Székely Tanügy, 1904 (5. évfolyam, 1-19. szám)

1904-01-01 / 1. szám

2-ik oldal. A sors mindenha mostoha volt hozzánk különben is; életünk javát eltöltöttük valamely felekezetnél és vagy kiüldöztek a jó napok, vagy próbáltuk a nyomorúságot felcse­rélni az­­ államival. A munkában, a testet-lelket ölő munkában meg­őszültünk, elbetegesedtünk. Most aztán nézzük a mások örömét és busulunk a sors véletlenségén, így pl. jó­magam vagy 16 évet töltöttem felekezeti iskolánál s csak három éve vagyok állami szolgá­latban. A bölcs javaslat kizár min­den kedvezményből. Fizetésem nem lehet több 1000 koronánál. Hát ezért dolgozzék az ember 20 esztendeig. Ezért, hogy tovább is a kolduskenyéren tengődjék! Azon merő véletlenség folytán,­hogy nem juthatott kezdetben állami szolgálatba és ott kénytelen volt nyomorogni, ahol kenyeret kapott. Azok a bölcs urak ugyan jól csinálták. A felekezeteknél eltöltött év nem számít, hisz ezt az időt nem is az állam, se a nemzet, se a közművelődés javára használta az a szegény proletár. Meg kell büntetni, meg kell rövidíteni a hit­vány tanítóját, hogy mert ő fele­kezetnél is tanítani­­? Nyomorogjon tovább ! Hát nyomorgunk­­ tovább, de sokáig már nem bírjuk.“ * * * íme kortársak két testvérünk nyilat­kozata. Az indulat forr a többiben is. Mindenki csalódott, mindenki kesergő. Ej! ki a keserveinkkel! Igazságos az ügyünk, jogos a követelésünk. Annak az országnak, melynek szí­vünk szerint igaz fiai vagyunk, mely­­ik, hanem csak az én személyemet. Nevezetesen: én Boér Gergelyt a föld egyik legfinomabb lelkű emberé­nek tartom, a legjobb tanárnak, az éneket és zenét a népiskola kiválóan fontos tárgyának, csakhogy ezekhez nekem mind nem volt és nincs tehet­ségem. A zongora még csak ment valahogy, mert ott azt kell nézni, hogy a kotta melyik hangjegyet mutatja s azt a billentyűt meg kellett ütni. Ez mechanika, ez ment, de a hegedűn én sohasem fogtam egy tiszta hangot. Az én ujjam vagy lejebb vagy feljebb csúszott, a miatt csaltam ki aztán olyan hangokat, a­mitől egy kutya elhányta volna a hangját. A hegedű órákat nem szerettem soha. És ebben csak egy vigasztalá­som volt, hogy nem egyedül voltam. nek jövendője kezeinkben van, s a­melynek kormányzó hatalma mindig háttérbe szorította, a mi jogainkat: meg kell hallani a tanítóság szavát, el kell ismerni igazát, teljesíteni kell kívánságát. Székely tanítók ! Utánam ! Krónikás. Vélemények a Székely Tanügyről. 1. Ötödik éve, hogy a Sz. Tanügyet útnak indítottuk. Lelkesedéssel bon­tottunk zászlót a székelyföldi kultu­rális érdekekért. A székely kérdés kulcsa a tanító­ság kezében van, tehát tanügyi em­berek munkára hívása, lelkesedése és összetartása az első lépés — mon­dogatták a zászló körül csoportosult honfiak. A székely kérdés kulcsa a magyar faj anyagi és erkölcsi súlyá­nak növelésében van, tehát akkor is az iskolából, tanítók által kell meg­indulni a küzdelemnek ... És megindultunk, hittel, remény­séggel, a tanítók lelkesedésébe, mun­kásságába, kitartásába tehát hazafi­­ságába helyezett bizalommal. Azt hittük nem lesz egyetlen tanító a Székelyföldön, kinek meg ne dob­banna a szíve a jelszavukra, remél­tük , nem lesz egyetlen tanító sem, aki ne sorakoznék a zászló alá. Bíz­tunk. És? Az a tisztes gárda, mely jobbjainak elolthatatlan lelkesedésével szállt táborba, ma is ott áll, ma is ott küzd, hullatja verejtékét a mun­kában, felekezeti tekintetek ignorála­Legkivált hárman tündököltünk a távolmaradásunkkal u. m. Tarcsafalvi Albert, a mi büszkeségünk, a mi szelíd lelkű poétánk, azután Zöld József lugosi ig. tan, s én. Mi min­dig akkor állottunk elő a mikor már csengettek. Boér úr mindig a lel­künkre kötötte, hogy a jövő órán aztán elsők legyünk, de a biza mégis mindig utolsók lettünk. Hogy Boért egész az imádásig szerettük, annak igen ekletáns jelét adtuk. Mikor ugyanis 1875, vagy talán 77-ben Kolozsváron az a ret­tentő nagy tűzvész volt, akkor ne­künk Boérral (egy szombat délután) épen dalárda óránk volt. Valamelyik kiment s pár percz múlva rohan be, hogy a belvárosban nagy égés van, aligha a tanár úr lakásához nem közel. Jával, csupán a magyar haza keleti részének biztosításáért . . . Sokan távolról szemlélik még a küzdelmet, mint egykor régen Muhinál, Mohácsnál, Szigetnél, de talán keve­sebb kockáztatással . . . Sokan sorakoznak újra, s midőn már-már a csüggedés bénító érzete ülte meg szivünket, biztató szóval jőnek ... Ezekből a biztatásokból sorra ve­szünk néhányat: Sepsi-Szentgyörgyről jött az első posta. Galambszelid nő, a székely tanítónőképzés őre, vezetője szól hozzánk lelkesítőleg: „ígéretet teszek arra nézve, hogy a „Székely Tanügyet" tőlem telhe­­tőleg pártolom. Szívélyes tisztelettel Sepsi-Szentgyörgy, 1903. deczem­­ber 17. Pálmay Lenke, tanítóképezdei igazgató.“ Ugyanaz­nap Sipos Samu sepsi­szentgyörgyi árvaházi igazgató, a tanügy terén régi szolgatársunk szólal meg: Az okokat kutatod, miért nem vagyunk együtt mindnyájan ? Én egyszerűen hivatkozhatnám a lapodban most megjelenő Potsa József emlékezete c­ímű közlemé­nyem azon részére, hol rámutatok, hogy Potsának az fájt, hogy egy közgyűlés alkalmával, midőn ép Székely János elnökünk tartott ér­dekes felolvasást a közfigyelmet, érdeklődést elnöki figyelmeztetés­sel sem tudta felkelteni, csenget­­­tyühöz kellett nyúlni s itt figyel­meztetem tanitótársaimat, hogy m I ■■■ I ............H—— -1 Boér kiküldött egyet, hogy hozzon biztos hirt, de bizony a küldönc is csak azzal tért vissza, hogy a hir való. Erre felbomlott minden további fegyelem rohant kiki. Ha jól em­lékszem, a tűz valamelyik Szappan­utcában keletkezett, a­melyik pár­huzamosan ment a Bel-Magyar-utczá­­val. Boér épen ott lakott egy kis házi­kóban. Mindannyian odarohantunk, de akkorra már a keskeny utca út­elleni házsorai lángokban állottak, a Boér lakához közel sem lehetett jutni, szegény Boér kétségbeesetten kiáltotta: Jajj a hegedűm ! jajj a hegedűm ! A szívünk majd elszorult , szerettük volna minden áron megmenteni. Egyszer valamelyikünknek eszébe jutott: Jertek a Magyar-utca felől ! A lakáshoz ugyan arról is volt be- Székely Tanügy. Maros-Vásárhelyt, 1904. január 1.

Next