Székely Tanügy, 1902 (3. évfolyam, 1-19. szám)

1902-01-01 / 1. szám

-Gik oldal, helyes irányú tanítói közszellem te­remtése — megkövetelnek!­ Megjegyezhetnék nyomban, hogy az iskola beléletének intenzív fejlesz­tése nem függött egészen a tanító testületek színén felmerült és vitatott értekezések értékétől, azt inkább más mellék, a tanítók és tanítótestületek hatáskörén kívül eső körülmények be­folyásolták. Nem hajtották végre a népoktatási törvényt: mulasztás, iskola­hiány, felszereletlenség, felekezeti és nemzetiségi érdekek stb. előtolulása befolyásolják ma is. A nemzeti népnevelésnek virágzóvá tétele sem egészen azért szenvedett hajótörést, mert a tanítótestületek nem fejtettek, hanem inkább azért, mert nem fejthettek ki intenzív munkás­ságot, sőt a tanítói kar művelődési színvonalának kívánatos emelése is ezen akadt meg. Hiba volt ugyanis és az marad — úgy látszik — továbbra is, hogy a hazai tanítótestületek nem egyesít­hették magukban a hazai tanítóság egyetemét. Külön egyesülhettek a felekezetiség czime alatt, külön egyesültek a köz­ségi és állami jelleg szerint. Lettek úgynevezett megyei (hivatalos) tanító testületek, melyeknek kötelezett tagjai az áll. és községi iskolák tanítói. De ezekből később külön érdekeik védel­mére kiváltak a polg. isk. tanítói és az állami el­­tanítók. Már azelőtt is külön voltak s csak jó szántukból csatlakoztak néhányan a református, katholikus iskolák ta­nítói. Külön egyesülhettek, külön is maradtak: a görög katholikus, görög keleti, lutheránus iskolák — egyben nemzetiségi — tanítói. Mi természetesebb, minthogy ily széttagoltságban, az iskola­fenntartók és anyagi okok által, a tanítótestü­leteket alkotó tanítók elé gördített akadályok, a tanítótestületek intenzív működésének rovására estek s az iskola belélete, a nemzeti népnevelés, a tanítói kar művelődési színvonalának emelésével szemben éppen annyi ki­fogást tehetünk, mint tesz maga a miniszter. Éppen ezért komoly hangok emel­tették, hogy a miniszter, Magyar­­ország m. királyi vallás- és közokta­tási minisztere, most, mikor az iskolák és tanítók államosítása vagy legalább állami támogatása mind sűrűbben napirenden van, szigorú intézkedést tegyen, hogy minden tanító első­sor­ban a megyei (hivatalos) tanítótestület kötelékébe tartozzék és ezt mindjárt kezdje meg bár az államsegélyes felekezeti tanítók berendelésével. Persze nem történt meg. A tanítók és tanítóegyletek tehát dolgoznak ezután is, mint eddig, a maguk szétforgácsolt erejének gyenge­ségével, nem ritkán egymás ellen, sőt — fájdalom — sokszor a nemzeti népnevelés ellen. Mert — s ezt jegyezzük meg jól, a nemzetiségek és felekezetek hazájából bizony leggyorsabban a hazafiságot száműzik s az a leggyengébb, mert legutáltabb ember, ki ennek útját készitgeti — a tanító. Ezt mindennapi tapasztalatok alapján állítjuk. Igaza van a miniszternek mikor, talán a vázolt viszonyokat ismerve és az egyedül hagyott, bármily kép­zett és lelkes tanító sikertelen küz­delmét látva, azt mondja: nagy fontosságot tulajdonítok a tanító egy­leteknek, a­melyeket ú­gy kívánok te­kinteni, mint a magyarországi nép­oktatásügyi közvélemény szószólóit és kifejezőit, a­hol az eszmék és irányzások, legfontosabb nevelési és didaktikai elvek kijege­ződéséhez szükséges tényezők együtt­működnek!" És mi hozzá­tesszük: hol a magyar­nemzeti nevelés alapjaival a nemzeti öntudat, faj és hazaszeretet szent­ségének hirdetésével a jövendő Magyarországot erősítgetik, hol a tes­tület tömörült erejével az egyednek védelmet, biztosítékot, az ügynek diadalt szereznek, hol erősítik, neve­lik a gyengét, harczba viszik az erő­sebbet. De ehez nem elég a miniszter ré­széről annyi, hogy felszólítja a megyei tanító egyleteket, hogy „saját autonóm hatáskörükben, alapszabályaiknak eset­leg szükséges módosításával tegyék meg a kellő intézkedéseket arra nézve, hogy a tanítóegyesületi élet e fen­­nebb körvonalazott czélokat biztosítsa!” Nem elég. Oda legelső sorban a magyar tanítóság tömöritése kívántatik. Valameddig Magyarországon a fele­kezetiség örve alatt nemzetiségi agi­­tácziók folynak; az állami, magyar ref. és kath. tanítók külön válva ma­maradnak, mig alkalom és idő lesz az egymásközti különbség bármily kis látszatának ápolására, addig a miniszter szavai szépen hangzó szavak maradnak — eredmény nélkül. A reformot tehát ott kell kezdeni,­­ hogy a hazai tanítóság kivétel nélkül egyesüljön a megyei tanítótestületek kötelékében és ezen tanítótestületek által képviseleti alapon szervezett Országos Bizottságban — a hazai ta­nítóság parlamentjében. De, ha tovább vizsgáljuk a miniszer úr intézkedéseit, a továbbiakban sem érthetünk vele egyet. A miniszter ugyanis azt ajánlja, hogy a tanító egyesületek munkál­kodásának súlypontja a járáskörökbe helyeztessék át, a­melyek évenként csak egyszer tartsanak gyűlést és teljesen elég, ha a közgyűlések csak minden második évben tartatnak meg-Hát ez így nem jól van. Elismerjük szükségességét annak, hogy a körökben szélesebb kö­rű munkásságra nyúttassék alkalom, de hangsúlyozzuk, hogy évenként egy gyűlés nem elegendő. Eddig legalább két gyűlést tar­tottak a körök s így sem jutottak várt eredményre. Az évi egy gyűlésből feltétlenül kevesebb haszon lesz. Azt a kárt mit az egy vidékhez tartozó tanítók a ritka érintkezésből eredő elidegenedésben szenvednek, ellen­súlyozni nem lehet. Pláne, ha az is kimondatik, hogy megyei gyűlésre csak 2 évenként kell összejöniök. Véleményünk szerint a megyei köz­gyűlésben kell a testületi élet minden fontosabb mozzanatának lefolynia. Onnan kell kiindulni minden tervnek, de nem a központi választmány ad­minisztratív intézkedése folytán, mint a miniszter ur tervezi, hanem a me­gyei tanítóság egyetemének határo­zatából. (Vége köv.) Székely Tanü­gy, Marosvásárhelyt, 1902. január 1. Intő szó a tanítóhoz Elöljáróban két kis szomorú törté­­ténetet mondok el. Egyik egy papról, a más egy tanítóról szól, de előre meg kell jegyezem, hogy ezek egy­mást nem is ismerték. Nem rég történt, egy székely falucs­kában élt egy igen tiszteletreméltó protestáns pap, kit paptársai maguk között az elsővé tették: esperes volt. Kényelemben élt, vagyonos ember volt, hinten járt s munkáját szigorú pontossággal végezte. Humánus érzés lakta egész belsejét, beszédét csele­kedet követte s kis községe és egy­háza boldogitásáért kész volt bármily fáradságra, nehéz munkára. Családi életében boldog volt. Gyermekei nem voltak, de a­mint mondani szokta: „sebaj annál több jót tehetek mások­kal“, vigasztalása és megnyugtatója volt e mondása. Szóval: halála előtt a mennyire boldognak mondhatja az ember magát — ő boldog volt.

Next