Székely Tanügy, 1904 (5. évfolyam, 1-19. szám)
1904-01-01 / 1. szám
2-ik oldal. A sors mindenha mostoha volt hozzánk különben is; életünk javát eltöltöttük valamely felekezetnél és vagy kiüldöztek a jó napok, vagy próbáltuk a nyomorúságot felcserélni az államival. A munkában, a testet-lelket ölő munkában megőszültünk, elbetegesedtünk. Most aztán nézzük a mások örömét és busulunk a sors véletlenségén, így pl. jómagam vagy 16 évet töltöttem felekezeti iskolánál s csak három éve vagyok állami szolgálatban. A bölcs javaslat kizár minden kedvezményből. Fizetésem nem lehet több 1000 koronánál. Hát ezért dolgozzék az ember 20 esztendeig. Ezért, hogy tovább is a kolduskenyéren tengődjék! Azon merő véletlenség folytán,hogy nem juthatott kezdetben állami szolgálatba és ott kénytelen volt nyomorogni, ahol kenyeret kapott. Azok a bölcs urak ugyan jól csinálták. A felekezeteknél eltöltött év nem számít, hisz ezt az időt nem is az állam, se a nemzet, se a közművelődés javára használta az a szegény proletár. Meg kell büntetni, meg kell rövidíteni a hitvány tanítóját, hogy mert ő felekezetnél is tanítani? Nyomorogjon tovább ! Hát nyomorgunk tovább, de sokáig már nem bírjuk.“ * * * íme kortársak két testvérünk nyilatkozata. Az indulat forr a többiben is. Mindenki csalódott, mindenki kesergő. Ej! ki a keserveinkkel! Igazságos az ügyünk, jogos a követelésünk. Annak az országnak, melynek szívünk szerint igaz fiai vagyunk, melyik, hanem csak az én személyemet. Nevezetesen: én Boér Gergelyt a föld egyik legfinomabb lelkű emberének tartom, a legjobb tanárnak, az éneket és zenét a népiskola kiválóan fontos tárgyának, csakhogy ezekhez nekem mind nem volt és nincs tehetségem. A zongora még csak ment valahogy, mert ott azt kell nézni, hogy a kotta melyik hangjegyet mutatja s azt a billentyűt meg kellett ütni. Ez mechanika, ez ment, de a hegedűn én sohasem fogtam egy tiszta hangot. Az én ujjam vagy lejebb vagy feljebb csúszott, a miatt csaltam ki aztán olyan hangokat, amitől egy kutya elhányta volna a hangját. A hegedű órákat nem szerettem soha. És ebben csak egy vigasztalásom volt, hogy nem egyedül voltam. nek jövendője kezeinkben van, s amelynek kormányzó hatalma mindig háttérbe szorította, a mi jogainkat: meg kell hallani a tanítóság szavát, el kell ismerni igazát, teljesíteni kell kívánságát. Székely tanítók ! Utánam ! Krónikás. Vélemények a Székely Tanügyről. 1. Ötödik éve, hogy a Sz. Tanügyet útnak indítottuk. Lelkesedéssel bontottunk zászlót a székelyföldi kulturális érdekekért. A székely kérdés kulcsa a tanítóság kezében van, tehát tanügyi emberek munkára hívása, lelkesedése és összetartása az első lépés — mondogatták a zászló körül csoportosult honfiak. A székely kérdés kulcsa a magyar faj anyagi és erkölcsi súlyának növelésében van, tehát akkor is az iskolából, tanítók által kell megindulni a küzdelemnek ... És megindultunk, hittel, reménységgel, a tanítók lelkesedésébe, munkásságába, kitartásába tehát hazafiságába helyezett bizalommal. Azt hittük nem lesz egyetlen tanító a Székelyföldön, kinek meg ne dobbanna a szíve a jelszavukra, reméltük , nem lesz egyetlen tanító sem, aki ne sorakoznék a zászló alá. Bíztunk. És? Az a tisztes gárda, mely jobbjainak elolthatatlan lelkesedésével szállt táborba, ma is ott áll, ma is ott küzd, hullatja verejtékét a munkában, felekezeti tekintetek ignorálaLegkivált hárman tündököltünk a távolmaradásunkkal u. m. Tarcsafalvi Albert, a mi büszkeségünk, a mi szelíd lelkű poétánk, azután Zöld József lugosi ig. tan, s én. Mi mindig akkor állottunk elő a mikor már csengettek. Boér úr mindig a lelkünkre kötötte, hogy a jövő órán aztán elsők legyünk, de a biza mégis mindig utolsók lettünk. Hogy Boért egész az imádásig szerettük, annak igen ekletáns jelét adtuk. Mikor ugyanis 1875, vagy talán 77-ben Kolozsváron az a rettentő nagy tűzvész volt, akkor nekünk Boérral (egy szombat délután) épen dalárda óránk volt. Valamelyik kiment s pár percz múlva rohan be, hogy a belvárosban nagy égés van, aligha a tanár úr lakásához nem közel. Jával, csupán a magyar haza keleti részének biztosításáért . . . Sokan távolról szemlélik még a küzdelmet, mint egykor régen Muhinál, Mohácsnál, Szigetnél, de talán kevesebb kockáztatással . . . Sokan sorakoznak újra, s midőn már-már a csüggedés bénító érzete ülte meg szivünket, biztató szóval jőnek ... Ezekből a biztatásokból sorra veszünk néhányat: Sepsi-Szentgyörgyről jött az első posta. Galambszelid nő, a székely tanítónőképzés őre, vezetője szól hozzánk lelkesítőleg: „ígéretet teszek arra nézve, hogy a „Székely Tanügyet" tőlem telhetőleg pártolom. Szívélyes tisztelettel Sepsi-Szentgyörgy, 1903. deczember 17. Pálmay Lenke, tanítóképezdei igazgató.“ Ugyanaznap Sipos Samu sepsiszentgyörgyi árvaházi igazgató, a tanügy terén régi szolgatársunk szólal meg: Az okokat kutatod, miért nem vagyunk együtt mindnyájan ? Én egyszerűen hivatkozhatnám a lapodban most megjelenő Potsa József emlékezete című közleményem azon részére, hol rámutatok, hogy Potsának az fájt, hogy egy közgyűlés alkalmával, midőn ép Székely János elnökünk tartott érdekes felolvasást a közfigyelmet, érdeklődést elnöki figyelmeztetéssel sem tudta felkelteni, csengettyühöz kellett nyúlni s itt figyelmeztetem tanitótársaimat, hogy m I ■■■ I ............H—— -1 Boér kiküldött egyet, hogy hozzon biztos hirt, de bizony a küldönc is csak azzal tért vissza, hogy a hir való. Erre felbomlott minden további fegyelem rohant kiki. Ha jól emlékszem, a tűz valamelyik Szappanutcában keletkezett, amelyik párhuzamosan ment a Bel-Magyar-utczával. Boér épen ott lakott egy kis házikóban. Mindannyian odarohantunk, de akkorra már a keskeny utca útelleni házsorai lángokban állottak, a Boér lakához közel sem lehetett jutni, szegény Boér kétségbeesetten kiáltotta: Jajj a hegedűm ! jajj a hegedűm ! A szívünk majd elszorult , szerettük volna minden áron megmenteni. Egyszer valamelyikünknek eszébe jutott: Jertek a Magyar-utca felől ! A lakáshoz ugyan arról is volt be- Székely Tanügy. Maros-Vásárhelyt, 1904. január 1.