Székelyföld, 2015 (19. évfolyam, 1-12. szám)

2015-02-01 / 2. szám

Szemle leképezését segíti elő, hanem „csak” segít kitalálni saját magunkat, mindezt azáltal, hogy szóhoz juttatja az elfelejtettbe vagy az elfojtottba visszahúzódó árnyéktapasztalatainkat. Persze ezek utólagos szétszálazások. A regény ennél sokkal zsigeribb vonatkozások szintjén hat. A regényben előtárt brutalitást meg kell tanulni elviselni. A falusi világot szervező durvaság, primitívség, állatiság mennyisége már az első oldalakon szétoszlat mindenféle idillt, amit a faluról, a falusi élet természet­közeliségéről, közösségi jellegéről magunkban dédelgethettünk. Ez a nincstelenek világa. A kapitalizmus­kritikák egyik eleme a szegénység értékteremtő jellegének a kihangsú­lyozása. Eleve a kommunizmus korszaka iránti nosztalgiának is egyik fontos forrása, hogy a bezártság, a szegénység úgy mutatódik be, mint aminek a közegében őszinte emberi viszonyok, értékteremtő megnyil­vánulások tudtak létrejönni. A regény olvasása nem más, mint ezzel az illúzióval való leszámolás folyamata. Ugyanis a nincstelenség nem teremt értékeket, a nincstelenség közegében nem jönnek létre őszinte emberi viszonyok, benne mindent a túlélés állati parancsolata mozgat. Egy északkelet-magyarországi faluban járunk, a múlt század hatvanas­hetvenes éveiben. Múltját és jelenét vesztett falu ez, amelyet kirekesztő magatartások, félelmek és megfelelési kényszerek tartanak egyben, amelynek durva világát legfeljebb a válogatott trágárságok kedélyessé­ge puhítja elviselhetővé. A regényben, az elbeszélő tapasztalatainak tömör leírásain kívül, három nagy mítoszteremtő történet található. Ezek a történetek, amelyek nem közvetlenül ágyazódnak a regény viágába - hiszen mindig valaki meséli őket -, úgy magyarázzák a falu gyökértelenségét, a nincstelenség állapotát, hogy túllépnek a gyerekelbeszélő horizontján. Mert a nincstelenség állapota nem magától állt elő, de csak sejteni lehet, hogy azok a kizökkentő, mindenféle kontinuitást, identitást szétrobbantó események okozzák, amelyekről ezek a történetek szól­nak. Egyik történet a faluba érkező románok kegyetlen áttérítését meséli el. Az identitásukat kényszerűen feladó, csak kirojtosodott emlékeiben őrző közösség leszármazottjai találhatók meg a regény központjába emelt család rokonságában. Ironikus, hogy a gyerek nagyapja, aki őrzi román eredetét, Wass Albert szavaival - „A víz szalad, a kő marad” - fejezi ki a saját elrejtett identitásának maradandóságát. Szintén az

Next