenként csak egyszer tartsanak gyűlést és teljesen elég, ha a közgyűlések csak minden második évben tartatnak meg-Hát ez így nem jól van. Elismerjük szükségességét annak, hogy a körökben szélesebb körű munkásságra nyúttassék alkalom, de hangsúlyozzuk, hogy évenként egy gyűlés nem elegendő. Eddig legalább két gyűlést tartottak a körök s így sem jutottak várt eredményre. Az évi egy gyűlésből feltétlenül kevesebb haszon lesz. Azt a kárt mit az egy vidékhez tartozó tanítók a ritka érintkezésből eredő elidegenedésben szenvednek, ellensúlyozni nem lehet. Pláne, ha az is kimondatik, hogy megyei gyűlésre csak 2 évenként kell összejöniök. Véleményünk szerint a megyei közgyűlésben kell a testületi élet minden fontosabb mozzanatának lefolynia. Onnan kell kiindulni minden tervnek, de nem a központi választmány adminisztratív intézkedése folytán, mint a miniszter ur tervezi, hanem a megyei tanítóság egyetemének határozatából. (Vége köv.) Székely Tanügy, Marosvásárhelyt, 1902. január 1. Intő szó a tanítóhoz Elöljáróban két kis szomorú törtéténetet mondok el. Egyik egy papról, a más egy tanítóról szól, de előre meg kell jegyezem, hogy ezek egymást nem is ismerték. Nem rég történt, egy székely falucskában élt egy igen tiszteletreméltó protestáns pap, kit paptársai maguk között az elsővé tették: esperes volt. Kényelemben élt, vagyonos ember volt, hinten járt s munkáját szigorú pontossággal végezte. Humánus érzés lakta egész belsejét, beszédét cselekedet követte s kis községe és egyháza boldogitásáért kész volt bármily fáradságra, nehéz munkára. Családi életében boldog volt. Gyermekei nem voltak, de amint mondani szokta: „sebaj annál több jót tehetek másokkal“, vigasztalása és megnyugtatója volt e mondása. Szóval: halála előtt a mennyire boldognak mondhatja az ember magát — ő boldog volt.